plüss_Teknős

Három nap volt és hosszú volt és nehéz. És akkor is így volt, ha tudtam, hogy erről a pár napról van szó, és aztán itthon lesz megint. Hiányzott, nagyon. És akkor egyszercsak jött a telefon, kicsit talán hamarabb is, mint szó volt róla, és hazajött, végre. Nem modnom, hogy annyi idő után, mert alig három nap volt, amit nem töltött itthon, és előtte régen volt már az a tíz, meg az azt megelőző négy, meg korábban egy meg másfél hetek. Most csak három nap, és itthon van, megint.
Aztán, hideg zuhany, kellemetlen meglepetés, pedig ez sem más, csak újabb néhány nap, egy újabb kaland. Szóval, újabb egy hét külön. Mert szerdán vége ugyan mindennek, de szombatig marad mindenki, mert úgy muri a muri. Meg kell ismerni egymást, meg össze kell haverkodni, meg tudni, hogy ki van kivel, ki kinek a kije, és honnan jött és hová tart, és egyébként. Fiatalok, tele reményekkel, tervekkel, lehetőség rejlik mindegyikükben, nem is akármilyen. Hétvégén buli és nyüzsgés, és aztán még meg sem melegszik alattunk majd otthon a szék, máris menni kell, mert dolog van, nem lehet megállni.
Megint egy hét - közös történetünkben megint megáll az idő, a cselekmény, egy hétre, teljesen. Leszek én itt és lesz ő ott, valahol, egy nekem idegen világban, messze tőlem, elérhetetlen, tele élményekkel, melyeket én soha nem élek át, tele kalanddal, aminek én nem vagyok része, amiben én nem vagyok a társa. A társa vagyok itthon, meg itthon sokmindenben, de aztán telefon jön, e-mail jön, és ő megy, mert menni kell, most messze, aztán még messzebb, és aztán meg csak egy nap, és egy hét munka megint, rohanás, kelünk-fekszünk, épp csak összebújunk, és aztán hopp, itt a reggel és rohanunk tovább megint.
Látom, ahogy lubickol ebben, a feladatokban, az elfoglaltságban, a felelősség súlya őt nem lenyomja, hanem tolja előre, ösztönzi, hogy menjen, csinálja, keressen új utat, ha nem járható a régi, és csak menjen előre mindig, emelt fővel, tele erővel és tervekkel. Ülök a fényben az irodában, megcsináltam, amit kellett, nem is hibáztam sokat, és csak tespedek a székben, mert én is fontos dolgokat csinálok, de ezek könnyű dolgok, jelentéktelenek, nem függ tőlük semmi, esetleg egy nappal később érkezik meg valahová egy levél. Nem vagyok nélkülözhetetlen, nem vagyok fontos és lényeges, nincs súlya a szavaimnak, nem kérdezik a véleményem, mert ha van is, sem itt, sem ott, sem sehol nem számít, ha esetleg nyersebben fogalmazok a kelleténél, akkor csak felhúzott orrokat látok, meg kérdően felvont szemöldököket, hogy akkor ki is vagyok én itt..?
Hát ez az, hogy én is vagyok, meg itt is vagyok, meg leszek is, egy hétig magamnak megint. A napi rutinjaimmal, az apró-cseprő dolgokkal, a szokásos semmiségekkel, és várom, hogy majd ír vagy hív vagy én írjak vagy én hívjam, és csak számolom majd, mint gyerekként karácsony előtt, hogy még négyet kell aludni, hogy itthon legyen. És látom, hogy várja, hogy mehessen, hogy ott legyen, és persze, hiányzom majd, de attól még ez az igazi, messze lenni, és haladni, előre és tovább, új célok, feladatok, targetek, cseledzsek, számok, statisztikák, százalékok, táblázatok, kimutatások, prezentációk és értékelő vacsorák felé.. Készülődni é bepakolni és aztán kirakodni ha odaért, és na, milyen a hotel? Jó a kaja? A társaság? És aztán nekem ott van a számítógép vagy egy újabb könyv, esetleg rejtvény - bár hetek óta nem fejtettem rejtvényt, de azt hiszem, lesz rá idő... Meg locsolom a virágokat, lecsipkedem az elhalt leveleket, nézem, ahogy újabb bimbók nyilnak ki egyik napról a másikra.. Nézem, ahogy reggelente egyre nagyobb ívben süt már be - legalább a konyhába - a nap, hiszen lassan itt a nyár.
És igen, tervben van, hogy majd néhány napot csak magunkra szánunk, de közben kellene csatornát javítani, meg kertet rendezni, meg fát vágni meg közösségi életet élni és örülni a mások örömének, és családi ebédelni és udvariasan érdeklődni a dolgok alakulása felől, persze mindenféle lényegi kérdést ki kell hagyni a beszélgetésből, meg annyi mindent még.
És dolgozom, és jó, hogy van mit tennem egész nap, és aztán csak arra riadni, hogy jó ég, fél óra és mehetek is haza. De jó lenne hetente legalább egyszer úgy hazamenni, hogy nem csak az üres lakás fogad. Hogy néha ne az legyen a "meglepetés" hogy este elmegyek és találkozom ezzel, vagy sörözünk egyet azokkal.. Szeretnék közös meglepi-teát, meg ezen-a-hétvégén-nem-csinálunk-semmit meglepiket, meg olyat is, amikor csak annyi a meglepetés, hogy otthon ül, igaz, hogy a gép előtt, mert még tízpercre (háromnegyed óra) dolga van, de legalább otthon van és beleszuszoghatok a hajába.
Egy hét, egy hosszú hét - ami, ha azt nézzük, mindössze hét nap. Semmi. Hányan élnek évekig úgy, hogy a hétvégéről szól minden. Hogy arra a két napra ünneplőbe öltözik a szívük - bár lehet, hogy csak nagy levegőt vesznek, mert azt a két napot féllábon állva is ki lehet bírni. Nem akarok féllábon állni. Hanem szorosan összebújva szuszogni szeretnék, nézni a szemét, hallgatni a lélegzetét, ahogy alszik. És ezt telefonban nem lehet. Ettől élünk együtt, ettől közösek a mindennapok. Kettőt aludt távol, hármat alszik itthon, aztán egy éjszakát átbulizunk és hat éjjel jön külön, megint. Semminek tűnik, hiszen a síelés tíz nap volt. Meg Ausztria két hét annak idején. De most nehéz. Nem nyafogok, elfogadom - de attól még igenis nehéz, és tudom, hogy de annyian csinálják és élnek így.
Én nem szeretnék.