Zuhanás közben az emberben nem tudatosul, hogy lefelé tart. Csak azt érzi, hogy súlytalan, hogy szabad, hogy mindent megtehet, hogy szárnyal, magasan, a nagy kék levegőégben, ahol nincsenek határok, nincs semmi, csak a szédítő szabadság. Mert amíg felfelé néz, a levegőben pörög, addig nem látja, hogy egyre közelebb a föld, a padló, a becsapódás. Szárnyaltam, nem néztem lefelé és vissza, csak bizakodtam, remegtem, mosolyogva aludtam el, vidáman ébredtem reggel. Mert újra volt miért.
Hetek teltek el teljes vakságban, bódulatban, kába voltam, vak, tompa érzékekkel a világ és a nyilvánvaló jelek felé, és csak rá koncentráltam, csak miatta keltem fel, kapcsoltam be a telefonom, mostam meg a hajam és töröltem port a polcokon. Hónapokig nem járt nálam, mert munkából haza ment előbb, aztán meg dolga volt ismerőssel, új kollégával, régi munkatárssal, haverokkal, ismeretlenekkel, meg fáradt volt úgy általában, meg hajtós volt a hét, meg későn ért haza. Sokszor hívott, sokszor megígérte, hogy hív, de nem tette. Nem az volt a baj, hogy nem hívott, hanem hogy megígérte, én meg vártam, mint valami ostoba gyermek, hogy "aztmondta, hív, akkor mindjárt hív"; "tegnap is ilyenkor hívott, akkor ma is biztos akkor hív, de még fél órát bekapcsolva hagyom a telót, biztos hív", és csak ültem, szuggeráltam a kijelzőt, és nem történt semmi. Másnap majdnem egy órát beszéltünk, már zsibbadt a kezem a végén, előtte nap fél órát, pedig nem is szólt, hogy hív, ma megígérte, és nem hív, biztos közbejött valami. Nyugtatom magam, meg annyit beszéltünk amúgy is, nyugi már.
Találkoztunk, volt, hogy minden hétköznap, volt, hogy csak hetente kétszer. Hiányzott, úgy, ahogy csak az új és ismeretlen tud hiányozni, hogy még jóformán azt sem tudom, ki- és miféle ő, de majd' megveszek attól, hogy nem lehetek vele. Amikor együtt voltunk, közvetlen volt, megölelt, megcsókolt, mosolygott, magamba szívtam az illatát, szerettem kicsi lenni és elveszni az ölelésében.
Éreztem rajta, hogy nem oké ez így, hogy jó,jó, együtt vagyunk, meg minden, de azért annyira nem nagy ám a lamúr, ácsi! Megbeszéltük, két hónap után, hogy tulajdonképpen minden jó így, de ha nem lenne, sem lenne rossz, meg akkor itt igazából senkinek nincs szüksége senkire, és majd meglátjuk, hogy mi lesz, addig is lesz valami biztos, olyan még nem volt, hogy sehogyse volt, akkor meg mit kell nekem ilyen hülyeségeken agyalni, hogy mi lesz meg mi van velünk, együtt vagyunk, ennyi legyen elég, a többi meg majd kialakul magától, nem? Sok fájdalmas dolog történt ebben az évben, éppen elég, nem kell a dráma, nem kell a felesleges lelkizés, a lényeg, hogy itt vagy, ja, mondtam már, hogy holnap mégsem érek rá..? Nem? Akkor most mondom. Találkozom valakivel, ma tudtam meg, remélem, még időben szólok. Én elfordulok, kicsit jobban magamra húzom a takarót, sivít a fűtés, én mégis valahogy fázni kezdek, de próbálok aludni inkább, holnap hosszú napom lesz, nem kell a dráma, a lényeg, hogy együtt vagyunk.
/egyutt.jpg)
Eltelt egy hónap, kettő, öt, vegetáltunk, jöttünk-mentünk, én nagyokat hallgattam, lenyeltem ezer kérdést, annak a párnak is a tördékére kaptam csak választ, amiket meg mertem kérdezni. Saját élete volt, saját szokásokkal, saját értékrenddel, amibe belelépegettem, de nem tudom, hogy van-e helyem benne. Ha van is, magamnak kellet megtalálni, mert ő nem segített sokat. Dolgozott, fáradt volt, elutazott, és nem fog lelkizni velem pár hónap után. Nekem suli, beadandók, határidők, magamban agyaltam, másokkal próbáltam beszélni, akik adtak is tanácsot, meg nem is, meg biztattak is, meg nem is, szóval nem voltam előrébb egy lépéssel sem. Sok fül figyelt rám, míg a panasz dőlt belőlem, és elfordultak a kíváncsi tekintetek, mikor eljött a tavasz.Mert tavasz lett, langyos szelek kezdtek fújni, és a korábban hűvös-fagyos hangulat oldódni kezdett. Lépésenként, kínosan lassan, de elkezdődött valami. Megkérdezte a véleményem apró dolgokban. Aztán nagyobbakban. Hazamantünk hozzánk, mert addig csak náluk jártunk. Bulikba jártunk, meg elkezdte nem elfelejteni, hogy időben szóljon, ha mégsem ér rá. Meg írt sms-t, mikor nem tudott hívni. És azt mondta, hogy hiányzom. És jó volt érezni is, nem csak hallani. Haladni kezdtünk, elkezdtünk nem csak együtt járni, hanem összetartozni is.
És akkor nyár lett, és meglódult minden. Szeretni kezdett. Úgy igazán. És lubickoltam a szeretetében - nem mondta, nem halmozott el drága ajándékokkal, nem zengett ódákat, csak áradt belőle valami megfoghatatlan, ami végre az enyém volt, csak nekem szólt. Csillogást kezdtem látni a szemében, fényt a mosolyában, erőt éreztem az ölelésében, tervezni kezdett, és nem csak a jövő hétre. Hónapokra. Őszre, télre. Kapkodtam a fejem, elállt a lélgezetem. Magával ragadott a szárnyalása, az utolsó pillanatokban, mert én csak a súlytalan repülést éreztem, a lebegést, és már láttam a földet, és minden nappal egyre inkább készen álltam arra, hogy feladom, nem nyitok ernyőt, nem várok még egy napot, nem várok semmit és senkit és semennyit, csak lezuhanok, és hagyom veszni magunkat, a semmibe, ahonnan jöttünk, és ahová mindannyian tartunk. Lezuhanni, összetörni magamat és mindent, ez dolgozott bennem.
De elkapott, alám csúsztatta a kezét az utolsó pillanatban - kicsi és vergődő semmi énem, egy sötét sarokban - de nem hagyta, hogy ott gubbasszak tovább, felkapott, előhúzott a fényre, és most itt élünk, pörgünk a fényben, utakon és hegyeken, és messze és közel, és minden nap egy csoda, mikor összebújva ébredünk. Együtt, vele.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.