HTML

plüss_Teknős

Mindenki másmilyen, és én olyan vagyok, mint bárki más. Reggel kócos-"hol_a_kávém", este nyűgös-szöszmötölős. Azt hittem, hogy nagy dolgok várnak rám (biztos várnak valahol) de aztán mégis itt vagyok és max. vaníliás pudingra futja. Igaz, befőttel. Bánt, ha bántanak, mégis, én is bántok másokat és nem mindig kérek bocsánatot. Nem szeretem, ha leragad a palacsinta! Olyan vagyok, mint a teknősöm, behúzott nyakkal, de csakazért is megyek előre - és kb. a kilátásaim is hasonlóak, mint neki. Sokat kérdezek, sokat felejtek, sokat késem, sokat alszom, sokat hibázom és sokat gondolkodom elmúlt dolgokon, ami nem vezet sehova, mégis jól esik. Nem kéne ennyit a gép előtt ülnöm. Ki kér teát?

..hányadika van..?

április 2025
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30

Címkék

álmos (5) álom (1) alvás (2) arc (2) beszélgetés (3) buli (3) csók (1) délután (4) ébredés (2) édesség (1) együtt (2) elégtelen (5) első (2) én (8) fagyi (1) hétköznapok (11) hétvége (8) jegy (1) kamasz (1) kehes (1) kérdések (3) kerékpár (2) kolesz (1) kutya (2) lassú (4) metró (2) most (9) nyár (3) otthon (5) para (3) puska (1) recept (1) régen (5) reggel (2) ropi (1) ruhák (1) séta (2) sor (1) strand (1) születésnap (1) tavasz (1) tea (1) terhesség (1) tévé (2) tömeg (1) üres (5) utazás (4) várakozás (4) vége (2) vizsga (1) vizsgaidőszak (1) Címkefelhő

2008.02.08. 22:25 plüss_Teknős

gép

Megint. Itt ülök a derengésben, egy ablak, még egy, kicsik, nagyok, színes, animált, egyszerűbb, zsúfoltabb, egyik a másik után. Nem látja az emberi szem a villogást, annál gyorsabb, vagy ezek a monitorok nem is villognaak már? Nem értek hozzá anniyra, mint kéne, nem értek semmihez annyira, mint kéne, mert nem értek én már semmit. Alt+tab, ablakok, sétálok egyik életből a másikba, egyik világból a másikba, cserfes vagyok, érdeklődő, csöndes szemlélő, megszeppent értetlenkedő.
Minden gyors, minden közel van, csak én vagyok lassú és messze. Egész nap, egy sötét dobozban, dolgozom, de nem látom, hogy vezet valahová, amit teszek, csak csinálom a dolgom, mert ezt mondták, mert ezért fizetnek. Nem ez az első, volt már máshol is, voltam már bezárva, és tettem, amit kellett, mert kellett a pénz, vagy mert akkor sem éltem, és valamivel el kellett tölteni a holt időt. Elmúlnak a napok, a múlt hét is csak úgy repült, meg ez a pár nap is. Kívül állok, nézem magam, ahogy folyik az időm, a napok, az életem. Csak kapkodom a fejem, hogy mindenki tart valamerre, nézem őket, ahogy teszik a dolgukat. Mindenkinek feladata van, meg hivatása, meg célkitűzése, meg felelőssége, meg prémiuma, meg járuléka, meg céges rendezvénye, meg elfoglaltsága, meg számlái, meg hétvégéje, de akkor is rohan, rohan mindenki, szétfut a világ, kihullik a kezemből minden.
