HTML

plüss_Teknős

Mindenki másmilyen, és én olyan vagyok, mint bárki más. Reggel kócos-"hol_a_kávém", este nyűgös-szöszmötölős. Azt hittem, hogy nagy dolgok várnak rám (biztos várnak valahol) de aztán mégis itt vagyok és max. vaníliás pudingra futja. Igaz, befőttel. Bánt, ha bántanak, mégis, én is bántok másokat és nem mindig kérek bocsánatot. Nem szeretem, ha leragad a palacsinta! Olyan vagyok, mint a teknősöm, behúzott nyakkal, de csakazért is megyek előre - és kb. a kilátásaim is hasonlóak, mint neki. Sokat kérdezek, sokat felejtek, sokat késem, sokat alszom, sokat hibázom és sokat gondolkodom elmúlt dolgokon, ami nem vezet sehova, mégis jól esik. Nem kéne ennyit a gép előtt ülnöm. Ki kér teát?

..hányadika van..?

április 2025
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30

Címkék

álmos (5) álom (1) alvás (2) arc (2) beszélgetés (3) buli (3) csók (1) délután (4) ébredés (2) édesség (1) együtt (2) elégtelen (5) első (2) én (8) fagyi (1) hétköznapok (11) hétvége (8) jegy (1) kamasz (1) kehes (1) kérdések (3) kerékpár (2) kolesz (1) kutya (2) lassú (4) metró (2) most (9) nyár (3) otthon (5) para (3) puska (1) recept (1) régen (5) reggel (2) ropi (1) ruhák (1) séta (2) sor (1) strand (1) születésnap (1) tavasz (1) tea (1) terhesség (1) tévé (2) tömeg (1) üres (5) utazás (4) várakozás (4) vége (2) vizsga (1) vizsgaidőszak (1) Címkefelhő

2008.01.16. 15:23 plüss_Teknős

délután

Várj, még ezt a mécsest meggyújtom, úgy szeretem a kedves, gyenge fényt, na, meg is vagyok, igazán hangulatos így. Eltelt egy újabb nap, itt vagyunk, nyúzottan, de együtt mégis. Jó így, annyira várom mindig.
Nézem, ahogy csúszik odébb az árnyék a falon, lassan múlik az idő. Félhomályban, magamba süppedve ülök, bár itt vagy te is, de jó így bezárkózva lenni is, mint egy virág. Nézem  a tapéta apró repedéseit, a kiálló kis forgácsfoszlányokat. A felső sarokban már kopott kicsit a festés, meg lejön a gipszkarton is kicsit. A fa ablakkeret sem tart sokat, ha fagy kinn, érezni, ahogy behúz a hűvös, hiába sivít a fűtés. Nem irigylem, aki kinn alszik mostanában, mikor nyáron a gólyatáborban először aludtam sátorban, azt hittem, a lelkem kifagy, iszonyú volt, pedig nem sokkal volt hűvösebb, mint tizenöt fok. Pluszban! Most meg röpködnek kinn a mínuszok, nehéz lehet, na.
El kéne vinni már azt a fránya ágyneműtartót is, nem? Csak a helyet foglalja, meg leárnyékolja a radiátort. Ráadásul nem tudok porszívózni sem alatta. Na de ha eddig elfért, akkor nehogy már most legyen útban, igazad van. Csak a függöny is mindig beleakad.
Kellemes meleg van, búg a fűtés, de a kezem mégis hideg. Jó, ahogy idebújsz, szeretem hallgatni, ahogy szuszogsz, hazaértél végre. Elég jó így. Közben elkalandozom, hogy mi volt itthon ma, meg hogy mi vár holnap, mert azért van mit tennem. Nem kaptam választ a levelemre, pedig vártam nagyon valami előrelépést, de időm van még, legalábbis remélem. Akartam boltba is menni, de aztán inkább holnapra hagyom. A vasalással végeztem, igaz, ma is mostam, így megvan a holnapi adag is, száraz ez a lakás, már én is elkezdtem úgy köhögni, ahogy te a múlt héten. Igen, azt figyeltem, hogy a köhögésed sokat javult, szerencsére. Remélem, én sem leszek sokáig kehes, nem szeretek így ugatva köhögni.
Látom, hogy közben már máshol jársz, nem is baj, nemrég értél haza, fejben dolgozol még. Szeretem látni a szemeden, ahogy összeszűkül, a semmibe nézel és csak pörögnek a gondolatok. Jó látni a sikereidet, hogy mennyire élvezed a munkád.. Én is bízom abban, hogy találok valami jót. Úgy láttam, lelkesít, hogy keresgélek - nem akarok itthon ülni, te is láthatod. Jó, gépezz picit, addig én olvasok.
