plüss_Teknős

Véletlenül futottunk össze a városban, otthon. Hatalmas mosoly, hatalmas, kék szemek. Gödröcskék az arcán. Csak elsuhantunk egymás mellett, csak a szemem sarkából láttam meg és villant be, hogy ismerem, hiszen mi ismerjük egymást! És összemosolyogtunk, egyszerre, ahogy kigyúlt bennünk a felismerés. Hogy vagy? Hogy vagyok? Jól, Te is, minden rendben, és jó lenne majd beszélni (bár sosem voltunk annyira beszélő viszonyban), vigyázz magadra, örülök, hogy láttalak. És suhanunk tovább.
Ki volt – kérdezi mellettem, és akkor hasít belém, hogy hiszen nem emlékszem a nevére. Nem jut eszembe a neve – amennyire biztosan éreztem, hogy ismerjük egymást és hogy valamikor talán közel álltunk egymáshoz, annyira kínos most, hogy erre az egyszerű és nyilvánvaló kérdésre, hogy ki volt ez – szóval nem tudom a választ, na. Killódok, kutatok az agyam sötét bugyraiban, hogy Te jóég, hát hogy hívják…? De csak esélytelen, valószerűtlen tippek jönnek, és aztán kiválasztom az egyiket, ami a legvalószínűbbnek tűnik (utólag kiderül, hogy tévedtem), hogy igen, ő volt az. Csak arra emlékszem, hogy egy gimibe jártunk, alattam járt, és hogy talán valakinek a pasija volt a társaságból? Vagy csak koncertekre jártunk együtt? Vagy csak kiültünk az órák között a suli elé a tópartra, és beszélgettünk párszor? Azt tudom, hogy művös volt, és előttem a kép, agyagtól foltos melósgatyában jön a műhelyből, a büfébe, sütit venni, és hogy talán volt olyan, hogy az utolsó sütit együtt vettük meg és elfeleztük? Vagy az nem ő volt? A mosolya akkor is helyes volt, a gödröcskék az arcon, a huncut, csíkra görbülő, vidám szemek. A haja talán kisfiúsabb volt, meg vékonyabb volt, és más volt a hangja. De ismertük egymást, és talán lógtunk is együtt néha. Régen, réges-régen.
És most itt villan el mellettünk, tarisznya, farmer, fakult póló, kicsit fakó pillantás, de a mosolya nem változott. A gödröcskék mélyebbek az arcában, talán felszedett pár kilót - hiszen eltelt vagy nyolc év..! Már a lámpánál áll, nekünk meg mennünk kell boltba, így tényleg csak összeköszöntünk. De hogy hívják? Nem igaz, hogy nem jut eszembe. Hogy hívják...?
Aztán eltelik a nap, meg még egy és még egy és aztán hétvége van megint, nem is gondolok erre a ki malőrre a héten, csak aznap kínos, ő is kérdezi még, talán gyanúsnak hat, hogy elvillan mellettünk egy ilyen jóvágású srác, és én csak hebegek-habogok és még a nevét sem tudom. De a fenébe, hát mi a neve? Na mindegy, elfelejtettem ezt is, ahogy annyi minden mást is.
A következő hétvégén, valami agyonhallgatott zenével a fülemben, egy kedves könyvvel berendezkedve a hazaútra épp a sajtburgeremet majszolgattam a buszon, mikor – kipillantottam az oldalablakon, és megláttam ugyanazt a csibészes mosolyt. Ott ült a padon, épp azt fontolgatta, hogy eljöjjön-e haza ezzel a busszal, mert már éppen kezdte egy heringesdoboz jellegét ölteni – vagy megvárja a másikat. Összemosolyogtunk és feltörtetett a buszra. Odahuppant mellém, addigra én eltüntettem a sajtburger maradékát.
Beszélgetni kezdünk. Roppant ciki, hogy továbbra sem emlékszem a nevére, csak nehogy úgy alakuljon a beszélgetés… Hogy vagyunk, kivel mizujs, hogy-hogy én itt, és a múlt héten meg otthon, és együtt éltek? Jól megvagytok? Te is dolgozol? Igen, én itt maradtam, ő meg délen, és szereti, és a főiskola, és három nap alatt írt szakdolgozatot, és aztán egyből elhelyezkedett, és hogy megvan, szerencsére nyáron nincs annyi munkájuk, bár nem a legjobban. A hangja kellemes, mélyen zengő, szépen artikulál – hiszen a munkája része – a mosolya is konstans. A válla széles, a mellkasa hatalmas, a karja erős, finom illata van, és csak mesél-mesél. Hogy szakítottak, és hogy el van keseredve, és hogy kirakták, mint macskát, és hogy nem is sejtette, de hogy elég zűrös volt a dolog, meg minden. És hogy már másfél éve, és hogy őt mennyire szívatták, és hogy talán jobb is, de még azért fáj, hiszen most lesz két hete, hogy történt.
Sajnálkozom, nem ismerem a másik felet, ahogy mesél, egy fiatal lánykára gondolok, gazdag szülők elkényeztetett gyerkőcére, aki nem értékeli a szépet, a jót, a tisztaszívű férfiakat. Az olyan embereket, akiknek nincs sok pénzük, de nagy a szívük és azzal nagyon tudnak szeretni. Halkabbra veszi a hangját.
… éves (jóval idősebb, mint ő). És fiú.
