Léhűtőnek tituláltak, és az is voltam? Már nem tudom. Csak azt éreztem, hogy valami nagyon nincs a helyén. Hogy feladataim voltak, amiknek nem álltam neki, hogy dolgom lett volna, de majd holnap, meg a jövő héten, meg nincs kedvem, meg leszarom. Szégyelltem magam, de nem érdekelt az egész, aztán meg nagyon hirtelen nagyon késő lett, és betojtam, hogy nem lesz belőlem semmi, bukom a pénzt, az időt, mindent. Nem érdekelt a sok nógatás, meg csesztetés, hogy mi van már. Ez felém hatástalan, nem motivál, csak idegesít, hogy velem kapcsolatban nem jut semmi más az emberek eszébe. Ennyi vagyok? Harminc-nagyven oldal, amit reprezentálnom kell? Akkor megkapjátok. Aztán mire mentek vele? Nekem nem élethalál-kérdés, hogy készen leszek-e. Lehet, hogy nem leszek kész, és uram bocsá', lehet, hogy nem leszek dícséretes ötös SEM! És egyáltalán nem érdekel, bár van szabadidőm, de annyi azért nincs, hogy ezen parázzak.
Azon már sokkal inkább parázok, hogy nem tudok aludni, nincs nyugtom a sok cseszegetés miatt. Dolgoztam - ami nem mentség, hányan írtak már szakdolgozatot úgy, hogy dolgoztak..? Ezren. Kit érdekel. Szar volt a melóm, meg a pénz is, bár én szerettem ott szöszögni, de utáltam a nagyképű főnökömet, aki egy gyökér volt, és nem szerettem, hogy a raktárban mindig akkora volt a kosz. De mindennél jobban utáltam a duruzsolást, hogy hagyjam ott, mert szar. Tudom, hogy szar. És azt is tudom, tudtam, hogy nem onnan akarok nyugdíjba menni. Mint ahogy nem is lett így. Munkát akartam, és pénzt. Nem számít, hogy mennyit. Dolgozni akartam, hasznos lenni. Érezni, hogy szükség van rám, hogy vannak dolgok, amik azért haladnak valamerre, mert én mögöttük állok, és teszek valamit. De aztán leült a munka, unalmas lett, sok lett a szarkeverés, és meguntam, hogy hagyjamMárOtt, ennyi pénzért, nem vagyok normális. De pénz, basszus, a pénz, nem az a lényeg? Nem az mozgatja a világot..?
/savetime.jpg)
Aztán meguntam, otthagytam. Tanulni fogok, könyvtárba járni, írni, olvasni, tanulni, nagy következtetéseket levonni, okosakat gondolni és írni, és mondani és mittudomén. Tanultam, olvastam, könyvtárba jártam, éldegéltem, azt hittem, mennyire jól tettem. Nem tettem. Ferde pillantások, fals kérdések, de legalább volt kivel boltba, meg ebédelni, meg ügyintézni menni, mert én ráértem, mert nekem úgysincs semmi dolgom, mert nekem könnyű, mert ... Mert én csak egy haszontalan, otthonülő gyökér voltam, egy semmirekellő. Nem szakadtam meg - mert nem hiszek abban, hogy attól lesz valami jó, hogy izzadtságszagú, hogy látszik, hogy hónapok munkája van benne, és hogy nehéz volt megcsinálni. Kaptam én már ház nagyságú ötöst egy óra alatt megírt dolgozatra, és dobták vissza háromszor a másfél hónapig szerkesztett beadandómat. Én nem vagyok egy brusztolós ember. Alapos vagyok, de ezt nem azzal érem el, hogy hetekig gubbasztok valami vacak témával. Rosszul csinálom, tudom. De ennyire vagyok képes.Amennyi kérdést kaptam, hogy mizu, annyira nem érdekelt senkit a készülő mű. Harminc oldal? Hű. Ennyi. Húsz kérdés, egy hű. Megérte? Nem. Ezért csináltam? Nem. De jól esett volna, legalább egy "fúDeJóVagy". Bár nem vagyok az.
Annyi körülöttem a panasz. Szar a munkám. Szar a suli. Megvágtak vizsgán. Kifordult a bokám. Nyugtatókkal alszom. Kirúgtak. Levontak a fizetésemből. Magasak a számlák. Adósságaim vannak. Szétment a cipőm. Hullik a hajam. Rossz a fogam. Penészes a fal. Bedöglött a telefonom. Meg annyi más. Mindenkinek baja van, mindenki a rosszat sorolja, hogy mennyi minden, mennyi ág húzza őt szanaszét, meg a mocsár lefelé, meg a gondok, szétszakadok, nem bírom én ezt már. Én nem panaszkodom. Véleményeim vannak, jók, rosszabbak, egészen lesújtóak. Vannak gondjaim is. Több is. Kicsik - páldául front előtt fáj a fejem; és nagyobbak - például hogy készen leszek-e időben a szakdolgozatokkal. De tudok másról is beszélgetni. Illetve attól, hogy rossz dolgok nyomják a lelkem, és aggasztanak a problémáim, még nem csak gubbasztok a világfájdalmammal, hogy mindenki jól láthassa, hogy nekem mennyire nagyon rossz, elviselhetetlenül, és nem vagyok hajlandó a problémáimról beszélni, mert az ugye magánügy, de nézzétek, jól nézzetek meg, mert nekem rossz! Szenvedek! Gondjaim vannak! Sok! Soha senkinek nem volt még ilyen rossz!
És, ugye, amiről nem beszélünk, az nincs. Nem vertem nagydobra, hogy nem bírok aludni sem, mert be vagyok tojva. Nem vertem nagydobra, hogy kifutok a pénzemből, az időből. Nem panaszkodtam - és ha nem panaszkodom, akkor bajom sincs, és akkor meg fulladjak meg, hogy nekem ennyire jó. Nem jó, bár mostmár jobb picit. Mert annyit már tettem, amitől én tudok aludni, sőt, amitől jól tudok aludni. Amiről én azt érzem, hogy elég. És ennyi az elég, egy betűvel sem több. Egy forinttal, egy perccel sem több. Annyit nem tettem, hogy büszke lehessek rá, de elégedett vagyok. És elégedettnek lenni jó dolog. Nem vagyok gondtalan, de attól még a nap felé tudom fordítani az arcom, hogy könnyes. Mert néha az. És olyankor könnyebb kicsit.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.