plüss_Teknős

És lassan elmegy az év fele. És aztán arra eszmélek egyszercsak, hogy már nem csak félév ment el, hanem egy éve annak, hogy szépen egy helyre hordtuk a kettőnk életét - illetve én fogtam a kis életemet - a tárgyakat, amik engem jelentenek, és ha tetszik, ha nem, meghatározzák az életem - mert az egyik felét a cipőmben élem le, a másik felét az ágyban töltöm - az ágyban, ami nekem nincs is, hanem abba vackoltam be magam, ami az övé, és megosztotta velem, hogy legyünk, együtt és egymásnak. Mert megkért és hívott, és fogta a kezem, és nem engedett leszédülni, és akkor is mellettem állt, mikor máshonnan csak a csapások jöttek, hogy nem lesz belőlem semmi. A maradékot meg, az ágy és a cipő között - azt meg cipeltem a hátamon, mint már annyiszor, annyi helyre.
És először csak egy kis hátizsákkal mentem, és az egész motyóm elfért volna abban a zsákban és ha befuccsol a dolog, akkor hagytam volna ágyat, asztalt, tévét, és visszapakoltam volna a batyut, meg a dobozába a teknőst, és szépen elslattyogtam volna a sunyiba, és azóta már túllennék árkon-bokron. De szerencsére nem így történt - hanem először csak még egy polc kellett, aztán meg néhány vállfa, aztán meg elkezdtük nézegetni a bútorokat és vettünk együtt egy szekrényt, aztán meg egy komódot - és azon kaptam magam, hogy nem csak az ágyunk közös, hanem közös bútoraink is vannak - együtt néztük ki, együtt mentünk el érte és együtt vettük meg. És a miénk. Igaz, vannak még kölcsönkapott, otthagyott, ki-tudja-kié szekrényeink is, de a nagyobbik része a miénk. Az övé, és az enyém, és ha tovább kell állnunk egyszer, akkor vihetjük magunkkal, és addigra már majd évek óta a miénk lesz, és nem a másé. A miénk.
Néha kinyitom a szekrényt, és csak nézem az azóta megszaporodott halmot - ruhák, felsők, nadrágok, hátizsákok - az egyik polc az enyém, másik polc az övé, és szépen be van rakosgatva minden, együtt. Nem én-szekrény, meg ő-szekrény - hanem együtt a dolgok, és ha megkér, hogy vegyek elő ezt vagy azt, akkor tudom, hova nyúljak, és ha nekem kell egy felső, akkor kis kotorászás után előhúzza, vagy kiszed még két másikat és választ egy olyat, ami szerinte jobban áll, vagy legalábbis neki jobban tetszik. És nem érzi magát elveszettnek, sőt, szereti tudni, hogy mi merre van - és egyik nap ő rakta el a ruháimat, és minden arra a helyre került, ahova én magam is tettem volna - és jó volt látni, hogy hasonló rend van a fejünkben.
Órák, néha napok mennek el azzal, hogy pakolászunk, tologatjuk a dolgainkat, minek hol lenne jobb helye - és nem kijelöl egyikőnk sem egy helyet, hogy ezt tedd ide, azt meg rakd oda - hanem én odébb tolom, ő fordít rajta egyet, aztán meg áthalmozzuk, mert valami mégsem fér el rendesen - és valahogy a nap végére a helyükre kerülnek a dolgok, igaz, van, ami ugyanoda, ahol eredetileg volt, de a lényeg, hogy lett helye.
Egy hétvégénk azzal telt, hogy a virágokat szedtük szét. Mikor odaköltöztem, akkor még csak két virág volt, szépek, gondozta őket, nagy óvatossággal locsolgatta, nem is nagyon nyúltam egyikhez sem. Aztán hoztam egy, majd még egy virágot, igényteleneket, amik jól tűrik a huzatot, meg ha esetleg elfelejtem őket meglocsolni. Aztán kapott ajándékba is még, meg vettünk együtt is néhányat - aztán még a munkahelyemről is elcsencseltünk egy gigászi fikuszt, aki nem örült ennek annyira, mint amennyire mi szerettük volna - és egész nagy virághalom gyűlik lassan a szobában. Valamivel jobb a levegő, meg a kedvünk is, ha a friss hajtásokat meg a fény felé forgó leveleket nézzük. Több, mint egy éve gyűjtjük ezeket a lényeket is, és olyan jó, hogy nőnek, meghálálják azt a pár csepp vizet, meg hogy két hétvégén át mást sem csináltunk, csak átültettük őket, mindenkit egyel nagyobb cserépbe, friss földbe, gyökerek visszavágva, elhalt levelek lecsipkedve. És csak néztem a nagy, erős kezét, ahogy gyúrja a sűrű gyökérzetet, ami az utolsó erejével is kapaszkodik abba a marék földbe, amiben már évek óta jobbára csak tengődött, annyira kevés volt már benne a tápanyag. De nem az a lényeg, hanem hogy ez a jól megszokott földecske és cserép, és nem kell jobb, nem kell más, csak a megszokott kényelem. De ki kellett mozdítani a tespedtségből a virágokat, és ha máshogy nem ment, akkor erővel, és bár jópár levelét ledobálta a sértődött növény, és előadta a nagyhalált, hogy mi lesz most vele ebben a nagy és új és ismeretlen cserépben, de éppen tegnap vettem észre, hogy új hajtások bújtak ki a meggyötört ágak végén, és néhány nap kókadás után belátta a növény, hogy jobb lett a változástól.
És ő is elégedetten szemléli, hogy mivé lesznek apránként a növények, hogy összefogtunk, és egy fél napig gyúrtuk őket, de tessék, azért megvan az eredménye, és hajtanak, és zöldellnek és kihúzták magukat a növénykék.
Kihúzom magam - elmacskásodtam a székben - és jó érzéssel gondolok arra, hogy annak idején - bár én is le voltam konyulva, de azóta úgy érzem, hogy jó helyen vagyok. Azt nem mondom, hogy megtaláltam a helyem, mert egyikőnk sincsen még a helyén, de már tervek készülnek, és továbbgondoljuk a szálakat, és jó érzés tudni, hogy bár egy-két átültetés, néhány szekrénykipakolás még vár ránk, és hogy eldobáljuk majd a leveleinket, meg kókadozunk picit, de remélhetőleg megtaláljuk a helyünket, előbb-utóbb. Vissza kell majd vágnunk-vennünk nekünk is a tempót, de ahhoz, hogy haladjunk, sokmindenről le is kell mondanunk.. óóó, nem tudom. Egy év - és remélem, annyi még.