plüss_Teknős

Nagy a jaguár, széles, harapja az utat, csillog a metál, istenem, mekkora, gyönyörű. Széles az út, szinte át sem látok a túloldalra, csak a sok forgalmi sáv, csak a száguldás, csak a pénz, csak a sebesség, csak a mámor. Itt állok a pitypangok között a szélén, lemaradtam a képről, de én tudom, hogy ott vagyok, még integettem is. A pitypangok sem látszanak, még a leállósáv sem, csak az út, a fény, a lendület. Mennyi munka, micsoda karrier, micsoda autó, micsoda? Hogy lízing? De ez nem látszik. Húsz perc alatt Fehérváron lehetünk a mekiben, akkor meg nem mindegy, hogy lízing? Bár az ilyen kocsik mindig valakié. Mert nem lehet kölcsön-tollakkal villogni egy bizonyos szint felett. Az ilyen autókért dolgozni sem kell. Mert ez bizony, jár. Mint a kafetéria.
És igazad van, nem voltam ott a képen, a virágok között, az útszélen, mert nem is láttam még közelről ilyet, csak a pitypangokat. Szeretem a pitypangokat. Szeretem a fényt is, a sebességtől, azt hiszem, félek, vagy csak a kicsi sebességet szeretem? A kicsi, az számít még? Mostanában, mikor minden annyira nagy, óriási, extra, limitált, egyedi, szpesöl, szóval akkor számít-e még, hogy a legszebb reggelen én egy elhanyagolt nyaraló erkélyén ébredtem arra, hogy a szemembe süt a felkelő nap? Alattam a Duna-kanyar. Ha átnyúlok, lecsippantom a várat a hegy tetejéről, kirázom belőle a morzsányi turistákat, és aztán csak nézem, forgatom a parányi várat a kezemben, hogy a matracom mellé tegyem, hadd süsse azt is a nap. Hogy a fűben fekve nézni, ahogy a lóherét borzolja a szél, és elpöckölni a katicákat – szóval, ha nekem ez a kicsi is öröm, akkor ez számít-e még? Még vezetni sem tudok.
Hosszú túrákon, meredek ösvényeken lihegni lenne jó, várni, hogy felérjek a hegyre, vagy a völgyben elérni a patakot, vagy csak a szomszéd települést, vagy a következő tisztást. De lehet, hogy már csak a budai hegyekbe szeretnék felmenni, mert fáradt vagyok, és edzetlen és gyenge, és örülnék, ha szembe felérnék, ahonnan a vitorlázó-ernyősök startolnak, ha süt a nap. A hét végén sütött a nap. Hajlongtunk a kertben, egészen új élményként hatott ez, nem mintha gyerekkoromban nem másztuk volna sebesre a térdünket a kukoricában, a frászt hozva a mamára, hogy aztán nem találunk ki belőle. Vagy segítettünk egyelni a mákot, meg felszedni a krumplit. Bár akkor kisebbek voltunk, kisebbeket estünk, kisebb volt az adag a tányérunkon, és nem kellett akkorát hajolnunk, közelebb volt a föld, közelebb voltak a benne lakó apró népségek is. Nem levesesedett meg az orrunk, ha néhány percre kilógott a derekunk a november végi hűvösben.
Akkor még darabokból volt az emhetes is, duk-duk-duk, ha egyszer-egyszer utaztunk rajta, végtelennek tűnt, a sok-sok egymás után lefektetett betonlap, ami aztán autópályává nőtte ki magát. Ma már Amszterdam sincs végtelen messze, és Ausztria autópályáin is vannak ismerős szakaszok, és tudom, hogy hol kell félnem az emegyen a határ felé, mert nem szeretem azt az erős jobb ívet, amit ő a belső sávban autóz végig, mert szereti a technikás szakaszokat. A pitypangok elérhetetlen messzeségben vannak, porosan, az út szélén, ezer éve feléjük sem néztem és mostanra félek a rájuk telepedő méhektől is.
Mi hiányzik? Hát, nem egy jaguár. Porsche sem, de még csak egy trabi sem. A tegnapi nap, a meghittség, együtt elfáradni, erre van szükségem. Aztán csík-szemekkel hazaérni, elveszni egymásban. Mérgelődni a macskán. Örülni a teknősnek. Várni, hogy sok-sok végtelen hónap és sok-sok elmulasztott, de nyilván pótolhatatlan dolog után megint nyár legyen, egy olyan, mint még sosem volt, mindig egy kicsit melegebb, mindig egy kicsit álmosítóbb, több parlagfűvel, kevesebb szabival. Kimegyek a kertbe, lenyírom a füvet, mert a városi népnek ez kuriózum, hogy lemehet vidékre, füvet nyírni. A lóherét, az útifüvet, a pitypangot. Vagy, hogy ősz végén kapálhatja az elvadult virágoskertet. Annyi alma lepotyogott a fáról, olyan fura, hogy otthon a boltig kell menni, mérni, kifizetni, itt meg leszedni, ami még a fán van, és sajnálni, ami már lepotyogott, és a földön megrágták a csigák. Nő, magától. Eső, napfény, lengeti a szél, és aztán, ahogy ritkulnak a levelek, egyszerre csak ott izzik-ragyog a sok érett, piros gyümölcs. Égő piros, mint a jaguár. A másik fele sárga, mint a pitypang. Az út itt keskeny, épp csak egy ösvény. Leszedhetném az almát, beleharapnék – de ebben a képben sem vagyok otthon, nincs száguldás, semmi mámor, almát sem eszem, csak a derekam sajog, ahogy lehajolok, hogy felvegyem a kapát.