Messze járok, csak bambulom a könyvet. Régi gondtalan nyarak vannak a fejemben, mikor még lesz*rtuk a dolgozó nemzetet, tényleg ennyi volt a maximum, amit a nap mint nap munkába járó, akkor szánalmasnak tűnő tömeg iránt érezni tudtunk. Suli volt, aztán kongó délutánok, kis nassolások, vártuk, hogy ki indítja majd el a lavinát, hogy menjünk le, lógjunk együtt estig, éjszakáig. Szerettük egymást, a társaságot, a többiek hülyeségeit, vicceket meséltünk, puffogtunk a tanárok hülyeségein, mindig volt valaki felettünk, aki közutálatnak örvendett. Nem volt pénzünk, nem voltak terveink, nem volt semmink, csak valami belül, ami összetartott bennünket. Nem érdekek fűzték egymáshoz a bandát, senki senkinek nem volt az üzletfele, az ügyfele, a partnere, a beszállítója, a semmije. Üzleti szempontból értéktelen suhancok voltunk, lényegtelenek, sem célközönség, sem viszonteladó, se semmi. Kicsik voltunk, messze mindentől, a lakótelep kapszulájába zárva.
Aztán nagy váltás következett, egyetem, nagyváros, nagyvilág. Minden gyors lett és kapkodó. Az információ lett fontos, az individuális előrejutás. Aki előbb tudja, jobban tudja. Szétfröccsent a banda, mindenki másfelé ment, eltávolodtunk, lehet, hogy nem is voltunk közel igazán soha. Elmúltak azok a napok, mikor a padtámlán még volt miről beszélni, mikor még tudtunk valamiről beszélni. Most már nem elég egy rozzant piros pad, kávézni meg ebédelni járunk, meg vacsorázni, meg egymáshoz felugrottunkEgyPohárBorra, olyankor felnőttebbek vagyunk, mint az iroda teljes személyzete együttesen.
Ízléses zenét hallgatunk, és ízléses ruhákról beszélgetünk, fojtott hangon, finomkodunk. Nincsenek disznó viccek, vállveregetés, nem biciklivel megyünk haza, gyalog meg pláne nem, van taxi, sőt, anyu autója helyett, ami nyilvánvalóan elérhetetlen volt annak idején, már van saját, vagy céges, vagy lízingelt, vagy kölcsön, vagy cserélt, vagy a haveré, de van, ez a lényeg. Most egy kávé annyi, mint a gimiben egy heti kajapénz, és a vacsora egy fogása annyi, mint annak idején általánosban egy egész havi menza.. A sport korábban kimerült a lakótelepi bringában, görkoriban, amiben estünk-keltünk, most szkvass, gokart, tenisz, kondi, drága sportok, messzi edzőtermekkel, a világvégén. Most uszoda van meg velnessz, annak idején meg nyáron a strand, gimiben nagy szerelmek bimbózásának helyszíne.
Szerelmek, amikben elégtünk, mint a molylepkék - sebek, amik ma is égnek, pedig csak néha, magam előtt is gondosan titkolva gondolok azokra a gyönyörű, de fájdalmas napokra. Azóta sem élt bennem valami tőlem annyira függetlenül, mint akkor az a szerelem, ami később beteljesült ugyan, de addigra méltatlanná vált saját magához. Azóta lehet, hogy csupán az érzésbe vagyok szerelmes, de vágyom arra a zűrzavarra, amiben csupán egyetlen pont, az ő szeme a tiszta, a biztos, a minden.
A világ most nagy, de szűkös mégis. Szeged egy óra kocsival, nem mintha gyakran járnánk arra, de messze van, és gyerekként a világ végének tűnt, pedig gyönyörű, szeretem. Senkim nincs arra, de majd igyekszem. Sopron is másfél óra, Miskolc, Debrecen, mintha itt lennének a szomszédban. Régen akkor voltunk nagy ászok, ha ki mertünk tekerni Öreghegyre, aztán meg attól voltam legény a gáton, hogy egyedül hazabuszoztam éjszaka, most meg már Venezia sem távolság, vagy Prága, Frankfurt..
Minden olyan gyors, precíz, pontos, terhelhető, stressztűrő, alkalmazkodó, rugalmas, ügyfélorientált.. Én meg úgy érzem, állok a nagy rohanásban, kapaszkodom, mert mi lesz, ha hirtelen fékez, és..? Rettegek attól, hogy ez a kedves hirtelen meghúzza a féket, és elesem, zuhanni kezdek és nem nyílik majd az ernyő, és nem áll alant senki, tárt karokkal, hogy elkapjon, és vigyázzon rám. Hogy figyeli a netet most is. Egyenletesen szuszog, látom a hátán, ahogy emelkedik a póló. Kattint, fókuszál, lelkes, megtalálta, amit keresett. Hosszú napja volt, fáradt, láttam a szemén. Ha szólnék hozzá, most nem hallaná, elmerült ő is a belső világba, együtt vagyunk, de egyedül, külön-külön. Szeretem.
Jó, nyugodtan gépezz még, még van egy fejezetem, azt elolvasom végig, aztán meg nézzünk valami filmet is, nincs még késő. Fújd el a mécsest, ne maradjon égve éjszakára. Nézd, milyen sötét van kinn, az előbb még derengett a nap. Már nem figyel, de megszoktam, én is ilyen vagyok.
Apró bőröket kapirgálok le az arcomon, a cselekvés értelmetlen, de jól esik. Lapozgatom a könyvet, nincs kedvem már hozzá.

