Kedves mókának tűnt. Eleinte még engem is bele akart venni, mutatta a nagy zöld könyvet, meg magyarázta a szabályokat, és hogy ez mennyire jó, meg összehozza az embereket, és hogy itt egészen más lehetek, meg varázslatos tulajdonságokkal élhetek, és szárnyalhat a fantáziám, és hogy mennyire jó. Együtt alkottunk karaktert, követve a könyv utasításait, egy kedves rablólány lettem, ügyes, gyors és szemfüles, különböző pontértékek voltam egy szépen megszerkesztett táblázatban.
Nem tudtam elszakadni a földtől, a realitástól, hiába, én csak egy ilyen maradi emberke vagyok, csak néztem, hogy akkor erre most én vagyok képes, vagy a karakterem..? Nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy én egy visszafogott hétköznapi csóró vagyok, nem pedig egy kisebbeket varázsolni is tudó félvér lény, seggig érő ébenfekete hajjal. Nem találtam megfelelő nevet a lényemnek, mert mégsem hívhatunk egy varázslényt Arankának.. Vagy egy orkot Bélának.. Szóval elég gyakran kizökkentem a nyilvánvalóan elvárt áhítatból, hogy akkor ez egy más világ, más törvényekkel, készségekkel, képességekkel.
Nyomasztott a tudatlanságom, gyengeelméjűségem, hogy valami, ami neki ennyire fontos, számomra ennyire megfoghatatlan. Szerettem őt. De az egész kapcsolat egy megfoghatatlan valami volt, szerelem, mosolyok, illatok, ölelések, összebújós alvások szövedéke, szenvedélyes, nyughatatlan kuszaság. Szerettem a hajába túrni, a hosszú, barna copfban eltemetni az arcom, magamba szívni az illatát. Csak őt jelenti ma is az az illat, összeszorít valami belül, mert nem az illatot érzem, hanem őt.
Ott állt fölöttem a strandon, a fényben, nevetséges, de mögüle sütött a nap, nem is láttam az arcát, csak ahogy eltűrte a haját a szeméből, állt a ragyogásban. Csöpögött belőlük a víz, akkor jöttek a medencéből, nem is jöttek, egyszer csak megjelentek, és én ismertem az egyik srácot, akit meg ő ismert, és akkor egyszercsak ott álltak felettünk, hogy akkor bemutatkozna ő is. Mosolygott, akkor még nem volt olyan hosszú a haja, mint mostanában, de már copfba tudta fogni. Rengeteg haja volt, és azóta azt is tudom, hogy az apai nagymamától örökölte a rengeteg barna hajat. Nevettünk, velünk maradtak zárásig, aztán meg "elmehetnénk biliárdozni a vokba", tulajdonképpen miért is ne? Igaz, hogy a város túlsó végén van, legalább egy óra kivergődni oda, de menjünk - az nem számít, hogy a lakótelepen, két lépcsőházzal arrébb is van egy kocsma, ahol van biliárd - menjünk akkor oda.
Játszottunk, nem ment a legjobban, meg furcsa volt minden, reggel még azt sem tudtam, hogy a világon van, aztán este lett, és most meg csak a csomót érzem magamban, és nem tudom, mi történik.. Félek. Hazaindulunk, bicklikkel, a vázra ülök, a karjaiban visz haza. Zenét hallgatunk, egyik füles az én fülemben, másik az övében, a zene dinamikus, száguldunk benne és vele, és ez a szám is, az övé maradt, őt jelenti, és azt a hazautat a biciklivázon. Beleszagolt a hajamba, és megszorított a könyökével. Azt hittem, elroppanok, pedig alig ért hozzám.
Visszaértünk, és beszélgettünk, semmiről és mindenről, meg vicceket meséltünk, meg nevettünk, meg cikiztük egymást, aztán már éjszaka volt, mi meg gyerekek, és mennem kellett fel, és puszit adtunk egymásnak, és aztán egyszercsak csókot, hármat, és "Mennem kell, szia" és valószínűtlen gyorsasággal viharzott el a biciklivel.
