Csak hagytam, hogy kényezteteve érezzem magam, hogy figyeljem, csukott szemmel, csak a bőrömmel, hogy hogyan dolgozik a lestrapált pórusok mezején a két fürge kéz. Kenegetett hűvös ápolókkal, aztán masszírozott lágy balzsamokkal, úgy éreztem, hogy ezer ujja van, és beborítja az ujj-erdő az arcom. A szemem, az orcák, az orrom, az ajkaim, mind kellemesen ellazulva, néha csípett, néha fájt a nyomás, de jó volt csak lenni, becsukott szemekkel, és nem sokadszorra végignézni a bőröm és az ujjaim csatáját, egy-egy jókorára dagadt pattanás felügyeleti jogáért.
Nem, nincs allergiám, és nem szedek gyógyszereket sem, hormont pláne nem, még csak az kéne. Sok rossz fogam van, meg lesz is még, mert odébb van, hogy felszívjam magam lélekben és pénztárcában, és azt mondjam, semmi nem számít, csak egészség legyen, és tessék szépen rendbetenni a fogsorom. Szóval, az még egy hosszú, és kalandos, vérrel és könnyekkel áztatott történet lesz, mikor én elmerészkedek akárcsak abba az utcába is, ahol utoljára fogorvosnál jártam.
Igen, eszek édességet, sokat, és későn és némi bűntudattal, de aztán kerékpárral megyek dolgozni, és azzal vígasztalom magam, hogy napi negyven perc gurulással már tettem valamit, ha nem is a kilók, de a saját eltunyulásom ellen. Igen, eszek fűszereset, mert a fokhagyma meg a bors az Isten ajándéka, és meglehet, hogy arcom elcsúfítója, de akkor sem tudnék mekis kaját enni nap mint nap. Az más kérdés, hogy időnként meg tudok veszni érte, és arra az éhségre csak a zsírban tocsogó amerikai műanyag a méltó válasz, de szerencsére nem fordul elő túlságosan gyakran. Ma is, hős voltam, meg mellesleg kiküldetésben a legközelebbi másoldába, és ott baktattam el a bohócbaba mellett a sültkrumpliszagban - amit mindenféle gyorséttermektől függetlenül, bárhol, bármikor, bármekkora mennyiségben, és a legkisebb bánkódás nélkül el tudok fogyasztani - szóval vittem a frissen fénymásolt motyót, és még csak nem is néztem a krumpliszagú fogyasztási szentély irányába (vállveregetés).
Áradt az arcomra a gőz, kellemesen, melegen, puhán, éreztem, ahogy lazul fel a bőröm, kiskoromban volt ilyen utoljára, mikor láztól kóválygó fejjel kamillatea fölé kellett hajolni, törölköző alatt, és amúgy is fuldokoltam az orromban meg a torkomban felgyűlt váladéktól, nem hogy még a forró gőzben szuszogjak. Nem éreztem, hogy bármit is segített volna, de mindenhol azt olvasni, hogy jót tesz, másrészt kicsi is voltam még és nem kötöttem bele minden apró, nyilvánvalóan mindenki más számára jelentéktelen semmiségbe, ahogy mostanában. A gőz után szadizás, kendőkkel, meg tűvel, azt hittem, a vékony lányka nemes egyszerűséggel letöri, és a kukába hajítja az orrom - tulajdonképpen nem egy szép darab, de meg is gyötörte rendesen. Megszurkálta az arcom, nyomta innen, erőltette onnan, aztán kellemesen hűvös permetet fújt rám, amire azt mondta, csípni fog, de nem volt rosszabb, mintha csak vizet permetezett volna szederjes arctájékaimra.
Húsz percet üldögéltem, zárásként, egy fehér maszkban, nézegettem magam a tükörben, hogy mi lesz ebből. Nem tudtam, hogy reagál majd a bőröm ennyi, elvileg jó dologra, amiben eddig nem volt része. A maszk lemosása után azért látszott, hogy nem felhőtlen a boldogság, hogy kicsit sok volt ez a bő kétórás strapa, de azért hősiesen helytálltunk, a bőröm is, meg én is. Mondjuk jobban örültem volna, ha a számla láttán sikerül kicsit jobban elsápadnom, de annál jobban irritált volt a frissen kezelt bőr, szóval csak tudomásul vettem, hogy ez ennyi - nem vigasztalt, hogy megérdemlem, meg az egy másik cég - de ezen is túl kellett esni, épp elég vén kecske vagyok már, meg sok szempontból a koromtól függetlenül késő bánat ez a kezelés.
