/mécses.jpg)
Várj, még ezt a mécsest meggyújtom, úgy szeretem a kedves, gyenge fényt, na, meg is vagyok, igazán hangulatos így. Eltelt egy újabb nap, itt vagyunk, nyúzottan, de együtt mégis. Jó így, annyira várom mindig.Nézem, ahogy csúszik odébb az árnyék a falon, lassan múlik az idő. Félhomályban, magamba süppedve ülök, bár itt vagy te is, de jó így bezárkózva lenni is, mint egy virág. Nézem a tapéta apró repedéseit, a kiálló kis forgácsfoszlányokat. A felső sarokban már kopott kicsit a festés, meg lejön a gipszkarton is kicsit. A fa ablakkeret sem tart sokat, ha fagy kinn, érezni, ahogy behúz a hűvös, hiába sivít a fűtés. Nem irigylem, aki kinn alszik mostanában, mikor nyáron a gólyatáborban először aludtam sátorban, azt hittem, a lelkem kifagy, iszonyú volt, pedig nem sokkal volt hűvösebb, mint tizenöt fok. Pluszban! Most meg röpködnek kinn a mínuszok, nehéz lehet, na.
El kéne vinni már azt a fránya ágyneműtartót is, nem? Csak a helyet foglalja, meg leárnyékolja a radiátort. Ráadásul nem tudok porszívózni sem alatta. Na de ha eddig elfért, akkor nehogy már most legyen útban, igazad van. Csak a függöny is mindig beleakad.
Kellemes meleg van, búg a fűtés, de a kezem mégis hideg. Jó, ahogy idebújsz, szeretem hallgatni, ahogy szuszogsz, hazaértél végre. Elég jó így. Közben elkalandozom, hogy mi volt itthon ma, meg hogy mi vár holnap, mert azért van mit tennem. Nem kaptam választ a levelemre, pedig vártam nagyon valami előrelépést, de időm van még, legalábbis remélem. Akartam boltba is menni, de aztán inkább holnapra hagyom. A vasalással végeztem, igaz, ma is mostam, így megvan a holnapi adag is, száraz ez a lakás, már én is elkezdtem úgy köhögni, ahogy te a múlt héten. Igen, azt figyeltem, hogy a köhögésed sokat javult, szerencsére. Remélem, én sem leszek sokáig kehes, nem szeretek így ugatva köhögni.
Látom, hogy közben már máshol jársz, nem is baj, nemrég értél haza, fejben dolgozol még. Szeretem látni a szemeden, ahogy összeszűkül, a semmibe nézel és csak pörögnek a gondolatok. Jó látni a sikereidet, hogy mennyire élvezed a munkád.. Én is bízom abban, hogy találok valami jót. Úgy láttam, lelkesít, hogy keresgélek - nem akarok itthon ülni, te is láthatod. Jó, gépezz picit, addig én olvasok.
Messze járok, csak bambulom a könyvet. Régi gondtalan nyarak vannak a fejemben, mikor még lesz*rtuk a dolgozó nemzetet, tényleg ennyi volt a maximum, amit a nap mint nap munkába járó, akkor szánalmasnak tűnő tömeg iránt érezni tudtunk. Suli volt, aztán kongó délutánok, kis nassolások, vártuk, hogy ki indítja majd el a lavinát, hogy menjünk le, lógjunk együtt estig, éjszakáig. Szerettük egymást, a társaságot, a többiek hülyeségeit, vicceket meséltünk, puffogtunk a tanárok hülyeségein, mindig volt valaki felettünk, aki közutálatnak örvendett. Nem volt pénzünk, nem voltak terveink, nem volt semmink, csak valami belül, ami összetartott bennünket. Nem érdekek fűzték egymáshoz a bandát, senki senkinek nem volt az üzletfele, az ügyfele, a partnere, a beszállítója, a semmije. Üzleti szempontból értéktelen suhancok voltunk, lényegtelenek, sem célközönség, sem viszonteladó, se semmi. Kicsik voltunk, messze mindentől, a lakótelep kapszulájába zárva.
