Minden gyors, minden közel van, csak én vagyok lassú és messze. Egész nap, egy sötét dobozban, dolgozom, de nem látom, hogy vezet valahová, amit teszek, csak csinálom a dolgom, mert ezt mondták, mert ezért fizetnek. Nem ez az első, volt már máshol is, voltam már bezárva, és tettem, amit kellett, mert kellett a pénz, vagy mert akkor sem éltem, és valamivel el kellett tölteni a holt időt. Elmúlnak a napok, a múlt hét is csak úgy repült, meg ez a pár nap is. Kívül állok, nézem magam, ahogy folyik az időm, a napok, az életem. Csak kapkodom a fejem, hogy mindenki tart valamerre, nézem őket, ahogy teszik a dolgukat. Mindenkinek feladata van, meg hivatása, meg célkitűzése, meg felelőssége, meg prémiuma, meg járuléka, meg céges rendezvénye, meg elfoglaltsága, meg számlái, meg hétvégéje, de akkor is rohan, rohan mindenki, szétfut a világ, kihullik a kezemből minden.
Hetek óta nem ültem le egy könyvvel, hogy olvassak, hogy megálljak kicsit. Néha elfelejtem meglocsolni a virágokat, pedig függnek tőlem, és szeretem őket. Ma se kerestem meg a teknőst, pedig gondoltam, adok neki valami finom nasit. De legalább elpakoltam, kicsi lett a rend, de szép. Dolgoztam, elfáradtam, és keserű vagyok, elveszett, meg nem értett, le vagyok maradva, el vagyok kallódva, álmos vagyok, merev és üres.
/sad (3).jpg)
Nem várom a holnapot, nem várom a jövő hetet, nem várom, hogy tavasz legyen, hogy nyár legyen, hogy akármi legyen. Nem várok magamtól a mostaninál semmivel többet, pedig ez édeskevés. Félek, dühös vagyok, kicsi és jelentéktelen, buta és igazságtalan. Annyira vártam valamit. Mindig, egyre jobban. Anniyra szeretném, hogy meglendüljenek a dolgok. De nem történik semmi. Annyira szerettem volna, hogy az egyik nap, az egyik este, a mai nap, a ma este más legyen. Igazi, meghitt. De nekem nem maradt mára semmi sem. Hallgattam egész nap, magamban, undok csöndben, mert elfogyott a számból a panasz. Minek mondjam a meg nem értett érveket, szitkokat, minek vitatkozzam, hallgatok, csak a zene van, egyik papír a másik után, szép sorban minden.A fülemben három évvel ezelőtti nyár és a zenék, meg két évvel ezelőtti dalok a koliból. Szép helyek, szép emlékek, jól esik ebbe menekülni, nem csak emészteni magam, aminek semmi értelme és eredménye nincs. Ennyi vagyok, ennyi is maradok. A gondolataim az enyémek, meg az időm, és ma az este, pihenhetek, hallgathatok, nézhetem a képernyőt, mások életét, sorsát, szerencsétlenségét.
Fázom, nehezen pislogok. Kong bennem a semmi, a mécsest nézem, melegséget kellene sugallnia, de nem érzek semmit, ha ránézek, semmi, semmi nincs, csak ez az este, csak a saját hülyeségem, értetlenségem, türelmetlenségem, és a mindezek ellen érzett gyűlölet.
Hétvége, napfény, hűvös szél, messze, messze kéne lenni, a nagy semmiben, sehol, és mindenütt, és tudni mindent vagy nem látni semmit, és feltenni a kérdéseket, vagy hagyni mindent, a válaszokkal együtt, mert a nemtudás nem fáj, és csöndes kedves voltam eddig is, és ez az én szerepem, mert ha másban nincsenek ambícióim, akkor ne legyenek ebben sem. Összekucorodom. Libabőrös vagyok. Meleg nyarakra gondolok, hegyekbe, erdőbe, kulacs és bakancs, a felhők felett mindig kék az ég.
