Korábban sem voltak illúzióim, hogy nem éppen rózsás a helyzet. És akkor kérdezte is az orvos, mert kellett a kék könyv a büfézéshez, hogy mitől vannak. Én meg azt mondtam, nem tudom, de azt nem hittem, hogy ennyire rossz a helyzet. Most, a képeken viszontlátni, olyan volt, mintha megütöttek volna. Összeborulva állunk, fiúkkal, lányokkal, magunk készítette képeken, meg másoknak egy képpé összeállva. És nem lehet nem észrevenni. Szép, sima arcok, mosolyok, csillogó szemek. És közte egy arc, egy gyulladásokkal, kelésekkel, kinövésekkel, sebhelyekkel teli, egy ijesztő, egy fájó, egy beteg, egy.. És nem lehet nem odanézni. Az orcán, az állon, a száj környékén. Nagy, piros dudorok, érettebbek, nagyok, kicsik, egész halmok, gócok, agglomerációk. Némelyiken alapozó, mások rikító pirosan virítanak a vaku fényében. Félhomály lesz, nem látszik majd nagyon, bizonyára ilyesmit gondolhattam. Hogy úgyis a háttérben dolgozom, a pultban keverem a koktélokat, és hogy ki látja majd. De itt vannak a barátok, és párdéé van, és olyankor fotók halmaza készül, és benne kell lennem, és odaállok, és mosolygok, legalább ezt ne tenném, mert még jobban feszül az arcon a bőr. Legalább a szemem kihúztam volna, hogy kicsit elvonja a figyelmet arról, amiről nem hinném, hogy bármivel is ellehet.
És ilyenkor eszembe jutnak képek, hogy ez vagy az a színésznő/modell/akárkinek a macája smink nélkül. És hogy valójában ők sem szépek. És hogy hány nem túl megnyerő külsejű csoporttársam van. Meg hogy inkább az arcom legyen problémás, mint legyek nyolcvan kiló, vagy kancsal vagy kopasz. De itt, most, a képeket nézve egyik csigaház-filozófia sem segít. Mert látom, amit látok, a különbséget, azt, hogy mennyire durva lehetett ez kívülállóként, nézni, napról napra. És akkor arról ne is beszéljek, hogy ő meg évek óta nézte, hogy hogyan változnak a felszíni körülmények az arcomon. Egy csoporttárs viccelődött azzal akkoriban, hogy a belső vulkáni vonulat most egészen jó állapotot mutat az arccsontom alatt. Na, ahogy ezeket a képeket nézem, nekem inkább kétségbeejtő.
A lányok azért sminkelik magukat, hogy a szépségüket kiemeljék, nem? Én azt hittem, egy kis sminkkel el tudom kendőzni... ezt. De tévedés, ezt nem lehet elkendőzni. Erre profi sminkkel sem lehetne azt mondani, hogy egész jó. Mert ez borzasztó. Azt sem tudom, hova nézzek. Tisztában vagyok azzal, hogy én vagyok azokon a képeken. És hogy nem egy, nem két embernek elküldtük őket annak idején, hogy milyen jó volt a buli. Uramisten, és én még azt gondoltam, hogy egész jó, ezek még beleférnek, ez még elmegy!! Döbbenetes így, ennyi év után viszontlátni magam, hogy ilyen is volt. És bizakodtam, hogy jobb lesz, hogy majd elmúlik, hogy másnak sokkal csúnyább a bőre, hogy a világ legcsúnyább ikerlányai is férjezettek, akkor nekem sincs mitől tartanom.
Kerestem megoldást, szereket, módszereket, mindenféle kuruzslást, trükköket, mivel és hogyan mossam, mossam-e, de inkább mégse, ne nyúljak hozzá, vagy nyomkodjam szanaszét, lealapozózzam, vagy hagyjam parlagon, napoztassam, vagy ne is menjek fényre, és ha mégis, akkor hány fokos szög alatt süssön rám a nap..?