Szólj hozzá!

Címkék: együtt most régen lassú délután


2008.01.15. 11:01 plüss_Teknős

össze

Elég sokan eljöttek, ahhoz képest, hogy alig másfél hete szervezzük a bulit. Nyár van, mindenki ráér - már aki, könnyen beszélünk úgy, hogy még két hét van iskolakezdésig, más meg már régen dolgozik, nem várom, hogy én is átkerüljek a klubba.. Két napja heverészünk a teraszon napközben, a nap ezerrel süt, egészen forrók a csempék. A macskák a fűben vakaróznak, nevetünk a kicsiken, olynan bicebócák még, éppen csak megállnak a lábukon. Ha megijdenek, elszaladni sem tudnak, gyengék még. De szépek nagyon, azt hiszem kettőnek már gazdája is van, aranyosak.
Ha nagyon megsütött bennünket a nap, behúzódtunk a cseresznyefa árnyékába, pont a terszra lógnak az ágak, tavasszal csak kiülünk és az ölünkbe potyog az érett cseresznye, de jó is ez.. A macskák meg a faágakról másznak át a tetőre, hogy a padlástér ablakán lessék, aki még alszik, de már a hasára süt a nap.
Meleg van, pedig még 11 óra sincs, a többség már elviharzott, reggel ébredtek és ment, ki merre látott, még van egy nap a hétvégéből, amibe minél több bele kell, hogy férjen. Jó volt ez az este, mozgalmas, vidám, bár ezt azért nem mindenki mondhatja el...
Most a fűben pillogunk, a teknőst nézzük, ahogy a kiscicáknál szerencsétlenebbül törtet a fűben, annyira szeretem nézni, ahogy jön-megy, nagy duzzogva, újra meg újra, maga sem tudja merre, csak tovább-tovább, egyenesen ki a világból. Reggeliztünk már, most süttetjük magunkat a nappal. Nem aludtam sokat, álmos maradtam, jól esik a meleg. Kicsit zavartan pillantok körbe, hogy ki hogyan vészelte át az estét. Sütögettünk, ital is fogyott rendesen, bár senki nem aljasodott komolyabban, illetve aki nem bírta, az hamar eltette magát holnapra, rutinos fogyasztók is vannak néhányan.
Ja, igen, láttam, hogy veszekedtek, de hogy is volt? Komolyan? Egy ilyen hülyeségen összekaptak? Dehát ittak mindketten, ennyi eszük van, hogy ezt ilyenkor kell megbeszélni. Én nem szólok bele, most találkoztam velük először, semmi közöm hozzá, de szerintem akkor is gáz - majd alszanak rá egyet és megbeszélik.
Ki? Ja, az a vékony lány? Mikor jöttek össze? Nem, nem emlékszem rá pontosan, a szőkébb? Alig beszéltem vele. Pedig mindig egyszerre álltunk a grill mellett, mikor megsült a hús. Kedves mosolya van, majd meglátjuk, mi lesz belőlük.
Ő meg hogyhogy egyedül jött? Van barátnője, nem? Ja, hogy dolgozik valamerre vidéken. Igen, gondoltam, hogy tanul, na sebaj, majd lesz még ilyen buli, aztán találkozunk vele úgyis. A srác aranyos volt, sörökkel meg talált valami pálinkát is, aztán idétlen vicceket mesélt, jó fej, komolyan.
Hogy mi hogy aludtunk? (pirul) Jól, el is fértünk, meg nem volt meleg sem nagyon, kényelmesen, igazán. Zavarban vagyok, mellettem fölényes a mosoly. Vártam a kérdést, nem készültem válasszal, mert a gyomrom még most is egy gombóc, akkor mi is volt ez?? Este-éjjel már hulla voltam, de szerencsére nagyjából egyszerre fáradt el a társaság, aludjunk. Te itt, te ott, ti a másik szobában, ti meg akkor ott, ha nem gond, együtt, mert ennyi ágy van. Persze, nagyok vagyunk már, sziasztok, jó éjt.
Két párna, két takaró, széles ágy, tiszta játszma. Én belül, ő kívül, neked is jó éjt. Fészkelődöm, átkarol, magához húz. De ez semmi, ismerem, tudom, mizujs, tudja, mizujs, a közelség nem para, alszunk, szép álmokat. Kis madárkának érzem magam, még egy mozdulat és eltörök. Alig kapok levegőt (vagy csak nem merek lélegezni?), annyira jó ilyen közel, kedves, jó illatú, finom, én meg meghalok a félelemtől. Órákat ültünk lenn, beszélgettünk, a többiekkel frocliztuk a közös ismerősöket, simogattam a hátát. Hónapok óta ismerjük egymást, ő másra hajt, én mással vagyok, tulajdonképpen jóban is lehetünk, nem igaz? De most eltört valami, jó értelemben. Érzem, ahogy a mellkasa a hátamhoz ér, hogy gyorsan lélegzik, a szíve rohan, ő is fél(?) - de hiszen csak alszunk, ha máskor nem is volt még így, akkor is, nincs ebben semmi, nem igaz? Megsimítja a hajam, a nyakam. Ez már veszélyes, nincs benne a szabálykönyvben, hogy mi a helyes válasz. Hogy van-e helyes válasz, hogy van-e válasz? Megijeszt. Nem tudom, mit kellene tennem, ez az első lépés, ő lépett, eldönthetem, hogy engedem-e a dolgok már félreérthetővé alakulását. Megfogom a kezét, simogatom az ujjait, ezzel is időt nyerek, egyre nő bennem a félelem. A fülembe súg, megfordulok. Halkan suttogunk, nevetünk, hárítom őt, erős vagyok, össze kell szednem magam. Az arcomat simítja, én az övét, meg akar csókolni, kitérek, nem lehet, ez nem így működik. Nem tudom, mennyi idő telik azzal, hogy ő vadászik rám, én igyekszem megértetni, nem lehet. Aztán ő győz, és megcsókol, feladom, elvesztem, erős akartam lenni, és nem voltam az. És tudom, hogy szemét amit teszek. És hogy alig ismerem őt, ha hónapok óta is. És hogy engem vár valaki, valahol. De eddigre már mindegy, akárki akármit mond. Akkor, ott nem számít, semmi más. Reszketek, izzadok, levegőért kapkodok, félek, és nem kell a csók után semmi, csak hogy fogjon erősen, vigyázzon rám, mert zuhanni kezdek a semmibe, és gyűlölöm magam a gyengeségemért, de itt és most ez volt a helyes, mégis. Nem vagyunk egyedül, áldom a szobabeosztást, mert nem lenne megállj, csak a zuhanás a semmibe, egy értéktelen egyéjszakás kaland, ami nem vezet sehová. De nem vagyunk egyedül, szerencsére.
Nagynehezen alszunk el, szorosan egymáshoz bújva, el sem hiszem, hogy ekkora szeretet vehet körbe, szinte beborít, testileg-lelkileg egyaránt. Reggel arra ébredek, hogy könyököl felettem, nézi az arcom. A mellkasára bújok, zavarban vagyok, nem tudom, mit mondjak, tegyek, nem működök még. Átölel, a hajamba puszil, mosolyog. Csókot kapok, mintha sokadszor ébrednénk így. Félek, mert reggel van, és le kell mennünk a többiek elé-közé, és semleges arccal elfogyasztani a reggelit. Nem beszélünk, átöltözünk, lemegyünk. Egymás mellett ülünk ugyan, de nem nézünk egymásra, nem ér hozzám. Aztán kinn fekszünk az udvaron, na és ti hogy aludtatok? Rápillantok, kényelmesen, jól, igazán, elfértünk, meg minden. Mosolyog, én meg azt sem tudom, hova nézzek, a fűben hasalva a karomra fekszem, én is mosolygok.
A délelőtt eltelik, lassan ő is megy haza, dolga van még, aztán vissza a városba. Kikísérjük, búcsúzunk, kettesben maradok vele a kocsiban, zavarban vagyok. Megölel, szorosan, jó illata van, mosolyog. Hívlak, vigyázz magadra. Egy csókot ad, én alig látok, a félelemtől. Besétálok, na miVolt, miVolt? Semmi, igazán. Összebújtunk, aludtunk, komolyan, nem volt semmi. Nem merek még egy apró csókot sem elárulni, mert nem lesz ebből semmi, nem akarok hiú ábrándokat kergetni, nevetség vagy megvetés tárgyává lenni, az este a miénk volt, csodálatos volt, és nem akarom, hogy tudja és ítéletet mondjon róla bárki is.
Mozgalmas a nap, este mi is megyünk vissza, nem gondolkodom, ezer a tennivaló. Pakolunk, takarítunk, ki mosogat? Melyik fiú sikálja meg a grillt? Én tuti nem, nekem megy a buszom, én meg allergiás vagyok, nekem meg leesik az ujjamról a gyűrű.. Van munka bőven. Aztán összepakolunk, mindjárt itt a busz, szuper volt a buli, még sok ilyet, puszi mindenkinek, sziasztok.
És jön két sms. Másnap hív. Két nap múlva mozi. Következő héten ismét. Minden nap beszélünk, van, hogy többször is. Bátorít, árad belőle valami megfoghatatlan - azt nem mondom, hogy szeretet, néhány nap után..
Aztán én erős vagyok, és megteszem, amit a másik oldalon kell. És aztán egy újabb hétvége, és még egy hét, és még egy, és aztán az első kerek hónap. Aztán a második. Kisebb döccenők, első nagyobb problémák. Megbeszéljük. Aztán karácsony, meg szilvezster, meg tavasz.. És a második nyarunk. Tavaly ilyenkor már ismertük egymást! Évforduló, szerelem. Közös mindennapok, bulik, hétvégék, karácsony, azóta is.
Ő volt az erősebb, és az ma is. És ez így van jól. Szeretem.

Szólj hozzá!