Hetek óta nem ültem le egy könyvvel, hogy olvassak, hogy megálljak kicsit. Néha elfelejtem meglocsolni a virágokat, pedig függnek tőlem, és szeretem őket. Ma se kerestem meg a teknőst, pedig gondoltam, adok neki valami finom nasit. De legalább elpakoltam, kicsi lett a rend, de szép. Dolgoztam, elfáradtam, és keserű vagyok, elveszett, meg nem értett, le vagyok maradva, el vagyok kallódva, álmos vagyok, merev és üres. Nem várom a holnapot, nem várom a jövő hetet, nem várom, hogy tavasz legyen, hogy nyár legyen, hogy akármi legyen. Nem várok magamtól a mostaninál semmivel többet, pedig ez édeskevés. Félek, dühös vagyok, kicsi és jelentéktelen, buta és igazságtalan. Annyira vártam valamit. Mindig, egyre jobban. Anniyra szeretném, hogy meglendüljenek a dolgok. De nem történik semmi. Annyira szerettem volna, hogy az egyik nap, az egyik este, a mai nap, a ma este más legyen. Igazi, meghitt. De nekem nem maradt mára semmi sem. Hallgattam egész nap, magamban, undok csöndben, mert elfogyott a számból a panasz. Minek mondjam a meg nem értett érveket, szitkokat, minek vitatkozzam, hallgatok, csak a zene van, egyik papír a másik után, szép sorban minden.
A fülemben három évvel ezelőtti nyár és a zenék, meg két évvel ezelőtti dalok a koliból. Szép helyek, szép emlékek, jól esik ebbe menekülni, nem csak emészteni magam, aminek semmi értelme és eredménye nincs. Ennyi vagyok, ennyi is maradok. A gondolataim az enyémek, meg az időm, és ma az este, pihenhetek, hallgathatok, nézhetem a képernyőt, mások életét, sorsát, szerencsétlenségét.
Fázom, nehezen pislogok. Kong bennem a semmi, a mécsest nézem, melegséget kellene sugallnia, de nem érzek semmit, ha ránézek, semmi, semmi nincs, csak ez az este, csak a saját hülyeségem, értetlenségem, türelmetlenségem, és a mindezek ellen érzett gyűlölet.
Hétvége, napfény, hűvös szél, messze, messze kéne lenni, a nagy semmiben, sehol, és mindenütt, és tudni mindent vagy nem látni semmit, és feltenni a kérdéseket, vagy hagyni mindent, a válaszokkal együtt, mert a nemtudás nem fáj, és csöndes kedves voltam eddig is, és ez az én szerepem, mert ha másban nincsenek ambícióim, akkor ne legyenek ebben sem. Összekucorodom. Libabőrös vagyok. Meleg nyarakra gondolok, hegyekbe, erdőbe, kulacs és bakancs, a felhők felett mindig kék az ég.