Aztán nagy váltás következett, egyetem, nagyváros, nagyvilág. Minden gyors lett és kapkodó. Az információ lett fontos, az individuális előrejutás. Aki előbb tudja, jobban tudja. Szétfröccsent a banda, mindenki másfelé ment, eltávolodtunk, lehet, hogy nem is voltunk közel igazán soha. Elmúltak azok a napok, mikor a padtámlán még volt miről beszélni, mikor még tudtunk valamiről beszélni. Most már nem elég egy rozzant piros pad, kávézni meg ebédelni járunk, meg vacsorázni, meg egymáshoz felugrottunkEgyPohárBorra, olyankor felnőttebbek vagyunk, mint az iroda teljes személyzete együttesen.
Ízléses zenét hallgatunk, és ízléses ruhákról beszélgetünk, fojtott hangon, finomkodunk. Nincsenek disznó viccek, vállveregetés, nem biciklivel megyünk haza, gyalog meg pláne nem, van taxi, sőt, anyu autója helyett, ami nyilvánvalóan elérhetetlen volt annak idején, már van saját, vagy céges, vagy lízingelt, vagy kölcsön, vagy cserélt, vagy a haveré, de van, ez a lényeg. Most egy kávé annyi, mint a gimiben egy heti kajapénz, és a vacsora egy fogása annyi, mint annak idején általánosban egy egész havi menza.. A sport korábban kimerült a lakótelepi bringában, görkoriban, amiben estünk-keltünk, most szkvass, gokart, tenisz, kondi, drága sportok, messzi edzőtermekkel, a világvégén. Most uszoda van meg velnessz, annak idején meg nyáron a strand, gimiben nagy szerelmek bimbózásának helyszíne.
Szerelmek, amikben elégtünk, mint a molylepkék - sebek, amik ma is égnek, pedig csak néha, magam előtt is gondosan titkolva gondolok azokra a gyönyörű, de fájdalmas napokra. Azóta sem élt bennem valami tőlem annyira függetlenül, mint akkor az a szerelem, ami később beteljesült ugyan, de addigra méltatlanná vált saját magához. Azóta lehet, hogy csupán az érzésbe vagyok szerelmes, de vágyom arra a zűrzavarra, amiben csupán egyetlen pont, az ő szeme a tiszta, a biztos, a minden.
A világ most nagy, de szűkös mégis. Szeged egy óra kocsival, nem mintha gyakran járnánk arra, de messze van, és gyerekként a világ végének tűnt, pedig gyönyörű, szeretem. Senkim nincs arra, de majd igyekszem. Sopron is másfél óra, Miskolc, Debrecen, mintha itt lennének a szomszédban. Régen akkor voltunk nagy ászok, ha ki mertünk tekerni Öreghegyre, aztán meg attól voltam legény a gáton, hogy egyedül hazabuszoztam éjszaka, most meg már Venezia sem távolság, vagy Prága, Frankfurt..
Minden olyan gyors, precíz, pontos, terhelhető, stressztűrő, alkalmazkodó, rugalmas, ügyfélorientált.. Én meg úgy érzem, állok a nagy rohanásban, kapaszkodom, mert mi lesz, ha hirtelen fékez, és..? Rettegek attól, hogy ez a kedves hirtelen meghúzza a féket, és elesem, zuhanni kezdek és nem nyílik majd az ernyő, és nem áll alant senki, tárt karokkal, hogy elkapjon, és vigyázzon rám. Hogy figyeli a netet most is. Egyenletesen szuszog, látom a hátán, ahogy emelkedik a póló. Kattint, fókuszál, lelkes, megtalálta, amit keresett. Hosszú napja volt, fáradt, láttam a szemén. Ha szólnék hozzá, most nem hallaná, elmerült ő is a belső világba, együtt vagyunk, de egyedül, külön-külön. Szeretem.
Jó, nyugodtan gépezz még, még van egy fejezetem, azt elolvasom végig, aztán meg nézzünk valami filmet is, nincs még késő. Fújd el a mécsest, ne maradjon égve éjszakára. Nézd, milyen sötét van kinn, az előbb még derengett a nap. Már nem figyel, de megszoktam, én is ilyen vagyok.
