Dolgozni kifejezetten szerettem éjjel. Este, mikor az ember leginkább pörög, menni kellett, kezdeni, nagy levegőt venni, és tenni a dolgunkat, mintha egész nap nem azt tettük volna. Több meló is volt, otthon gyerekek voltunk még, és ennek megfelelően nem túl nagy felelősség hárult ránk - tekintettel az életkorunkra, meg a munkavégzés idejére. De ketten mentünk, egész éjszaka hülyéskedtünk, tartottuk egymásban a lelket a holtpontokon, meg időnként összevesztünk, mert fárdatak voltunk, és türelmetlenek.
Azokban az időkben munkán kívül is sok volt az éjszakázás - ártatlanok voltunk, "jógyerekek" - nálunk nagy csibészség volt már az is, ha csak hajnali négykor mentünk haza. Nem diszkóztunk, nem drogoztunk, én még csak dohányozni sem tanultam meg - azóta sem - csak lógtunk lenn, együtt és egymáson, és hétről hétre megváltottuk a világot. Néztük a holdat, vártuk, hogy múljon az idő, hihetetlenül fontosnak tűnő dolgokról beszélgettünk, amik kitöltötték az életünket - akkor, de most egyet sem tudnék említeni az átrágott témák közül. Pénzünk nem volt, nem is kellett, akkoriban a lakótelepen még csak egyetlen éjjel-nappali volt, ahol mindent aranyáron mértek..
Gimi végefelé kezdtünk el bulikba járni, persze szigorúan szombatonként. Eszünkbe sem jutott, hogy a hétnek hat másik napja is van még, mikor a kocsmák, meg a kávézók ugyan úgy nyitva vannak, hogy élettér jusson a fogyasztói társadalomnak. Hétközben suliba jártunk, és akkor csak az a hermetikusan zárt világ létezett, a hétvégi ugrálás nem szűrődött be a hétköznapokba. Nem voltam csinos, nem nyavajogtam anyunak drága sminkért meg márkás cuccokért, nem érdekeltek a divatos felsők és a cifra színű körömlakkok, nekem ez kimaradt. Nem tudtam, nem tanultam meg, hogyan kell pasizni, nem rúgtam be tizenhét évesen, nem voltak képszakadásaim, de számtalanszor végignéztem másokét. Buliztunk, amíg jól éreztük magunkat, aztán ment mindenki szépen haza, vigyáztunk egymásra, mert kicsi volt ugyan a lakótelep, de jobb félni.
A másnapot átaludtuk, háromig-négyig lustálkodtunk, hogy aztán koraeste még összefussunk picit, és mindenki elmesélje a saját verzióját az estével kapcsolatban. Elcsigázottak voltunk, de tele élményekkel.
A bulizás aztán a koliban - azt nem mondom, hogy keményedett, mert ez nem igaz - de merészebbek lettünk. Rendezvények idején napi két-három órákat aludtunk, soha nem jártunk olyan lelkiismeretesen órára, mint mikor előtte ötig lenn baromkodtunk az aulában. Karikás szemekkel, gyűrött arccal, fásultan, teljesen lelassulva és befordulva, de beültünk az órákra, a legunalmasabbra is, ahol soha nem volt névsorírás - és némán tűrtük, amit ránk mért a sors, hogy nekünk a legszebb diákéveink kialvatlan killódásban telnek egy filozófiaóra legsötétebb bugyraiban.
Az éjszakai munka már komolyabb volt, mert pénzzel is dolgoztunk, nem lehetett lankadni, de itt is volt társaság, akivel beszélni, ökörködni lehetett. És a nap értéktelenebbnek érzett része, a mindig lassan vánszorgó délelőtt alvással telt, mintha nem is lett volna. Már nem aludtunk, csak nagyjából egyig, aztán ebéd, és miénk volt a nap. Éjszaka nyugi volt a melóban, a magunk tempójában dolgozhattunk, szerettem, hogy nem lihegett a nyakamban senki, hogy van-e dolgom. Meg a pénz sem volt rossz - na jó, nevetségesen keveset kerestünk, de a kolis lét igényeit minden szempontból kielégítette az a kis pénz.
