Bunkó vagyok, ha olyan dologról formálok véleményt, amihez semmi közöm? Vagy csak akkor vagyok tapintatlan, ha mindezt kicsiben teszem? Az üzemanyagárakhoz sincsen közöm (sem autóm, sem jogosítványom nincs - és igen, lehet ennyi idősen jogosítvány nélkül élni, haha) - de van róla véleményem. Nincs közöm hozzá, hogy milyen cserépbe ülteted a virágaidat - de van róla véleményem. És azelőtt megmondhattam. Meghallgattál és meghallottad, amit mondani akartam. Ami a szavak mögött volt. Igen, most is volt véleményem - van is, attól, hogy már nem mondom - de már mindegy. Megtartom magamnak - mert minden sokkal egyszerűbb így, és néha majdnem olyan, mintha jó is lenne. Mintha mi-sem-történt-volna.
Barátok lettünk - voltunk, és a barátság egyfajta tükör is. A szemetekben láttam, hogy elhamarkodottan döntöttem. Hogy butaságot csináltam. Hogy nem azt, nem akkor, nem úgy kellett volna. Elém álltál, és meg merted kérdezni "mondd, normális vagy..?" - és én meg álltam, leforrázva - hogy basszus, IGAZAD VAN. Akkor is, ha nem volt közöd a döntésemhez. Az abban szereplő emberekhez, helyekhez, időhöz, pénzhez. Attól, hogy nem volt közöd hozzá, véleményed volt róla, elmondtad (nem kérdeztem), meghallgattalak (nem kérted, hogy figyeljek, ezek a dolgok magától értetődőek voltak akkoriban) - és nem haragudtam, nem megsértődtem, hanem megálltam, a homlokomra csaptam - és örültem, hogy olyan emberek vannak mellettem, akik néha nyersen bánnak velem - de ez is előrefelé mozdít valamit, ami a kettőnk barátsága volt. Tükrök voltunk egymásnak - megmutattuk a szavak mögött rejlő szándékot, a gesztusok mögött megbújó érzéseket, az igazat a gyakran csúsztatott szavak mögött. Csillogtunk-ragyogtunk egymásnak, egymásért, ha az egyik fény elhalványult, csillant a másik, valami harmónia volt, kiegyensúlyozottság, szeretet, megértés és fény. Sok-sok fény.
Már nem látom a fényt a szemetekben. Nem csillog már a mohó kíváncsiság, nincs érdeklődés a mi-újság-mögött. Beszélgetünk. Te a Te dolgaidról, ő az ő dolgairól, megint mások a saját nyűgjükről, képzeljük el, ugye, hihetetlen, mik meg nem történnek manapság. Mesélek magamról, sablonos semmiségeket, a munkáról, a családról. Ha ő is ott van velem, akkor csak konszolidáltan üldögélünk, mert annak idején öröm volt, hogy összejöttünk, mostanra teher, hogy egymás szájából lógunk.
Elfáradtunk, elhalványult a fény, ami mi voltunk. És igen, rajtam múlt - nem mondom, hogy az én hibám, mert - és remélem, így van - egy barátság létrejöttében és elmúltában nincs olyan, hogy ki a hibás. Erősebbnek hittem a közöttünk "feszülő" valamit - és igen, kinyitottam a szám, és szerettem volna továbbra is tükörként állni, és megmutatni, hogy ami történik, az nem biztos, hogy jó, nem biztos, hogy így a jó. Eddig is megbeszéltünk sokmindent, amihez nem volt közöm - de meghallgatásra találtak a szavaim. De eltört/elmúlt valami, nem is akarom tudni, hogy mi az. Állást foglaltam ugyanúgy, ahogy eddig, ahogy máskor is - kicsit indulatosan, kapkodva, belelovalva magam. És ekkor - ahogy addig még soha - becsukódtak a fülek, a szemek, a kapuk. Megváltozott, kifordult magából minden. Összeszűkültek a tekintetek - mégis, ki a fene kérdezte a véleményed..? - és most is leforrázva álltam-állok, hiszen eddig beszélgettünk. Most ott tartunk, hogy pofád lapos, nem a te dolgod, örülj, hogy a fenébe nem vagy elküldve, okostojás. Mit-tucc-te-erről. Baszki.