Az illata ott maradt, meg én, leforrázva, elveszve, összetörve, de szárnyaltam, bódultan, nem is emlékszem, hogy hogyan értem fel, meg hogyan kerültem ágyba, és hogy hogy voltam képes aludni.. Képtelen voltam és ma sem tudok pontosan emlékezni arra, hogy mi is történt. Ha azt nézzük, semmi. De bennem egy olyan lavina zúdult le, mint addig sohasem. Gyerek voltam, és minden bizonnyal ott bujkált bennem, de most feltört, és kezelhetetlen volt, és csak-ő-csak-ő-csak-ő, és elaludtam, de egyúttal meghaltam kicsit, magam sem tudom, hogyan.
/angel.jpg)
Akkor nem működött, ostoba voltam, és soha nem tudom meg, hogy mi lett volna, ha. Sok variációt lejátszottam már, de a végeredmény az, hogy nem tudom, nem tudhatom, és talán jobb is, hogy nem tudom, hogy mit veszítettem. Mert elvesztegettem azt a két évet, amíg végül realizálódott valami, amiben már egyikőnk sem az volt, aki akkor. De megpróbáltuk, ez igaz. Későn, egy már megváltozott önmagunkkal vágtunk bele valamibe, mert azt nem mondom, hogy újra, mert ennek nem volt köze ahhoz a nyárhoz, estéhez, őrülethez. Csak mi szerepeltünk benne, a mi nevünk alatt futott a projekt, de hol volt a lángolás! Annyira elcsépelt ez a láng szó. De az volt, elégtünk benne fiatalon, és két évvel később csak kapirgáltuk a hamut - igaz, ettől még voltak csodás napjaink.
Az első év eltelt, kis zökkenőkkel, aztán én eltávoltodtam, eleinte csak térben kerültem messzebb, de aztán elkezdtünk leválni. Görcsöltem, hogy találkozzunk, ezért kezdtem volna el a játékot is. Igyekeztem, erőlködtem, egy számomra már teljesen idegen világ homályában próbáltam tapogatózni, de nem hogy közelebb kerültünk egymáshoz, még messzebb lökdösött bennünket egymástól a meg nem értés. Killódtunk, kapaszkodtunk egymásba, de nem vigyázva, hanem martuk a másikat, az enyém, nem engedem..! Csak majdnem voltunk együtt két évet. Ha akkor, elsőre azt mondjuk, hogy legyen, már négy éve lettünk volna együtt. Ha azt a csodát őriztük volna, akkor.. Akkor sem tudom, hogy mi lenne most. A két együtt töltött év felemás volt, megismertük egymás legjobb és legundorítóbb oldalait, és sok olyasmit tettünk és mondtunk, amit egyébként soha nem tettünk volna, pláne nem egymással, de sokmindenre képes az ember, ha éppen gyűlöli a szerelmét.
Soha nem bántott. Csak nézett rám zöld, végtelen szomorú szemekkel,én meghaltam attól, hogy neki mennyire fáj. Egyetlen alkalommal láttam sírni, akkor is egy könnycsepp csordult le az arcán. Gyűlöltem, mert szerelmes voltam, de elegem volt, és szerettem, de megfulladtam tőle, és hogy az ő életét éljük, és hogy nem akartam tovább várni a sajátomra. És igazságtalan voltam, és hazug és szemét, és szerelmes. Húztuk egymás idegeit, hónapokig. Rózsát küldött a születésnapomra. Szenteste nálunk aludt, csak szorított-ölelt, erősen. Aztán elege lett a saját gyengeségéből, a szerelemből, belőlem. És azóta sem mart belém úgy senki, mint mikor ott álltunk a lépcsőház aljában, és gyűlölet izzott a szemében, és csak annyit mondott, hogy menjek el, már nem szeret.
Másnap egy névtelen borítékban ott volt a gyűrűje is.
Azóta egy kezemen meg tudom számolni, hányszor beszéltünk. Három éve együtt voltunk egy napot a szigeten. Átkarolta a vállam, és azt mondta, örül, hogy ott vagyok. A koncert után, a tömegben tülekedve meg kellett fognunk egymás kezét, hogy ne vesszünk el. Szorított, egy pillanatra sokkal erősebben annál, mint azt a tolongás hevessége szükségessé tette. Úgy mentünk haza, hogy az ölemben aludt a vonaton. Simogattam a haját, a sokat, az illatos, barna haját. Hazaértünk. Hazamentünk, a lakótelepi betonpályánál ki-ki a maga vacka felé.