Apró bőröket kapirgálok le az arcomon, a cselekvés értelmetlen, de jól esik. Lapozgatom a könyvet, nincs kedvem már hozzá.
/fallinlove.jpg)
Elég sokan eljöttek, ahhoz képest, hogy alig másfél hete szervezzük a bulit. Nyár van, mindenki ráér - már aki, könnyen beszélünk úgy, hogy még két hét van iskolakezdésig, más meg már régen dolgozik, nem várom, hogy én is átkerüljek a klubba.. Két napja heverészünk a teraszon napközben, a nap ezerrel süt, egészen forrók a csempék. A macskák a fűben vakaróznak, nevetünk a kicsiken, olynan bicebócák még, éppen csak megállnak a lábukon. Ha megijdenek, elszaladni sem tudnak, gyengék még. De szépek nagyon, azt hiszem kettőnek már gazdája is van, aranyosak. /sor.jpeg)
/álmos.jpg)
Nem, nem aludtam a legjobban, sokat forgolódtam, nem tudom, talán, mert nem volt kispárna, annyira megszoktam a fejem alatt. Meg állandóan elcsúszott a takaró a huzatban. De Te jót aludtál, úgy láttam, nem nagyon zavart, hogy a fűtés sem járt éppen a csúcsra. Ó, olyan füstszagú maradt a hajam, nem szeretem. De olyan fáradt vagyok, semmi kedvem nekiállni még most hajat mosni. Bár azért csak kéne, de nyűgös vagyok, nagyon. Meg éhes is picit, de ilyen későn már nem kéne ennem, nem? Aztán megint nem tudok majd aludni, pedig már most alig látok ki a fejemből. Látom, benned is már csak az a kis koraesti kávé tartja a lelket, na de sebaj, mindjárt alszunk úgyis. Na jó, még nézd meg, mait akartál a gépen, én meg addig csak megmosom a hajam./para.jpg)
Ülünk kinn az ajtó előtt, én már alig látok, anniyra be vagyok tojva. Semmi ez pedig, volt vagy öt napom, annyi idő alatt meg a világot meg lehet váltani, ez meg csak egy félév amúgy is, nem is szigorlat. Van, aki idejött már hét felé, hogy aztán az első körben biztos legyen a helye, nekem nincs lelkierőm még most sem, pedig már tíz óra lassan. Az első kör végét várjuk nagyon, még nem jött ki senki, mindenki görcsöl, hogy akkor ez most jó vagy rossz? Vihogunk, mindenki beszélget, terel, csak sorra ne kelljen kerülni. Taktikázók rendezgetik a cetliket csatasorba, létfontosságú a megfelelő stratégia, hiszen kéznél kell legyen a biztos tudás, amit az illető emailben szerzett meg két nappal ezelőtt, és amennyit bíbelődött a szöveg formázásával és a kicsinyítéssel, akár tanulni is lett volna idő. Ki mit hallott, hogyan beszélj, mit ne mondj, mire mi a trükkös válasz, van-e helyes válasz, mi az, amit húzni kéne, mi az, amit senki nem tud, amiből addig mindenki megbukott, ez nem is volt órán, akkor meg hogyhogy mégis tétel van belőle, basszus, ez a könyvben sincs benne, csak ezt ne húzzam. Hangosak vagyunk, biztos minden szavunk behallatszik, de dolgozik az adrenalin./domboldal.jpg)
Üldögéltünk, beszélgettünk, nyár volt, jólesett. Akkoriban azt hittük, hogy miénk a világ, nem volt semmink, csak időnként egy kis zsebpénz, amiből fagyit vettünk, meg NógrádiRopit, mert nincs is annál jobb. Azóta jártam a gyárban Salgótarjántól nem messze, és egy szem házikó az egész, ahol addig nyavajogtunk, míg megkóstolhattuk a nyers ropitésztát is, ami úgy megy a gépbe, minha nagy vastag tésztahajszálakat fésülnénk copfba, valahol még talán fényképem is van.. A kimeneti oldalon meg a kész ropi, zacsiba, dobozba, kész is.