plüss_Teknős

Sorakozunk, szépen, mint a kislibák, az anya nagy, fényes-fémes, zsírosan csillogó tömb - a tálaló. Öltöny itt, miniszoknya ott, meg néhány merész farmerban - kedden? A szégyentelenek. Ahogy állunk, mint a jógyerekek, csak az a szépen átsült combot el ne halássza előlem az utolsó pillanatban valamelyik ezek közül a roppant üzletiesen felöltözött, de zulu harcosnak sminkelt könyvelő-ügyintéző-hosztessz-asszisztens-háer-macák közül. Topogunk, tálca, kés-villa, szalvéta - na, innen pont kifogyott, de a másik tartóban talán még akad.
Saláta van még, friss-húsos, lapátolok, na még egy kicsit, bár így már a legkevésbé sem lesz olcsó, ellenben kell a vitamin, meg az ásványi anyag meg a nyomelem, meg az antioxidáns - valahol ezek biztos mind ott lapulnak a salátalevelek meg a paradicsomgerezdek között. Hmmm..
Na, az enyém a comb! Igen! Rizzsel. Jázmin rizzsel - akármit is jelent ez - mert én semmi különbséget nem látok az otthon, anyu által főzött rizshez képest. Jázmin. Bizonyára. Van még eper. Desszertnek tökéletes - múlt héten egy nap kivételével minden nap volt. És mennyire jól esett. Araszolunk tovább, most, hogy már kaja is halmozódik a tálcán - óvatosabban tologatja mindenki előre a magáét. Kassza - horribilis összegek hangzanak el - egy-egy jobban megrakott tányérért annyit kérnek el, mint amennyiért én három napig kosztolok - de nem is eszem harcsafilét meg spárgával töltött nem-tudom-mit cukkinikrémmel, kuszkusszal.
Néha jó szagok vannak, néha meg csak azt érezni, hogy ma megint olajban sült halak-napja van - de ma szerencsére nem. Van választék és elég jóképűek az ételek - nehezen jutok dűlőre, hogy mi kéne - mikor mi, mindig más - sosem az, ami van. Sokszor megyek egyedül - nincs benn kialakult társaság és nem szeretek hívatlanul csapódni. Így lemegyek, eszem-iszom, legalább hallgatok és magamba szállok kicsit, épp elég a hajtás fönn. Itt is zaj van - kanalak csörögnek, villák csikorognak, valaki már megint eltört egy poharat - de ezeket a zajokat ki tudom zárni, nem kell rá figyelni, nem kell reagálni, nem rám vonatkoznak, nem rám tartoznak. Halkan eszem, igyekszem nem csámcsogni, alaposan megrágok mindent - igaz, nem hússzor, mint kéne, hogy előbb jóllakottnak érezzem magam - apránként fogy az étel és lassan megtelik a hasam. Iszom, elbökdösöm az epreket. Egy kávé jól esne - de majd fenn iszom, ott nem kell fizetni érte, és ugyan olyan jó - ha nem jobb, mert sok tejjel szeretem, de éppen csak langyosan, itt meg forrón adják, és csak egy tejszín jár.
Végeztem. Hátradőlök, körülnézek. Jóllaktam, visszaslattyogok a tálcával, elfektetem a poharat, biztos, ami biztos. Kilépek a napba, jól esik a természetes fény, bár alig látok, a neon után azért elég nagy dózis ez. Sajnos az út a kajáldától az épületig túlságosan rövid, alig húsz lépés - így nem nagyon tudom érdemben kiszellőztetni a fejem, illetve a ruhámból a kajaszagot. Egy hatalmas fa áll az épület előtt. Szeretem lentről nézni a nagy, szétterülő ágakat. Aztán felmenni, és fentről lepillantva figyelni, ahogy ráborul az épületre, és hintáztatja az egyik felső ágon a szarkafészket.
Szívja a fényt a fa. És nő a sok levél. És nőnek az ágak és csak nagyobb és szebb lesz minden évben. És csak árad a fény a mezőkre és nő a gabona - és a hétvégén megint magasabb volt már a napraforgó, és elvirágzott a repce és már alig fér az út a fák közé, pedig télen úgy tűnt, hogy a két sáv is sztráda. Annyi a zöld, és legszívesebben megállnék és hemperegnék-hevernék benne, és leharapnám, a virágokat, a harsogó zöld leveleket, és a szöcskéket bökdösném estig. Annyira szép, anniyra finom. Ennivaló.
Régi nyarakon, egyeltük a mákot, a répát, szedtük a borsót és igyekeztünk nem letaposni az epret. Szugeráltuk a dinnyéket, hogy hízzanak már és az eget, hogy ne verje le a jég a gömböket az utolsó pillanatban. Nem szerettem málnát szedni, mert tele volt a bokor darazsakkal. Féltem a barackfa alatt kotorni, mert ott is csak a dongás ment, az édes lére gyűltek a mindenféle bogarak. Szerettem viszont megrázni az eperfát, hadd potyogjon az érettebje a baromfiaknak. Leszedtük a rétesbe való almát, és fanyalogtunk rajta - nem jó azt megenni - de nem hallgattunk a mamára, csak húztuk a szánkat és tömtük magunkba hősiesen. Ráztuk ősszel a diót és fogtuk a fejünket, mert annyi eszünk nem volt, hogy legalább egy sapkát húzzunk. Aztán este kiültünk zsíroskenyerekkel, lecsavartunk egy paradicsomot, vagy kihúztunk egy újhagymát a földből - és ettünk, és mennyire jó volt. És a kútból húzott vizet ittuk - nem ám ásványt, meg szűrt csapvizet meg klóros vezetékes vacakot meg vízautomata. Azt sem tudtuk, hogy vannak ilyenek. Kút víz. És kipöcköltük belőle a bogarat.
Délután nassolok, egy gyümölcsöt, vagy egy csokit - sajnos van lenn automata, és még olcsó is - ez mindennek a teteje. Aztán az órát nézem - ideje menni lassan. Egy újabb napnak vége, egy újabb nap kezdődik holnap. Kaja-kaja-kaja - új választék, újabb éhség. Egészségünkre.