Szólj hozzá!

Címkék: most üres álmos


2008.02.06. 10:47 plüss_Teknős

arc

Nézegettem a képeket, amiket előhívott. Évekkel ezelőtti digitális képek is vannak közte, nagy bulik, nagy partik, kirándulások, csavargások, barátokkal, csoporttársakkal, közel és messze, itthon és külhonban és amerre a madár se jár.
Korábban sem voltak illúzióim, hogy nem éppen rózsás a helyzet. És akkor kérdezte is az orvos, mert kellett a kék könyv a büfézéshez, hogy mitől vannak. Én meg azt mondtam, nem tudom, de azt nem hittem, hogy ennyire rossz a helyzet. Most, a képeken viszontlátni, olyan volt, mintha megütöttek volna. Összeborulva állunk, fiúkkal, lányokkal, magunk készítette képeken, meg másoknak egy képpé összeállva. És nem lehet nem észrevenni. Szép, sima arcok, mosolyok, csillogó szemek. És közte egy arc, egy gyulladásokkal, kelésekkel, kinövésekkel, sebhelyekkel teli, egy ijesztő, egy fájó, egy beteg, egy.. És nem lehet nem odanézni. Az orcán, az állon, a száj környékén. Nagy, piros dudorok, érettebbek, nagyok, kicsik, egész halmok, gócok, agglomerációk. Némelyiken alapozó, mások rikító pirosan virítanak a vaku fényében. Félhomály lesz, nem látszik majd nagyon, bizonyára ilyesmit gondolhattam. Hogy úgyis a háttérben dolgozom, a pultban keverem a koktélokat, és hogy ki látja majd. De itt vannak a barátok, és párdéé van, és olyankor fotók halmaza készül, és benne kell lennem, és odaállok, és mosolygok, legalább ezt ne tenném, mert még jobban feszül az arcon a bőr. Legalább a szemem kihúztam volna, hogy kicsit elvonja a figyelmet arról, amiről nem hinném, hogy bármivel is ellehet.
És ilyenkor eszembe jutnak képek, hogy ez vagy az a színésznő/modell/akárkinek a macája smink nélkül. És hogy valójában ők sem szépek. És hogy hány nem túl megnyerő külsejű csoporttársam van. Meg hogy inkább az arcom legyen problémás, mint legyek nyolcvan kiló, vagy kancsal vagy kopasz. De itt, most, a képeket nézve egyik csigaház-filozófia sem segít. Mert látom, amit látok, a különbséget, azt, hogy mennyire durva lehetett ez kívülállóként, nézni, napról napra. És akkor arról ne is beszéljek, hogy ő meg évek óta nézte, hogy hogyan változnak a felszíni körülmények az arcomon. Egy csoporttárs viccelődött azzal akkoriban, hogy a belső vulkáni vonulat most egészen jó állapotot mutat az arccsontom alatt. Na, ahogy ezeket a képeket nézem, nekem inkább kétségbeejtő.
A lányok azért sminkelik magukat, hogy a szépségüket kiemeljék, nem? Én azt hittem, egy kis sminkkel el tudom kendőzni... ezt. De tévedés, ezt nem lehet elkendőzni. Erre profi sminkkel sem lehetne azt mondani, hogy egész jó. Mert ez borzasztó. Azt sem tudom, hova nézzek. Tisztában vagyok azzal, hogy én vagyok azokon a képeken. És hogy nem egy, nem két embernek elküldtük őket annak idején, hogy milyen jó volt a buli. Uramisten, és én még azt gondoltam, hogy egész jó, ezek még beleférnek, ez még elmegy!! Döbbenetes így, ennyi év után viszontlátni magam, hogy ilyen is volt. És bizakodtam, hogy jobb lesz, hogy majd elmúlik, hogy másnak sokkal csúnyább a bőre, hogy a világ legcsúnyább ikerlányai is férjezettek, akkor nekem sincs mitől tartanom.
