plüss_Teknős

Elteltek az ünnepek, annyira közhelyes, hogy már február van, csak kapkodom a fejem. Micsoda hó van, micsoda hideg, micsoda fény! Csak néztem a havat szombaton, mennyi víz, mennyi fehér! Evickéltünk benne és a cipőm beázott, a kezem lefagyott, de mégis annyira szép, a nagy, puha fehérség. És a városi kalandor boldogan lapátolta a térdig érő havat a ház előtt (gyakorlott szomszédok lesajnáló pillantása kísérte a produkciót), és jó volt kimelegedni a szokatlan munkától. Jó volt hajlongani és fázni, újra meg újra hátratolni a sapkát a fejemen. Haladni a hóban, végre olyasmit csinálni, ami látszik. Aminek itt és most eredménye van, ha csak annyi, hogy a kaput ki lehet nyitni, akkor is. Boldogan topogtam munkám gyümölcsén, a megtisztított betonon. Elérhető célokért kell harcolni.
Aludni jó, és mostanában álmodom is, utazom, ma reggelre éppen vonattal, nem tudom, hova – de dombok voltak, napsütötte mezők, a vonat hosszú teste teljes egészében látszott az íven, mint a Balatonnál, mikor még meg is dől a szerelvény, azt hihetnénk, hogy beborulunk a vízbe, de nem. Még nem. Pedig menni kéne, a Balatonhoz, hiába van itt a kertek alatt, sosem láttam befagyva még. Hogy ragyoghat most ebben a csoda napban, a jég, az egész tó egy nagy csillogó kristály, és már rá is lehet menni talán, bár elesni félek, de attól még csúszni kéne egyet, vagy legalább körbevonatozni, hogy minden oldalról olyan szépen csillog-e, mint ahogy én itt azt kigondoltam.
Ebben a fényben mennyire szép lenne most, ha nem a Balatonon lenn a víznél, akkor valami magas hegyen fenn, a felhők felett, ahol csak a ragyogás van, a hóhatár felett, ahol az ember arcára ég a napszemüvege és tíz perc mászás után alig kap levegőt, és jó azt hinni, hogy a nehéz bakancs miatt van, és nem azért, mert gyenge vagyok a ritka levegőben. Állni fenn a szélben, kukucskálni a palánkon át a többi háromezres csúcsot, amíg a szem ellát, csak napfényben pompázó hegyek, sok-sok sziklás habcsók, gyönyörű, fagyott, gyilkos óriások. Este eltűnnek a sötétben, de másnap lángolnak a hajnali fényben és mire feljön a nap, ott vannak teljes tömegükben megint. Annyiszor utaztam hegyeken át éjjel, és egyszer-egyszer, mikor végre nappal jártunk közöttük, olyan hihetetlen, hogy éjjel is ott és ekkorák voltak, hatalmasan, de elnyelte őket az éjszaka. És átszövi őket annyi út meg alagút meg vasúti sínek, viaduktok, szerpentinek, sípályák és erdei utak - tavaly is ott voltak és ott lesznek jövőre is. Én csak állok, fönn háromezren és ámulok, tátott szájjal, és van, aki meg edzeni jár ide, és minden hétvégén feljöhet (unott arcok a felvonóban), és magába szívhatja azt a szépséget és erőt, ami csak itt van, fenn, magasan, a hóhatár felett.
Otthon is van ezer csoda, tudom, és gyönyörű a Hármashatár-hegy és a Jókai-kilátó, és a Misina-tető, a mi kis otthoni csodáink. És jó, hogy láttam őket, és csak aztán mentem fel az égbe, a hóba, a fénybe. Elkápráztatott a gazdagság, hogy abba az egy hegybe bele lehetett volna zsúfolni a mi középhegyeinket, és még maradt volna hely. És nem egy háromezres volt körülöttünk, hanem száztizenegy… Mászható, síelhető, csodálható. Mindig hóban. Mindig fehérben. Mehetnénk egyik nap a Balatonra, fürdeni, másik nap a csúcsra, síelni. Aztán vissza megint. Nyárból a télbe, hőségből a hóba. Mert itt tényleg hó van, mindig hó.
Álltunk a hóban, vakartuk a fejünket, hogy hogyan rakjuk a hóláncot és hova, mert meg kellett mászni a domboldalt, ami húsz centi friss hóban egy majd’ kéttonnás autóval nem olyan egyszerű. Közben arra gondoltam, hogy ha a domb tetején állnánk, akkor hogy örülnénk a friss hónak, és várnánk, hogy csúszhassunk benne. Hogy ami átok itt a körforgalomban kicsúszott kamionnak, az micsoda öröm a pályán. Hogy a fránya emelkedő már majdnem piros pálya fentről nézve, és hogy félnék lefelé, de csúsznék, mert az jó, milyen jó…
Kiértünk az útra, vissza a civilizációba, miután felküzdöttük magunkat a domboldalon. Micsoda hó, micsoda réglátott fehérség. Itt megy mellettünk a sín, utaztam már erre is, olyan jó lenne megpillantani a piros szerelvényt a nagy fehérségben, csak úgy világítana a fényes, piros test a hóban. Araszolunk, minden úgy meglassult a hó miatt. A sín emelkedik az úttól, bekanyarodik az erdőbe, nem jön semmi sem. Lehet, hogy arra utaztam ma reggelre, nem tudom. De szeretem ezt a nagy havat, hogy megint van igazi tél.