plüss_Teknős

Besötétedett, és a neonfények visszatükröződnek az üvegben. A benn kinn van, a kinn benn, minden kifordult magából, magamból kicsit. Szél jött, eső csapkodta a nagy üvegeket, messziről látszott már, hogy vihar lesz, aztán amilyen gyorsan jött, úgy múlt el, megint sütött a nap, mire a következő adag papírral bemásztam a másolóhoz. Mostanra este van, ki-ki nyugalomban, én is nyugodtan, rezignáltan, törődötten ülök, várom, hogy múljanak a percek, hogy mehessek, hogy megmozdulhassak, hogy haladni kezdjek, hazafelé. Fáradt a szemem, a mesterséges fényben nehezen pislogok, a kezem is nehéz már, a bőröm kiszáradt. Magasan vagyok, a fényben üldögélek, a sötétbe burkolozó város felett, a kibukkanó tornyokat látom, de alul a város csak homályos zajfelhő - igaz, már halkul lassan a nyüzsgés. A tornyokat látom, meg magamat az üvegben, a padlótól a plafonig, meg az asztalt, meg a széket, meg mindent, ami itt áll, fekszik, tornyosul körülöttem, csak minden, ami itt bal, az ott jobb és viszont.
Az asztal tülörképének sötét részein áttűnnek a lentről felszűrődő fények, mint gyerekorrok, csak nincsenek az üveghez nyomva, és nem csapódik a hűvös üvegre a pára, ahogy szuszognak. A fény, a víz az élet, de ez a neonfény sokminden, csak nem az. És mostmár a sötétre vágyom, bebújni egy könyvvel, meg valami szürcsölhető tejes-teás-szörpös akármivel, aztán egyszercsak úgy dönteni, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy az elmúlt három oldalon mit olvastam, és becsukni a könyvet, és csak elsüppedni, valami édes, nyálcsorgós álomba. Nézni, ahogy a mécsesek fénye aprókat rándul, behunyni a szemem, és érezni így is, hogy lobognak a kis lángok.
Mennyi autó jön-megy még mindig. Mindegyikben egy ember ül csupán. Mindenkinek saját autó, saját kis berregő univerzum, amiben utazik, ahová kedve tartja, ahová kell, ahová a pénztárcája engedi. Én nem tudok vezetni, csak sodródom az árral, a metrón, a villamoson, buszon, kompon, ellenségek között, veszélyes elemekkel körülvéve, néha félve és megkönnyebbülök, mikor belépek a házkapun, csattan az ajtó, és egyedül vagyok, csak a kulcs remeg a kezemben kicsit.
Itt most jó, már szinte üres az iroda, aki itt van, megvan a dolga, és nem tudok tenni sem érte, sem ellene semmit, így csak elvagyunk, egy térben, de két-három, ki tudja hány külön világban, semmi közünk a másikhoz, csak épp egy helyen vagyunk, egyenleteinkben ez az egyetlen közös változó. Ha nem munkatársak lennénk, nem is köszönnénk egymásnak, de nem csak munkatársakkal vagyunk így, hogy csak a körülmények áldozata a kapcsolat, és nem jött volna létre, ha nincs valamilyen közös osztó az életünkben - mint amikor a könyököm véletlenül a metrón a mellettem állóhoz ér - soha nem érintjük majd meg egymást többet az életben, de volt egy közös, nyilvánvalóan jelentéktelen, de közös pillanata az életünknek. És aztán ott van még annyi pillanat, meg órák, meg évek, mikor azt hiszed, hogy közös, és aztán nincs mögötte semmi. Beszélgettek, meg éltek meg alszotok, meg együtt eszünk, és kirándulunk, és nagyokat nevetünk, és aztán a nevére sem emlékszel majd néhány év után - akkor mit ért az egész és közös volt-e valóban..? És barát-e az, aki csak akkor köszön, ha ott van még a  másik, és csak akkor kérdezi meg, mizujs, ha látja, hogy úgy illik..? És aztán beléd rúg a "családi" ebédlőasztal alatt, de úgy tesz, mintha nem vette volna észre.
Még néhány perc és mehetek, elballagok, haza. Nem szeretem a metrót, nem vágyom most a huzatos visszaszámlálásra, nem akarom tudni, mennyi van hátra, nem akarok menni, csak ott lenni, valahol, ahonnan nem kell azon gondolkoznom, hogy hogyan tovább, hanem csak lenni-állni-élni egy kicsit, csak süttetni az arcom a fényben, és hagyni, hogy jó legyen, és csak follyon a világ el a semmibe, kit érdekel, semmit nem jelent. Kicsik a fények, hatalmas, nagy sötét este lett, hazakúszom, össze ne nyomjon ez a nagy sötét. Teát csinálok, nézem, nőttek-e reggel óta a virágok és hogy hová lett a teknős ma este. Elrakom a leszáradt ruhát.