Kerestem megoldást, szereket, módszereket, mindenféle kuruzslást, trükköket, mivel és hogyan mossam, mossam-e, de inkább mégse, ne nyúljak hozzá, vagy nyomkodjam szanaszét, lealapozózzam, vagy hagyjam parlagon, napoztassam, vagy ne is menjek fényre, és ha mégis, akkor hány fokos szög alatt süssön rám a nap..?
Ajánlottak orvost, kozmetikust, kozmetológust, dermatológust, hámlasztást, hidratálást, diétát, salátát, egzotikus utazást, de ugye a pénz. Meg bíztam benne, hogy ez átmeneti probléma, magától lett, elmúlik magától. És vártam, egy hetet, egy hónapot, három évet.. És minden csak rosszabb lett. A kis kelésekből nagy dudorok lettek, volt, hogy nem bírtam mosolyogni rendesen, akkora gócok nőttek. Aztán kifakadtak, majd leszáradtak, volt, amelyik csak óriásira hízott, aztán lelappadt, anélkül, hogy bármi lett volna belőle. És elkezdetk megjelenni a sebhelyek. Eleinte csak kisebbek, és csak a bal oldalon, aztán jobb oldalt is, mostanra az egész arcon, a két orcán, és az államon is.
Szerencsére(?) már csak a sebhelyek maradtak. Apró gödrök, árkok, néhány pirosabb folt. Látszik, nappal és lámpafényben is, alapozó alatt is, reggel, mikor nyűgősen felkelek, este, a diszkógömbök fényében, akkor is. Beletörődtem. A sebhelyek környékén petyhüdt a bőr, kinyúlt, meggyötört. Nem lesz szükség ránctalanító krémre, mert másodlagos, hogy vannak-e ráncok.
Maszkban ülök most is. Csak természetes, növényi alapanyagok, nincs tartósítószer, nincs illatanyag, semmi allergén összetevő, csak zöld betűvel írott, friss, ropogós, természetes anyagok. Kimegyek, lemosom, lejárt az idő. Nézem az arcom a tükörben. Akkoriban is mindig úgy néztem, és azzal vigasztaltam magam, hogy nem olyan rossz a helyzet, hogy tegnap csúnyább volt, meg holnapra jobb lesz, meg ez az a holnap, amit annyira vártam, és tessék, tényleg, mintha javult volna.
De látom tudat alatt a fényképet. Hogy mi volt, hogy milyen volt. És hogy akkor is tudtam mosolyogni a tükörbe, a fényképezőgépbe, a szemekbe-arcokba. És visszamosolyogtak. És hozzámbújtak. És megsimogatták ezt az undorító dombvidéket, a vörös Csomolungmákat, a Mont Blanc-okat, a Kékeseket. Emlékszem, ő is mennyit simogatta az arcom, és a kezemre csapott, ha piszkáltam ezt a fertőt. Hogy páran a csoportból is rászoktak, hogy rámszóltak, ne piszkáljam. Elvették a kezem az arcomtól. Szégyelltem magam. De jól esett, mert talán segített.
Hámlasztok, tonizálok, konstatálom, hogy nem lett sokkal rosszabb, mint tegnap. És hogy holnap talán jobb is lehet picit. És hogy kellene keresnem egy nem túl drága kozmetikust. De aztán mégsem, hiszen annyit én is meg tudok tenni, mint ő. És hogy szégyellnék bemenni, hogy ez maradt az arcbőrömből, és hogy hozzon ki belőle valamit. Maradok, nézegetem a tükörben a csatateret, a hormonok, a faggyú, a piszok, a tartóstej, a koleszos anti-higiénia, a pórusok csataterét.
Scarface. A sebhelyes-arcú. Néhány éve a metrón egy kisgyerek úgy nézte az arcom, majdnem leesett az anyja öléből, aki aztán fogta a gyerkőcöt és leszálltak. Közben a kicsi rángatta az anyját, hogy "miért olyan a néni arca...?" Anyuka rákvörösen vitte odébb a gyereket. Én csönben elfordultam. Dühös voltam, szomorú, keserű, tehetetlen.
A nagymamámhoz menet ült mindig egy sebhelyes arcú nő, néhány üléssel előttünk. Kisgyerekként szerettem bámulni az arcát, hogy mi történhetett. Hogy mitől ilyen csúnya a bőre. Mostmár tudom.