Címkék: buli alvás csók nyár


2008.01.14. 10:56 plüss_Teknős

sor

Na, már megint kilométeres a sor. Pedig kijöttem direkt fél órával hamarabb, hogy még legyen időm a jegy után kaját venni is. Meg kellett volna vennem elővételben azt a fránya jegyet, nem igaz, hogy megint itt fogok dekkolni a sorban, aztán meg rohanhatok, de helyem már így sem lesz.. Péntek van, hosszú volt a hét, a hócipőm tele van azzal, hogy mindenkinek akkor van hétvége, mikor nekem! Miért megy mindenki éppen pénteken valahova?!

Beállok a sorba, edzettebbnek kellene lennem, a tanulmányi osztály előtt is mindig tülekedni kell, és már hányadik éve, és a helyzet nem javul sehogy sem, mert mindig jönnek az újak, akiket mostmár "kicsiknek" hívunk, pedig aztán két-három éve még mi is csak pislogtunk, nyakunkat behúzva, hogy hova kerültünk, te jó ég. És beálltunk szépen, és nem hőbörögtünk, ha a nagyok elénk álltak, meg ha az orrunk előőt ért véget az ügyfélfogadás, majd holnap gyertek vissza, kiscsókák, mára enyi volt. Pedig addigra már alig láttunk az ácsorgástól, meg az üvegtetőn dőlt be a napfény és ennek megfelelően a hangulat hamar 50fok környékére forrósodott, de mi álltunk hősiesen, mert ügyintézni kell, és valaki a törisek közül azt hallotta, hogy a múlt hétre le kellett volna adni valami papírt, és aki nem tette, azt nyilvánosan és rituálisan elégetik egy máglyán az épület előtt, de az a minimum, hogy még előtte be kell fizetni énNemTudomMennyi késedelmi díjat csekken, és kérvényezni, és hajbókolni, és bemenni a tanár fogadóórájára is, meg aláírást gyűjteni az alaszkai fókák megmentéséért, és akkor esetleg van lehetőség arra, hogy eltekintsünk a kicsapatástól, a le nem adott papíros miatt. Szóval, kemény az élet, na.
De itt mégiscsak emberibbek a körülmények - legalább 50fok nincs, kellemesen huzatos a csarnok, csak az a ciki, hogy a huzat a hajléktalanok felől tart az alacsonyabb légnyomású utazóközönség felé, és ez jelen állapotomban elég érzékenyen érint. Van vagy harminc pénztár, nagy összegben fogadnék, hogy egyiket-másikat sosem láttam még nyitva, csak alibiből vannak a csarnokban, mert egyébként nagyon tágas, már-már szellős maradt volna a belső tér. Koszos függönyök lógnak a barátságtalan zárva-feliratok hátterében, meg egy-két nyitvatartási idő -tól-ig, bár kétlem, hogy lenne bármi igazságtartalma ezeknek a tábláknak, ugyanis az egyik intervallumba beleesnénk éppen, de semmi életet nem látok a fülke kis mikrokozmoszában.
Kígyózik a sor, egyhén zöldes-lilás arcok elöl, a végefelé még türelmes kezdők, nem tudják még, mi várja őket. Elöl többgyermekes család, idős néni, külföldi pár, tanítónéni diákcsoporttal - szép az élet, péntek van mindenkinek. Beállok én is, nincs más választásom, minden héten megfogadom, hogy veszek előre jegyet, meg hogy következő hónaptól járok inkább busszal (bár az meg araszol a dugóban reggel) vagy hogy beköltözöm az egyik híd alá, vagy a nagy kari gépterembe, vagy valami gazdag nyugdíjashoz, de legalábbis beházasodom a céghez egy arcképesért, mert én ezt a cirkuszt nem csinálom még egyszer. Kaját kellett volna vennem, nem lesz rá idő, mert gyrosra most nem marad pénzem, meg vehettem volna fel még egy pulcsit, mert nincs éppen melegem (nosztalgikus fényben kezd tündökölni a tanulmányi osztály kazán-melege, de én is érzem a túlzást a képben).
Lépésben haladunk, kis lépés ez nekünk, kicsi a cégnek is, milliárdos a hiány ebben az évben is. A néni átrakatta a jegyét, a járat nevét nem tudja, de ami fél háromkor megy és megáll Rétszilason, igen, az lesz az, kedveském, arra adjon egy helyjegyet. Aztán belebonyolódunk a diákcsoport kedvezményeinek dzsungelébe, hogy ha egy diák kedvezménye x%, akkor "n" diák kedvezménye plusz az őket kisérő pedagógusok számának négyzete osztva az őket köztisztviselőként megillető kedvezmények köbgyökével, az hány  menetjegyből hány %? Ja, és nem jár olyan, hogy akkor a résztvevők száma szorozva a megtett kilométerek legnagyobb közös osztójával, és ennyi darab ingyen jegy..? Na, azért sikerül áthidalni ezt a problémát, és következik a legsúlyosabb, ami már a nemzetközi diplomácia körébe tartozik, ugyanis a fiatal pár angolul beszél, a fülkelakó meg magyarul is csak annyit, hogy tessék, és hogy itt a visszajáró, és hogy "az ott nem áll meg". Kéz-láb, fejcsóválás, a kolléga hangosan megismétli az általa bűvösnek, ellenállhatatlannak és multi-internacionálisan elfogadott-érthetőnek gondolt "hova kérik a jegyet" kérdést, mintha nagyothallókkal beszélne, nem érti, hogy a hangerő nem segít át a nyelvi nehézségeken. Aztán előkerül egy fecni, hogy akkor hova is kéne a jegy, ja, mér' nem ezt mondták. Ja, hogy két jegy kell. Az összeg a zsebszámológép számlapján villan, a fiatalok kotornak egy darabig, a visszajáró aprót csak besöprik a zsebbe, azt már meg sem merik kérdezni (minek is tennék) hogy hova szálljanak, melyik jármű megy arra.. Majd valami térképen csak kibogarásszák, szegénykéim.
Haladunk, mi csigalassan, a percek peregnek, számolok, hogy mekkora sprint kell majd a végén, de azért csak megúszom, ennyi motyóval nem esne a legjobban még futni is egyet a végén, ráadásul lemerevedtek már a nemlétező izmaim ebben az ácsorgásban.
Na, megvan a jegy. A helyzetem tiszta, magyarul beszélek, és tudom hova megyek, és hogy milyen kedvezmény illet meg, és hogy két nap múlva vissza is óhajtok jönni, óh, megvan az áhított papírdarab. Sietős léptek a járműhöz, felkászálódom, hely alig, azért bepréselem magam egy, a legkevésbé sem szimpatikus hölgy mellé, akiről utóbb kiderül, hogy némileg hónaljszagú, de legalább nem kell ácsorognom majdnem másfél órán át. Könyvet veszek elő, nem szeretem, mondhatni rühellem az útitársnak álcázott barát-adagokat, a mézesmázas, udvariaskodós "még ezt elmesélem" embereket, akiket aztán úgysem látok, vagy csak nem akarok látni többet. Ez még nem a zenelejátszók kora, itt még a nyomtatott irodalom apró, elavult zárványába menekülök, jól is esik kicsit belebambulni a könyv nyújtotta messzi világba.
Várunk, gyűlünk, egyre sűrűbb a tömeg, egyre családiasabb a hangulat, már ha annak tekinthetjük, hogy lassan vadidegen emberek kénytelenek egynás ölébe ülni, hogy mindenki felférjen - mert ez már régen nem az elférésről szól. De már nincs sok hátra, zárodnak az ajtók, kérem, vigyázzunk, aztán végre meglendülünk, erőlködve és lassan, de lakott területen belül ne vitézkedjünk, sok a baleset amúgy is. Néhányan ablakot nyitnak, hűs menetszél csap be ránk, de legalább egy kis friss levegő jut a pilledt tömegnek. Gyorsulunk, kint szalad a kép, megyünk, megyek, végre, haza.