Ő is eljött, végignézte, elégedetten forgatta a fejem, hogy jó lesz, szép lett, higgyem el - elszaladtam pisilni, és a tükör azért lehetett volna homályosabb, vagy kevésbé kontrasztos, vagy csak a fényerőt meg a színegyensúlyt állíthatták volna olyanra, hogy ne legyen a rám visszanéző arcon ennyire domináns a piros szín. De holnapra elmúlik, azt mondták. Meg hogy ne piszkáljam, és hogy jobb lesz, higgyem el.
Hidd el, jobb lesz. Hidd el, jobb lesz. Megpróbálom. Alszom.
Üres szerelvény jön, először lelkesen pillantok az utastébe, mennyi hely a csupán érzetre jó meleg sárga testben, de aztán látom, hogy kocsiszínbe - két nő megkérdezi, hogy garázsmenet? Kocsiszínbe, nem látják? Nekik ugyanaz. A vezető sóhajt, állít a váltón, vakar egyet a füle tövén, aztán ajtó zárul, villamos el. Két perc helyett tizenkettő - na jó, annyi talán mégsem - telik el, kocsik jönnek, egy-egy busz is kigurul, szép körben a téren, mennyit buszoztam éjjelente régen, titokban, gyorsan dobogó szívvel, hogy időben csendes helyen legyek, ne legyenek gyanús zörejek.
Az íróasztalok vándoroltak a szobában - minden évben más volt a csillagállás, én nagyon örültem, mikor itt olyan asztalaink lettek, amit, mint egy éjjeliszekrény-polcot, a fejem fölé tudtam húzni. Szerettem, hogy rámborul, hogy kicsit kuckósabb lesz tőle a sarok, hogy oda tudom pakolni a kis vackaimat, meg képeket ragaszthatok a fejem fölé, és én látom őket, és visszanéznek rám, de mégsem az egész szobára. Csak rám. Képeslapokat ragasztottam oldalra, nem is én jártam ott, de valaki igen, aki gondolt rám ott a messziben és hozott egy kis darabot a távoli teger-áztatta vagy hólepte tájból, amit én még nem láttam. A legfelső polc volt a lomtár, vaskos porban csomagolópapírok, régi újságok, zacskók, cipősdobozok - amiben nyilván nélkülözhetetlennek vélt dolgokat cipeltünk fel év elején, és aztán elő sem szedtük őket a kiköltözésig. Mákot vethettünk volna a porba, vadregényes, érintetlen vidék volt a legfelső polc.
Mennyi autó jön-megy még mindig. Mindegyikben egy ember ül csupán. Mindenkinek saját autó, saját kis berregő univerzum, amiben utazik, ahová kedve tartja, ahová kell, ahová a pénztárcája engedi. Én nem tudok vezetni, csak sodródom az árral, a metrón, a villamoson, buszon, kompon, ellenségek között, veszélyes elemekkel körülvéve, néha félve és megkönnyebbülök, mikor belépek a házkapun, csattan az ajtó, és egyedül vagyok, csak a kulcs remeg a kezemben kicsit.
