Minden nap van valami, amit nem úgy, nem akkor, nem annak vagy nem azzal és egyébként sem kéne. Máskor azt ne úgy. Erre legközelebb figyelj. Neki ne mondd ezt. Őt ne hívd így. Nem úgy issza a kávét. Nem úgy szoktunk szkennelni. Ne így címezd a borítékot. Ne oda ragaszd a vonalkódot. Ne nyúlj hozzá, ne nézz rá, ne szólj bele, ne kérdezz, ne kapkodj, ne oda figyelj, hanem rám, haladnunk kéne, sosem leszünk készen.. És napról napra így megy, egyre több feladat, egyre inkább elveszek a sűrűjében, pedig fentről-kívülről semmi az egész, pár gombnyomás, kedves gesztusok, köszönöm, szívesen, nincs mit, máskor is.
Csinosan, csak az alkalomhoz, a helyhez illően, soha nem öltöztem még ennyire jól, magamhoz képest.. Mert nem vagyok jól öltözött, sem üzleties, sem semmilyen. Még a szemem sem tudom kihúzni rendesen, nem hogy sminket.. Ugyan már. Persze, nem a külső számít - de ne legyünk már nevetségesek, na. Azért mégiscsak az az első. Ebben azért igyekszem toldozni-foldozni a nyilvánvaló hibákat, nem lóghatok ki, itt nincs individualizmus, első a cég. A lányok szépek, nők, megközelíthetetlenek, kimértek, hidegek. A fiúk ingben, rövid haj, mesterkélt mosoly, a nevüket sem nagyon tudom.
Mindenki keresztnéven fut, kapkodom a fejem, Lacik, Zolik, Gáborok, Kriszta, Zsuzsa, Viki - alig tudom, ki van kivel, melyik osztályon, melyik munka tartozik hozzá.. Nem készültem úgy, hogy telefonkönyvet magoljak, de nem lesz más választás, mert nem megy így, na.
Ennél sokkal bonyolultabb dolgokat is megoldottam már - csak nehéz erre gondolnom akkor, mikor egy levélkupac szétválogatása sem megy rendesen, mert mindig van egy-két levél, ami elbizonytalanít. Ha kibontottam, az volt a baj, ha úgy hagytam, akkor az. "Ezeket mindig ki kell bontani" - "Ezt jól nézd meg, ez kivétel, ezt nem bontjuk ki" - "Ja, mégis kibontható" - "Mégegyszer ki ne bontsd" - és nem látom a végét.
/tanacstalan3.jpg)
Bírom a stresszt, azt is, ha többfelé kell figyelnem - ha elmagyarázzák, mi a dolgom, és biztos vagyok benne, hogy tudom csinálni. Dolgoztam sok pénzzel, fontos iratokkal, sérülékeny dolgokkal egyaránt, tudok bánni az emberekkel, tudom kezelni a kínos helyzeteket - de az állandó kudarcélményt nem. Hogy figyelek, igyekszem, de végül nem jó semmi. Illetve nem az számít, ami jó, hanem az a néhány rossz pillanat, amit valaki éppen lát/hall/észrevesz. Gyengének, hasznavehetetlennek érzem magam, kétségbe estem, hogy ez még csak a kezdet, és hogy még semmi komoly nem történt, de máris nehézkesen alszom, rágódom azon, hogy hogyan lehetnék jobb, több, hogyan bizonyíthatnék... Kinek? Minek? Elégedett vagyok? Nagyjából. De annyira azért talán mégsem vagyok rossz és ügyetlen, mint az a visszajelzésekből kitűnik. Ha mégis, akkor úgyis összedugjuk majd a fejünket és megbeszéljük, hogy nem megy így.Kitartok. Erős vagyok. Sulykolom magam, hogy menni fog, hogy más sem úgy kezdte, hogy mindent tudott. Hogy a másik lányka a mai napig kérdez, ha nem biztos valamiben.. Aztán persze elbizonytalanodom, hogy ennyi kérdés, ennyi idő, ennyi tapasztalat.. Ennyi vagyok, és hogy mire vagyok elég. Elég vagyok-e? Fáradt a szemem, a lelkem, gondolkozom, de nem vezet sehova, csak körbe-körbe, vissza magamba, hogy hol vagyok, ki és mi vagyok én, erre haladok-e jó irányba, és hogy a jó irány a fontosabb, vagy a haladás maga?
El kell kezdenem, és nehéz belevágni, tudom. Nagy levegő, leszegett fej, előre, menni fog. A világ végére tartó út is egy lépéssel kezdődik, a legjobb menedzser is úgy kezdte, hogy fénymásolni sem tudott rendesen. Bíznom kéne, és türelmesebbnek lennem, jobban figyelni, összpontosítani, gyakorolni, szorgalmasan.
Holnap már szerda, az már a hét közepe, onnan már mindjárt hétvége. De nem a túlélés a cél, nem lehet pusztán a túlélés az, amiért felkelek reggel. Cél kell, de nemes, amire büszke lehetek, amit elmesélhetek, amiért ösztöndíjat adnak, vagy legalább megsimogatják a fejem, hogy "ez igen, csak így tovább". Én most nem tudom, hogyan tovább, mert nem tudom, hogy ez most jó-e vagy rossz, amiben vagyok - aki, ami vagyok. Nem vagyok boldog, nem vagyok felszabadult, nem tudok fellélegezni, hogy elvégeztem a feladatom - mert egyelőre azt sem tudom, hogy pontosan mi az. Mert csinálok kicsit mindent, de igazából semmit, mert valaki mindig mindent kontrollál, hogy jól végzem-e a dolgom - ez a sorsom, új vagyok. De akkor is rossz a bizalmatlanság, a bizonytalanság, ha tudom, hogy jogos.
Lebegek, lógok a levegőben, kavargok a gondolataimmal, próbálok olyasmire figyelni, ami jól esik, feltölt, erőt ad. Finom fürdőben ázom, jó könyveket olvasok, alaposan begubózom elalváshoz, és igyekszem lefeküdni időben, nem este későn bezabálni, keveset nassolni, mosolyogni, rendbe tenni a baráti kapcsolatok szövevényét, és figyelni őrá, hallgatni, ahogy alszik mellettem és szuszog, szép egyenletesen. Bíztat, mellettem áll, megért, bátorít. Nem mondja, hogy könnyű, hanem hogy ez igenis ezzel jár, a világ ilyen. Tőle nem sablonos, nem elcsépelt. Kapaszkodom, erős vagyok - megmutatom, hogy menni fog.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.