plüss_Teknős

Azt álmodtam, hogy dohányzom. Hogy nagy élvezettel pöfékelem a füstöt, mélyeket szívtam a cigarettából és sem íze, sem bűze nem volt, és még csak köhögnöm sem kellett a letüdőzött füsttől. Ami már csak azért is furcsa, mert passzív dohányosként zavar a füst. egy fotelban elterülve méláztam az élet semmitmondó dolgain, talán egy magazint lapozgattam, vagy csak néztem, ahogy a szél lengeti a függönyt – és dohányoztam. A szobában régi bútorok voltak, egy portól merev asztalterítő és sok-sok, egymás hegyén-hátán kupacokban könyvek. Dohos szagú szőnyegek. Füst. Por. Kényelem.
Aztán buszt vezettem, nagy rutinnal, nagy kedvvel, jobbkormányost, sosemvolt utakon, árnyas fák alatt, hosszú egyenesben, szikrázó fényben. És tudtam, hova nyúljak, meddig engedjem ki az orrát, és a busz térült-fordult, és beszélgettem, és nevettem és utaztak velem sokan és minden ment magától és nem kellett gondolkoznom semmin, csak vezettem, könnyedén, görcs nélkül. Mentünk, céltalan, csak az utazás volt a lényeg, és vezettem, mentünk, mint a szél.
Repültem is, nagy, rozsdás-korhadt gyárcsarnokok felett, meg szűk utcák fölött, ahol lenn emberek nyüzsögtek. Nem láthattak engem, mert elfoglalt, szomorú, magukba forduló emberek voltak, akik csak a lábuk előtti tócsákat nézték, és nem figyeltek arra, hogy mi van felettük. És szálltam, nagy parkok felett, a tavak víztükre megcsillant és az arcomat simogatta a szél. És közel szálltam a házakhoz és aztán magasra fel, és kikerültem a nagy villanyoszlopokat és forogtam a levegőben.
Máskor végestelen-végig úsztam mélységes óceánokon, és nagy levegőt vettem az elején, és csak percek múlva vettem észre, hogy ugyanúgy tudok lélegezni a víz alatt is, mint rendesen. És hatalmas halak úsztak el mellettem, megérintettem a korallokat és láttam csillogni a fényt a fenéken. És könnyű voltam és gyors és erős – de nem hallottam semmit, csak néztem a sok színt és fényt.
Sokszor álmodtam kiskoromban, hogy lebénultam. Nagyon lassan tudtam csak mozogni, minden nehéz volt, és alig láttam. Nem értem el a dolgokat az álmaimban, beszéltem az emberekhez és nem hallottak engem, és nem hallottam én sem, mit mondanak. Távolodtak tőlem egyre, és hiába nyújtottam ki a kezem, egyre messzebb kerültek, míg végül elvesztek a sötétben. És kiabáltam és sírtam, és arra ébredtem, hogy valóban sírok, és halálra rémültem, de addigra nem volt körülöttem semmi ijesztő, csak a takaró csúszott le az ágyról.
Sokáig hittem azt, hogy ha elég erőse nekifutok, akkor egy hatalmas ugrással elrugaszkodva a tető pereméről nem fogok leesni. A mai napig, bár tanultam fizikát és elég jól is ment – és tudom, hogy leesek, mert ezt mondják a törvények – de ha nagyon nekifutnék? És elég erősen elrúgnám magam? Akkor hátha, elérném azt a kozmikus sebességet, hogy csak szállnék, könnyedén körbe, és aztán messze el, és nem pottyannék le többet, a sok, a földet bámuló, magába forduló hagyjatok-engem-békén ember közé.
Nem futok, nem rugaszkodom el – földhöz ragadtam, mostanában nem álmodom már, hogy repülök. Azt álmodom, hogy elbotlok egy lépcsőn, átesem a korláton, leverek egy virágot és csak zuhanok a fekete semmibe. Nem esem le soha, csak a zuhanás kezdődik, valami különös bizsergés fut a gerincem mentén és aztán arra ébredek, hogy fekszem, és a macska szuszog a fejemnél. Ilyenkor lehet, hogy jó lenne egy szál cigaretta, sejtelmes félhomályban elszívni, elgondolkozni, mit akarhat az álom, miért zuhanok újra meg újra és miért nem történik az álomban semmi más. De csak az orromra húzom a takarót és próbálok visszaaludni erősen, hátha megint a rozsdás gyárak felett, a zsúfolt várost nézve repülhetek, és nem esek le, nem esek át a korláton, csak szállok tova, mint az el nem szívott cigaretta füstje.