plüss_Teknős

Besötétedett, és a neonfények visszatükröződnek az üvegben. A benn kinn van, a kinn benn, minden kifordult magából, magamból kicsit. Szél jött, eső csapkodta a nagy üvegeket, messziről látszott már, hogy vihar lesz, aztán amilyen gyorsan jött, úgy múlt el, megint sütött a nap, mire a következő adag papírral bemásztam a másolóhoz. Mostanra este van, ki-ki nyugalomban, én is nyugodtan, rezignáltan, törődötten ülök, várom, hogy múljanak a percek, hogy mehessek, hogy megmozdulhassak, hogy haladni kezdjek, hazafelé. Fáradt a szemem, a mesterséges fényben nehezen pislogok, a kezem is nehéz már, a bőröm kiszáradt. Magasan vagyok, a fényben üldögélek, a sötétbe burkolozó város felett, a kibukkanó tornyokat látom, de alul a város csak homályos zajfelhő - igaz, már halkul lassan a nyüzsgés. A tornyokat látom, meg magamat az üvegben, a padlótól a plafonig, meg az asztalt, meg a széket, meg mindent, ami itt áll, fekszik, tornyosul körülöttem, csak minden, ami itt bal, az ott jobb és viszont.
Az asztal tülörképének sötét részein áttűnnek a lentről felszűrődő fények, mint gyerekorrok, csak nincsenek az üveghez nyomva, és nem csapódik a hűvös üvegre a pára, ahogy szuszognak. A fény, a víz az élet, de ez a neonfény sokminden, csak nem az. És mostmár a sötétre vágyom, bebújni egy könyvvel, meg valami szürcsölhető tejes-teás-szörpös akármivel, aztán egyszercsak úgy dönteni, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy az elmúlt három oldalon mit olvastam, és becsukni a könyvet, és csak elsüppedni, valami édes, nyálcsorgós álomba. Nézni, ahogy a mécsesek fénye aprókat rándul, behunyni a szemem, és érezni így is, hogy lobognak a kis lángok.
Mennyi autó jön-megy még mindig. Mindegyikben egy ember ül csupán. Mindenkinek saját autó, saját kis berregő univerzum, amiben utazik, ahová kedve tartja, ahová kell, ahová a pénztárcája engedi. Én nem tudok vezetni, csak sodródom az árral, a metrón, a villamoson, buszon, kompon, ellenségek között, veszélyes elemekkel körülvéve, néha félve és megkönnyebbülök, mikor belépek a házkapun, csattan az ajtó, és egyedül vagyok, csak a kulcs remeg a kezemben kicsit.
Itt most jó, már szinte üres az iroda, aki itt van, megvan a dolga, és nem tudok tenni sem érte, sem ellene semmit, így csak elvagyunk, egy térben, de két-három, ki tudja hány külön világban, semmi közünk a másikhoz, csak épp egy helyen vagyunk, egyenleteinkben ez az egyetlen közös változó. Ha nem munkatársak lennénk, nem is köszönnénk egymásnak, de nem csak munkatársakkal vagyunk így, hogy csak a körülmények áldozata a kapcsolat, és nem jött volna létre, ha nincs valamilyen közös osztó az életünkben - mint amikor a könyököm véletlenül a metrón a mellettem állóhoz ér - soha nem érintjük majd meg egymást többet az életben, de volt egy közös, nyilvánvalóan jelentéktelen, de közös pillanata az életünknek. És aztán ott van még annyi pillanat, meg órák, meg évek, mikor azt hiszed, hogy közös, és aztán nincs mögötte semmi. Beszélgettek, meg éltek meg alszotok, meg együtt eszünk, és kirándulunk, és nagyokat nevetünk, és aztán a nevére sem emlékszel majd néhány év után - akkor mit ért az egész és közös volt-e valóban..? És barát-e az, aki csak akkor köszön, ha ott van még a  másik, és csak akkor kérdezi meg, mizujs, ha látja, hogy úgy illik..? És aztán beléd rúg a "családi" ebédlőasztal alatt, de úgy tesz, mintha nem vette volna észre.
Még néhány perc és mehetek, elballagok, haza. Nem szeretem a metrót, nem vágyom most a huzatos visszaszámlálásra, nem akarom tudni, mennyi van hátra, nem akarok menni, csak ott lenni, valahol, ahonnan nem kell azon gondolkoznom, hogy hogyan tovább, hanem csak lenni-állni-élni egy kicsit, csak süttetni az arcom a fényben, és hagyni, hogy jó legyen, és csak follyon a világ el a semmibe, kit érdekel, semmit nem jelent. Kicsik a fények, hatalmas, nagy sötét este lett, hazakúszom, össze ne nyomjon ez a nagy sötét. Teát csinálok, nézem, nőttek-e reggel óta a virágok és hogy hová lett a teknős ma este. Elrakom a leszáradt ruhát.