plüss_Teknős

Hogy pislog, alig lát, issza halkan a kávét, nem néz a szemembe, nincs is talán miért. Annyira lassan telik a nap, és ehhez képest annyira nem történik semmi, és annyira jó lenne valahol, talán valaki másnak lenni, ahol nincsen tegnap és nem kell tervezni a holnapot, ahol van dolgom, és senkit nem érdekel, hogy ki vagy és ha kivagyok, akkor csak megveregetik a vállam, és az arcomba tolják a kávét, és csak lélegezni kell, és nem odafigyelni, hogy ma megint mi romlott el. Pattog a körmöm a gombon, pedig levágtam, ha letört, lerágtam, és nincs se kedvem se ötletem, de azért klimpírozok kitartóan, mert a lényeg a látszat, és ha a többiek békésnek meg mosolygósnak látnak, akkor rendebn van a világ, és ha éppen nem durrogok semmin, akkor minden rendben, így csak nyomkodom a gombokat, ebben jó vagyok, kiválóan tudom cinálni, amit mások mondanak, szidni az ellenséget, aztán mosolyogni rá, és úgy tenni, mintha sem közöm nem lenne, sem nem érdekelne, sem ott sem lettem volna.
Ha az álmom fonal volna, jól felgombolyítanám, és aztán eldobnám messzire, hadd tekeredjen a szál, úgy nem látnám éjjel is, hogy a hátam mögött ki mit csinál. Csak állnék a puha, meleg sötétben, csak hallgatnám, ahogy szuszog, és nem forgolódnék, és nem rágódnék üres múltkori, tegnapi meg tavalyi marhaságokon. Nagy a város, nagy a piszok, nagy a baj - én kicsi és nyegle vagyok, és ma reggelre sem aludtam jót, de eleget sem talán, és megint belevágunk egy hétbe és csak nyelem sorban a napokat, és régen még benne voltál, mára lassan emlékké koptál, vagy csak idősek és lusták vagyunk? Ezen múlik, hogy elhalkul, megnémul a telefon, és semmitmondó kérdések és válaszok várnak a túloldalon. Várok, alszom, halkan hallgatom a zenét, behúzom a nyakam, ha kérdeznek és nem mondom el a véleményem. Van, jó helyen ott, ahol - semmi nem változott, de mostmár nem is érdekel, ha változik sem. Elég.
Mennek haza szépen sorban, kedvesek és mosolyognak, nem tudom, hogy mit gondolnak - egyszerű azt hinni, hogy a mosoly minden-rendben-van-t jelent, és akkor nem kell azon aggódnom, hogy nem kellett volna-e megkérdeznem, mizujs? Én gyűlölöm a kérdést, akkor ha nem teszem fel, rossz vagyok? Nem érdekel. Hallgatok, álmosan, piros szemekkel, értetlenül, éretlenül, érthetetlen, hogy így is lehet, hogy így csinálom, mert így csinálják a nagyok.
Nézel, látsz, hát hallgass, felesleges a beszéd, messze lenni, nem gondolni arra, hogy nem gondolunk egymásra - ez éppen elég. Ma is elmúlt egy nap és ez holnap sem lesz másképp, és nem áll meg a világ és nem hullik ki a sok kis kerék, csak mert a szálak elszakadnak, azért még tartja magát a nagy, szövevényes egész.
Virágok nyílnak a bögre oldalából, apró, sárga, vízen úszó vidám sárga pöttyök, ahogy a forró víz szépen emelkedik a bögrében, kivirul a fala szépen - aztán kihűl az ital - pedig lehetőleg frissen, forrón kell fogyasztani - és a virágok halványodnak, aztán egyenletes kék lesz a bögre fala megint. Feltűnünk egymás életében, kis virágok a gizgazos hétkönapokban, aztán kihűl és egyforma szürke és benzinszagú lesz minden, és csak néha kavarja a nagy semmit a szél, hogy csikorog a por az ember foga alatt. Ennyi lenni, hétvégente sütit enni, egyébként meg félmondatokból találgatni, hogy mi az igaz, mi a jó, mi merre hány méter, mi a kimondható. Halványnak érzem magam, könnyűnek és messze, és nem akarok görcsölni, megfelelni, nagy lenni, okos, érett, nem akarom a szúrást a szememben és a folyamatosan bújkáló ásítást az állkapcsomban.
Nevetős kedd délutánokat akarok, domb oldalában limonádét szürcsölőst, mikor még az ember kiflivel szedte a vajkrémet a dobozból, és lefogyott a pénz a kártyájáról, és aprópénz volt a hazaútra a polc szélére téve. Hallgatni, ahogy a falevelek között surran a szél, és nem a légkondi búg, és a telefon csörög. Régen szerettem telefonálni, órákat lógni a csajokkal, családdal, a telefonon éltem, most meg csak felkapom, lerázom, letagadom, kapcsolom, mittudomén.