/patt.jpg)
Ajánlottak orvost, kozmetikust, kozmetológust, dermatológust, hámlasztást, hidratálást, diétát, salátát, egzotikus utazást, de ugye a pénz. Meg bíztam benne, hogy ez átmeneti probléma, magától lett, elmúlik magától. És vártam, egy hetet, egy hónapot, három évet.. És minden csak rosszabb lett. A kis kelésekből nagy dudorok lettek, volt, hogy nem bírtam mosolyogni rendesen, akkora gócok nőttek. Aztán kifakadtak, majd leszáradtak, volt, amelyik csak óriásira hízott, aztán lelappadt, anélkül, hogy bármi lett volna belőle. És elkezdetk megjelenni a sebhelyek. Eleinte csak kisebbek, és csak a bal oldalon, aztán jobb oldalt is, mostanra az egész arcon, a két orcán, és az államon is. /vasal.jpg)
Felállítom a deszkát, kicsit vacakolok a lábával mindig, egyszer még otthon odacsípte a kezem, azóta nem nagy bizodalmam van ezekben a tákolmányokban. Bedugom a sárkányt, halkan szuszogni kezd, hogy fogytán már benne a víz. Kimegyek, engedek egy üveggel gyorsan, de aztán eszmbe jut, hogy a virágokat sem locsoltam meg szombaton, így előbb a flórában futok egy kört, hadd örüljön a mi kis virágzó dzsungelünk. Kihúzzák magukat ilyenkor a növénykék, szeretem látni, hogy nagyjából egy fél órával a locsolás ténye után hogy kivirulnak, a levelek nem olyan kókadtak, tényleg látni lehet, hogy teleszívják magukat élettel. A víz az élet, nekik mindenképp./tavas(1).jpg)
A kutya is megszokta a vizet, lassanként ment csak bele, először nézegette a lábait, hogy mi ez az új közeg, aztán meg lehajolt, hogy megszagolja, erre az orrába ment a víz, akkor meg prüszkölt, ki is ugrott belőle rögtön. De aztán visszament, tetszett neki másodszor, meg kapirgálta a kavicsokat a lába alatt, aztán egyszercsak gondolt egyet, nagy levegő - látni lehetett, ahogy nagy levegőt vesz, és lenyúlt az egyikért a víz alá. Bugyborékolt, becsukta a szemét, és kivett egy követ. Kitette a parta, szagolgatta, aztán kaparni meg rágni kezdte, a foga csikorgott a kemény mészkövön. De élvezte nagyon. Aztán elkezdődött a játék, botok, kislabda, egyéb úszó tárgyak repültek a vízbe, eleinte úgy, hogy elérje a partról, aztán messzebb kicsit. Megijedt, mikor először elrugaszkodott, és úsznia kellett, vissza is fordult, hiszen elveszett a lába alól a talaj. De aztán erősebb volt a vadászösztön, csak nekiveselkedett mégegyszer, mostmár bátrabban, és elelvickélt a bothoz, megvan, már hozta is. Nagyon megszerette ezt a játékot, órákon át, kifulladásig képes volt csaholva hisztizni, hogy még egyszer, csak még egyszer dobja el neki valaki. A botot, a követ, akármit. Szeret úszni. De ebben is trükkös lett néhány hónap után. Már nem úszott felesleges köröket, ha kavicsot dobtunk a vízbe - ha nem látta, hogy úszik a víz tetjén, amit oda dobtunk, akkor nem indult el. Csak csaholt tovább, hogy átverés. /ties(1).jpg)
