Az egyik polcot kineveztük konyhának - na ott volt valóban őskáosz, katasztrófa sújtotta övezet. De ennek is megvolt a maga bája, hogy nem szépen, ikeás rendben sorakoznak a kések, hanem alattomban lesnek az emberre, és lesből támadnak, és megpattannak az ember lábfején, pedig csak a kávésbögréért nyúlt egy újabb álmos-nyúlós reggelen. Nem kell semmi véráztatta drámára gondolni - olyan életlenek voltak azok a szerencsétlen bökők, hogy egy kanállal nagyobb kárt lehett volna tenni bárkiben. De akkor sem volt kellemes érzés arra ébredni, hogy az emberre ráborulnak az evőszeközök - mert kávét még félálomban főztünk, az még nem volt ébrenlét, ahogy beleapplikáltuk a kávét meg a vizet a kotyogósba. Öröm volt az evőeszközök lepotyogása-ürömben, hogy legalább elmosogatta őket valaki - és voltak tiszta evőeszközök. Személy szerint gyakran két-három napig koptattam egy bögre-kanál kombót, mire annyi gyűrű összegyűlt mindkettőn, hogy jobbnak láttam elmosogatni. Nem azért, mert engem zavart, hanem mert szégyelltem, hogy a többiek meglátják.
/korosi.jpg)
Az íróasztalok vándoroltak a szobában - minden évben más volt a csillagállás, én nagyon örültem, mikor itt olyan asztalaink lettek, amit, mint egy éjjeliszekrény-polcot, a fejem fölé tudtam húzni. Szerettem, hogy rámborul, hogy kicsit kuckósabb lesz tőle a sarok, hogy oda tudom pakolni a kis vackaimat, meg képeket ragaszthatok a fejem fölé, és én látom őket, és visszanéznek rám, de mégsem az egész szobára. Csak rám. Képeslapokat ragasztottam oldalra, nem is én jártam ott, de valaki igen, aki gondolt rám ott a messziben és hozott egy kis darabot a távoli teger-áztatta vagy hólepte tájból, amit én még nem láttam. A legfelső polc volt a lomtár, vaskos porban csomagolópapírok, régi újságok, zacskók, cipősdobozok - amiben nyilván nélkülözhetetlennek vélt dolgokat cipeltünk fel év elején, és aztán elő sem szedtük őket a kiköltözésig. Mákot vethettünk volna a porba, vadregényes, érintetlen vidék volt a legfelső polc.Voltak hörcsögeink, meg szereztünk "egy-halat", aki azóta is vígan éli mindennapjait egy aprócska akváriumban, és megcsipegeti az ember ujját vagy orrát, ha a víz felszínéhez érinti. Egész nap babrálja a köveket meg a két kis csigát, akik a társai a csöndes magányban - bár a szobában mindig nyüzsgés van, nem unatkoztunk sokat. Voltak átálmodozott-szunyókált délutánok, de nem unatkoztunk. Döglöttünk, henyéltünk sok-sok napon át, mikor mások megváltották helyettünk a világot, de legalábbis részt vettek a világot jelentő szemináriumokon. Mi meg csináltunk egy rántottát/bundás kenyeret, vagy teát, vagy csak vajas kenyeret - de rendes teavajjal, nem vajkrémmel, és pláne nem margarinnal ám! - és bezabáltunk, és a minék volt a világ. Kicsit utáltuk magunkat, hogy megint ellógtunk egy napot, és hogy ez már a második hiányzás volt abból a tárgyból, pedig még másfél hónap van a félévből, de aztán vállat vontunk, és konkrétan leszartuk, hogy ez már a második hiányzásunk volt.
Ha ösztöndíj jött - ó, boldog nosztalgikus békeidők - akkor meg fogtuk a kis pénzt, lestük, hol van valami akció, vagy melyik turkálóba hoztak a napokban árut - és vásároltunk. Ilyenkor vettem márkás rostos üdítőt, meg csokit vagy chipszet, egy táblát/zacsit, igaz, akkor is az olcsóbbikból, de legalább valami nasit. Vettünk leárazott felsőt, gatyát, cipőt, hajcsatokat, olcsó tollakat, harisnyazoknit, dezodort.. Apró, jelentéktelen dolgokat, többnyire olyasmit, amink egyébként is volt, de nem a megvett áru számított, hanem a vásárlás öröme. A diadal, mikor hazaérve kipakoltunk, hogy kinek mire volt elég a pénze, mit talált, és mire gyűjt majd legközelebbre.
Szerettem a boltokat járni, kinézni dolgokat, hogy ha majd lesz rá, akkor megveszem. Aztán ezekből persze nem lett, mint ahogy azóta sem lesz semmi, de jó érzés elképzelni, hogy mennyi mindenem lehetne - közben tudom, hogy semmi szükségem nem lenne az áhított tárgyakra, mert a kép így is teljes, csak nem olyan fényes, csillogó, drága és puccos-hivalkodó-szemetszúró, mint amilyen a termékektől roskadozó plázapolcok alapján kéne, hogy legyen.
Rendeltünk kaját, néha - ez volt a dőzs, ezt tettük most is, az adagok kisebbek lettek, az árak követték az inflációt - sajnos, de azért jó volt visszamenni, és a szagok, a látvány, az ismerős tárgyak mellett jól ismert ízeket is megtapasztalni, újra. Hogy ugyanúgy nehézkesen nyílik a wc ajtaja, hogy a fürdőben csak akkor van a konnektorban áram, ha a villany fel van kapcsolva, és hogy mint mindig, most is csak tíz perccel később kapunk észbe, hogy felforrt a teavíz, és hogy ez nem biztonsági vízforraló, és nem kapcsol ki, ha forr. És egyébként is, mindhármónkat kivágnának, ha kiderülne, hogy tűzveszélyes tárgy van a szobában. A halacskáról, mint bomalsztó elemről nem is beszélve. A teknőst biztos nem találták volna meg - sokszor nekem is nehezen ment, ő ezért maradt ki a felsorolásból. Szóval, visszamentem kicsit, beszélgettünk nagyot, ittunk két teát, sokat nevettünk, és jó volt ott lenni, és otthon lenni úgy, hogy nem tartozom oda lassan egy éve már. Szeretem a koleszt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.