Szólj hozzá!

Címkék: arc hétköznapok régen


2008.02.05. 12:07 plüss_Teknős

vasal

Te jó ég, mekkora kupac jött össze megint. Csak úgy tornyosodik a halom a deszkán, alig látni már mögé. Igazad van, bár nem mondod, csak nézel, ideje nekilátnom, és eltüntetni szépen. De előbb hajat mosok, úgysem szeretem teljesen megszárítani a hajam, majd a melegben megszárad magától. Aztán, miközben állok a tus alatt, rájövök, hogy a felszálló gőz meleg ugyan, de a legkevésbé sem száraz..  Na de ez az én formám, gyorsan lecsapatom a hajam, hab, hagyom kicsit, öblít, befúj, szárít, de nem jobban, mint feltétlenül muszáj. Ezzel is megvolnánk, egészen jó lett, szeretem a saját frissen mosott hajam illatát.
Felállítom a deszkát, kicsit vacakolok a lábával mindig, egyszer még otthon odacsípte a kezem, azóta nem nagy bizodalmam van ezekben a tákolmányokban. Bedugom a sárkányt, halkan szuszogni kezd, hogy fogytán már benne a víz. Kimegyek, engedek egy üveggel gyorsan, de aztán eszmbe jut, hogy a virágokat sem locsoltam meg szombaton, így előbb a flórában futok egy kört, hadd örüljön a mi kis virágzó dzsungelünk. Kihúzzák magukat ilyenkor a növénykék, szeretem látni, hogy nagyjából egy fél órával a locsolás ténye után hogy kivirulnak, a levelek nem olyan kókadtak, tényleg látni lehet, hogy teleszívják magukat élettel. A víz az élet, nekik mindenképp.
De aztán a kis tekiknek is, épp tegnap voltam egy állatkereskedésben, és akkorka teknőcöket láttam, hogy el sem hittem, hogy igaziak. Hogy valaki ilyen pici és jelentéktelen formában is lehet életrevaló, túlélő, erősebb, mert hogy még nála is vannak kisebbek ezek szerint. Megmosolyogtatott a tökéletességük, és hogy ennek ellenére mennyire esendőek ebben a számukra oly idegen környezetben. Mint ez a teknőske is, aki most éppen valahol a komód mellett-alatt veszett el tegnap, hogy aztán majd előkerüljön, ha az éhség úgy kívánja. Még szerencse, hogy neki nem kell víz.
A növények fellélegeztek, nem úgy én. Nagy levegőt veszek, hogy legalább a lélegzés rész stimmeljen, bár ebben is van azért még kívánni való, hiszen a torkom most sem az igazi, ideje lenne meggyógyulnom már, de szombat este is olyan köhögés vett elő, hogy azt hittem, a tüdőm kiköpöm, alig éltem. Szóval nagy levegő, ruhára fel. A trikókkal kezdem, mert egyszerűbbek, könnyebb mozgatni őket, jobban fogynak. Egyik a másik után, vannak vagy tizen, de minden napra kell az új, hamar összejön. Szeretem, mikor felveszi őket, meg rá az inget, és olyan üzleties lesz olyankor, megölel, és finom illata van. Szeretek arra gondolni, hogy én mosom és vasalom a ruháját, az én kezem nyomán lesz olyan, amilyen és hogy a kezem nyoma így elkíséri őt egész nap, mindenhová. Mintha ölelném, egész nap. Aztán a trikók után az ingek jönnek, ez már keményebb dió, gallér, ujjak, aztán maga az ing. Nyeklik-nyaklik a finom anyag, főleg a hosszú ujjú, azt a kettőt szeretem a legkevésbé. Fordítok rajta egyet, aztán megint, na, az ujja megint megcsavarodott, a frissen gőzölt anyag azonnal úgy felejti magát, mintha hozzá sem ért volna a vasaló. Szép sorjában, vállfáról le, deszkán jobbra-balra, száll a gőz, nem baj, amúgy is olyan száraz ez a lakás, legalább nem kell a párologtató. Meg a bőrnek is jót tesz a gőz, mondjuk tésztát is főztem ma, és ahogy szűrtem, abból is szállt fel az olajos gőz, az arcomba, a karomra - annyira undorít a zsíros tapintás, ami az olajos gőz után a bőrömön, a hajamon marad. De a hajam megmostam már, ez meg csak víz, finom meleg, aztán meg gőz, és máris csak a farmerok vannak hátra, a kellemetlen keménység, ami a mosástól lesz bennünk, azonnal elmúlik a gőzben.
Egyik oldal, másik oldal, azért vasalónő nem lennék, egész nap a gőzben állni, meg forgatni a sok ruhát, melyik merre gyűrődik, annyira rossz, mikor egymásra hajlik az anyag és a szép simaságban azonnal szúrja az ember szemét a belevasalt ránc. Emlékszem, mikor először vasaltam az egyik inged, és akkor értél haza, és pont akkor szaladt a vasaló úgy, hogy ráncot vasaltam az anyagba, és felszisszentél, láttam az arcodon, hogy ezt tán nem kéne. Kényes vagy erre, tudom, örömet akartam szerezni, csak zavarban voltam nagyon, aztán tessék, máris ott volt a ránc.
Azóta nagy rutinom van, gyorsan, pontosan, alaposan, csak lusta voltam az elmúlt napokban, meg szaladgáltam egész nap. A lényeg, hogy elintéztem mindent, és hogy mostmár a ruhakupac is fogytán. Bár az előbb teregettem ki egy újabb adagot, az holnapra pont megszárad, tehát kezdődik előlröl minden. Nézd, a teknős bebújt a szárító alá! Hozok neki enni valamit.

Szólj hozzá!