Amit érzek, azt nem tudom leírni pontosan. Csalódott vagyok? Meglepett? Mérges? Dacos? Az biztos, hogy egyszerre kérdőjelek százai gyulladnak bennem, csak ülök értetlenül, hitetlenkedve, nem is tudom (bár próbálom) leplezni, amit érzek. Bár talán ezt sem kéne. Elmosolyodik, a mosolya ugyanúgy kedves, cinkos. Hogy hiszen ezt mindenki tudja. És hogy nem is gondolta, hogy én nem tudom. De akkor most már tudom, végtére is nem titok. Hogy hát akkor neki volt ez a barátja – és mesél tovább, lapozunk, túllendülünk ezen a részleten. És a szenvedés, egymás szívatása, a hívogatások, a köpködő sms-ek, a megalázó emailek, a cuccok kidobálása, az érzelmi zsarolás, a sírások, a veszekedések, a soha-többé-nem-akarlak-látni – szóval megvan minden momentum. Beszélgetésünk pillanatáig zaklatják egymást, és tépkedik egymás sebeit, bár állítólag nem valaki más miatt, de neki is van más, és én is azt hazudom, hogy persze, van valakim, csak hogy hadd szenvedjen ő is. Mesél, düh csillog a szemében, szenvedély, fájdalom. Egy férfiért, akivel szerették egymást, rohantak egymáshoz minden együtt töltött percért, és utaztak és kalandoztak és részei voltak egymás életének. És ez lett belőle, hogy hazudoznak egymásnak, hadd szenvedjen a másik is.
Utazunk, visszatérünk arra is, hogy mennyit szenvedett ő amiatt, hogy amennyie jóképű, annyira nem a lányok érdeklik. Hogy bár a gimiben az egyik ismerősömmel kavart (innen az ismeretség) – de már akkor sem klappoltak a dolgok. És aztán a főiskolán meg már nem volt mese, és hogy hiszen az ő köreikben annyian, és hogy azt hitte, úgy helyes, ha vállalja ezt. Ezt a dolgot. Hogy helyes volt-e, azt nem tudom, de aztán elmeséli, hogy hányszor cikizték, megkergették, megverték – a téren szaladtak utána és ordítottak neki, meg helyi suhancok – fiúk-lányok vegyesen riszálták magukat neki, előbb a lányok, majd a fiúk rákezdték, hogy talán inkább az ő fenekük tetszik neki – aztán hatan hazakergették és a ház kapujában betörték az orrát. Mutatta a heget az orra alatt, valóban alig látszik, szerencsére.
Széles a válla, hozzám ér, ahogy utazunk a buszon. Ne érts félre, nem kezdenék ki vele, de nem vagyok vak. Jó az illata, kellemes a hangja és tudom-érzem, hogy egy jólelkű ember ül mellettem, akihez talán jó lenne hozzábújni, elveszni az ölelésében. Jó hallgatni, ahogy mesél, hogy beszél az érzéseiről, hogy gondolatai vannak, amiket szavakba önt, és véleménye van, és gesztikulál, teljesen természetesen viselkedik, jó pasi, úgy, ahogy van. Ahogy itt ül, időnként véletlenül megérint, és csak mesél-mesél. És közben – bevallom, így van – arra gondolok, hogy lehetnék én a világ legjobb nője, akkor is az esélytelenek nyugalmával ülök itt mellette, és hogy a legszilárdabb házasságban élő munkatársamat előbb vinném bele a rosszba, mint hogy őt, ebben a meghitt közelségben bármilyen módon a hatásom alá vonjam. Hogy neki én levegő vagyok, egy darab hús, egy értéktelen, érdektelen, haszontalan és mindegy is, hogy mi van rajtam – egy semleges test vagyok. Semmi több. Hogy észrevenné ugyan, hogy új a hajam, hogy csinos a ruhám, finom a parfümöm – de ennyi lenne, és hogy az, hogy beszélgetés közben néha hozzám ér a karja, az nem jelent semmilyen közeledést, csak fizikailag érintkezünk, mert szűk a hely, és mert így férünk el. És ő csak mesél. És ennyi.
Igen, mozogtam már a saját nemükhöz vonzódó emberek között. És nem éreztem semmit, mert tudtam, láttam, mondták, hogy „mi a helyzet” velük, és tudomásul vettem és kész. De ő férfi volt, mikor megismertem és évekig az volt, akkor is, ha akkor sem és most sem kezdenénk egymással. És most – igen, most is férfi – de nem nekem. Számomra megszűnt férfi lenni, és ott ültünk egymás mellett és sétáltunk hazafelé otthon, mert látszik a házunk a mi negyedikünkről – szóval nem tudom hova tenni ezt az érzést magamban, hogy ő is meleg. Hogy egy ennyire megnyerő, vonzó fiú – és igen, a legtöbb meleg férfi szép. De eddig nem kellett belegondolnom abba, hogy a gimis félénkség hány ismerősöm esetében rejthette azt, hogy nem érdekli a másik nem.
Nehéz szívvel megyek haza, fel vagyok dúlva. Jót beszélgettünk, váratlanul jót, jó lenne még. De ha megvoltunk egymás nélkül évekig, akkor messze túlteljesítettük a tervet ezzel a másfél órával, amit átbeszélgettünk.
Mire kiérek az iskola takarásából, már nem látom az utcán.
Felballagok anyuékhoz. Igen, kérek kávét.