Az ablakunkból látni a lépcsőházukat. A tetőt, ahova napozni, meg napfelkeltét nézni jártunk. A lépcsőházukban azóta zárat cseréltek, így én már nem tudok felmenni a tetőre.
Nem tudtam elszakadni a földtől, a realitástól, hiába, én csak egy ilyen maradi emberke vagyok, csak néztem, hogy akkor erre most én vagyok képes, vagy a karakterem..? Nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy én egy visszafogott hétköznapi csóró vagyok, nem pedig egy kisebbeket varázsolni is tudó félvér lény, seggig érő ébenfekete hajjal. Nem találtam megfelelő nevet a lényemnek, mert mégsem hívhatunk egy varázslényt Arankának.. Vagy egy orkot Bélának.. Szóval elég gyakran kizökkentem a nyilvánvalóan elvárt áhítatból, hogy akkor ez egy más világ, más törvényekkel, készségekkel, képességekkel.
Nyomasztott a tudatlanságom, gyengeelméjűségem, hogy valami, ami neki ennyire fontos, számomra ennyire megfoghatatlan. Szerettem őt. De az egész kapcsolat egy megfoghatatlan valami volt, szerelem, mosolyok, illatok, ölelések, összebújós alvások szövedéke, szenvedélyes, nyughatatlan kuszaság. Szerettem a hajába túrni, a hosszú, barna copfban eltemetni az arcom, magamba szívni az illatát. Csak őt jelenti ma is az az illat, összeszorít valami belül, mert nem az illatot érzem, hanem őt.
Ott állt fölöttem a strandon, a fényben, nevetséges, de mögüle sütött a nap, nem is láttam az arcát, csak ahogy eltűrte a haját a szeméből, állt a ragyogásban. Csöpögött belőlük a víz, akkor jöttek a medencéből, nem is jöttek, egyszer csak megjelentek, és én ismertem az egyik srácot, akit meg ő ismert, és akkor egyszercsak ott álltak felettünk, hogy akkor bemutatkozna ő is. Mosolygott, akkor még nem volt olyan hosszú a haja, mint mostanában, de már copfba tudta fogni. Rengeteg haja volt, és azóta azt is tudom, hogy az apai nagymamától örökölte a rengeteg barna hajat. Nevettünk, velünk maradtak zárásig, aztán meg "elmehetnénk biliárdozni a vokba", tulajdonképpen miért is ne? Igaz, hogy a város túlsó végén van, legalább egy óra kivergődni oda, de menjünk - az nem számít, hogy a lakótelepen, két lépcsőházzal arrébb is van egy kocsma, ahol van biliárd - menjünk akkor oda.
Játszottunk, nem ment a legjobban, meg furcsa volt minden, reggel még azt sem tudtam, hogy a világon van, aztán este lett, és most meg csak a csomót érzem magamban, és nem tudom, mi történik.. Félek. Hazaindulunk, bicklikkel, a vázra ülök, a karjaiban visz haza. Zenét hallgatunk, egyik füles az én fülemben, másik az övében, a zene dinamikus, száguldunk benne és vele, és ez a szám is, az övé maradt, őt jelenti, és azt a hazautat a biciklivázon. Beleszagolt a hajamba, és megszorított a könyökével. Azt hittem, elroppanok, pedig alig ért hozzám.
Visszaértünk, és beszélgettünk, semmiről és mindenről, meg vicceket meséltünk, meg nevettünk, meg cikiztük egymást, aztán már éjszaka volt, mi meg gyerekek, és mennem kellett fel, és puszit adtunk egymásnak, és aztán egyszercsak csókot, hármat, és "Mennem kell, szia" és valószínűtlen gyorsasággal viharzott el a biciklivel.
Az illata ott maradt, meg én, leforrázva, elveszve, összetörve, de szárnyaltam, bódultan, nem is emlékszem, hogy hogyan értem fel, meg hogyan kerültem ágyba, és hogy hogy voltam képes aludni.. Képtelen voltam és ma sem tudok pontosan emlékezni arra, hogy mi is történt. Ha azt nézzük, semmi. De bennem egy olyan lavina zúdult le, mint addig sohasem. Gyerek voltam, és minden bizonnyal ott bujkált bennem, de most feltört, és kezelhetetlen volt, és csak-ő-csak-ő-csak-ő, és elaludtam, de egyúttal meghaltam kicsit, magam sem tudom, hogyan.
