plüss_Teknős

Kinézek, reggel még annyira jó volt minden, sütött a nap, kellemesen hűvös volt, ahogy kiléptem a kapun, hogy elkezdődjön egy újabb nap. Nem várom nagy lelkesedéssel - kevés olyan dolog van, amiért igazán be vagyok sózva - és nem mert nagy csalódott vagyok, akit megrugdalt az élet, hanem csak álmosan ébredtem, és nem alszom ki magam hetek óta, mert csak megy a fejemben a film, a sok gondolat, hol és ki vagyok, vagyok-e vagy mi van, és egyébként is, meg minek is. És ki van velem és ki ellenem, és miért történik sokminden, és sokminden miért nem történik, és hogy hogyan tudnék változtatni, és hogy akarok-e igazán, és hogy van-e értelme olyan dolgokon forognom, amik rajtam kívül senkit nem érdekelnek és nem beszél velem róluk senki, mert baromi kínos, és csak legyintenek, hogy haggyadmár.
Szóval mérsékelt lelkesedéssel, kiléptem, eljöttem, csinálom, amit kell, mert a világ azért haladjon, attól, hogy én nem vagyok felhőtlenül jókedvű. Aztán kipillantok most az ablakon, és a horizont fogy, minden perccel egyre kisebb és kevesebb és szürkébb. Felemel a lift a város fölé, és innen hamarabb és jobban látom, hogy annyi lesz a verőfényesnek ígérkező napnak, de mostmár nagyon is hamarosan. Szemben a hegyeket apránkét elnyeli a szürke semmi, ami nagyon is valami - nedves és hűvös, eleinte párának meg szmognak látszó, mostanra jól láthatóan magát esőként prezentáló undok, kinek-van-kedve-ilyenkor-bármihez-is idő jön, a Vörösvári-árok már sehol nincs a langyos, tavaszi esőben. Fúj a szél is azóta, pedig nem szeretem, sem ha a hátamba csap, sem ha szemből fúj és nem tudok úgy haladni a drótszamáron. Pedig olyankor jó azt gondolni, hogy én megyek annyira gyorsan, hogy úúú, már ekkora a menetszél, fú, micsoda erő, micsoda energia..! De ha ennyire erős a szél, akkor csak azt érzem, hogy nyomom a pedált és alig haladok valamit. És jön a szél, és jön az eső, és szürke semmi lóg az ég nekem most éppen jobbra eső felén, de aztán, ha a konyhába indulok, akkor egyből balra kerül az egész kulimász, mert ugye politikailag korrektnek kell lenni remek kis hazánk mikrokozmoszában.
Megjött közben az ebédem is, nem valami nagy adag, de nem is baj, nem voltam éhes a tegnapi füstös lakoma után - mondjuk, ha tudom, hogy ilyen gyermeteg adagot kapok, akkor lehet, hogy olyan ételt választok, aminek az ára is a diákkategória, mert ennek elég emberes volt a bekerülési költsége... Szóval, valószínű, hogy két adagban eszem meg, hogy legalább az illúzió meglegyen, hogy nagy adag kaja volt. Bezzeg a tegnap este! Pizza, meg palacsinta, meg jóféle mézes, na abban aztán nem volt köszönet, abban a zabálásban, hogy már a fülünk kettéállt, de csak tömtük magunkba az újabb és újabb, jobbnál jobb falatokat.
Esik, csapkodja a szél a padlótól plafonig érő üvegnek a nagy, kövér szemeket. Igazi, jó tavaszi eső ez, kell a földeknek, meg az erdőknek, meg egyáltalán, biztos nagyon szép meg jó, mindennek és mindenkinek, csak arra nem szeretek gondolni, hogy néhány óra múlva, a frissen mosott hajammal, meg a csininek szánt, bár a legkevésbé sem üzleties szerkómban majd nekem is ebben a remek, és jótékony, ellenben szakadó esőben kell hazakarikáznom. Innen, a magasból már látszik, hogy szakaszosan fogunk szanaszét ázni, ugyanis az esőfüggöny mögött már látom, hogy süt a nap. Megfelelő szakmai oldalon majd utánanézek, hogy mennyire kétségbeejtő a nap hátralevő részére a csapadékhelyzet. Átlátni már, az esőn túlra, valószínűtlenül kék ég dereng szürkésen, mert itt még esik javában.
Megülnek a cseppek az ablakon. Egy tanárom abból írt doktorit, hogy mitől függ, hogy az esőcseppek lecsordulnak az üvegen, vagy összeállnak egy, nagy cseppé. És hogy milyen üveg, mekkora dőlésszög, milyen összetételű cseppek folynak le, vagy maradnak az üvegre tapadva. Itt most üldögélnek, egyesével, szépen, fázósan a szélben, én meg az üveg mögött, a légkondi melegében, a száraz levegőben, amitől úgy leszek taknyos, hogy aztán nem tudom kifújni az orrom rendesen. Meg sokkal csipásabb is vagyok azóta, de lehet, hogy az attól van, hogy amióta dolgozom, spirállal legalább kifestem a szemem. Nem nagy ügy, meg kevésbé hangsúlyosak a sebhelyek és a foltok a bőrömön.
Elállt az eső, nem csitul a szél, nem tetszik ez az idő. Vagy nem is tudom. Mert szeretem az esőt, meg a szelet is, meg a napsütést is, meg a káoszt is, de ami most van, az valahogy olyan kusza, és inkább csak én vagyok fáradt, de nem tetszik még az ablakon kinézni se. Pedig a budai hegyek, a felettük sorakozó felhőtornyok, a mindig változó kép, a kékek, a zöldek, a fehéres-szürkés horizont, nem csúnya. Sok piros meg barna háztető, szeretem nézni, ahogy alakulnak a házak, meg hogy mennyi féle van, meg egy kicsi házikóban is mennyi ötlet meg lehetőség bújik meg. Végül is, ott a lehetőség a mai esőben, meg az általa megáztatott földben, meg az én kedvetlen fejemben is. Dolgozom tovább.