Szólj hozzá!

Címkék: utazás hétköznapok jegy sor


2008.01.13. 20:52 plüss_Teknős

álmos

Hazaértünk, el sem hiszem, elég hosszú volt már ez a nap. Nézd, milyen karikás a szemem, már alig látok, de Te sem nézel ki a legjobban. Ne ásíts már, attól nekem is kell. Na, bújj ide kicsit, mindjárt jobb lesz úgy.
Jöttünk-mentünk egész nap, mint a mérgezett egér, itthon, otthon, és akkor még este vendégek is jöttek volna, sok lenne már. De jó volt tegnap összeülni a haverokkal kicsit, nem? Már elég régen beszéltünk, többekkel is. Azok meg szakítottak, nem gondoltam volna, pedig már mennyi ideje gyütt voltak, építkezni is akartak, nem? Még szerencse, hogy mi nem tartunk itt, nem tudom, én hogyan látnám a helyzetet, ha benne lennék.. Ne érts félre, bízom abban, hogy egyszer majd mi is.. De nézd meg, annyi év után, és nem maradt a sok szép szóból semmi.
Meg a srácok mennyi piát benyakaltak, ha vízből ittam volna annyit, attól is rosszul lettem volna. Annyi zöldséget beszéltek, csak néztem, hogy honnan veszik a marhaságaikat.
Nem, nem aludtam a legjobban, sokat forgolódtam, nem tudom, talán, mert nem volt kispárna, annyira megszoktam a fejem alatt. Meg állandóan elcsúszott a takaró a huzatban. De Te jót aludtál, úgy láttam, nem nagyon zavart, hogy a fűtés sem járt éppen a csúcsra. Ó, olyan füstszagú maradt a hajam, nem szeretem. De olyan fáradt vagyok, semmi kedvem nekiállni még most hajat mosni. Bár azért csak kéne, de nyűgös vagyok, nagyon. Meg éhes is picit, de ilyen későn már nem kéne ennem, nem? Aztán megint nem tudok majd aludni, pedig már most alig látok ki a fejemből. Látom, benned is már csak az a kis koraesti kávé tartja a lelket, na de sebaj, mindjárt alszunk úgyis. Na jó, még nézd meg, mait akartál a gépen, én meg addig csak megmosom a hajam.
De jól esik most ez a kis meleg víz, ebben a nagy ásítozásban. Amúgy is fázós vagyok ilyenkor, külön jó, ahogy csorog rajtam a víz. Ó, de nem lenne szabad, hogy ilyen meleg legyen, a fejbőrnek állítólag nem tesz jót. De kit érdekel ez most, mikor már lgszívesebben nyálcsorgatva húznám a lóbőrt. Na, még egy kis sampont, mert kell a b5 vitamin, meg a gyümölcskivonat, meg a selyemfény meg a nemTomMi, hajrá. Legközelebb kell venni sampont is, már alig van benne, még egy alkalomra talán elég lesz. A tusfürdő már jó is, hogy fogytán van, nem a legjobb fajta, viszketek tőle, ami eddig nem volt jellemző, na, el is fogyott, szerencsére. ÓÓ, ez a csaknem forró víz ajándék most így este, de jól esik.
Gyorsan törölközöm, egészen közel lapulok a radiátorhoz, jól esik, hogy érzem a melegét. Fogmosás, a pusztulófélben levő bölcsességfogakat is, kettő már eltörött, szegények, nem bírták a strapát. Pedig milyen szépen kibújtak annak idején, nem is szenvedtem velük sokat. Egy gyötört csak meg igazán, az mondjuk keményen, mert rossz irányba nő, de majd egyszer felszívom magam, és akkor a szájsebészeten ellátják a bajom (na persze, nem az elkövetkezendő 130 évben, mert fosok a fogorvostól, na). Kész vagyok, üde és illatos, na mi a helyzet a nettel? Megy jól? Remélem, most nem korlátozzák a sávszélességet, de azért csak lassúbb, mint hétközben. Megtaláltad, amit kerestél? Sebaj, majd holnap megnézem én is, aztán majd beszélünk, ha megtaláltam, meg átküldöm a linket. Na, aludjunk lassan.
Na jó, nézzünk bele abba a filmbe, tudom, anyu is mondta, hogy elég jó. Igen, fáradt vagyok, de majd belealszom, aztán folytatjuk máskor. Na, még csinálok gyorsan szörpöt, addig nézz körül, mi még a ma esti felhozatal. Igen, levettem a fűtést, bár tiszta idő van, biztos fagyni fog éjjel.
Na, nem is olyan rossz ez a film, hadd üljek csak kicsit fejjebb. A zene tetszik, bár az a szereplő szerintem kicsit erőltetetten nyomul.. Áh, mégsem tudom követni. Begubózom a takaróba, kicsit jobb, így már nem fázom annyira. Belefúrom az arcom az egyik párnába, a hajam sz arcomba lóg, összeszedem, nem szeretem úgy. Na, mégsem jó ez a párna így. Lassabban kezdek szuszogni - de nem, ja, mi? Nem, nem aludtam még - nem, nem figyeltem, mit akart az a fazon..? Akkor lehet, hogy mégiscsak aludtam picit, nem emlékszem. Ok, nézem, még kitartok picit, tényleg nézem, na.
Mi? Jaj, igen, nem, izé, nem aludtam. Na jó, ellenben mostmár tényleg elalszom szerintem. Nem, nézd csak nyugodtan, tényleg nem zavar. A hang sem, komolyan. Nem baj, hogy így lemaradok a lényegről, majd megnézem máskor. Meg amúgy is olvastam a könyvet - tudom hogy az egész más, de akkor is. Na jó, tényleg alszom már.
És akkor fordulok egyet, és aztán elkezdek süllyedni, legalábbis valami olyasmi az érzés. Egyre halkabban és tompábban hallok érzékelem a külvilágot, gyenge vagyok, könnyű, üres, aztán meg nem is vagyok, csak a szuszogás marad, apró moccanások, alszom, de jól esik végre. Hogy vártam a hétvégét, aztán mekkorát pihentünk és hogy elfáradtunk benne, csak győzzem kialudni. Ó, de jó is ez, csak aluszni, aluszni.

