Előző nap szendvicsek gyártása, meg nasi is kell, mert olyanok vagyunk, mint a gyerekek - lehet, hogy azok vagyunk? - és amint felszállunk a vonatra, muszáj nassolni valamit. Inni tea jó lesz, mert az hidegen is, meg melegen is jó, de vigyünk vizet is, mert te azt szereted. Viszek egy pulcsit, ne mondd, hogy minek, én fázós vagyok, inkáb cipelem hiába, mint hogy fagyoskodjak, és kész. Jó, tudom, te kemény vagy, meg nyár van, de reggel azért az erdőben hideg lesz még. Csak halkan súgom a fülébe, hogy az anyukáját beszélje le arról, hogy esőkabátot cipeljünk magunkkal - azt aztán végképp nem vagyok hajlandó. Semmilyen fórum nem utalt arra, hogy rossz idő lenne, ha meg mégis, akkor annak is megvan a maga szépsége, hogy a túraösvényen baktatva ronggyá ázik az ember.
Bepakoltunk, nagyot alszunk, hét előtt megy a vonat reggel, és oda is gyalog bandukolunk ki, nehogy már egy túrázós napon kocsival menjünk a vasútra..! Egy óra majdnem az út, már javában fenn van a nap, mikor leszállunk. Nagyjából két óra séta jön, átkelünk egy hegyen, és fentről kerülve érjük el a falut, nem lesz sok emelkedő, és elvileg ez egy jól bejárt környék, a jelzés is jó kell legyen. Az erdő még ébredezik ilyenkor, kicsit olyan a reggeli harmat a leveleken, mint mikor nézem, ahogy kilép a zuhany alól, és még gyöngyözik a testén a víz. Nagy levegőket veszünk, harapni lehet a tiszta, friss levegőt, még nem olyan párás, mint egy órával később, na de mi sem szuszogunk annyira még. A fák alatt hűvösebb van, jól tettem, hogy makacskodtam, és igenis hoztam pulóvert, elkélne egy neki is, de nem mondja, csakazértis neki van igaza, és neki nem kell pulcsi. De a meleg tea jól esik. Baktatunk, bakancs a lábon, a kemény talp miatt nem érezzük az köveket-göröngyöket, de kell is, sok lenne még a talpunkkal is tudomásul venni a vidéket. Mindketten hoztunk fényképezőt, időnként a táj, meg egymás, meg apróságok, bogarak, mohák, kicsi virágok kerülnek lencsevégre. Térdelve, hasalva, egészen közel hajolva variálunk, én többet is lövök, könnyen vagyok, digitális géppel csak egy gombnyomás, és volt-nincs. Neki mechanikus gépe van, elég jó kis gép, ő többet vacakol - de valahol ez az igazi fényképezés, mikor tétje van a dolognak, hogy az ember érzi-e a fényt és az arányokat. Mert ugyanoda nem lehet visszamenni.
Nagyon jók a fények, erősek a kontrasztok, szépen csillog a harmat, harsogó friss és zöld minden. Közben haladunk is, mert a nézelődés és a fotózás mellett az előrejutás, a megtett út öröme is nagyon jó érzés. Figyeljük a fákat, kétszer kell jelzést váltanunk Abaligetig, az első könnyen megvan, a második elágazónál előre kell mennünk mindkét irányban, míg megtaláljuk, hogy merre az arra. Nagyon szép az erdő - amilyen szikkadtak a szántók, annyira nyüzsög az élet itt a fák alatt. Jól haladunk, elmajszolunk egy-egy szendvicset, hoztunk bőven, nem kell takarékoskodni, és jól is esik. Vizet kívánunk inkább, de én teát iszom, hogy maradjon még neki a vízből későbbre is.
