plüss_Teknős

És keresni újra, meg újra és csak csapongani a sok oldal és kép és zene között, és arra gondolni, ami tavaly volt meg tavalyelőtt meg talán igaz se volt. És meghallgatni számokat, amiket hallottunk élőben vagy láttunk vagy ott voltunk és megáztunk vagy megfagytunk vagy nem kaptunk taxit vagy ketchupot a hotdogba, vagy csak letaposták a cipő orrát - és odautaztunk, és fáradtak voltunk, és a fiúk aludtak menet közben - a volánnál kicsit, hátul nagyot - és hónapokkal előbb megvoltak a jegyek, hogy aztán még kettőt szerezzünk egy héttel indulás előtt, hogy azok, akiknek vettük, visszamondják három nappal az indulás előtt, hogy aztán stresszeljünk, hogy el tudjuk-e adni a maradék két napban.
És egy nappal menjünk többre, vagy kettővel? Menjünk egy nappal korábban, és maradjunk kettővel tovább, vagy hárommal előbb és kettővel tovább, vagy messzebb szálljunk meg és egy hétre menjünk, vagy reggel vagy este induljunk plusz-mínusz egy éjszaka, de ha délután alszunk, akkor utazzunk éjjel, mert kisebb a forgalom és a rendőr is. És szállást keresni, és a honlapokat bújni, és hívjam már fel őket, én úgyis beszélek németül, akkor miért vacakolnánk az angollal, aztán hívjuk még egyszer, akkor meg a holland kislány inkább mégis angolul beszélne, nem németül, akkor beszéljünk a szobákról, nem kérünk reggelit és mikortól foglalhatjuk el a szállást? És egy átautózott éjszaka után mit csinálunk délután háromig, mert csak addigra lesz szabad a szoba? Na jó, majd kajálunk valahol, meg ismerkedünk a várossal. Meg elmegyünk a tengerhez addig. Na igen, csak épp a tenger még vagy harminc kilométer, így inkább csak menjünk be a belvárosba, és keressünk egy pékséget vagy valamit, hogy ne csak az otthoni punnyadt szenyókat csócsáljuk megint.
Annyira jó megérkezni. Máshol lenni, másnak lenni - kiszakadni egy kicsit mindabból, amit ismerek, amiről tudom hogy hol van - elhagyni a várost, ahol tudom, hogy merre van észak és hol van egy jó teázó... Leszállni egy másik város másik villamosáról egy másik jelenbe, más emberek közé - mert bár itt is ismeretlen minden arc, mégis újak, mások és érdekesek, szokatlanok. Máshogy kanyarog az út, másmilyenek a helyijáratos buszok és más illatú a kenyér. És jó az utcákon barangolni, másfajta szmogot szívni, nézni, hogy máshogy metszettek a fák és tiszta az utca és szelektív a szemetes és a papírkosár nem műanyagpalackkal van tele. És hidak vannak egy sosemvolt folyón és a kocsmák szaga is új és idegen és nem autók állnak az út mellett, hanem hajócskák lengenek a folyón és a lámpa is máshogy piros és a zebra is egy új fajta itt. A kávé is más, hiába stimmel a márka és hiába ihatok ilyet otthon is, akkor is itt vagyok, és nem ott, és az itthon most itt van és nem otthon. És itt is szól a rádió, csak jobban kell figyelni, és nem tudom, hogy melyik út a hetes út, vagy a nyolcvanötös, meg nem értem pontosan a híres énekes nevét, aki holnap a szomszéd városban koncertezik, de itt is minden ugyanolyan, csak máshogyan olyan, mint máshol.
És aztán felérünk végre az új illatú ágyba, az új illatú szobába, ahol minden tiszta és fényes és bár tudom, hogy pár órája még valaki más szuszogott az ágyban, ült a vécén és vakarózott a tükör előtt, de valahol jó azt hinni, hogy még senki nem járt itt, és mi vagyunk az elsők, és teleszuszogjuk és álmodjuk a szobát és azán lezárják, lepecsételik és nem jöhet ide senki többet és a sok kedves emlék itt marad, és visszajöhetünk és amíg nem jövünk, addig is visszagondolhatunk minden egyes szépséges napra itt a messze. És nem gondolok arra, hogy reggel egyszer, néhány nap múlva majd felkelek és elmegyünk és aztán kitakarítják a sok emléket és álmot és jön valaki más, és szuszog és fogat mos és ledobja a kabátját ugyanitt, úgyanúgy. Szeretem, mikor nem cserélik minden nap az ágyneműt és két nap múlva már itthon leszünk kicsit és megismerem a szobát az illatokról, amiket mi hoztunk magunkkal és így néhány óra alatt - és mindössze néhány órára ugyan - de a miénk egy kicsit a hely.
Amilyen jó összepakolni és alindulni, olyan fura aztán összepakolni és visszaindulni megint. Ami olyan flottul befért odafelé, az annyira nem akar visszafelé és minden szennyes, ami tiszta volt, és minden felesleges, ami odafelé annyira fontosnak és nélüközhetetlennek tűnt. Most csak a helyet foglalja... És púposodnak a táskák, tele a bőrönd és bár pihenni jöttünk, de fáradtan kászálódunk a kocsiba, és a kivezetőn már alszanak hátul - én nem tudok, nem vagyok az autóhoz szokva, nem vagyok biztonságban, legalábbis azt érzem, hogy nekem is koncentrálnom kell, figyelnem baromira, mert megállna a világ és benne minden, ha nem figyelnék egy pillanatra - és talán lesodródnánk az útról vagy leesne a nap az égről vagy a madarak nem csicseregnének tovább - szóval jó azt hinni, hogy bármi szerepem van abban, hogy egyben hazajussunk. És megint csak az út, a kilométerek, a fák, a virágok, a fény, és csak megyünk és előzünk és megeleőznek és hazafelé egyszer egy ismeretlen kis zöld autóval kábé nyolcvanszor körbeautóztuk egymást, ismeretlenül - elengedtük, elengedett, villogott, villogtunk, integetett, integettünk - aztán, mintegy háromszáz együtt töltött kilométer után valamelyik lehajtón elhajtott, pedig egy kávéra talán jók lettünk volna az egyik benzinkúton.
Hazafelé majdnem elaludt a volánnál, akkor valóban azt éreztem, hogy rajtam is múlott, hogy hazaértünk - nem tűnt fáradtnak, csak annyira mint akármelyikünk - de aztán csak egyre nagyobbakat pislogott, és egyszercsak lecsuklott a feje, Bécs előtt, százhatvannál - ami annyira, akkor ott, hajnali félnégykor nem volt vicces. Félreálltunk a hidegben ugráltunk a hóban, energiaital, nagy, tágra nyílt szemek és a tudat, hogy már csak három óra, és otthon lehetünk és alhatunk nyugodtan - és a legnehezeb ilyenkor megállni, és vesztegetni a drága időt. A határon amúgy is megállunk és akkor addig már csak kihúzzuk valahogy...
És átgurulunk, és száguldunk-szállunk, vissza, hazafelé és a hátunk mögött lassan felkel a nap, a tükörben ragyog, és a hegyeken és itt már minden a helyén van, északra észak, délre dél és a várostáblák a helyükön.