Éppen csak hazaértünk, de alighogy befejeztük a kipakolást, meg átültettük a virágokat, meg megírtál néhány cd-t, máris késő van, és már fürdeni sincs kedvem, de mégis kéne, mert holnap meg én vagyok, aki koránra megy... Aztán meg hétvége, végre, magunknak, megállhatunk három napra, és nem kell levegő meg egy esemesnyi idő után kapkodnunk, hogy tejóég, mit felejtettem el már megint. Zörög a tévé, nem nagyon vagyok magamnál, így nem is zavarnak a belőle áradó sületlenségek - éppen elég ostoba megkajálja, hogy edd ezt, kend azt, menj ide, telefonálj oda, meg nyald ki a seggünket apukám, és még fizess is érte, úgy van, ügyes, buksi megsimogatása.
Kevés az egy nap, meg kevés a napok között eltelő idő, illetve hogy nem telik el semmi, csak jön egyik a másik után, és aztán hetek lesznek belőle, meg hónapok, meg évek - a kis vakarcs is, tizenkét éve már, hogy velünk volt, nézett a kis szemeivel, ha hozzá szóltál, megcsóválta a farkát, meg odadugta a fejét, vagy a hasát, hogy simogass még. Aztán öreg lett, mert a napokból évek lettek - és aztán már nem látott jól, nem hallott jól, nem is érezte jól magát, sokat sírdogált - csak ült a fotelben és csorogtak a könnyei, nem is nyöszörgött, csak nézett ránk, végtelen szomorúsággal. És erősek lettünk, mert vele szemben lehetünk azok, mert könnyű a kicsivel, az oktalannal szemben erősnek lenni - és elvittük, igaz, már talán későn ahhoz, hogy valóban segítség legyen az injekció - és csak elernyedt, és aztán kiszállt belőle az élet. Elhomályosodott a szeme, eltűnt belőle a fény, az élet. Csak feküdt ott kiterítve, meleg volt és puha, de nem élt már. És meghaltunk vele mi is kicsit, és nagy, megkönnyebbült könnyek potyogtak a szemünkből, mert nem lehet, hogy valami ennyire fáj, ennyire szép és ennyire fennkölt dolog legyen, mint valakinek halált adni, mert már nem történhat vele jobb az életben, mint a halála.
És ez belefért egy napba, egy nap alig egy órájába - tizenkét év, rengeteg nap, óra, boldog meg feszült, vidám meg agyonaggódott pillanatok - és csak feküdt ott, sokszor annyira utáltam korábban kelni, meg esőben is az utcán lófrálni, meg sietni haza a fürdőzésből, csak hogy ő lent legyen, neki mindene meglegyen. Mostmár megvan mindene, de elvitt cserébe hatalmas szeleteket mindannyiónkból. Szerettem a fiatalos energiáját, a rugalmasságát, a pajkos fényt a szemében. Őszintén szeretett, hálás volt, ha tettem érte, és nem csak udvariasságból bújt, vagy adott puszit. Játszottunk, az utolsó hetekig játszottunk, és bíztunk egymásban, bízott bennem még akkor is, mikor feltettem a pokrócában az asztalra.
Eljöttünk, és ebédeltünk, és kávéztunk, és aztán bementünk a városba, mert a napban annyi óra volt még - és mégis éjszaka értünk haza már, mert annyira jöttek-mentek az események, és valóban, nem volt elég a huszonnégy óra, mert már majdnem másnap volt, mikor aznap visszaértünk, és csak néztem magam elé, és feküdtem behunyt szemmel, és várom, hogy szomorú legyek és kibőgjem majd magam, a szeretettől és a megkönnyebüléstől, és mert hiányzik, és mert nem volt még senki és semmi, ami ennyi időn át az életem része lett volna.
Azt mondta, nem elég a huszonnégy óra - nem elég. Nem elég hozzá, hogy felfogjam, hogy elhiggyem, hogy megértsem - semmire nem elég. És egy hét telt el lassan, telezsúfolva új információkkal, új élményekkel, új keserű pirulákkal, de mostmár minden hétre jut egy-kettő, lenyeldesem őket, ezt dobta a gép. Bánt, hogy ezekben a huszonnégy órákban annyira kevés hely jut a mosolyoknak, meg az őszinte szavaknak, és csak a mesterkélt jópofi van, de a világ is ilyen kitalált, mű a mell, a kaja, a ruha, az anyag, a hold, a balhé.
Megint este van, mindig este van, mire eszembe jut, hogy mennyi mindenkire nem jutott időm. És elnézéseket kérek, meg halogató íméleket írok, meg megint elnézést kérek, és kések is kicsit, és aztán már annyira nyúzottak vagyunk, hogy nem tudunk beszélgetni, mert már menni kell, mert holnap dolog van. És ahova meg időt meg betűket meg kedves szavakat szánok, ott csak a szél van, és kiabálok bele, és nem értem, hogy minek hiszem el újra meg újra, hogy van értelme nekidurálnom magam és azt hinni, hogy nem csak a szpemes vagy a virtuális szemetesládának szórom a karaktereket.. Szórom őket, és kérdezek, és lelkesedem, és aztán mindig ugyanaz az alamizsna a válasz.
Félrecsúszott az idő, és nem marad semmire, csak saját magára, arra, hogy menjen, és hogy mindenre jusson kicsit, de semmire ne legyen elég, ahogy ma sem. Sajnálom.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.