plüss_Teknős

Lassan mennek az autók. Lassan, halkan surrannak az utakon, egyre messzebb, egyre halkabb. Ha mellettem állnak is, alig hallom őket. Mintha minden huszonegyedik századi lenne, mintha mind környezettudatos lenne, és árammal menne, és minimális lenne a károsanyag-kibocsátás (bár a gyártás akkor is szennyezi a környezetet). Mennek-mennek, ma minden egyre csak távolodik. Mennek a járókelők, járnak-kelnek, de csak egyre messzebb, egyre kisebb pontok a végtelenbe szűkülni tűnő egyirányú utcán. Először csak az arcok tűnnek el, aztán a színek is egybe mosódnak, aztán már az alak is csak egy csík – egy gerinc, de az is olyan múlékony -aztán egy pont, aztán semmivé válik, eltűnik a szememből. Eltűnnek az emberek, eltűnnek az autók, a házak, a fák, az ázott utak, a piszkos kukák. Eltűnök én is, lassan, az arctalan tömegben, csak megyek, távolodom otthonról, ahol ott maradt a macska, a reggeli ágy illata, a kávé maradéka, a mosógép elindítva. Otthon maradt az este feszültsége, a talán igazságtalan kirohanás, a bánat, a könnyek is.
Nem haragudhatok senkire sem, ha mást láttam, mint a valóság, akkor én tévedek, nem lehetek dühös azért, amihez talán közöm sincs. A sok nem mindig több, és most sok minden van bennem, de leginkább üres vagyok, csak megyek-megyek, egyre messzebb, hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy bízhatok-e abban, amit látok, vagy annak higgyek, amit érzek, vagy csak fogjam be a fülem és legfőképpen a szám, mert minden jól van így. Szeretnék halk és észrevétlen lenni, mint az autók a reggeli homályban, szeretnék süket lenni, mint a bennem lakó csönd, szeretném azt hinni, hogy a dolgok jól vannak, hogy bízhatok, hogy hihetek, hogy jól állnak a dolgok, hogy minden így van jól, és csak fáradtak vagyunk. Csak barátoskodunk.
Szeretném elhinni, hogy a felszín alatt sincs más, csak játék, hogy csak jól érezzük magunkat, és a nevetés őszinte és a közelség tiszta és az is marad. Nem szeretnék félni, nem szeretnék sírni, nem szeretnék kételkedni, kínosakat kérdezni, megbántva ülni az ágy szélén, értetlenül. Én igyekszem bízni, és pozitív lenni, de nem vagyok vak, és korlátolt vagyok ugyan, de azért nem annyira felszínes, mint amilyennek tűnik, és attól, hogy nem szólok, még érzem, hogy valami olyan kezdődött, amivel nem szeretnék harcolni. Nem tudok erről beszélni.
Őszintén nyitottam ajtót, és ha kihasználják a gyengeségemet, magamnak köszönhetem. Gyenge vagyok. Néma vagyok. Félek. És nem értitek, nem halljátok, nem kérditek. Mosolyogtok a képről. Én is mosolygok. A szemem ég. Belül fáj. Olyan nehéz most lenni. Igen, talán azért, mert megfáztam. Talán azért, mert kialvatlan vagyok. Talán hajszoltan élek. Talán árnyékoktól félek. Akit kérdezek, nyugtat. Akit nem, kinevet. Magamban csak zűrzavar, körülöttem lesajnáló tekintetek. Kétségbe vagyok esve, kérlek, ne bántsatok. Hallgatok.
Ballagok az utcán lassan, legalább esne kicsit, hogy igazán sablonos legyen a helyzet, vagy fújna a szél, és foghatnám arra, hogy annyira fázom, hogy annyira rossz itt benn. Távolabb, egyre távolabb mindentől, elhajtanak az autók, lehagynak a járókelők. Le vagyok maradva, érzem. Nem akarok szembe menni. Nem akarok kukacoskodó lenni. Negatívan keseregni magamban. Rázzatok fel!
Nézem, ahogy táncoltok, ahogy beszéltek, ahogy játszotok, ahogy ültök egymás mellett az étteremben és én ülök szemben, és annyira, de annyira fáj. Az talán még jobban, hogy nem látjátok. Hogy nem érzitek. Hogy nem értitek. Hogy sértő, ha mondom. Hallgatok.
Lesütöm a szemem. Eszem, beszélgetek addig mással. Nagyot nyelek, hallgatok. Nem értek semmit. Csak azt tudom, hogy valami nem kerek. Idő. Türelem.
Ráz a hideg. Megfulladok.