Záporok jöttek-mentek, itt ülünk messze, fenn a város felett, ahonnan majdnem mindig kék az ég, de ezen a hétfői álmosnak induló reggelen valahogy olyan csalóka volt a nap. Szaladgáltam délelőtt, és könnyebb lettem súlyos ezresekkel, mert a tudás hatalom, a hatalom meg pénz, de a pénz nem boldogít, ezért el is utaltam a fránya forintokat az egyetemnek, hogy ők legyenek okosak és hatalmasak, mert nekem jó így, hogy kicsi is vagyok, meg jelentéktelen is, meg egyébként is.
Átmentem a napos oldalra az utcán, a galambok felrepültek, én is könnyű voltam, egy darabig minden egyszerűnek és elviselhetőnek tűnt, hiszen csak egy újabb hétfő, mi történhet, sikerült felkelni időben, megmostam a hajam is, pedig mikor csipogott a telefon, még semmi erőm nem volt, hogy feltápászkodjak, de aztán roppantul élveztem a vízcsobogást a hátamon. Meg nyitva volt a bank, az ügyféltér is az egyetemi bürokrácia útvesztőjének végén, és még a tanulmányi osztályon is felvették a telefont - szóval sikeresen indult a nap, mert azon kívül, hogy a kávés zacskó oldala majdnem végig felrepedt, és a kávé a mosogatóba hullt, nem történt semmmi rendkívüli. Meglocsoltam a virágokat, közben nyitva volt az ablak, és csak úgy dőlt be a tavasz - bár itt, a nagy városban, az országon nőtt kétmilliós vízhólyagban nehéz elhinni, de tavaszillat volt ma reggel, és könnyű bizsergés volt a gyomromban, hogy valami elkezdődik, talán haladni kezdünk megint valami felé.
Nem aludtam jót, felébredtem többször is, hogy késő van, vagy hogy valaki matat az ajtón. Este alig mertem kimenni a konyhába, mert csak valami erős kaparászást hallottam, és azt hittem, az ablakot piszkálja valaki. Aztán meg dühös lettem, mert csak a hörcsögök veszekedtek a mogyorón, hihetetlenek, hogy a kis apró termetükkel mennyire tudják gyűlölni egymást, ha a kajáról, meg a túlélésről van szó - bár, mivel minden nap kapnak valamit, nem igazán nagy az esély a kihalásra, de a túlélésért ebben a bőség zavarában is harcolni kell, nem igaz? Takarítanom kell, meg mosni, meg helytállni, meg készen lenni mindennel időben és pontosan, precízen, és annyi nap van még, amikor ennek így kell lenni, és nem biztos, hogy van hozzá  kedvem, hogy mindig mindent pontosan úgy csináljak, ahogy kell és készen legyek.. Bár már most is készen vagyok, és még hol van a nap vége.
Hozhattam volna könyvet, hogy olvassak kicsit. Vagy elkezdhetnék kommandózni, hogy tudom, hogy az adott papírokkal mi a teendő, bár eddig még nem sok jó származott abból, hogy nekiálltam bárminek is a saját fejem után, mert azt nem úgy kell, meg nem úgy szoktuk, meg az biztos megint egy újabb kivétel, és hogy lehetek ilyen ostoba, hogy még ennyit sem tudok.. Szóval, lusta legyek, és megvetett, mert mindent itt hagyok reggelre, vagy nevetséges legyek és megvetett, hogy még ezt a pár dolgot sem tudom megcsinálni..? Álmos vagyok és nem érdekel a megvetés és a lenézés, ami körülvesz, csak nyomaszt az elismerés hiánya, hogy a tavaszban,a  napsütésben jól esne egy kis "na ezt jól csináltad" és napok óta csak azt érzem, hogy nem megy semmi, megint.
