Jaj, hát én nem is tudom, meg ne beszéljünk inkább erről, meg most mondd meg, van képük megint sztrájkolni... És ennyi, ennyiről tudunk beszélni. És valami egyre jobban elromlik, érzem, mert sorban fordulnak el az arcok, eltűnnek a mosolyok, és ezek szerint én rontom el, mert mindenki annyira remekül éli az életét, én meg mit pofázok bele, igaz? Miért kell kényes kérdéseket feszegetni állandóan? Nem mindegy az nekem..?
Szelek fújnak, napok mennek, egyedül, magamban, magamnak, meg minek is. Beszéltünk, a háttérben női kacajok, kellemetlenül éreztem magam. Itthon minden rendben, persze, ha nem lenne, akkor is mindegy lenne, alig telt el a hét fele. Nincs kedvem kimozdulni, nincs kedvem viháncolni, beszélni lenne jó, de azokról a dolgokról, amik dolgoznak bennem, nem arról, hogy a másik utcában is fújt-e ma a szél.. De hallgattok, mindannyian, lapítunk, nem kérdez vissza senki, senki nem gondol semmiről semmit, minden jól van úgy, ahogy van, és egyébként is, majdcsak lesz valami, mindig van valami, nem kell ezen ennyit forogni.
Beásom magam a takarókba, kettő alatt alszom, mert majd' megveszek, annyira hiányzik mellőlem, de még a hétnek a felénél járunk, még bőven lesz időm megpusztulni, de sekélyes életkémnek erről a szeletéről sem beszélek, mert jaj, most mit vagy úgy oda, más is kibírja, hónapokig is akár, akkor meg mit kell egy héten ennyit nyavajogni. Hazajöttem, tettem-vettem, és máris éjszaka lett, de ordítanak bennem a gondolatok, és én is szeretnék, trágárságokkal vastagon teletűzdelt íméleket küldeni a szélrózsa minden képmutató irányába.
Lehalkítom a tévét, nehogy zavarjon bárkit is. Leveszem a csizmám, nehogy kopogjon. Majd reggel fürdök, ne pacsáljak éjjel. Csak egy lámpa ég, ne fogyjon az áram. Nem fűtök, nem hallgatok hangosan zenét, nem főzök egymagamnak, mert kár pazarolni, majd holnap délelőtt mosok, mert ma már késő lenne, és majd igen, holnap talán élek egy kicsit, bár csak tizenegyre kell dolgozni mennem, arra a kis időre meg minek. Este meg már ki-ki nyugalomban, majd beszélünk, igen, jót sétáltatok, meg jók a sörök meg jó a hotel, meg minden szuper, a nap is sütött, igen, itthon is, és még mindig hány nap van, mire átölelhetem megint.
Hiányzik a társ, hogy halljam, hogy hallgasson, de hiányoznak azok a hajdan volt barátok, akiknek volt véleményük a kényes kérdésekben is, és visszakérdeztek, mikor a bajaimat soroltam, és leugattak, ha nem volt igazam és nem csak mentegették magukat a véleményük hiányáért vagy a másikat, meg rossz irányból fújt aznap a szél, és tudom, igen, nehéz lehet neked most, de egyébként, a múlt héten vett fikuszod hogy van..? És érvek meg ellenérvek voltak, nem csak vállvonogatás. Hova lett az erő a szavakból, a gerinc a véleményekből, a tartás belőletek, hogy kiálljatok, és merjétek azt gondolni, hogy ami történik, az rossz?
Igen, lenn ülök a keserű szószban, és gondolkodom egy csomó szarságon, igen. És sokmindennel elégedetlen vagyok, és hangot is adok neki, mert az elmúlt hetekben, ahogy a jóra próbáltam összpontosítani, és mindig lelkesen mesélni, hogy mi a helyzet, akkor ugyanúgy becsukódtak a fülek, mint most. Ha sem a jó, sem a rossz nem érdekel belőlem, akkor kérdem én, mi az, ami igen..? Megváltoztam - és én is érzem, hogy változom, de azért élünk, hogy változzunk. És igen, én is szívesebben szemlélném a világot a hajdan volt tizenhat éves önmagam szemével, de nem megy.
Úgy érzem, vákuumban vagyok. Nincs levegő, nincsenek hangok, csak az üvegen át bambán bámuló, várakozó tekintetek, senki nem piszkál inkább a rendszerbe, majd a kis turbulenciák borítanak előbb-utóbb mindent, én nem szólok bele, nem az én dolgom. Elegem van a teás csevegésekből a nagy semmiről. Hogy mennyit nőttek a virágaim, vagy hogy milyen drága a tej. Ennyi lett az életünk? A buli üres volt és olcsó, de erről sem beszélünk, maximum annyit, hogy megvolt, és kész. Akkor mi a fenének szerveztük annyit, ha aztán fél órát sem beszélünk róla? Ha kérdezed, de a válasz nem érdekel? Nem baj, nem is lesz több, kár már, még azért az egy nyamvadt korsóért is kár, ami eltörött.
Örömem lelem a virágaimban, amik napról napra nőnek. Szeretem nézni, ahogy a teknős jön-megy, még ha idegölően lassú is. Szeretek reggel arra kelni, hogy már fenn van a nap, és szeretem a postát borítékba rakni, a borítékot a levélre simítani. Szeretem érezni a frissen lefőtt kávé illatát, és teregetni a mosott ruhát. Élvezem, ahogy taposom a pedált, és az arcomba csap a szél. Szeretem nézni a toronyból, ahogy jönnek-mennek a felhők, eső jön, aztán meg szikrázó napsütés.
Akkor talán mégsem vagyok teljesen besavanyodva, nem? Csak borzasztóan hiányzik az őszinte szó, és ő is, nagyon.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.