Szólj hozzá!

Címkék: hétvége tévé alvás álmos


2008.01.11. 10:38 plüss_Teknős

para

Ülünk kinn az ajtó előtt, én már alig látok, anniyra be vagyok tojva. Semmi ez pedig, volt vagy öt napom, annyi idő alatt meg a világot meg lehet váltani, ez meg csak egy félév amúgy is, nem is szigorlat. Van, aki idejött már hét felé, hogy aztán az első körben biztos legyen a helye, nekem nincs lelkierőm még most sem, pedig már tíz óra lassan. Az első kör végét várjuk nagyon, még nem jött ki senki, mindenki görcsöl, hogy akkor ez most jó vagy rossz? Vihogunk, mindenki beszélget, terel, csak sorra ne kelljen kerülni. Taktikázók rendezgetik a cetliket csatasorba, létfontosságú a megfelelő stratégia, hiszen kéznél kell legyen a biztos tudás, amit az illető emailben szerzett meg két nappal ezelőtt, és amennyit bíbelődött a szöveg formázásával és a kicsinyítéssel, akár tanulni is lett volna idő. Ki mit hallott, hogyan beszélj, mit ne mondj, mire mi a trükkös válasz, van-e helyes válasz, mi az, amit húzni kéne, mi az, amit senki nem tud, amiből addig mindenki megbukott, ez nem is volt órán, akkor meg hogyhogy mégis tétel van belőle, basszus, ez a könyvben sincs benne, csak ezt ne húzzam. Hangosak vagyunk, biztos minden szavunk behallatszik, de dolgozik az adrenalin.
Pár okos ül csak sztoikus nyugalommal, ők bejártak, tanultak, felkészültek, ugyan már, nevetséges, hogy ennyit szarakodtok a puskázással, semmi ez a vizsga, röhejesek vagytok, aki tanult, minek parázik. Nincs náluk könyv, füzet, semmi, csak az önbizalom, mert aki tud, az tud.
Aztán van, aki lázasan magol még mindig, kicsit rándul csak a keze egy-egy lapozásnál, halkan motyog magában, alig  mozog az ajka. Minden menni fog, minden rendben lesz, nyugi, bárcsak lennék két órával öregebb, mikor már mindegy hogy mi volt benn. Na még ezt átolvasom gyorsan, hamar, mert repül az idő, Te jó ég, még senki nem jött ki az első körből, pedig már elmúlt tíz, anyám, sosem végzünk, bár a beugró is necces, hogy meglesz-e, basszus, hatot tudni kell a tízből kapásból, durva. És van két olyan jegyzet, ami meg sincs, biztos abba húzok bele, amilyen mákom van, meg a jó tételeket már kihúzták, mert van, aki fel bír kelni és már hétkor itt dekkol, aztán mire megy vele, már elmúlt tíz, aztán mégsincsenek sehol. Remélem, ezután hamarabb megy majd..
Na és akkor nyílik az ajtó, mindeki nagy levegőt vesz, uh, ki az, ki jön elsőnek, mi volt, milyen volt, melyik tétel van kinn, melyik beugró, simán ment, mennyit beszéltél, sokat kérdezett? Szívatott? Hagyta, hogy végig mondd? Hanyas lett? Kérdezett másik tételt is? A többiek mit húztak, hogy megy nekik, mennyit írtál, ők mennyit írtak, megnézi-e amit írtál, lehet-e puskázni, és különben is, hogy ültök a teremben, mikor mentetek be, mennyi időt hagyott felkészülni, átlátszanak-e a tételek, milyen sorrandben vannak, egyáltalán sorban vannak-e a tételek, milyen volt, mennyit beszéltél? Segít, ha nem tudod? Ja tudom, hogy olyan nincs hogy Te nem tudod, bocs. Az első túlélő, az első, aki odaát van, csak úgy záporoznak a kérdések, kapkodja a fejét, de az arca megkönnyebbült. A szeme kicsit karikás, sokat tanult, keveset aludt, ha aludt egyáltalán, mert okos ő, csak roppant drukkja van, és minden alkalom egy kis halál, de aztán erősebb lesz mindig, látom a szemében a kis tüzet, hogy "diadal", nekem megvan, Ti meg rinyáljatok csak, kis lúzerek, én vagyok az első.
Para tovább, lesünk, valaki kötélnek áll, mert bentről hallottuk már a hívó szót, "na akkor valaki jöjjön már be", és egy sápadt jelölt kezéből kifordul a füzet, hogy ha senki, akkor én megyek, vonszolja magát, zúg a füle, nem lát, nem hall, egy saját kis univerzum ő, alig él, csak egy pont ő most a hatalmas űrben, semmit több. Azért jött, hogy beírassa az elégtelent, mert nem volt idő, nagy a család, meg ugye itt a nyár, dolog van, meg a hétvégén a kis unokatesók felügyelete, meg anyukámnak segítettem, meg edzőtáborom volt, meg zárva volt a könyvtár, és egyébként is elutaztunk, a világ végére, ahová midenki csak kézitáskát vihetett, amibe nem fért bele a kijelölt könyvek egyike sem. De aztán a lelkes bajtársak csak addig buzdítják, hogy húzzon, meg majd kérdez meg segít, ne parázz, rendes, nem tudom ki mondta hogy szívat, tök normális, tudsz puskázni, most a jobb hátsó szék szabad, nem kel fel, mert feleltet, és akkor ha kicsit hátrébb húzod a széket, nem veszi észre, és itt vannak az én papírjaim, ez tuti, mindent megtalálsz, menni fog, hidd el.
Megint egyel kevesebben lettünk, kis szünet után újabb csevely, idétlen vigyorgások, disznóviccek, senki nem bír koncentrálni rendesen. A magolós, arcán kétségbeesés, ő még legalább négy tételt átnézne, ennyi időbe bele kell, hogy férjen, de ezektől a marháktól nem lehet, hát nem igaz, hogy nem bírtok csöndben maradni, így nem lehet tanulni, ha ti nem tanultok, legalább a másikat hagyhatnátok, nem igaz már.
Többen levonulnak cigizni, mert az kell, meg jó, kicsit ritkul a nép, nagyobb a csönd. A nevetések lentről is hallatszanak, az elsőn vagyunk, a kijárat pont alattunk, de sebaj, azért már igazán nem lehet szólni.
Gyorsul a tempó, a második ember odaát, kevesen vagyunk, kevesebb a kérdés, rövidebb a beszámoló. Rendes, keveset kérdezett, nem azt a tételt húztam, amit akartam, de ez sem volt rossz, a beugró volt inkább necc, de ment, abban kérdezett, tényleg rendes, nyugi. Ekkor felözönölnek a többiek, kérdések hada, mint az előbb, de már a jelöltek nyomják a választ, ketteskének megy a vonata, sietve pakol, a többieknek már elmondtam, őket kérdezzétek, ja, nem tudom, mit húzott, nem figyeltem, de nem örült neki túlzottan, de tényleg nem tudom, mit húzott, na sziasztok.
Innen már monotonabb, az elkeseredett végül lángoló arccal, de egy elégségessel kerül elő, mint akit keresztülhajtottak a városon, végteleül kimerült, de boldog, megvan, nem kell újra jönni és kínlódni megint. Nem tudja megköszönni a felbújtónak, mert éppen ő megy be, a bíztatáskor magabiztos arc most sápadt, a keze remeg, de bemegy, mert elfogynak az összes jó tételek, remélem, azt még nem húzták ki, mert az a kedvencem de jó lenne pont azt kihúzni.
A feleletek rövidülnek, pörög a nap, az eredmények hol jobbak, hol rosszabbak, nem vagyunk egyformák. Aztán az első krach is beüt, a felbújtó elhasal a beugrón. Gyanúsan hamar kijön, látszik, hogy nem lát bennünket, nem fogta fel, hogy ennyi, lehet visszajönni, az első kérdéseket meg sem hallja, csak lerogy egy székbe, meghúzott, a rohadék, baszki. De mit, hogy, nemár, mit húztál, a görény, pont téged, ne csináld már, biztos azért, mert előtted nem tudott semmit és felhúzta magát, máskor ne engedd magad elé, mekkora seggfej, pedig te minden órán benn voltál, nem igaz, hogy nem húzatott másikat. Mi, hogy a beugrón? Jó, ha amúgy is olyan tételt húztál, ami nem ment volna. Pedig az egy tök jó tétel, bár kihúztam volna, na sebaj, remélem, azért a másik kettő benn van még.
Aztán pár óra és elfogyunk, egyre kopik a számunk, és aztán az utolsóknak vigyük be a cuccát, mert elmehetnénk meginni valamit, ők meg úgysem arra jönnek, meg az egyik holnapután is jön másból, biztos megy haza tanulni. Na menjünk, mert nekem is dolgom van még, de jó, hogy ezen is túlvagyunk, mégsincs este.