Legalább a hétvége hasznosan meg tartalmasan telt, bár abban is bukta volt, meg megaláztatás és szégyen, de legalább szembesültem azzal, hogy attól, hogy bizonyos embereket a barátainknak hiszünk, még lehet teljesen természetes, hogy nekik nem jelentünk semmit, hogy kinevetnek bennünket, megvetnek, lenéznek, semmibe vesznek. Kirándultunk, és én két lehetőségből az utóbbit választottam, a kényelmesebbet, a ritkábban látott, de jól ismert ismerősökkel. Mentünk erre, arra és amarra, és szerencsétlenségünkre egyes számú szombati program végállomásán kötöttünk ki, ahol ott ült az egész, ha azt vesszük, elutasított társaság. Nekem már ezerszer volt részem elutasításban a díszes család-rokon-haver-banda számos tagjától, de most, hogy én döntöttem úgy, nem rájuk szánom a szombatot, kinevettek, megaláztak, és nagyon rosszul esett, hogy úgy álltak mellettünk a kompon, mint az idegenek, csak mert ő nem volt velem, akinek azt köszönhetem(?) hogy ismerem ezeket az embereket. Nem vártam könnyes összeborulást, de akkora a mesterkélt, megjátszott öröm és szeretet, ha hétvégente "hazamegyünk", most meg a nagy büdös semmi, és gyűlöltem a kompon lenni, és ismerni őket, és érezni, hogy ennyire semmi az, ami köztünk feszül... De jön a húsvét, lehet majd megint képmutatni, úgy tenni, mintha a falból is a harmónia folyna és nem önmagunk megjátszása.
Magam vagyok ebben a néhány napban magamnak, és jut időm gondolkodni, és keseregni is, olyasmin, amit napközben a nagy rohanásban csak lenyelek hirtelen, meg sem nézem, meg sem rágom, csak az óramutatót figyelem, hogy később, mindig csak egyre később legyen, aztán majdcsak elég késő lesz egyszer végre, amikor nem leszek ennyire naiv és nem hiszem majd azt, hogy azért, mert én kedvelek valakit, az a másik is kedvel, és majd meglátom a gesztusok mögött a hamisságot, hogy a kedves rokon, barát, ismerős bizony se nem barát, de még csak a fele se, nem jelentünk mi egymásnak semmit sem, csak egy újabb levegőtömböt, amin át lehet sétálni, ha ellenáll, akkor gázolni, mert mi közünk is nekünk egymáshoz? Rajta kívül? Ja, hogy semmi? Akkor mit is akarok én tulajdonképpen? Ja, hogy semmit? Nagyon helyes.
Itt a tavasz.

Lakást vettünk. Hitelt szeretnénk felvenni. Gyereket akarunk. Venni szeretnék egy kocsit. Össze akarunk házasodni. Gyűrűt akarok. Annyi óhaj illetve megvalósult álom körülöttem, én meg csak kapkodom a fejem. Hitelem van, ha csak diák is - ez is azt mutatja, hogy nem vagyok én még odaát, felnőtt-honban. De nincs sem kocsim, sem ingatlanom, se szocpol, se gyűrű, se gyerek, még csak tervben sem.
Járkál fel-alá, ölében a gyerek. Nagy szemekkel néz a világba, alig fél éve pislog csak, még minden új, váratlan, hihetetlen. Idegenkedem tőle, meg a gyerektől. Ti nem akartok..? Honnan tudjam, hogy akarunk-e? Nem beszélünk róla, akkor honnan tudjam? Egyszer biztos szeretnék majd, gyereket is, meg minden "a család" halmazba esőt. Egyszer. De nem az számít, hogy én akarom-e. Akarok gyereket? Toronyórát lánccal? Nagy lagzit, kis lakást, családi autót és nyaralást? Nem értem a kérdést. Ezeket a dolgokat nem egyedül akarja az ember. Hogy én akarom-e, nem számít. Ha együtt akarjuk, az már valami. De nem tudom, hogy akarjuk-e meg hogy mit akarunk.
Közös családot, közös gyereket, közös kutyát, közös jövőt? Mert ha igaz, hogy amiről nem beszélünk, az nincs, akkor mi a helyzet ezzel? És látom a szemén, hogy érdekelné a válasz. Hogy veletek mi a helyzet? Korban már te is benne lennél, nem? Akkor? Én meg kitérek. Tudod, tavalyelőtt.. Meg nem is vagyunk még együtt régen. Meg a suli. Jó, tudom, ő sem fejezte be még a sulit. És nagyon be volt sózva, hogy gyereket akar. Ő. Hogy én akarok-e? Nem tudok válaszolni. Mert nem foglalkozom ezzel. Kéne? Nem tudom. Nekik összejött, nem tudom, hogy mennyire őszinte az örömöm. Mert van benne irigység is, nem tagadom. Mert ha korábban én is így a sarkamra állok, akkor.. De nem mindegy, mi lenne, ha? Mi lett volna, ha..? A lényeg, hogy most mi van, és csak nézett rám a nagy szemeivel, közben babrálta a gyerek kezét, hogy akkor velünk mi a helyzet. Hogyhogy mi? Semmi. Nem érti, hogy ezt hogy tudom én csak így lenyelni, tűrni, várni. Nem tudom, hogyan kell máshogy csinálni. Nem tudom, hogyan kell erősnek, erősebbnek lenni. Így csak pislogok, sarokba szorítva. Nem számítottam a kérdésre.