/Abaliget.jpg)
Abaligetet felülről pillantjuk meg, egy virágos domboldal tetejére érkezve. Az út egy hurokban körbevisz, és a falu mellé érünk le, a barlanghoz. Előtte a tó is csodaszép, hattyúk most nincsenek, de van egy csomó kacsa, himbálóznak a vízen. Szerencsére hamarosan indul egy turnus a barlangba, még beleférünk. Benn hamar ránk szólnak, hogy nem lehet fényképezni, amit azért nem értek, mert Aggteleken meg lehet, holott az a barlang nemzetközi védelem alatt áll. De nem kötözködöm, tetszik a hely. A barlang nem nagy, egy zsáküreg az egész, a levegő nagyon jóleső. Alig egy órát töltünk benn, kilépve mellbevág az alakuló meleg. A tóparton még sétálunk kicsit, eszünk, aztán indulunk tovább, a program nagyon is kiszámítható - az úticél Abaliget után Orfű. Felkapaszkodunk a barlang bejárata melletti dombra, és újra elveszünk az erdőben. Víznyelők vannak egymás mellett sorban, nagy, tölcsér alakú gödrök a fák között. Bele akar menni az egyikbe, de óva intem, lehet, hogy barlang van az alján, nem kéne beszakadni. Így csak a környező mohát vesszük szemügyre, hihetetlenül vastag és selymes szőnyeg, valószerűtlenül zöld, csodaszép. Kis gombák nőnek belőle, olyan, mint a mesében.A vártnál hamarabb érünk Orfűre, a térkép szerint elvileg még kerülőt is tettünk, mégis, alig egy óra az út. Pilledtek vagyunk kicsit, meg mert megérdemeljük, a tavak gyors leltárba vétele után - bár a falun átérve csak a községről elnevezett tó és a strand látszik - beülünk az egyik, éppen nyitva tartó étterembe. A többi úgy tűnik, zárva van - az elmúlt hetekben rossz idő volt, így nem a legjobb a szezon. Kávézunk, talán ettünk is valamit, már nem emlékszem pontosan. Kellemesen leültünk, jó volt megpihenni. Aztán megnéztük a malmot is, ami már nem működik sajnos, de nem messze onnan a Vízfő-barlanghoz vezet csatorna, akár el is lehetne majd indítani. A Vízfő-barlang nagyon kis kedves, tényleg ott lép ki a hegyből a víz, cipőt le, be kell kukucskálnunk - bár zöld rácsok védik a mesterségesen kitágított bejáratot, vízvédelmi okokból is, meg mert esős idő után nagy lehet bentebb a barlangban a víz. A forrás jéghideg, szinte fáj a vízbe lépni, de akkor is bele kell menni, nem lehet, hogy ne. Leskelődünk egy darabig, aztán tovább állunk, megtaláljuk a Barlangkutatók-forrását, egy betonkocka a fűben, körülötte vadul burjánzó növények. Iszunk belőle kicsit, ki van írva, hogy szabad, de ha nem lenne, akkor is innék, annyira gyönyörű tiszta a víz.
Visszaérünk az Orfűi-tóhoz, kellemes kis hurkot mentünk. Innen már csak a Pécsi-tavak láncolata lenne hátra - elbattyogunk a vízmérő állomásig, amit feltétlenül meg kell szemlélni, ha már szakirány, meg egyébként is. Aztán, elég jól benne járva már a délutánban, megbeszéljük, hogy annyira azért mégsem vagyunk kemények, hogy elsétáljunk egészen Magyarhertelendig.
Buszt nézünk, húsz percünk van, és éppen jön egy, amivel el tudunk menni az állomásig. Ezzel nagyjából két óra sétát, és jelentős mászást spórolunk, mert a turistaút a hegyen (dombon) át visz. A betonút is oda megy ugyan, de azon meg ki akar gyalogolni? Akkor inkább menjünk busszal, így mégis időben hazaérünk. Az innivaló csaknem elfogyott, még mindketten megesszük az utlosó szendvicset, jól esik. Átmegyünk a tavak között, a busz magasából úgy tűnik, mintha a vízen mennénk, röptében csinálok pár képet, nem sok esély van, hogy a zötyögő buszból élesek lesznek, de hátha. Pikk-pakk ott vagyunk Hertelenden, a vonat még negyven perc múlva érkezik, kis Piroska, nagyjából egy óra lesz az út innen is. Bevackolunk egy padra, szépen süt a nap, karfiolszerű felhők úsznak az égen. Fáradtak vagyunk, jólesően bágyadtak, igazán szép nap, szép túra volt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.