/üres.jpg)
Ne kérdezz a múltról, már nem mondok semmit, ami szennyes volt, az is marad, hagyj a kérdéseiddel. Elmondtam mindent, te is sáros vagy, én sem csesztetlek ezekkel. Nem, nem kérek inni semmit, kávét sem, tudom, hogy mindig azt ittunk, két tejszínnel, mert úgy finom. Barna a söröd, mint mindig, mert azt szereted, ezt is tudom. Fogytán a cigid, ideges vagy, látom a szemeden. A kezed remeg, a hangod is, gyűlölet van a szemedben. Mennék, de maradjak még, beszéljünk még, gondoljam meg. Miért kérsz, ha már most gyűlölni tudsz? Ha én nem, akkor te tennéd ugyanezt néhány hét múlva, mikor megint erősebb lesz benned a gyanakvás, mint a józan ész. Mikor megint a duruzsolás lesz a hangosabb és nem az én szavam. Nem játszom tovább, elfáradtam, és a dráma attól az, hogy a végén nem marad senki állva, hát akkor én most borítok, elég volt, nem kérek időt, barátságot, nem akarom, hogy megérts, hogy elfogadd, hogy szeretettel gondolj majd rám és hogy írj a névnapomra, nem kell semmi, mert ennyi idő alatt megkaptam mindent, valóban - jót és rosszat, szépet és voltál undorító is, igen, de így volt teljes és éppen ezért nincs tovább.Ne vívódj, nincs miért, látom a szemeden, hogy értesz és hogy megérted, és hogy te is érzed, és attól, hogy sok idő, még nem kell, hogy mégegyszer ilyen sok idő legyen.. Nem terveztünk, nem ígértünk, ne félj, minden rendbejön, én sem tudom, hogy mi lesz most, de ez így nem megy, nem mehet, nem tudok, képtelen vagyok. Érvek és ellenérvek cikáznak a fejedben, kis mozdulatokkal forgatod a poharat. Rágyújtasz, remeg a láng, csoda, hogy még itt ülsz velem. Hallgatunk, erősnek akarunk látszani, a felesleges képmutatás óriási energiákat emészt, de az önbecsülés marad csupán, hogy emelt fővel.. Ugyan, minek? A lényeg attól még ugyanaz.
Későre jár, mennem kéne, semmi kedvem még egy órát bolyongani a városban. Nem, nem alszom itt, nincs pénzem, nincs értelme, nem akarok, de itt akartam lenni, annyi minden történt itt, akkor ennek is itt kell történnie, keretbe zárva, elkezdtük, eljátszottuk, és befejezzük, mindent itt, mert ez a hely a szívednek kedves, itt vagy itthon, ide tartozol, én pedig hozzád tartoztam, de már nem akarok, mert nem itt van a helyem, így melletted sincs helyem, nem játszom tovább, mert kiürült a szerepem, statisztává váltam a saját életemben, életünkben, nem történt velem semmi, nem múlott rajtam semmi, és nem akarok a saját életem mellékszereplője lenni. Nem megy, nem bírok ki így egy újabb évet, és te sem, és te is érzed, és akkor ne nézz ilyen vádlón, mert ketten vagyunk, ketten voltunk, kettőnkön múlt, hogy nem lesz semmi ennyi év után.
Nem sírunk, tárgyalunk, érvelünk, csapongunk. Ideges vagyok és keserű, szomorú majd hazaérve, a csöndben leszek. Nem fogjuk fel, ez egy újabb lépés, léptünk egyet régen, amiből lett valami, és most, amiből megint lesz valami, és ki tudja, mit teszünk helyesen, és annyira rossz, hogy nem azt érzem, hogy amit teszek, az helyes, hanem azt, hogy meg kell tennem, bármi történjék is. Nem a következmény számít, hanem hogy léptem, hogy döntöttem. Nem erőt érzek magamban, gyenge vagyok és elesett - és eltaszítok mindent, ami valaha is sokat jelentett, mert nem tudom, hogy én mit jelentek ebben a sokaságban, ami a saját életem. És ha nem lesz semmim, akkor csak magam maradok magamnak, és talán meglátom, hogy mi vagyok.
A szeretet nem múlik el - ha igen, akkor nem is volt talán. Szeretem, és jól esik, de nem többé tesszük már egymást, hanem csak rombolunk, nem kell valaki azért, hogy legyen és hogy bántson, én meg tönkretegyem. Dühös vagy? Én is, meg tehetetlen. Nem a helyességét érzem, hanem hogy szükség van erre most, ne aggódj, én sem értem, én is félek. Szorítja a kezem, szeretném megölelni, de nem hagyná magát, most ő akar erős lenni. Későre jár, mennem kell, nem maradhatok tovább.
A busznál állunk, ostobán, két lépésre egymástól, szánalmasak vagyunk, nem tudunk idegenek lenni, pedig nagyot taszítottunk magunkon, egymáson.. És várunk, mint már annyiszor. És jön a busz, mint már annyiszor, felszállok, mint annyi este már, berregés, ajtó bezár, ő lenn marad, integet, én nézem őt, zöldet kapunk, integetek, távolodunk, félek, most már igazán, mert annyit buszoztam így haza már, de most egyedül megyek, és féltem őt és magamat, magunktól, mert nem vigyáztunk egymásra jól.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Zsüzsü · http://zsuzsuke.blogspot.com 2008.02.02. 12:31:46