plüss_Teknős

Jó csak lenni most, hallgatni a régi, jól ismert zenéket, és sosemvolt időkre gondolni, nézni, ahogy a felhők úsznak az égen, meg hogy időnként elhúz egy-egy repülőgép, valószerűtlenül közel - nem is lenne szabad ennyire alacsonyan repülni a város felett, nem? Augusztus huszadikán is engedéllyel lehet csak háromszáz méter alá süllyedni. Bár, mint azt az elmúlt hetek bizonyítják, mindennél van lejjebb, és mégis elismerik az embert.
Itt volt megint, meglátogatott, benézett, jött, látott, aztán reggel lett, egy újabb munkanap. Nem értem a miértet, de nem is kell talán, jó volt, hogy erre járt, ha nem is igaziból. Valami zajlik biztosan, remélem csak, hogy minden rendben, nem beszélünk, megvan a kapocs szavak nélkül is. Akaratunk ellenére is. És még ennyi idő után is... Nem értem. Csak ülök itt a zenében - furcsa, hogy minden hajdanvolt zenénktől, ami közös napokat, perceket, de talán éveket is összeköt, szóval hogy azóta akárhol, akármilyen formában hallgattam őket, valakinek biztosan borsózni kezdett a háta, hogy anyám, ez meg mi..?!
De most már alig van itt pár ember, és halkan duruzsolhat ez is, akár mi is.
Szinte mindenki lelépett már, eltelt ez a pár nap, aztán nagy erőkkel készülünk a hú-de-hosszú hétvégére, jönni-menni, mindenhol kicsit, meg mindenhol kicsit többet lenni, csak ne lenne olyan nehéz néha ez a csak-lenni és semmi több. Nincs baj, minden megvan, a helyén van - nem rendben, de megvan, ennek ellenére olyan, mintha nehéz izék lennének a vállamon és nem tudnám kihúzni magam rendesen, nehéz levegőt venni, nehéz felállni és jönni-menni, nehéz jókedvűnek lenni, nehéz mosolyra húzni a szám, és nehéz azt mondani, hogy kérem, meg hogy köszönöm... Olyan sűrű minden, és a nagy ellenállású szószban nehéz még a karomat is felemelni, hogy búcsút intsek, vagy hogy kezet fogjak...
Annyira könnyű volt minden korábban - könnyed voltam a táncban, repültek a nevetéssel töltött percek, meg ment a suli, és nem érdekelt, ha nem volt a kártyámon pénz és csak egy szelet párizsi volt a zsömlében. Nyűttem a cipőket, a táskákat, a napokat, és valahogy annyira egyszerű volt minden, teltek a napok, nem nyaggatott senki, mert a magam ura voltam, és ha megtettem valamit, akkor jó volt úgy, ha meg nem, akkor nem és kész, és most meg egyre csak azt érzem, hogy megteszek egy csomó mindent és nem azt és nem akkor, amit és amikor kéne, és én már nem tudom - de nagyobb baj, hogy nem is akarom tudni, hogy mit kéne tennem, csak annyi lenne jó, hogy megveregesse a vállam valaki, hogy na jó, egy csomó hibád van meg béna is vagy meg értetlen, de attól még jó vagy így, ahogy vagy, na.
Szeretném nem csak tudni, hanem érezni is a jóságot. Jó a zene. Jó volt az ebéd. Egyedül dolgoztam a nap nagyrészében, mégis készen lettem mindennel. És jól csináltam. Jó volt az idő - és bár most szakad az eső, de kellemes hűvös van és jó illat jön be az ablakon. Jó volt hallani a hangját a telefonban, hogy már úton vannak haza. Jó tudni, hogy négy nap vár ránk, amit együtt tölthetünk. Jó volt ma reggel nagyot nyújtózkodni ébredés után.