És aztán lemegyünk, késő lett, a gyereknek aludnia kell. A szemembe néz, átölel, hogy igen, őt is kérdezte, és hogy mondhatta volna, hogy hiszen majd' minden este próbálkozunk. Nevet, én meg leintem. Nekem ez nem vicces. Mert nem igaz. Mert nem próbálkozunk, sem most, sem holnap, sem a jövő hónapban, sem jövő ilyenkor. Ki tudja, hogy meddig nem még. És igen, rossz volt látni, hogy a lány csak egy évvel idősebb, mint én. És férjnél van. És gyereke van. És kövér, és elhagyta magát, de boldog. Miért, én talán nem vagyok az? De, az vagyok. Vagy legalábbis elégedett. Akkor..?
Irigylem a terveit, amik megszülettek a fejében, és megvalósította őket. Az én fejemben nincsenek tervek, mert nem lehetnek, mert nem most és nem velem aktuális. Akivel az volt, messze jár. A jelenben, itt és most én vagyok, és jól vagyunk, és szerelem-szex-gyengédség. De utána is van tovább? Vagy ez tényleg csak a tavalyelőtt óta rettegett átmenet? És aztán majd jön egy szép, okos, gazdag, menő, nagyszájú, aki ki tudja festeni magát, tud menni magassarkúban, és szépen enni késsel-villával? És akkor "köszi, ennyi volt"..?
Nézem őket, pont annyi ideje vannak együtt, mint ők lennének. Ha nincs a krach, akkor most két házaspár ülne ebben a nyomvadt nappaliban, iszogatnának és mennének a sztorik az elmúlt évek közös élményeiről. Közös tervek, amik együtt pattantak ki a fejekből, és együtt valósultak meg. Két feleség, két gyerek, négy összeszokott arc. Elfogynak a társaságból az együttjárók. Mindenki férjhez megy, meg nősül, meg gyereket meg lakást, meg kocsit, meg komoly, felnőtt célokat tűz ki maga elé, de én, és mi le vagyunk maradva, mert kicsi az idő, a múlt és akkor a jövő is?
Kell erről beszélni? Kell ezen agyalni? Vagy mindenki mást is, csak sodorta őket az ár, és egyszercsak lett minden? Ismerünk egy párt, annyi ideje vannak együtt, mint én és előző. Már házasok, már közös kégli, meg minden. A példa sántít, mert nem lennék előző élete párja. Nem sült volna ki belőle semmi jó. Meg ott a másik példa, az ő ismerőse, lapátra került hat év után - jött a következő lány, akivel alig egy év után esküvő. Rengeteg példa, utak, ötletek, megoldások. Én meg csak kapkodom a fejem. Hol meghalok az irigységtől, hol meg csak a nyomást érzem a mellkasomban, hogy nekem is lépnem kéne? Kiharcolni ezeket a dolgokat? Nem megy. Nem érezném magam jobban attól, hogy vannak. Akkor nem értem, miért érzem magam rosszul attól, hogy nincsenek.
Mára férjek, feleségek, korábban rozoga volt a kapcsolat, de a papír elbír sokmindent. Majd elválik, elválunk-e. A munkatársam tüntetően nevezi férjének a férjét, hiszen az, nem..? Ő annyi idős, mint én. Bambán nézek ki az ablakon. Nem értem magam. Nem értem, miért vagyok valahol csalódott. Keserű. Holott semmivel nem élnek jobban, mint én. Semmivel nincsenek előrébb, beljebb, feljebb nálam. Nem sajnálom tőlük, ahogy élnek. Hogy bevállalták. Csak azt nem tudom, én vállalható leszek-e így valaha? Lesz boldogságtól ragyogó arccal eltöltött életem-nagy-napja? Meg gömbölyödő pocakom? Meg azt simogató szerető kéz? Vagy mindehhez későn érkeztem már..? Mert nem velem tervezte ezeket a dolgokat. És velem nem is tervezi őket..? Nem beszélünk róla, mert nincs miről beszélni. Mert hol van az még. Ne kábítson, ne ígérje, ha nem lesz belőle semmi. De amellett, hogy annyira jót dumáltunk a minap, el vagyok keseredve.