plüss_Teknős

És mennyire kék. És mennyire sós. És mennyire hatalmasnak, végtelennek, erősnek, legyőzhetetlennek tűnik – pedig körben volt horizont, hegyek-hegyek, ameddig a szem ellát, csak a kopár hegyek sárgásbarna ragyogása és a nagy—nagy kék mindenség. Valószerűtlenül könnyen himbálóztunk egy akkora kompon, hogy két emelt magasan álltak benne az autók egymás hegyén-hátán. Fenn meg a sok, még kékes-fehér turista, hozzánk hasonló irodakukacok, aktatologatók, szélszek, meg marketingesek meg háeresek, meg könyvelők, meg brókerek meg arcok, fújja a hajukat a szél, a szemük karikás, az ő fenekükben is benne van már az a legalább hatszáz kilométer, míg elérték a kikötőt. Berakodunk, még jönnek az autók, meg még egy meg még egy, és amikor azt hinném, hogy már a másik oldalon kilökődnek a kocsik, akkor még betuszkolnak a sor végére egy nyergest is, csak hogy meglegyen az egyensúly. Aztán, kecsesen kihimbálózunk a betonvályúból, és búgva robogunk a nagy kék semmin a horizont felé. Fehér tajték lenn, fehér sirályok fenn, a nap ragyog, a meleg bódító, de amúgy is alig látunk, hosszú volt az út.
A kikötés olyan, mintha hagynánk, hogy a víz sodorjon partra, a sziget kopár, a meleg, ha lehet, csak fokozódott, ragyognak a tetők, a sziklák, a néhány falevél. Az autóban tojást lehetne főzni, de visszaülünk, kigördülünk, elolvadunk. Keskeny utakon viszonylag merész autósokkal kerülgetjük egymást, szinte jelöletlen kereszteződés fordít a jó irányba, és veszünk el az olajfák között, a már alig egy autónyi úton. Hatalmas ívek, visszafordítók, mindenhol kövek, szalagkorlátnak sincs jóformán hely, csak a mélység van oldalt, és messze a tenger. Meg kövek. Sok kő. A fűben, a fák alatt, a domboldalon, a házak között, az úttesten, a parton, mindenhol. Kövek. Forró, rá-sem-lehet-lépni kövek, ameddig a szem ellát. Kő a kerítés, köves az út, köves a kert, köves a part. Itt kő kövön, jut is, marad is.
A szállás mese. Kicsi, semmi luxus, olyan mi. Padlástér – jó hőszigeteléssel, nem meleg! Bukóablakkal a hálóban. Olyan kuckós, bebújós, csak legyünk együtt. szeressük egymást. A fürdő ragyog, szép csempe, nagytükör. A víz jólesően hideg, finom. A nappali-konyha letisztult, egyetlen dologra tudunk fókuszálni: az ablakból ott a tenger. A másik házsor szinte a parton van már, belátni az egész öblöt, a jövő-menő hajókat, vitorlásokat, halászokat. Látni a lenyugvó napot, a vízben néhány fürdőzőt, érezni a frissen grillezett hús illatát. Előttünk medence, nem is értem, mikor két lépés a tenger. Hátul fák, kaktuszok, kövek. Egetverő ciripelés. Hihetetlenül hangos, mindent áthat, mindenhol hallani. Annyira, hogy eleinte nem is értem, minek beszélünk hangosan. Aztán, mikor elhallgatunk, hogy magunkba szívjuk a megérkezés örömét, akkor tudatosul, hogy mekkora a ricsaj. Igaz, mint kiderült, csak sötétedésig. Akkor csönd van, halk tengerzúgás, kerékcsikorgás a ház mögötti salakon, lent az étteremben nevetnek. De nyugalom van, béke van, meg Ő meg én.
Kirándultunk, másik jártunk a sziget tetején, ahonnan látni a többi szigetet is sorban, kövek, amíg a szem ellát, meg irdatlan ciripelés itt is – le is fényképeztem egy kabócát, hogy lássuk, ki az elkövető, de természetesen úgy elhallgatott, mint annak a rendje. A hegytetőről minden szép volt, ragyogó és a tenger még kékebb, és gyönyörű. Aztán – a légvonalban talán két kilométerre fekvő fokot egy negyven kilométeres kerülővel, a hegyről lecsorogva értük el és igazi bícs-hangulatban hengergőztünk a napon, a délutáni szélben megritkult a tömeg, és majdnem a miénk volt a part. Kis fehér kavicsok, hullámzó, valószerűtlenül tiszta víz, ragyogó ég, és Ő meg én.
Elteltek a napok hamar, elszállt egy hét, szinte csak letettük a fejünket egyik este és már mehettük is haza. Még alig maradt a fejünk nyoma a párnán, a pléd sem lett mi-illatú. Annyira megszerettük azt a helyet, a két lányt az étteremben, a hisztérikus kabócákat, a sült halat, a sok kavicsot a parton, amiben nem győztem guberálni, és így is csak egy dunsztosüvegnyit hoztam haza, de egy ifaplató is kevés lett volna, ha mindet összeszedem, ami tetszett. A csigaházakról nem is beszélve, amik a partra rakva elmásztak, mert kicsi rákok laktak benne, és úgy megijedtem tőlük, hogy visszaszórtam mindet a vízbe.
Amilyen könnyen jöttünk, olyan nehezen mentünk, elkeveregtünk a szigeten, vártunk a kompra, dugó volt a városban, ácsorogtunk az autópályán, a határon… Nehezen engedett el minket a nyár, nehéz szívvel jöttünk haza, de csoda volt, gyönyörű volt. Együtt. Ő meg én.