Azóta a bulik a végletekbe csapnak át. Hétköznap, vagy hétvége - teljesen mindegy. Magyar pop, vagy külföldi elektronikus - teljesen mindegy. Ha éjfélig bulizunk - úgy is jó. Ha reggel fél ötig, akkor meg pláne jó. Kínos hazagyaloglások, vagy éjszakai tülekedés helyett sokszor taxi a gyors és biztos megoldás - amire a pénzt sajnálom ugyan, de amikor nyolc perc alatt otthon vagyunk, és a hajamból még száll a füst, de már szórhatom le magamról a rohadászsagú ruhát - olyankor egy pillanatra úgy érzem, lehet, hogy mégis megérte azt a pénzt.
Egy-egy szó szerint kimaradó éjszaka után olyan tudok lenni, mint akit megvertek. Kócos vagyok, csipás az alkalmilag bevetett halovány sminktől - ez egyébként baromi undorító, hogy mintegy fél milligramm szemceruza öt grammnyi csipát eredményez, ami óriási tömbökben lóg a szemem sarkaiból. Mi lenne, ha rendesen ki lennék festve..? Külszíni szénbányát nyitnék, és meggazdagodnék. A hajam botrányosan büdös, legszívesebben letolnám az egészet, mikor levetkőzve ugyanolyan büdösnek érzem magam, és rájövök, hogy a hajam az, de én hajnali ötkor ugyan nem fogom megmosni - ergó, ugyanerre az undormány bűzre fogok délután is felébredni.. Nem tudom megszokni, na. Az érzékeim pedig tompák - zúg a fülem, lassan fókuszálok, mert ég a szemem kicsit, nem hallom meg a telefont, hogy csöpög a csap és hogy zúg a számítógép. Begubózom - ha eddigre elmúlik reggel hat óra, akkor nehezen alszom el - ilyenkor van a holtpont, ami, ha sikerül átvészelni, nagyjából délelőtt tizenegyig garantálja az ébrenlétet - hihetetlen, hogy ki tud maradni úgy egy éjszaka, hogy az ember teste becsapja magát, és valahonnan, rejtett fiókokból új energiákat szedeget elő, és megy tovább a mókuskerék, azt leszámítva, hogy száraznak érzem a szemem, úgy, mintha mi-sem-történt-volna.
Szeretem figyelni a testem, hogy hogyan reagál egy-egy szituációban - betegségekre, izomlázra, ilyen nem-alvós terhelésre. Nem vagyok mazohista, de még a fogfájás is egyfajta felfedezés - mi zajlik bennem, mi fáj és basszus, hogy a fenébe' lehetséges, hogy egy ilyen picike semmi dolog, mint az ember foga, ennyire piszkosul tud fájni. És tavaly nyár óta megértettem a mondás igazságát is - ha az embernek fáj a foga, akkor nem létezik semmi más. Csak a fogfájás, meg én - mert nem látszik, hogy fáj, hogy mennyire mocskos módon fáj - és még mosolyogni is képes az ember, ami mondjuk egy lábtörés esetében elég nehéz..
De kialvatlannak lenni szerencsére nem fáj. Lassú vagyok csak, látszólag kedvetlen, a megszokottnál némileg pesszimistább, és morgósabb kicsit. Ilyenkor szóvá teszem, hogy mintha kevés lenne a cukor a kávémban, szorít a cipőm és zavar, ha az előttem levő nem húzta le maga után a vécét. Az átlagosnál három perccel többet kések, és elfelejtem magammal vinni a hajgumim. És mivel reggel mostam hajat, hogy utastársaimat ne zavarjam parti-mocskos mivoltommal, a frissen mosott hajak szanaszét szállnak, engem meg a lobonc alatt esz az ideg, mert a szemem, a szám és a hócipőm is tele van a szálló hajakkal. De sebaj, majd szunyókálok egyet délután - igazából kora este, mert addigra érek haza - és akkor helyreáll a világ egyensúlya. Addig ez is csak egy fáradt, nyűgös hétköznap marad, egy kialvatlan, morcos velem.
