plüss_Teknős

Hallgassatok, hallgassatok, én is befogom, jódolgomban, azt sem tudom, hova kapjak - hallgatok én is. Figyelek, ha mi a baj, kávét főzök, ha fáradtan telik a délután, meghallgatlak, elkísérlek, figyelek rád, bár nem értek sokszor egy árva szót sem abból, hogy hogy jutottunk oda, ahol már csak üresség van, nem kérdez senki semmit, mert megbeszéltünk mindent és ki kíváncsi a többire - mindjárt hétvége, mostmár azt hiszem, nem érdekel, mi a  baj. Süthetne a nap egy kicsit jobban, vagy fújhatna a szél, csöröghetne halkabban a telefon vagy jöhetne előbb a postás, vagy lehetne jobb illat a parkban vagy kisebb nyomor a metrón, vagy csak lehetne holnap ilyenkor vagy egy hónap múlva vagy jövő ilyenkor, és addigra minden el lenne döntve, ki lenne mondva, le lenne játszva, és nem csak a határidők és a kérdések és a nyomasztó idő lenne, a sok türelmetlen pillantás, álmatlan éjszaka, keserű kávé.
Cukorkák az asztalon, kedvesek, édesek, értelmetlenek, de valahogy mégis lendítenek a napon, ahogy fogynak, fogy az idő is, a kezem megint száraz, a kedvem megint egyre alábbhagy, ahogy közeleg a nap vége, csak azt érzem, hogy megint egy nappal kevesebb, és megint egyel szorosabb a hurok, egy kicsit kevesebb a levegő, a tér, a lehetőség. Menjünk csak, ne üljünk itt, ne beszéljünk semmiről, ne beszéljünk komolyan, ne panaszkodj, nincs miért, ne nyavajogj, nincs miért, ne lélegezz, ne kapálózz, nem érdekel a nyomorod, nincs miért siránkoznod, érted? Nincs miért. Itt vannak a cukrok, egy kis csoki, egyél, jobb lesz, igyál teát, menj le ebédért, menj haza, manj a dolgodra, menj innen és ne nyavajogj, nincs miért.
Tekerni jó, reggel, a hűvösben, egyedül lenni, szabadnak lenni, sejteni, hogy bár kések kicsit, de talán nem veszi észre senki, és csak haladni a menetszélben és gondolkozni magamban és élvezni, hogy nem hallja senki, nem hurrog le senki, nem hülyéz le senki. Nincs ítélet, nincs oltás, nincs semmi, csak hűvös van, meg reggel van meg erős forgalom, beérek hamar, már melegem sincs, belejövök a tekerésbe újra, oda egyik út, haza másik út, minden út bringaút, minden nap zöldebbek a fák, minden nap máshogy állnak az autók, minden nap egy kicsit más és minden napunk benn is más, és minden nap reggel alig ébredek, máris benn vagyok és alig melegszik meg a szék, mehetk is haza, és minden nap más, csak én vagyok benne mindig ugyanolyan, kussban, mert nincs miért rinyálni, ott a kávéd, akkor? Hát ilyenek ezek a minden nap ugyanolyan mindennapok.
Annyi a gond, annyi a kérdés, annyi a félreértés, annyi türelem kéne és annyi este és annyi minden még. Hogy ne álmodjak, hogy ne gondolkozzak, hogy ne kérdezzen senki, hogy ne halljak senkit, hogy ne higgyen rólam senki semmit, és ne legyek, csak néhány napig ne legyek egy kicsit sehol. Lépek egyet - aztán vissza, nagy levegő, nagy kerülő, arcok és színek és mindenki változik és imbolyog a képen, annyifélék vagyunk és annyira nem figyelünk, csak megyünk és ha túl gyorsan haladunk, inkább a bírság és harag, mint hogy visszakérezzek, hogy Te hogy vagy...
És Te, hogy vagy? Vagy-e vagy mi van? Vagyunk, vagyunk, elvagyunk - sétálgatunk, viccelődünk, iszogatunk-vakarózunk, reggel kelünk, este fekszünk, kibeszélünk, bebeszélünk, anyázunk és rinyálunk és csak eltelnek a napok. Új a cipőm, nagyon örülök ennek, annak nem, hogy taccsra tette az egyenlegem, de kellett ez nekem? Óh, kellett bizony, hogy aztán másnap beüssön a virtuális mennykő, és most ülök, teljes képzavarban és csak szürcsölök, kis tejest, ami tejes és kicsi ugyan, de sem nem magyar, sem nem a legjobb, de elütni az időt remek és tele a fejem széllel és zavarral és örömmel és kérdőjelekkel felül, és annyit vártam, hogy már el is felejtettem, mire várok, és akkor egyszercsak majd magától megtörténik minden. Valahol messze van egy másik, párhuzamos világ, és benne semmi nem változik és ott van mindig, ott vagy mindig, mint ahogy a hegyek is ott vannak a Balaton felett minden évben, zölden és kéken az aranyos fényben és jó elsuhanni és látni, ahogy vannak, ahogy még mindig ott vannak, megvannak, zölden, mint a szeme, barnán, mint a haja, ragyogón, mint a mosolya - és hogy eltelnek az évek és csak a házak változnak, az autók a garázsban, de a hegyek nem változnak, csak vannak és illatoznak és nem kell semmit tenni, csak odamenni és együtt lélegezni velük. Nem kell rinyálni, mert nincs miért.
Csak együtt lélegezni, együtt, együtt!