Címkék: hétköznapok otthon délután


2008.01.31. 18:26 plüss_Teknős

víz

Mindenhol a víz, hiszen ő az úr. A tó, a patak mögötte, a kis kanális, ami abba folyik, és ami olyan büdös nyáron... Mennyit jártunk ki annak idején. Magunkban, kis csoportban, bandástól, gyalog, biciklivel, kutyával, szerelmekkel, anélkül, örömben, bánatban, társsal és magányban, de mindig ott volt a víz.
A kutya is megszokta a vizet, lassanként ment csak bele, először nézegette a lábait, hogy mi ez az új közeg, aztán meg lehajolt, hogy megszagolja, erre az orrába ment a víz, akkor meg prüszkölt, ki is ugrott belőle rögtön. De aztán visszament, tetszett neki másodszor, meg kapirgálta a kavicsokat a lába alatt, aztán egyszercsak gondolt egyet, nagy levegő - látni lehetett, ahogy nagy levegőt vesz, és lenyúlt az egyikért a víz alá. Bugyborékolt, becsukta a szemét, és kivett egy követ. Kitette a parta, szagolgatta, aztán kaparni meg rágni kezdte, a foga csikorgott a kemény mészkövön. De élvezte nagyon. Aztán elkezdődött a játék, botok, kislabda, egyéb úszó tárgyak repültek a vízbe, eleinte úgy, hogy elérje a partról, aztán messzebb kicsit. Megijedt, mikor először elrugaszkodott, és úsznia kellett, vissza is fordult, hiszen elveszett a lába alól a talaj. De aztán erősebb volt a vadászösztön, csak nekiveselkedett mégegyszer, mostmár bátrabban, és elelvickélt a bothoz, megvan, már hozta is. Nagyon megszerette ezt a játékot, órákon át, kifulladásig képes volt csaholva hisztizni, hogy még egyszer, csak még egyszer dobja el neki valaki. A botot, a követ, akármit. Szeret úszni. De ebben is trükkös lett néhány hónap után. Már nem úszott felesleges köröket, ha kavicsot dobtunk a vízbe - ha nem látta, hogy úszik a víz tetjén, amit oda dobtunk, akkor nem indult el. Csak csaholt tovább, hogy átverés.
Télen meg a frászt hozta ránk, mert repkedő mínuszokban ő ugyanúgy játszott volna, bele a jeges vízbe, ami négy fokon a legsűrűbb, csak úgy kalimpált benne, meglephette, hogy ennyire hideg. Én meg szívbajt kaptam, hogy mire hazaérünk, kopógósra fagy a kutya, aztán mehet is a mélyhűtőbe tavaszig.. Kiparancsolni a vízből, néz rám nagy értetlen szemekkel, hogy most miért nem vicces a móka, meg min vagyok úgy betojva. De aztán megérti látom, mert irgalmatlanul elkezdi rázni a hideg, csak úgy reszket, alig bír megállni is. Csöpög belőle a víz, én meg azt sem tudom, hova kapjak hirtelen, mindegy is, csak menni haza, minél előbb. Gyors törölközés - illetve inkább kihúzgálom a szőréből az apró belefagyott vízcseppeket, ő meg reszket, de hálás, hogy itthon vagyunk, a jó melegben.
Bezzeg, ha esik, azt utálja nagyon. Van, hogy ki sem jön a lépcsőházból olyankor, csak les ki az ajtón, hogy annyira lehet, hogy mégsem kell, inkább menjünk fel szépen, undorító az idő. Nem tudom, hogy bírja ilyenkor, pláne, mikor egésznapos esők vannak, van, hogy napjában egyszer szánja csak rá magát, hogy kimenjen, én sem bírnék annyit, nem hogy az a kicsi test. De bírja, csak megázni ne kelljen.
Én szeretem, mikor apró szemekben esik, szélcsendben, és olyan csöndes minden. Olyankor mindenki lehangoltabb és visszahúzódóbb, jó olyankor csak úgy lenni, a nagy össznépi bánatban. Meg szeretem, mikor hatalmas cseppekben egyszercsak leszakad az ég, és nincs értelme még csak lendületet venni sem, hogy az ember elszaladjon valami menedékig, mert három csepp és bőrig áztál, a víz az úr. Egyszer sétáltunk az Öreghegyen, és aztán jött a nyári zápor, sütött ránk a nap, és elkezdett ömleni az eső, és szanaszét áztunk, mindenünk úgy elázott, hogy két napig száradt, én mégis nedvesnek éreztem. Csoda volt, nevettünk, aztán meg, hiába volt 30fok, rázott minket a hideg, meg az eső is hideg volt, de hatalmas, vicces.