/17.jpg)
Annyira más volt minden, annyira egyszerű, annyira felszínes, könnyed és céltalan. Nem terveztünk, nem aggódtuk túl magunkat, mert nem volt min. El lehetett aludni, hivatkozhattunk arra, hogy dugó volt, ha elkéstünk, és olyankor a koliban heverésztünk, hatalmasakat aludtunk a világmegváltó előadások helyett. Elkunyeráltuk egymás jegyzeteit, és segítettünk, pénzzel, idővel, mosolyokkal, bíztatással. Nem volt felelősség, nem volt kötelező alázat, és egetverő feladatok. Az utolsó pillanatra hagytunk mindent, és hajnali négyig hegesztettük a beadandókat, csak hogy készen legyen, meglegyen a kellő oldalszám, karakterszám, példány, lap, darab, mittudomén. Nem látta senki, hogy egy nap vagy egy hónap alatt lett kész, magunk osztottuk be az időnket, mert megtehettük, mert a miénk volt minden, a reggel, az este, az éjszaka, és a holnap, ami néha el sem akart jönni, máskor meg csak lehunytam a szemem, és már csipogott is az ébresztő, úgy éreztem, az ágy sem melegedett meg alattam rendesen, és kelhettem megint./tanacstalan3.jpg)
Bírom a stresszt, azt is, ha többfelé kell figyelnem - ha elmagyarázzák, mi a dolgom, és biztos vagyok benne, hogy tudom csinálni. Dolgoztam sok pénzzel, fontos iratokkal, sérülékeny dolgokkal egyaránt, tudok bánni az emberekkel, tudom kezelni a kínos helyzeteket - de az állandó kudarcélményt nem. Hogy figyelek, igyekszem, de végül nem jó semmi. Illetve nem az számít, ami jó, hanem az a néhány rossz pillanat, amit valaki éppen lát/hall/észrevesz. Gyengének, hasznavehetetlennek érzem magam, kétségbe estem, hogy ez még csak a kezdet, és hogy még semmi komoly nem történt, de máris nehézkesen alszom, rágódom azon, hogy hogyan lehetnék jobb, több, hogyan bizonyíthatnék... Kinek? Minek? Elégedett vagyok? Nagyjából. De annyira azért talán mégsem vagyok rossz és ügyetlen, mint az a visszajelzésekből kitűnik. Ha mégis, akkor úgyis összedugjuk majd a fejünket és megbeszéljük, hogy nem megy így./Abaliget.jpg)
Abaligetet felülről pillantjuk meg, egy virágos domboldal tetejére érkezve. Az út egy hurokban körbevisz, és a falu mellé érünk le, a barlanghoz. Előtte a tó is csodaszép, hattyúk most nincsenek, de van egy csomó kacsa, himbálóznak a vízen. Szerencsére hamarosan indul egy turnus a barlangba, még beleférünk. Benn hamar ránk szólnak, hogy nem lehet fényképezni, amit azért nem értek, mert Aggteleken meg lehet, holott az a barlang nemzetközi védelem alatt áll. De nem kötözködöm, tetszik a hely. A barlang nem nagy, egy zsáküreg az egész, a levegő nagyon jóleső. Alig egy órát töltünk benn, kilépve mellbevág az alakuló meleg. A tóparton még sétálunk kicsit, eszünk, aztán indulunk tovább, a program nagyon is kiszámítható - az úticél Abaliget után Orfű. Felkapaszkodunk a barlang bejárata melletti dombra, és újra elveszünk az erdőben. Víznyelők vannak egymás mellett sorban, nagy, tölcsér alakú gödrök a fák között. Bele akar menni az egyikbe, de óva intem, lehet, hogy barlang van az alján, nem kéne beszakadni. Így csak a környező mohát vesszük szemügyre, hihetetlenül vastag és selymes szőnyeg, valószerűtlenül zöld, csodaszép. Kis gombák nőnek belőle, olyan, mint a mesében./angel.jpg)
Akkor nem működött, ostoba voltam, és soha nem tudom meg, hogy mi lett volna, ha. Sok variációt lejátszottam már, de a végeredmény az, hogy nem tudom, nem tudhatom, és talán jobb is, hogy nem tudom, hogy mit veszítettem. Mert elvesztegettem azt a két évet, amíg végül realizálódott valami, amiben már egyikőnk sem az volt, aki akkor. De megpróbáltuk, ez igaz. Későn, egy már megváltozott önmagunkkal vágtunk bele valamibe, mert azt nem mondom, hogy újra, mert ennek nem volt köze ahhoz a nyárhoz, estéhez, őrülethez. Csak mi szerepeltünk benne, a mi nevünk alatt futott a projekt, de hol volt a lángolás! Annyira elcsépelt ez a láng szó. De az volt, elégtünk benne fiatalon, és két évvel később csak kapirgáltuk a hamut - igaz, ettől még voltak csodás napjaink./csoki.jpg)