/patt.jpg)
Ajánlottak orvost, kozmetikust, kozmetológust, dermatológust, hámlasztást, hidratálást, diétát, salátát, egzotikus utazást, de ugye a pénz. Meg bíztam benne, hogy ez átmeneti probléma, magától lett, elmúlik magától. És vártam, egy hetet, egy hónapot, három évet.. És minden csak rosszabb lett. A kis kelésekből nagy dudorok lettek, volt, hogy nem bírtam mosolyogni rendesen, akkora gócok nőttek. Aztán kifakadtak, majd leszáradtak, volt, amelyik csak óriásira hízott, aztán lelappadt, anélkül, hogy bármi lett volna belőle. És elkezdetk megjelenni a sebhelyek. Eleinte csak kisebbek, és csak a bal oldalon, aztán jobb oldalt is, mostanra az egész arcon, a két orcán, és az államon is. Szerencsére(?) már csak a sebhelyek maradtak. Apró gödrök, árkok, néhány pirosabb folt. Látszik, nappal és lámpafényben is, alapozó alatt is, reggel, mikor nyűgősen felkelek, este, a diszkógömbök fényében, akkor is. Beletörődtem. A sebhelyek környékén petyhüdt a bőr, kinyúlt, meggyötört. Nem lesz szükség ránctalanító krémre, mert másodlagos, hogy vannak-e ráncok.
Maszkban ülök most is. Csak természetes, növényi alapanyagok, nincs tartósítószer, nincs illatanyag, semmi allergén összetevő, csak zöld betűvel írott, friss, ropogós, természetes anyagok. Kimegyek, lemosom, lejárt az idő. Nézem az arcom a tükörben. Akkoriban is mindig úgy néztem, és azzal vigasztaltam magam, hogy nem olyan rossz a helyzet, hogy tegnap csúnyább volt, meg holnapra jobb lesz, meg ez az a holnap, amit annyira vártam, és tessék, tényleg, mintha javult volna.
De látom tudat alatt a fényképet. Hogy mi volt, hogy milyen volt. És hogy akkor is tudtam mosolyogni a tükörbe, a fényképezőgépbe, a szemekbe-arcokba. És visszamosolyogtak. És hozzámbújtak. És megsimogatták ezt az undorító dombvidéket, a vörös Csomolungmákat, a Mont Blanc-okat, a Kékeseket. Emlékszem, ő is mennyit simogatta az arcom, és a kezemre csapott, ha piszkáltam ezt a fertőt. Hogy páran a csoportból is rászoktak, hogy rámszóltak, ne piszkáljam. Elvették a kezem az arcomtól. Szégyelltem magam. De jól esett, mert talán segített.
Hámlasztok, tonizálok, konstatálom, hogy nem lett sokkal rosszabb, mint tegnap. És hogy holnap talán jobb is lehet picit. És hogy kellene keresnem egy nem túl drága kozmetikust. De aztán mégsem, hiszen annyit én is meg tudok tenni, mint ő. És hogy szégyellnék bemenni, hogy ez maradt az arcbőrömből, és hogy hozzon ki belőle valamit. Maradok, nézegetem a tükörben a csatateret, a hormonok, a faggyú, a piszok, a tartóstej, a koleszos anti-higiénia, a pórusok csataterét.
Scarface. A sebhelyes-arcú. Néhány éve a metrón egy kisgyerek úgy nézte az arcom, majdnem leesett az anyja öléből, aki aztán fogta a gyerkőcöt és leszálltak. Közben a kicsi rángatta az anyját, hogy "miért olyan a néni arca...?" Anyuka rákvörösen vitte odébb a gyereket. Én csönben elfordultam. Dühös voltam, szomorú, keserű, tehetetlen.
A nagymamámhoz menet ült mindig egy sebhelyes arcú nő, néhány üléssel előttünk. Kisgyerekként szerettem bámulni az arcát, hogy mi történhetett. Hogy mitől ilyen csúnya a bőre. Mostmár tudom.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.