Havat nem láttam már mióta, annyira hiányoznak a nagy telek, mikor jöttek a hírek, hogy ide meg oda kenyeret sem tudtak vinni reggel. Egyszer, tüdőgyulladással, lázasan mentem orvoshoz éppen, hogy beadja az aznapi harmadik injekciómat, amiben benne volt a gyógyszer a világ bajára, na akkor akkora pelyhekben kezdett hullani a hó, hogy alig fért el egy hatalmas pehely a tenyeremen. Hihetetlen volt, olyan, mintha fehér levelek kezdtek volna repülni mindenhonnan. Nem fújt a szél, és a nagy csöndben - munkanap volt, de engem kiírt az orvos - szóval a nagy csöndben hallani lehetett, ahogy a pihék földet érnek. Ahogy halkan, majdnem sercegő hangocskákkal egymáshoz simulnak, összeolvadnak. Meleg volt, alig pár fok ugyan, de mégsem fagyott, így az egész csoda addig a húsz percig tartott, míg elgyalogoltam az orvoshoz. Rettegek a tűszúrástól, így jól esett, hogy ez az apró csoda feloldott kicsit.
A víz maradt a társ a középiskolában, a suli a vízparton, szerelem a vízparton, csak ültünk egymás ölében, és néztük a kacsákat, akik valószerűtlen sebességgel haladtak erre-arra, mint kis csónakok, tiszta időben látszott, ahogy kavarják maguk alatt a vizet. A békák a hínárból lestek, nagyok voltak, kövérek és roppant elégedettek, hogy a csónakázó tóban tengethetik a napjaikat. Tavasszal nem lehetett tőlük tanítani, mert a víz fölé nyúló termekben még csukott ablakok mellett is akkora volt a ricsaj, hogy az ember nem hallotta a saját szavát, magyarul sem, pláne nem német vagy angol nyelven, mert ugye a nyelvi termek voltak a nyugati oldalon. Hányszor maradtunk ott suli után, egész délutánokon át, a padokon, meg a betonon ülve, néztük a vizet, szorítottuk egymást, és féltünk, mert benne volt minden szerelemmel átitatott mozdulatban, hogy ennyire szeretni csak rosszat jelenthet, hogy el fogunk égni, meg fogunk halni ebben az első szerelemben. Hittünk benne, fogtuk egymást, mint kis, megriasztott állatkák. Megtaláltuk a másik felünket, senki nem volt még így, mint mi, soha nem lehet másképp. Nagy szavak, nagy érzések, és semmi nem maradt, csak a helye, meg hogy valóban akkora volt-e ez a szerelem, mint amekkora fájdalmat okozott, hogy elveszítettük egymást.
Az egyetemen is velem volt a víz, az iskola megint a parton, de nagy és méltóságteljes folyó partján, nem ám piti csónakázótó, ez a főváros, baszki! Nagy épület, nagy kihívás, nagy folyó. Kicsi voltam, túlvállaltam, elvesztem. Szerettem volna kiülni a partra, nézni, ahogy elfolyik minden a vízzel, de nem tettem soha, egyedül nem akartam, nem volt kivel, így a víz is, én is maradtunk. Tavasszal meg ősszel hatalmasra duzzadt, a hidak lába alig látszott, nyáron meg három-négy-öt méterre is látszik a betonfal a városban. Hihetetlen, hogy ugyanez a folyó a rakparton is randalírozik időnként.
A Kosztolányin, ott sokat üldögéltünk, szép a tó. Meg a Városligetben, oda verseket jártam írni, elkeveredtek, de szerettem ott agyalni, sokminden bántott akkoriban, és jó volt egyedül lenni a nyüzsgésben.
A Balaton, a Velencei-tó.. A Vörös-tó Jósvafőn.. Meg a Jósva patak - annyi víz, annyi emlék, annyi szép hely, napok, hetek, emberek, érzések, barátságok, amik porba hullni látszanak azóta, és anniyra hihetetlen azt mondani egy-egy ilyen kalandra, hogy 6-8 éve volt. Vagy még több. Az egyetlen családi nyaralásunk a Tisza holtágánál volt. Nem fürödtem még a tengerben.
A víz, a víz az úr - szeretem.