Frusztrált vagyok, feszült, türelmetlen magammal szemben, és ettől még kevésbé érzem jól magam. Aztán meg későn is érek haza, és akkor tessék, éhes vagyok./egyutt.jpg)
Eltelt egy hónap, kettő, öt, vegetáltunk, jöttünk-mentünk, én nagyokat hallgattam, lenyeltem ezer kérdést, annak a párnak is a tördékére kaptam csak választ, amiket meg mertem kérdezni. Saját élete volt, saját szokásokkal, saját értékrenddel, amibe belelépegettem, de nem tudom, hogy van-e helyem benne. Ha van is, magamnak kellet megtalálni, mert ő nem segített sokat. Dolgozott, fáradt volt, elutazott, és nem fog lelkizni velem pár hónap után. Nekem suli, beadandók, határidők, magamban agyaltam, másokkal próbáltam beszélni, akik adtak is tanácsot, meg nem is, meg biztattak is, meg nem is, szóval nem voltam előrébb egy lépéssel sem. Sok fül figyelt rám, míg a panasz dőlt belőlem, és elfordultak a kíváncsi tekintetek, mikor eljött a tavasz./savetime.jpg)
Aztán meguntam, otthagytam. Tanulni fogok, könyvtárba járni, írni, olvasni, tanulni, nagy következtetéseket levonni, okosakat gondolni és írni, és mondani és mittudomén. Tanultam, olvastam, könyvtárba jártam, éldegéltem, azt hittem, mennyire jól tettem. Nem tettem. Ferde pillantások, fals kérdések, de legalább volt kivel boltba, meg ebédelni, meg ügyintézni menni, mert én ráértem, mert nekem úgysincs semmi dolgom, mert nekem könnyű, mert ... Mert én csak egy haszontalan, otthonülő gyökér voltam, egy semmirekellő. Nem szakadtam meg - mert nem hiszek abban, hogy attól lesz valami jó, hogy izzadtságszagú, hogy látszik, hogy hónapok munkája van benne, és hogy nehéz volt megcsinálni. Kaptam én már ház nagyságú ötöst egy óra alatt megírt dolgozatra, és dobták vissza háromszor a másfél hónapig szerkesztett beadandómat. Én nem vagyok egy brusztolós ember. Alapos vagyok, de ezt nem azzal érem el, hogy hetekig gubbasztok valami vacak témával. Rosszul csinálom, tudom. De ennyire vagyok képes./kutya.jpg)
Befordulok, és azt hiszem, ez az utolsó lélegzetem - szúrós húgyszag vág orrba, de nem is ütés ez, hanem olyan, mint mikor hirtelen kortyolok valami nagyon szénsavast - az orromból az agyamba szalad az inger, nem tudok mit tenni, ösztönösen elfintorodom. Keserű élmény, de ennél ébresztőbb hatású egy dupla kávé sem lehet, még ha ki is felejtettem a cukrot. Korainak érzem, hogy ennyire közvetlenül szembesüljek a világgal és annak ilyetén nyomorával, de nem tehetek semmit. Lépkedek, lebegek, sodródom a szagban, a bűzben, apró levegőket veszek, minél kevesebb váljon a részemmé ebből a fertőből. Kutyagumik borítják az utcát, a fal mellett, nagyjából középen, a padkán, a zárókövön és az oldalán lecsúszva, az autók kereke mellett, a kuka tövében, lépten-nyomon szar borítja az utcát. A belvárosban járunk, dzsungel ez, beton, és itt is farkastörvények uralkodnak, csak nem igazi farkasok, hanem uszkár, meg havanese, meg bolognese, meg tacskó, meg aranyos keverékkutyusok, szerető gazdik, én megértem, hogy magányos az ember így hatvan felé, meg jól mutat a kis-édes autóban a kis-édes kutyuska, de mennyivel jobban mutatna egy zacskóban az erre kijelölt szemetesben a kutyaszar is./koktel.gif)
Meló, meg hajtasz még arra a csajra? Igen, akit a múltkor meséltél - ja, hogy azóta már másik? Sebaj, csak összejöjjön már valami. Ne nyűgj annyit a munkán, senkinek nem a legjobb, anyu is sokat panaszkodik, hidd el, kevesen vannak, akik örömből járnak dolgozni. Igen, a héten sem vettem lottót, majd egyszer veszünk közösen, aztán a nyereményt meg szétdobjuk, és megveszem a sulit kilóra.