plüss_Teknős

Kiscipőben, kis kabátban, lépdel a parkettán, durcás, látom az arcán, hogy ma sem lesz jó napja, de megkérdezi, kérek-e kávét, erre meg csak egy lehetséges válasz van. Mindig ugyanaz - és ezt minden reggel eljátszuk - igaz, nem fél éve, de az elmúlt két hónapban mindenképpen. Csattog a magas, költeménynek is beillő cipőkben, csak úgy zeng az előtér, míg elér a kiskonyhába. Csapkod, csak úgy dől belőle a sok a-fenébe-basszus-nemigaz, és igaza van, a mi konyhánkban megint nincs pohár, illetve csak néhány vendégpohár van, az összes többit a másik konyhába, a mosogatógépbe hordták át éjjel. De amíg átvitték, addig el is moshatták volna a mi konyhánkban, megspórolva ezzel két sétát, mindenkinek. De nincs pohár, a rohadt életbe, hogy megint nincs pohár, nem igaz, hogy megint hétfő van és nincs pohár.
Dühösen csattognak a cipők, csak úgy kapkodja a lábát, mert oké, hogy főz kávét, de arról nem volt szó, hogy ezért körbe kell kirándulni a fél céget, hát kösz. Megakad a cipőorra a bejárat előtti szőnyegben, de meg sem inog - tartani kell magunkat elvégre, faarccal visszarúgja a szőnyeget (ha én lennék a szőnyeg, elnézést kérnék, az ziher) - aztán vonul tovább, libben a szoknya, a szőke haj. Jön vissza nemsokára, kezében a megszerzett poharak - vagy hármat-négyet szorít a kezében, legközelebb már ne kelljen fordulni, de addigra én is észbe kapok és hozok át még poharat, délután úgyis vendégek jönnek, nekünk is kell majd pohár.
Aztán jön a következő kirohanás - ebben már én vagyok a sáros fél - nincs tej a hűtőben. Csak azt hallom, hogy egyszercsak valószerűtlenül hangosan (bár a konyha méterekre van tőlem, de a falak remekül verik rám a hangot) és hihetetlenül magas fejhangon visít, hogy "ki jött reggel, és hogy nemigaz, hogy megint nincs tej a hűtőben!!" - én meg csak lapítok, és mosolygunk egymásra - mert bár ha tüzet okádna, már nem lenne haja egyikőnknek sem régen, de ezek csak pillanatnyi kirohanások, és aztán néhány perc múlva - mikorra az egész előteret kávéillat lengi be - addigra hatalmas mosollyal hozza a kávét, billeg a szépséges cipőkön, amikben én felállni sem tudnék - és lesi, hogy van-e borítékolni való posta, mert segít, nagyon szeret itt szöszögni velünk.
És mivel haladni kell, meg venni a telefont, hogy ne csörögjön ordítva egyszerre akár mindhárom, hát nem mindig van idő és türelem hajtogatni a borítékokat, pedig én is szeretem, ahogy szépen a helyére simul a papír. Néha, ha valóban jó kedve van, akkor ideül hozzánk, és csomagoljuk a mások dolgát, ami fontos és sürgős, és csacsogunk közben, mert a kezünk működik magától. És olyankor minden olyan jó, meghitt, békés - leszámítva a néhány, értetlen telefont, hogy nem, ez nem az orvosi rendelő. Sokkal inkább az idegosztály, bár most éppen nyugalom van - ki tudja, csak egy újabb vihar előtti csend, a jövő héten főnök is lesz, tárgyalás is, most még nyugszik mindenki, békében.
Odakéreckedik a géphez, hogy akkor hadd csinálja ő, amit mi szoktunk, és bosszankodik, a második papír után, hogy erről tényleg ennyi mindent le kell írni? Pedig még csak a könnyeb dokksikat adom oda, amivel nem kell annyit szőrözni. Veri a billentyűzetet, morog, hogy már érti, hogy miért annyi az elírás, mikor egy vacak számlával is mennyit kell bíbelődni.
Közben megcsörren a telefonja - és bár mobilkorban élünk, de hihetetlenül mérges, ha csörgetik, pláne ha hosszan. Felugrik a székről, mintha megcsípték volna, közben méltatlankodik, hogy ki zaklatja már megint - pedig ő az, aki aztán alig-alig adja meg a számát bárkinek is. De legalább felveszi, ha hívják - ha meg nem ér oda, akkor visszahív. Halkan beszél, anya volt az, de mit akart, pláne ilyenkor, tudja, hogy dolgozom. Közben én már folytatnám a megkezdett munkát, hogy végezzünk, mert a napnak is vége lenne lassan, hol van már a reggeli kávé, de sivítva jön vissza, hogy most ő-ő-ő csinálja, és én ne nyúljak a géphez, üljek csak a fenekemen és nézzem, hogy jól csinálja-e. Lapítok, ellentmondást nem tűrő hangon dobja vissza magát a székbe, egyébként is, de a nagy fotelban meg még inkább kisebbnek tűnik nálam, ha nem is gyerek, de olyan törékeny. Veri a gombokat, cöcög, ha elüt valamit, pedig ő legalább tíz ujjal gépel, nem kettő-hárommal vakarja a gmbokat, mint én. Fogynak az anyagok, egyre kevesebb előttünk a papír, a nap végére a feladatokkal is végzünk, szépen összekapjuk magunkat, én is jövök.
Igen, megint rám kell várni, este is, ebédnél is, egyébként is.. Délben már kopog a szemünk, én is alig látok, de aztán nincs nálam a kártya, vagy a pénzem vagy a kajajegyem, vagy a mobilom, vagy az eszemet felejtem az emeleten, vagy dobozt nem viszek magammal, mert azt mondtam, hogy ma is felhozom a kaját, de aztán csak leültünk és megettük lenn. És akkor is csak áll, topog, türelmetlen, szúr a szeme, hogy nemigaz, hogy megint rám kell várni. De aztán a liftben már mosolyog, a kajáldában már - ahol éppen egy valószerűtlenül elhízott tagot gúnyolunk ki közös erővel - hatalmasat kacag, hátracsapja a fejét. Ilyen egy nap.
Igen, kérek kávét.