Benn, a zenében ugrálni, ez megnyugtat kicsit, vagy inkább kikapcsol. Annyira hangos lesz a dübörgés a benti viszonylag kis térben, hogy elnyel minden szót, minden más hangot. Szeretem az enegriát, a lendületet, ami ebből árad, hogy a basszus a lelkemet kirázza, hogy a mélyládák előtt a fogam összekoccan, és hogy érzem a tüdőmet a mellkasomban. Szeretek táncolni, ahogy visz az ütem, jól érzem magam, így egyben a zenével, ilyenkor nem figyelek arra sem, hgy ezek a tündérlányok merre szállnak, nem számít, hogy mennyire szépek és mennyire mások, vagy hogy én mennyire vagyok más. Elugrálok ebben a közegben is, meg a szigeten a sárban is, meg alszom franciaágyban, meg a sátorban a földön is és lehet felőlem lágy zongora és gitár, vagy 160bpm is, szeretem, mindenféle zenét. Szeretek hatalmas csarnokokban eggyé olvadni tízezer emberrel, a dübörgéssel, a sikítással, a lézerrel, a stroboszkóppal. Szeretek szabadtéren, szemerkélő esőben nosztalgiával gondolni elmúlt szerelmekre, miközben gitárok pengenek. /üres.jpg)
Ne kérdezz a múltról, már nem mondok semmit, ami szennyes volt, az is marad, hagyj a kérdéseiddel. Elmondtam mindent, te is sáros vagy, én sem csesztetlek ezekkel. Nem, nem kérek inni semmit, kávét sem, tudom, hogy mindig azt ittunk, két tejszínnel, mert úgy finom. Barna a söröd, mint mindig, mert azt szereted, ezt is tudom. Fogytán a cigid, ideges vagy, látom a szemeden. A kezed remeg, a hangod is, gyűlölet van a szemedben. Mennék, de maradjak még, beszéljünk még, gondoljam meg. Miért kérsz, ha már most gyűlölni tudsz? Ha én nem, akkor te tennéd ugyanezt néhány hét múlva, mikor megint erősebb lesz benned a gyanakvás, mint a józan ész. Mikor megint a duruzsolás lesz a hangosabb és nem az én szavam. Nem játszom tovább, elfáradtam, és a dráma attól az, hogy a végén nem marad senki állva, hát akkor én most borítok, elég volt, nem kérek időt, barátságot, nem akarom, hogy megérts, hogy elfogadd, hogy szeretettel gondolj majd rám és hogy írj a névnapomra, nem kell semmi, mert ennyi idő alatt megkaptam mindent, valóban - jót és rosszat, szépet és voltál undorító is, igen, de így volt teljes és éppen ezért nincs tovább./méz.jpg)
Csorog a méz, lassan, fáradtan, nehézkesen húzódik egyre lejjebb a kanálon, hízik az alja, aztán elkezd lógni, egyre kevesebb tartja már, a nagy, kövér csepp komótosan hull a teába, hangtalanul olvad bele a sárgás folyadékba a másik sárga, hogy együtt egy kedves-zavaros, édes-egészséges egyveleggé váljanak. Szeretem az akácméz színét, a világos napsárga színt, amiben benne van egy kicsit a nyár, meg a júliusi negyven fokok, a bódító hőség, amikor maga az ember érzi magát teljes valójában olyan nyúlósnak és ragadósnak, mint ez a kanál méz itt, és a tópart sem hoz felfrissülést, mert belecsusszanunk a hűsnek vélt habokba, ami akkorra, a szezon közepére szintén sárgás egyveleg inkább, híg vizes oldata sokmindennek, amiről nem akarjuk tudni, hogy mi is az igazából és mert nem tudjuk, így nem is fáj... /recept.jpg)