Legalább a hétvége hasznosan meg tartalmasan telt, bár abban is bukta volt, meg megaláztatás és szégyen, de legalább szembesültem azzal, hogy attól, hogy bizonyos embereket a barátainknak hiszünk, még lehet teljesen természetes, hogy nekik nem jelentünk semmit, hogy kinevetnek bennünket, megvetnek, lenéznek, semmibe vesznek. Kirándultunk, és én két lehetőségből az utóbbit választottam, a kényelmesebbet, a ritkábban látott, de jól ismert ismerősökkel. Mentünk erre, arra és amarra, és szerencsétlenségünkre egyes számú szombati program végállomásán kötöttünk ki, ahol ott ült az egész, ha azt vesszük, elutasított társaság. Nekem már ezerszer volt részem elutasításban a díszes család-rokon-haver-banda számos tagjától, de most, hogy én döntöttem úgy, nem rájuk szánom a szombatot, kinevettek, megaláztak, és nagyon rosszul esett, hogy úgy álltak mellettünk a kompon, mint az idegenek, csak mert ő nem volt velem, akinek azt köszönhetem(?) hogy ismerem ezeket az embereket. Nem vártam könnyes összeborulást, de akkora a mesterkélt, megjátszott öröm és szeretet, ha hétvégente "hazamegyünk", most meg a nagy büdös semmi, és gyűlöltem a kompon lenni, és ismerni őket, és érezni, hogy ennyire semmi az, ami köztünk feszül... De jön a húsvét, lehet majd megint képmutatni, úgy tenni, mintha a falból is a harmónia folyna és nem önmagunk megjátszása.
A kocsi már szellős, mostanra a többség hazament, beszállok, bebújok a kocsi belsejébe, igaz, nem megyek messzire, de nem szeretem az ajtónál a jövés-menést és úgyis leszállok az első megállóban, mikor a másik oldalon lesz az ajtó. Záródunk, indulunk, gyorsan-gyorsan, kicsiket ránt a szerelvény, ahogy egyre jobban meglendül. Bámulok kifelé az ablakon, csak azt nem tudom, minek, mikor a rohanó sötétségen kívül nem látni semmit. Párizsban kísérletképpen indítottak pár olyan szerelvényt, amin nem volt ablak - mert minek, és akkor olcsóbban lehetne metrókocsit csinálni - de persze balhé lett belőle, mert én sem szívesen utaznék egy ablaktalan dobozban, holott tudom, hogy nem látni semmit.
Egyszer elveszett, négy napra. Vendégségben voltunk, kertes ház, zöldségek, paradicsom, szőlőtőkék. Körbe jártam a kertet, többször is. Belepróbálgattam őt a kerítés réseibe, hogy kifér-e valahol a kis szaruházikó- egy kritikus helyet találtam, de majd figyelünk, hogy ne kószáljon arra. Másfelé biztonságos, meg a macskák, akiknek új, de érdektelen volt ez a kis lény, folyamatosan szemmel tartották, merre jár. Nem bántották, ahhoz túl lassú volt, nem volt elég izgalmas. De figyelték, ahogy jön-megy a meleg porban. Aztán, vasárnap délelőtt, gondoltam, amíg megreggelizünk, még kiteszem kicsit, hadd mászkáljon még. Negyed óra múlva nem találtuk sehol - kerestük öten, vagy másfél órán át, azután megegyeztünk, hogy megszökött, nincs mit tenni. Szóltunk a kertszomszédoknak, hogy ha megtalálnák, akkor szóljanak - de valahol lemondtam róla. Tettünk ki egy hirdetést a buszmegállóba is, telefonszámmal, email-címmel. Napokig semmi, aztán a hét vége felé hívott, hogy a szomszéd kisgyerekei megtalálták. Egy műanyag locsolókannában hozták át, mert nem merték kézzel megfogni. Ott volt a kajajábé alatt, ezt mondták. Aztán hétvégén visszakaptam, örültem nagyon! Dühös volt, látszott a kis szemekben - újra ugyanaz a kolierkély, pedig négy napig az övé volt a világ!
kar. Ő. Hogy én akarok-e? Nem tudok válaszolni. Mert nem foglalkozom ezzel. Kéne? Nem tudom. Nekik összejött, nem tudom, hogy mennyire őszinte az örömöm. Mert van benne irigység is, nem tagadom. Mert ha korábban én is így a sarkamra állok, akkor.. De nem mindegy, mi lenne, ha? Mi lett volna, ha..? A lényeg, hogy most mi van, és csak nézett rám a nagy szemeivel, közben babrálta a gyerek kezét, hogy akkor velünk mi a helyzet. Hogyhogy mi? Semmi. Nem érti, hogy ezt hogy tudom én csak így lenyelni, tűrni, várni. Nem tudom, hogyan kell máshogy csinálni. Nem tudom, hogyan kell erősnek, erősebbnek lenni. Így csak pislogok, sarokba szorítva. Nem számítottam a kérdésre.