Megértettem - sokat ettem magam rajta, de megértettem. Nem kell a tükör. Mert megmutatja a sebhelyet, mert megmutatja, hogy híztál, mert látszik a kócos haj, az apró ráncok. Másik tükör kell, ami torz ugyan picit, de mindent szépnek mutat, minden rendben van, ami meg nincs, az meg majdcsak lesz valahogy. Hiszen mindig van valahogy. Annyi ilyen ember van, annyi ilyen barát, aki kedves, szépeket mond, mosolyog, elcsevegünk egy tea fölött, hogy milyen bolod idő van mostanában és hogy mennyire drága minden.
/homaly.jpg)
Megláttam a változást a szemetekben. Hogy kihunyt a fény. Hogy már nem vagyunk egyetlenek egymásnak - már nincs a találkozásainkban semmi különleges, semmi, ami miatt várni kellene, ami miatt izgulni kellene - bár nekem azért maradt annyi izgulni valóm, hogy ne kérdezzek személyeseket, ne mondjam el semmiről, hogy mit gondolok, és ne akarjak semmiről az elmondottaknál többet tudni, valamint pláne ne formáljak semmiről véleményt, mert SEMMI KÖZÖM HOZZÁ. Üldögélünk a homályban. Bántóan viselkedtem..? Bizonyára. Nem először, nem is utoljára, nem tudom. Nem tapintatlan akartam lenni, hanem őszinte. De azt nem díjazzák manapság - nem tudtam, hogy ennyire nem. De mostmár értem, hogy nem ez kell, nem tőlem kell és úgy egyáltalán, nem kell a duma. Nem kell a vélemény. Nem kell beleugatni senkinek semmilyen dolgába, ne kérdezz, ne nézz oda, mindenkire rá kell hagyni mindent, minek más dolgán agyalni, nincs elég bajom análkül is..? De igen, van. Csak épp attól voltunk különlegesek, hogy a saját problémáinkon túl tudtunk nézni, a másikéra - beleképzelni magunkat a másik helyébe, és elmondani, hogy onnan mit látunk, mit gondolunk. És érdekes volt és tudni akartuk, mit gondol a másik - és ott volt a csillogás a szemekben, hogy most, ebben a pillanatban, létrehoztunk valamit.
Én is létrehoztam valamit - egy légüres teret, egy érzelmi vákuumot. Egy homályos üveggömböt, nem látlak, nem láttok, nem is keressük az elejtett fonalat, a fényt, a nagy kacagásokat. De már értem, hogy én csesztem el - de nem érzem, hogy hol van az a pont, amikortól elnézést kellene kérnem, hogy elmondtam, amit gondolok. Mert egyik nap még elhangzott, hogy "mit gondolsz..?" - aztán meg megálltak a kanalak a levegőben. Perceken múlt, meg a nagy pofámon múlt.
Látom a csalódottságot, a megbántottságot, a kiábrándultságot a szemedben. Az érdektelenséget, a sértett önérzetet - hogy "ki-vagy-te-itt?!". Igazad van. Senki. Igazad van, egy csomó dologról lövésem sincs. Megértem, hogy ellöksz, hogy hátat fordítasz. Megbántottalak Téged és körülötted sokmindenkit. De őszinte voltam, elgondolkoztam a dolgokon és elmondatm, amit gondoltam - és azt hittem, hogy a barátság őszinteséget jelent. Akkor is, ha bánt, amit gondolok, akkor is, ha fáj, amit mondok - mert Te is okoztál fájdalmat, és Te is mondtál/mondasz olyat, amivel bántasz, és mert nem kérünk minden egyes ilyen után elnézést - mert nem kell. De tévedtem. És elnézést kérek - mindenért. Ne haragudj.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.