Sorbanállás, beletörődő arcok, fizetünk, ellátnak, a baját mindenkinek, alaposan. Nekem nincs, szerencsére, vagy csak nem tudok róla, már évek óta majdKövetkezőReceptíráskorSzűrés, halogatok, pedig - vagy éppen ezért - semmi panaszom. Újabb sorbanállás, mivel nincs választott orvos. Aztán sorban ülés, majd szólítanak, közben hallgatózom - én már félkilenc óta itt vagyok, mégsem vizsgáltak meg, én meg megbeszélt időpontra jöttem, aztán nincs is itt a doki, nekem meg munkába kell mennem, én is az egészségügyben dolgozom, csak én fogorvos vagyok, basszus, ott nem így mennek a dolgok. Ja, maga még dolgozni megy? Én direkt szabit vettem ki, mert itt nem lehe haladni. A receptírás nem tart addig, míg ezt a mondatot leírom, ehhez képest másfél órája ülök türelmesen. Hoztam könyvet, negyed éve rejtvényújságot, előtte negyed évvel meg éppen valami vizsgára készültem, úgyhogy faarccal nekiálltam tanulni. Közben lesajnáló kismamapillantások apró szúrásait éreztem magamon, hogy nem tudok én nyaralni, meg nem tudom még, mi az élet, képes vagyok azt a szart tanulni, holott az életnek mennyivel nemesebb problémái is vannak, mint az egyetem.. Én meg laposan pislogtam rájuk, a kisebb-nagyobb hasukra, ami tüntető jelleggel púposodik mindegyiken. Van, aki áll, látszik rajta, hogy élvezi az állapotát, a hasa az élete része, a keze a pocakon, mert így természetes. Aztán van, aki aggódik, inkább dörzsölgeti, sem mint simogatja a hasát szorong, gondolom, az első. Van, aki felvág - nehezen jöhetett össze, vagy ezzel fogta meg a férjét - szinte fellöki a nagy pocakkal az előtte állót, pedig éreznie kellene, hogy meddig tart ő és az újdonsült családtag.. Hangosan sóhajt, önelégült arccal méregeti azokat, akiknek kisebb a hasuk, mit tudnak ők még.. Azok meg pláne menjenek a sunyiba, az olyan vesztesek, mint én, hogy még egy gyerekem sincs, hanem inkább a jegyzeteimre pazarlom a drága időm. Hát normális vagyok én? Majd harmincévesen akarok szülni? Más ennyi idősen már rég férjnél van, téged meg még csak el sem jegyeztek..?/seta.jpg)
Három lábon billeg lefelé a lépcsőn, kicsi kora óta így megy lefelé, nem tudom, miért. Ép mind a négy lába, a körme sem hosszú, mégis ilyen bicebócán halad lefelé. Megáll minden fordulóban, néz fel vissza rám, haladhatnánk gyorsabban is, mondjuk neki sürgősebb, mint nekem, de azért gyorsítok. Kilépünk a lépcsőházból, arcomba vág a hideg, de legalább ettől biztosan felébredek. Fázósabb vagyok még, a testem ágymeleg, az érzékeim tompák, lassan bandukolok a kis hölgy után, aki már egészen messzire előre szaladt a dombok felé. Szaglászik, egy kicsit itt, egy kicsit ott, olyan, mint mikor én sorban megnézem az e-mail címeimet, hogy jött-e levél. Aztán jön az ihlet, kis dolog, egy, kettő, kellett már eléggé. Innentől jobban figyelek, én sem szeretem a fűben lapuló kis aknákat, amit aztán biztos a frissen tisztogatott lábtörlőn veszek észre, hogy ma is szerencsém volt.. Szóval zacskó a zsebben, éberség, bajtársak, éberség. Megkönyebbült kapirgálás, természetesen a szélrózsa minden irányába, az ürüléket kivéve. Odaslattyogok, felszedem. Nem szégyen ez, elvtársak, nem szégyen. Még vagy tíz évig nem lesz gyerekem, de ha lesz, sem szeretném hogy majdani ürülékekbe való taposástól/tenyereléstől kelljen féltenem. Mert egy gyerek igenis játsszon a fűben, másszon fára, szedje össze a bogarakat, még ha ettől én frászt is kapok. És a fűben hempergés élvezet legyen, ne pedig para.