Szólj hozzá!

Címkék: puska para vizsga vizsgaidőszak elégtelen


2008.01.10. 10:51 plüss_Teknős

domboldal

Üldögéltünk, beszélgettünk, nyár volt, jólesett. Akkoriban azt hittük, hogy miénk a világ, nem volt semmink, csak időnként egy kis zsebpénz, amiből fagyit vettünk, meg NógrádiRopit, mert nincs is annál jobb. Azóta jártam a gyárban Salgótarjántól nem messze, és egy szem házikó az egész, ahol addig nyavajogtunk, míg megkóstolhattuk a nyers ropitésztát is, ami úgy megy a gépbe, minha nagy vastag tésztahajszálakat fésülnénk copfba, valahol még talán fényképem is van.. A kimeneti oldalon meg a kész ropi, zacsiba, dobozba, kész is.
Szerettem azokat a semmittevős nyárestéket, egyszer csak sötét lett, és ha már fázni kezdtünk, akkor a lakótelepi focipálya betonjára hevertünk szanaszét, mert abból áradt az egész nap magába szívott meleg. Mindig történt valami, ami így utólag semmi, mert suliba jártunk meg hétvégente a nagyszülőkhöz, jó gyerekek voltunk, de azért nagy gengsztereknek éreztük magunkat, hogy éjnek idején még lent lógunk a lakótelepen. Belevéstük a nevünket a padok támlájába, és persze a támlára ültünk, amitől a fenekünk elzsibbadt, de akkor sem fogunk az ülőkére ülni..
És a fiúk néha bedobálták az iskola tornatermének az ablakát, aztán meg elszaladtak, és napokig a markunkba röhögtünk, pedig ez nem vicces, ezen inkább sírni kéne, hogy az adófizetők forintjaiból felhúzott iskolát mi ilyen galád módon rongáljuk, hát nem vagyunk normálisak, komolyan.
Mindig haza kellett kísérni a lányokat, pedig a lakótalep különböző szegleteiben laktak szanaszét, de csak ne menjenek már egyedül haza. Pedig akkor még nem volt semmi, szinte nemtelen lényekként lógtunk együtt, az együttlétért magáért, mindegy, hogy ki volt fiú és ki a lány.
Napokig szerveztük, hogy akkor ki kéne menni a strandra, ki kivel jön, milyen sorrendben szedjük össze magunkat meg a többi embert, hol találkozzunk, meddig várjunk, ha valaki késik - ó, hol volt akkor még a mobilkor.. Kaputelefon, ha meg nem működött, akkor bizony addig rikácsoltunk az adott panel előtt, míg ki nem nézett az ordibálás címzettje. Lehet ingyen kommunikálni a tizedikre is.. Ilyen kőkorszaki módszerekkel.
Ma már (mivel ki van kötve a csengő) az ismerősök sokszor az ajtóban állva is kénytelenek betelefonálni, mert ha épp fülessel hallgatok zenét, nem hallom, hogy kopognak. Akkoriban nem volt még füles sem, mert azt sem tudtuk, hogy mi az az mp3, meg a walkman-einkben drága kincs volt az elem és csak ünnepnapon hallgattuk, mert hamar lemerült..
Nyár elején mindig tudtuk, hogy melyik utcában vannak potenciális áldozatnak tekinthető, és a későbbiekben szabad rablás áldozataivá váló cseresznyefák, amiket aztán sorra jártunk, mint a sáskák, nem volt kegyelem. A meggyet nem szeretem, de volt az, meg néhány szilvafa, mikor mi. De a fő téma a fagyi, nem kellett messze menni, nem volt drága akkor még, és néha ingyen gombócok is jutottak, annyit jártunk oda.
Aztán egy-két évre rá már elkezdődött a biciklis terepfelmérés, akkoriban az volt a nagy király, akinek montenbájkja volt, és akadt azért néhány nagyvonalú nagyszülő a baráti körben, lehetett kommandózni a kölcsönkért biciklikkel. A város kitárult, a korábban a lakótelepen senyvedő brigádunk előtt kinyílt a világ. Kijártunk a rétre a lakótelep mögé, "úh, akkor megyünk terepre" meg addigra arra is lakott egy ismerős srác, akkor náluk is sakálkodtunk kicsit. Meg onnan nem messze a homokbánya, ami meg aztán tényleg kihívás már, és arra biztos sok a kullancs, tehát a küldetés veszélyes is, így mindenképpen mennünk kell, nincs mese. Vagy művelődjünk, a város másik felében, hős szovjet barátaink emlékére emelt három ág, a dombtetőn, belek kilógása, fejek vörösödése, és végül inkább toltam a biciklit, mert azt hittem, megfulladok - öreg vagyok én már ehhez.. A zsebpénzből ekkor kólák lettek már, ugyanMárKiIszikÁsványvizet, igaz, a cukros löttytől valóban csak szomjasabbak lettünk, de akkor meg bekéretőztünk egy ottani ismerőshöz, hogy vizet igyunk, mert az ugye ingyen van.. Aztán gurultunk haza, mint a szél, mert hegyről le, hazáig szinte végig lejt, mi voltunk a császárok az úton, a szinte semennyire felszerelt kölcsöncájgokkal. Soha nem aludtam olyan jókat, mint az ilyen napok után, hullafáradtan.
Rákaptunk arra is, hogy a tóhoz kijárjunk, ott lógtunk estig, mindenféle padokon, meg fűben, meg a fajátékokon baromkodtunk, szigorúan sötétedés után, mert hiszen nagyon vagyunk már, és ciki, hogy a játszótéren nyomulunk..  Csak itt hamar hideg lett, így visszahúzódtunk a jól átmelegedett lakótelepre.
Néha, hétvégéken, mikor nem volt akkora  gáz, hogy hajnalig lógunk, kimentünk a tetőkre, onnan annyira más minden. Tíz emelet magasan lestünk, kis verebek voltunk, én nem mertem kimenni a szélére, nem hogy lenézni onnan. De a falhoz lapulva, vagy szépen leülve a smirgliszerű szigetelőanyagra, onnan nagyon szép volt minden. Látszott a vasútállomás, meg a müzligyár, meg a másik irányban a rét, a stadion, de a tavak, meg lakótelepünk szeretett dombjai is, sőt, még a mi negyedik emeleti ablakunk is látszott, szerettem ott fenn. A napfelkeltét is megnéztük párszor, de gyerekek voltunk, nem voltunk hozzászokva az éjszakázáshoz, így alig pislogtunk addigra már. Fáztunk, álmosan kucorogtunk a liftakna tövében, és annyira lassan jött fel a nap, aztán egyszercsak világos lett, de iszonyú hideg, és mindenki ment haza.
Nagyokat csobbantunk a strandon, vittünk szendvicset, de a lángossütőt szagolgattuk egész nap, a kóla meg mindig megmelegedett a táskában - ugyanKiIszikÁsványvizet - pedig mindig korán mentünk, hogy legyen a fa alatt hely. Mégis mindig megégtünk a napon, a fürdőruhát mintha ránk rajzolták volna, vicces volt. Akkoriban a nap is más volt, megégtünk, de barnák lettünk aztán és jót mulattunk a fényképeken. Most meg sokfaktoros krémek nyáron, nehogy süssön ránk a nap, 11és3között, mert aztán jön a bőrrák és megesz! Télen meg a jobbak szoliban nyomulnak, mert nem azért süt nyáron a nap, hogy színünk legyen, hanem hogy vegyélSzépenNapozókrémetMerAzJó. Hiába, globális felmelegedés, meg ózonlyuk meg a fogyasztói társadalom tehet erről is. Akkor még azt sem tudtuk, hogy vannak ilyenek, lehet azért nem volt semmi bajunk.

