plüss_Teknős

Lakást vettünk. Hitelt szeretnénk felvenni. Gyereket akarunk. Venni szeretnék egy kocsit. Össze akarunk házasodni. Gyűrűt akarok. Annyi óhaj illetve megvalósult álom körülöttem, én meg csak kapkodom a fejem. Hitelem van, ha csak diák is - ez is azt mutatja, hogy nem vagyok én még odaát, felnőtt-honban. De nincs sem kocsim, sem ingatlanom, se szocpol, se gyűrű, se gyerek, még csak tervben sem.
Járkál fel-alá, ölében a gyerek. Nagy szemekkel néz a világba, alig fél éve pislog csak, még minden új, váratlan, hihetetlen. Idegenkedem tőle, meg a gyerektől. Ti nem akartok..? Honnan tudjam, hogy akarunk-e? Nem beszélünk róla, akkor honnan tudjam? Egyszer biztos szeretnék majd, gyereket is, meg minden "a család" halmazba esőt. Egyszer. De nem az számít, hogy én akarom-e. Akarok gyereket? Toronyórát lánccal? Nagy lagzit, kis lakást, családi autót és nyaralást? Nem értem a kérdést. Ezeket a dolgokat nem egyedül akarja az ember. Hogy én akarom-e, nem számít. Ha együtt akarjuk, az már valami. De nem tudom, hogy akarjuk-e meg hogy mit akarunk.
Közös családot, közös gyereket, közös kutyát, közös jövőt? Mert ha igaz, hogy amiről nem beszélünk, az nincs, akkor mi a helyzet ezzel? És látom a szemén, hogy érdekelné a válasz. Hogy veletek mi a helyzet? Korban már te is benne lennél, nem? Akkor? Én meg kitérek. Tudod, tavalyelőtt.. Meg nem is vagyunk még együtt régen. Meg a suli. Jó, tudom, ő sem fejezte be még a sulit. És nagyon be volt sózva, hogy gyereket akar. Ő. Hogy én akarok-e? Nem tudok válaszolni. Mert nem foglalkozom ezzel. Kéne? Nem tudom. Nekik összejött, nem tudom, hogy mennyire őszinte az örömöm. Mert van benne irigység is, nem tagadom. Mert ha korábban én is így a sarkamra állok, akkor.. De nem mindegy, mi lenne, ha? Mi lett volna, ha..? A lényeg, hogy most mi van, és csak nézett rám a nagy szemeivel, közben babrálta a gyerek kezét, hogy akkor velünk mi a helyzet. Hogyhogy mi? Semmi. Nem érti, hogy ezt hogy tudom én csak így lenyelni, tűrni, várni. Nem tudom, hogyan kell máshogy csinálni. Nem tudom, hogyan kell erősnek, erősebbnek lenni. Így csak pislogok, sarokba szorítva. Nem számítottam a kérdésre.
És aztán lemegyünk, késő lett, a gyereknek aludnia kell. A szemembe néz, átölel, hogy igen, őt is kérdezte, és hogy mondhatta volna, hogy hiszen majd' minden este próbálkozunk. Nevet, én meg leintem. Nekem ez nem vicces. Mert nem igaz. Mert nem próbálkozunk, sem most, sem holnap, sem a jövő hónapban, sem jövő ilyenkor. Ki tudja, hogy meddig nem még. És igen, rossz volt látni, hogy a lány csak egy évvel idősebb, mint én. És férjnél van. És gyereke van. És kövér, és elhagyta magát, de boldog. Miért, én talán nem vagyok az? De, az vagyok. Vagy legalábbis elégedett. Akkor..?
Irigylem a terveit, amik megszülettek a fejében, és megvalósította őket. Az én fejemben nincsenek tervek, mert nem lehetnek, mert nem most és nem velem aktuális. Akivel az volt, messze jár. A jelenben, itt és most én vagyok, és jól vagyunk, és szerelem-szex-gyengédség. De utána is van tovább? Vagy ez tényleg csak a tavalyelőtt óta rettegett átmenet? És aztán majd jön egy szép, okos, gazdag, menő, nagyszájú, aki ki tudja festeni magát, tud menni magassarkúban, és szépen enni késsel-villával? És akkor "köszi, ennyi volt"..?
Nézem őket, pont annyi ideje vannak együtt, mint ők lennének. Ha nincs a krach, akkor most két házaspár ülne ebben a nyomvadt nappaliban, iszogatnának és mennének a sztorik az elmúlt évek közös élményeiről. Közös tervek, amik együtt pattantak ki a fejekből, és együtt valósultak meg. Két feleség, két gyerek, négy összeszokott arc. Elfogynak a társaságból az együttjárók. Mindenki férjhez megy, meg nősül, meg gyereket meg lakást, meg kocsit, meg komoly, felnőtt célokat tűz ki maga elé, de én, és mi le vagyunk maradva, mert kicsi az idő, a múlt és akkor a jövő is?
Kell erről beszélni? Kell ezen agyalni? Vagy mindenki mást is, csak sodorta őket az ár, és egyszercsak lett minden? Ismerünk egy párt, annyi ideje vannak együtt, mint én és előző. Már házasok, már közös kégli, meg minden. A példa sántít, mert nem lennék előző élete párja. Nem sült volna ki belőle semmi jó. Meg ott a másik példa, az ő ismerőse, lapátra került hat év után - jött a következő lány, akivel alig egy év után esküvő. Rengeteg példa, utak, ötletek, megoldások. Én meg csak kapkodom a fejem. Hol meghalok az irigységtől, hol meg csak a nyomást érzem a mellkasomban, hogy nekem is lépnem kéne? Kiharcolni ezeket a dolgokat? Nem megy. Nem érezném magam jobban attól, hogy vannak. Akkor nem értem, miért érzem magam rosszul attól, hogy nincsenek.
Mára férjek, feleségek, korábban rozoga volt a kapcsolat, de a papír elbír sokmindent. Majd elválik, elválunk-e. A munkatársam tüntetően nevezi férjének a férjét, hiszen az, nem..? Ő annyi idős, mint én. Bambán nézek ki az ablakon. Nem értem magam. Nem értem, miért vagyok valahol csalódott. Keserű. Holott semmivel nem élnek jobban, mint én. Semmivel nincsenek előrébb, beljebb, feljebb nálam. Nem sajnálom tőlük, ahogy élnek. Hogy bevállalták. Csak azt nem tudom, én vállalható leszek-e így valaha? Lesz boldogságtól ragyogó arccal eltöltött életem-nagy-napja? Meg gömbölyödő pocakom? Meg azt simogató szerető kéz? Vagy mindehhez későn érkeztem már..? Mert nem velem tervezte ezeket a dolgokat. És velem nem is tervezi őket..? Nem beszélünk róla, mert nincs miről beszélni. Mert hol van az még. Ne kábítson, ne ígérje, ha nem lesz belőle semmi. De amellett, hogy annyira jót dumáltunk a minap, el vagyok keseredve.