plüss_Teknős

Megint reggel, megint annyira hamar. Megint fordulok egyet, és kinyomom az ébresztőt. És közben tudom, hogy megint el fogok aludni, mint gyakorlatilag minden nap. Megint fordulok, magamra húzom a takaró egyik csücskét - mert bár embertelen meleg van már reggel, de a lelkemnek kell a tudat, hogy be vagyok takarva. Befordulok, bepockolok, szeretnék belesüppedni a mellkasába, elveszni az illatában, elolvadni, aludni, aludni. Forgok-forgok, melegít a hajam, zsibbad a nyakam, aztán addig hengergőzök, hogy tudatosul bennem, hogy meglehetősen régen nyomtam ki az ébresztőt és azóta már kétszer is átfordultam, és félszemmel az órára pillantok, aztán csészealj nagyságúra nyílik a szemem, hogy mindjárt hét óra, és nagy levegőt veszek, és kipattanok.
Megint reggel, megint alig látok, ahogy kiszédelgek a mosdóba, megdörgölöm a szemem, belenézek a tükörbe és konstatálom, hogy ma reggelre sem változott semmi. Kávét teszek a gépbe, a konyha ma reggel sem lelkesítőbb, mint egyébként. Kicsit bűntudatom van, hogy a tegnapi bögrék még a csapban vannak, de aztán elsiklom felettük. Új bögrék elő, cukor, várom a kotyogó hangot, de nem jön, megyek, öltözöm. Kétségbeesetten pislantok az órára, hogy még később van, legalább negyed órával később annál, hogy érdemes legyen kapkodni - mindenképpen el fogok késni. Amíg lejön a kávé, gyorsan felöltözöm. Nadrág - majdnem mindegy, melyik, fáradt vagyok és kedvetlen, motiválatlan, csak abban bízom, hogy nem ér be előttem sokkal senki olyan, aki kötözködhetne, hogy miért késtem el. Megint egy felső, világos legyen vagy sötét, harsány vagy visszafogott, hosszú vagy rövid ujjú..? Kihúzok egyet, magamra kapom, közben hallom, hogy megint elszámítottam magam - már hangosan berreg-kerreg a kávéfőző, kirobogok, lekapcsolom, cukor, kávé, tej, megkever, bevisz. Ahogy besurranok, hallom, hogy egyenletesen szuszog - alszik még javában, de ahogy megnyikordul alattam a parketta, felriad, aztán úgy tesz, mint aki nem riadt meg, csak éppen megfordult, hogy megnézze, ott vagyok-e. És ott vagyok, gőzölög a kávé, mellé ülök, megsimogatom, ezek a reggeli, gyorsan múló pillanatok adnak erőt ahhoz, hogy kitartsak napközben. Hogy látom a szemében - bár még félig alszik - hogy mennyire jól esik a kávé, meg hogy még megölelgetem kicsit.
Nem maradhatok sokat, gyorsan megnézem, megvan-e a kulcsom, a kártyám - aztán elindulok, bele egy újabb napba, egy újabb fárasztó, nyüzsgő, feszült munkanapba. Kiballagok a metróig - bár már késésben vagyok, de gyalogolni végképp nincs kedvem - nem késnék sokkal többet, mint így, de kell az illúzió, hogy siettem. Kapkodom a lábam, kiérek a sarkon, elvakít a fény. Szembe kell mennem a már most hivalkodóan ragyogó nappal, nem látok, csak ballagok, aztán végre, kiérve a mellékutcából, oldalról kapom a fényt,megint ezren vannak már az utcán, megint dugó, forgalom, zsivaly.
A metró fülledt bűze meglep minden alkalommal, lesurranok a lépcsőn, igyekszem elkerülni, hogy hozzáérjek valakihez - már kora reggel izzadtnak, ragadósnak érzem magam, és nem akarom érezni, hogy más is az. Vágni lehet a forró, sűrű levegőt, igaz, huzat van, tolják a szerelvények a levegőoszlopot az alagútban - de nem hoz semmi enyhülést, csak még nagyobb nyomással nehezedik ránk a forróság. Mellettem egy lány - rém divatos harisnyában, igaz, a halántékán gyöngyözik az izzadtság. A másik oldalamon idős nénike, és én szédülök bele abba, hogy be van gombolva rajta a kardigán. Ráadásul egy akkora kézikocsit vonszol maga után, hogy a derekáig ér, és látom, hogy degeszre van tömve, és biztos nem papírgalacsinnal. Odébb anyuka csitítja a kocsiban az apró gyermeket - a pici szintén hosszú nadrág, pulóver, sapka - oké, reggel van, meg gyereken plusz egy réteg, meg nem értek hozzá, de a gyerekről is szakad a víz - sebaj, pulcsi marad, csönd legyen.
Befut a szerelvény, bepréselem magam - igyekszem itt is elkerülni, hogy hozzám érjenek, megúszom. Nem megyek sokat, mindössze annyi, hogy a túloldalon lesz az ajtó, kiszállok, itt már jobb a levegő, nem is fut olyan mélyen a szerelvény. Kilépek megint az ordító fénybe, az alagút homályából rosszabb, mint a mellékutcából néhány perce, de meg kell, hogy szokja a szemem, mert számtalan napon kell majd előbújnom a vackomból, a csigaházból és metróból - remélhetőleg - munkába menet. Felkapaszkodom a fényre, a hátamon érzem, hogy izzadok, már látom az épületet, ballagok, haladok lassan, megint, már a számban érzem az aznapi második kávé ízét, amit azonal megfőzök, ahogy beértem. Még egy kereszteződés, még a kapu és a lift, és aztán a búgó, levegőtlen irodában egy újabb nap kezdődik megint.