Szólj hozzá!

Címkék: kerékpár hétköznapok fagyi strand kamasz ropi


2008.01.09. 16:25 plüss_Teknős

itt és most

És akkor arra gondoltam, hogy tulajdonképpen miért is ne. Annyi értelmes és fontos dologra kellene most időt szakítanom, hogy tulajdonképpen azt sem tudom, hogy hol áll a fejem. Ahhoz képest, hogy azt hittem, mennyire jó lesz ez az évkezdés, nagyon nem történik semmi. Pedig mindent megtettünk január elsején, és ugye egész évben azt csinálja az ember..
Melankóliával vastagon átitatva szepegek a kanapén, annyit olvasok hogy már alig látok, de azért a billentyűzetet mindenképpen.
Nyomaszt az, hogy jól vagyok, megvagyok, de vajon a helyemen vagyok-e? És honnan, hogyan fogom tudni, ha nem? Olyan kérdésekkel vagyok tele, mint egy kamasz, pedig azt hittem, túlléptem már ezen a vinnyogós korszakon. És éppen ezért nincs akinek vinnyogjak, hogy mi van, mert mindenki annak látja, ahogy én magam is.
Elfogyott a lendület, a lelkesedés, ami eddig vitte a szekeret, gyenge vagyok, gyáva, elkényelmesedett? Mindenki halad, tanul, dolgozik, tervezget - én is, de valahogy nem jó az egész. A kis terveimmel elégedetlen vagyok, a nagyokban nem hiszek.

Meg kéne keresnem a teknőst, ma még nem is evett semmi, valahol itt kóricálhat. Meg valami uzsonna is jól jönne már. Este mozi? Semmi kedvem, ha legalább egy normális film lenne, de nincs, a tv meg snassz, nem szeretem.
Nehéznek érzem magam, a kérdéseimet, a nekem feltett kérdéseket, mindig ugyanazok - jól vagytok, suli? Szakdolgozat? Mit csináltok hétvégén? Mindig ugyanazt - jövünk-megyünk. Mintha változna bármi is. Mindig minden ugyanaz csak máshol és másokkal, füstös krimók (nem szeretem a cigiszagot a ruhámban meg a hajamban) és nyáresti csavargások, meg ha jó idő van, akkor "kiránduljunk az erdőben" és "nem jöttök át egy pohár borra?" Régebben valahogy más volt, változtosabb? Bár akkor meg a lakótelepen nyomtuk a korit meg vicceket meséltünk, és valahogy mindig volt miről beszélni hajnali háromig (nem igaz, hogy napközben nem tudjátok megbeszélni - anyu). Most meg mindenki menedzser meg asszisztens meg partner és ez üzlet, amihez nem értek. Nem járok tréningre meg kondizni meg szoliba meg mítingre meg welcome-buliba, gyerek maradtam ebben a baromi felnőtt üzleties világban, kicsi és jelentéktelen.

Szólj hozzá!

Címkék: én első kérdések otthon


süti beállítások módosítása