Akkor nem működött, ostoba voltam, és soha nem tudom meg, hogy mi lett volna, ha. Sok variációt lejátszottam már, de a végeredmény az, hogy nem tudom, nem tudhatom, és talán jobb is, hogy nem tudom, hogy mit veszítettem. Mert elvesztegettem azt a két évet, amíg végül realizálódott valami, amiben már egyikőnk sem az volt, aki akkor. De megpróbáltuk, ez igaz. Későn, egy már megváltozott önmagunkkal vágtunk bele valamibe, mert azt nem mondom, hogy újra, mert ennek nem volt köze ahhoz a nyárhoz, estéhez, őrülethez. Csak mi szerepeltünk benne, a mi nevünk alatt futott a projekt, de hol volt a lángolás! Annyira elcsépelt ez a láng szó. De az volt, elégtünk benne fiatalon, és két évvel később csak kapirgáltuk a hamut - igaz, ettől még voltak csodás napjaink.Az első év eltelt, kis zökkenőkkel, aztán én eltávoltodtam, eleinte csak térben kerültem messzebb, de aztán elkezdtünk leválni. Görcsöltem, hogy találkozzunk, ezért kezdtem volna el a játékot is. Igyekeztem, erőlködtem, egy számomra már teljesen idegen világ homályában próbáltam tapogatózni, de nem hogy közelebb kerültünk egymáshoz, még messzebb lökdösött bennünket egymástól a meg nem értés. Killódtunk, kapaszkodtunk egymásba, de nem vigyázva, hanem martuk a másikat, az enyém, nem engedem..! Csak majdnem voltunk együtt két évet. Ha akkor, elsőre azt mondjuk, hogy legyen, már négy éve lettünk volna együtt. Ha azt a csodát őriztük volna, akkor.. Akkor sem tudom, hogy mi lenne most. A két együtt töltött év felemás volt, megismertük egymás legjobb és legundorítóbb oldalait, és sok olyasmit tettünk és mondtunk, amit egyébként soha nem tettünk volna, pláne nem egymással, de sokmindenre képes az ember, ha éppen gyűlöli a szerelmét.
Soha nem bántott. Csak nézett rám zöld, végtelen szomorú szemekkel,én meghaltam attól, hogy neki mennyire fáj. Egyetlen alkalommal láttam sírni, akkor is egy könnycsepp csordult le az arcán. Gyűlöltem, mert szerelmes voltam, de elegem volt, és szerettem, de megfulladtam tőle, és hogy az ő életét éljük, és hogy nem akartam tovább várni a sajátomra. És igazságtalan voltam, és hazug és szemét, és szerelmes. Húztuk egymás idegeit, hónapokig. Rózsát küldött a születésnapomra. Szenteste nálunk aludt, csak szorított-ölelt, erősen. Aztán elege lett a saját gyengeségéből, a szerelemből, belőlem. És azóta sem mart belém úgy senki, mint mikor ott álltunk a lépcsőház aljában, és gyűlölet izzott a szemében, és csak annyit mondott, hogy menjek el, már nem szeret.
Másnap egy névtelen borítékban ott volt a gyűrűje is.
Azóta egy kezemen meg tudom számolni, hányszor beszéltünk. Három éve együtt voltunk egy napot a szigeten. Átkarolta a vállam, és azt mondta, örül, hogy ott vagyok. A koncert után, a tömegben tülekedve meg kellett fognunk egymás kezét, hogy ne vesszünk el. Szorított, egy pillanatra sokkal erősebben annál, mint azt a tolongás hevessége szükségessé tette. Úgy mentünk haza, hogy az ölemben aludt a vonaton. Simogattam a haját, a sokat, az illatos, barna haját. Hazaértünk. Hazamentünk, a lakótelepi betonpályánál ki-ki a maga vacka felé.
Az ablakunkból látni a lépcsőházukat. A tetőt, ahova napozni, meg napfelkeltét nézni jártunk. A lépcsőházukban azóta zárat cseréltek, így én már nem tudok felmenni a tetőre.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.