plüss_Teknős

Szapora-szapora, sok kicsi apró mozdulat, gyorsan-gyorsan, tömöm magam, még egy, még egy, férnie kell, a túlélésért harcolni kell, ide a magot, ide a paradicsomkarikát, az almahéjat, a szotyit, a kukoricát, mindent, gyorsan, meg sem rágom, betömöm, jöhetnek még rossz idők, mondjuk öt perc múlva, mikor már nem lesz kaja a tálban, gyorsan-gyorsan, enni-falni, muszáj életben maradni, hamar ide az összes magot.
Jajajajaj, futás hamar a házba, be a dióba, mi ez a hirtelen az égen átsuhanó árnyék, aztán meg ez a nagy fényesség meg a zajongás megint? Nagy-nagy vízcsobogás, meg éles, fémes hangok, nem is látom, úgy parázok, mi lehet ez, nem is tudom, csak gyorsan bebújni a lyukon, bújjunk-bújjunk, itt a vég, a magok felét sem ettük meg még, de itt a világ vége, ha nem az, akkor meg valami szörnyű lény, nyúlkál és csörömpöl és hangosan kacagnak, az üveg is megreped. Nyomakodjunk, tuszakoljuk magunkat a dióba jól, tele a pofa, nagy volt a lakoma, de ebben a rettegésben megmaradni nem lehet.
Percek múlnak, kuksolunk a sötét, pisiszagú dióban, csak remegünk a zsebkendő-cafatok között, nekem jobban tömve a pofám, de mellettem ez az irigy is, alig tud összegömbölyödni, akkorára tömte magát. Nahát! Úgy hallom, csöndesedik kinn a helyzet, nem hallok már zajokat, lassan elő is jöhetnénk, a mag-zsákmányt átnézhetnénk, meg is kellene enni, nem csak magunkba tömni. Kibújunk - óvatosan - nem ám ezek a nagy és félelmetes dögök az életünkre törnek! Hop-hopp, gyorsan még faljuk be a maradékot, minden magot be kell tömnünk, túl kell élnünk, erősnek kell maradnunk, gyorsan-gyorsan, mindent, hamar! Szaladok, rohanok, egyik fal, másik fal, hamar elásom magam a sarokban, itt még éppen annyi hely van, hogy egy kamrát gyorsan fúrjak, abba minden földi jót eldugjak, ások-ások, ne lássa senki, így talán holnap is lesz mit enni, túrok-túrok, na még egy kicsit, bár itt van már ez a kemény izé, és lehet, hogy az elmúlt tíz percben is ezt kapartam csupán - nem is emlékszem talán, csak arra, hogy ásnom kell, mélyre fúrnom nagyon, mert el kell rejtenem, mert kell a tartalék, mert nem élhetünk fel mindent, mert gondolni kell, ha a holnapra nem is, de fél óra múlva is kell, hogy legyen mit ennünk.
Kaparok-kaparok, már eléggé fáradtak az apró mancsok, azt nem tudom, hogy izzadni tudok-e, csak azt, hogy a szőrzet a testemen nem éppen így kellene, hogy legyen, így gyorsan kiásom magam, és megmosakszom, nem maradhatok ilyen ápolatlan, mint ez a másik itt, aki a szembe' sarokban ás, a szerencsétlen, ott aztán biztosan megdézsmálják majd a kincseit, hogy lehet ilyen béna, hogy egy ennyire nyilvánvaló helyre kaparja el a tartalékait.
Nyalogatom keze-keze-keze, három-négy fordulat elég, jobb füle, bal füle, két füle, mint a laska (bár tudnám, mi az), benyúlok a fülem mögé, előre csapom, egyszer-kétszer-na még egyszer, mennyivel jobb máris. Keze-keze-keze, jobb füle, bal füle, nyorsan megmosom az oldalam is, balra kettő, jobbra kettő, na a fülemet még kicsit, keze-keze, mindkét füle, mosom-mosom, hamar ezt is, mert aztán fordulhat megint a világ, nagyon parás az élet, ha az ember ennyire pirinyó - illetve ha a világ ennyire nagy és kiismerhetetlen.
Esteledik, bennünk meg valami megmagyarázhatatlan erő dolgozik, szaladunk, egyik fal, másik fal, körbe kettőt, egyik fal, másik fal, körbe egyet, másik fal, egyik fal, nincs kijárat, egyik este sem, de minden nap új nap és minden nap keressük a kiutat, megszállottan, nem adjuk fel, egyik fal, másik fal, körbe-körbe, mindig ugyanaz a vége - elfáradunk, hajnalodik, irány a dió, nyugodtan aludni volna jó, de ha vendégek jönnek, kivadásznak, a forgácsban hajkurásznak, szaladunk, mert kicsik és gyengék vagyunk, de aztán elbújunk, és csak várjuk a következő percet, és csak nézünk, nagy gombszemekkel a még nagyobb világba, meg kéne keresni azokat az elásott tartalékokat, azt hiszem, éhes vagyok.