1 komment

Címkék: kutya hétköznapok régen


2008.01.28. 11:34 plüss_Teknős

partitájm

Már délután bizsereg valami bennem, azt még nem tudom ilyenkor, hogy jó vagy rossz, csak érzem, hogy készül valami, hogy én készülök, hogy várom, hogy múljanak a percek, hogy teljen az idő, ami ilyenkor lassúbbnak tűnik, de mégis, haladunk, valamerre, nő az izgalom.
Sms-ek jönnek-mennek, rövid hívások, merre vagytok, mikor jöttök, mit vesztek fel, ki jön még, hol találkozunk. Nekem még dolgom van, egy barátnőmmel találkozom, elsietek, tudom, hogy erre most nem feltétlenül alkalmas az idő. De nőnek bennem a fenntartások, fogy a kedvem, feszült vagyok, gondolatokkal tele, pedig lelkesnek kellene lennem csupán, mert hétvége van, it's party time..
Összekapom magam, egyelőre csak játszósban, elviharzom. Bágyadtan pislogok a villamoson, menni nincs kedvem, csak ottlenni, de még vagy fél óra, míg megérkezem. Halkan cincog a zene a fülemben, azért várom már, hogy lássam a csajokat. Odaérek, beszélgetünk, ki mti dolgozik, merre jár, mit csinál, pasikkal mi a helyzet, a suli hogy áll, áll-e valahogy, panaszkodunk, lelkesedünk, beszélgetünk, jókat nevetünk, kicsit felvidulok én is.
Nem aludtam jól és eleget sem és figyelembe véve, hogy a ma éjszaka kimarad, nem vagyok túl lelkes. Aztán mennünk kell, még összeszedjük a lányt, aki fodrász-kozmetikusnál, átváltozott, bennem nőnek a komplexusok. Csak a hajam volt tizennégyezer a múltkor is, aztán reggelre már nem tartott semmit.. Ekkor én arra gondolok, hogy én még egész életemben összesen nem költöttem fodrászra tizennégyezret; anyám, meg szobatársam vágta a hajam, ami csúcsidőmben majdnem a fenekemig ért, és igénytelen pondrónak érzem magam, mert a mai bulira is megmosni vagyok csupán hajlandó az egész loboncot, és teszem hozzá, több mint egy éve nem voltam fodrásznál, megint.. Sminkelni nem tudok, ha a szemem ki van húzva, akkor ott már legalább egy esküvő a láthatáron, neki meg a smink is négyezer, a csillámot ráadásul kétszer kellett felkenni, mert a hajszárító lefújta az első adagot.
Lapítok, nincs csini ruhám, semmi particucc, csak valami jobb gatya meg felső, mindegy, milyen, mert itt ki nem tűnhetek. Késő van már, úgy volt, hogy még megyünk egy sráchoz, bifórozni, de nem maradt idő, így is, amíg elhozzák a másik havert, egyedül maradok otthon, készüljek már. Mire visszajönnek, megfürödtem, hajam megszárítva, siralmasan nézek ki, illetve nincs különbség egy kedd délután és a mostani szombat este között, ami a külsőmet illeti, nem tudok élni, na.
Kocsiba be, ablakot fel, mert süvít kinn a viharos szél, irány a parti, majdnem tizenegy óra van.. A házban már megy a zene, dübörög, rázza a lelkem. A társaság is jól összejött, vagyunk vagy harmincan, lehet, még többen is, mert biztos jópáran ülnek az emeleten, mint a múltkor. Mindenki szép, mindenkin látszik, hogy a ruhája új és drága volt, és hogy roppant büszke arra, hogy a kis top is ötszámjegyű áron lett az övé..
A lányokon smink van, nem ki vannak festve, ez kérlek, smink. A hajuk nem belőve, ez kérlek, frizura, háromra mentem a fodrászhoz, azt hittem sosem végzünk. Illatfelhők, libbenő copfok, tincsek, villanó hatalmas szemek, fehéren csillogó fogak, halk kacajok, menjünk ki, szívjunk el egy cigit. Kinn áll a füst a garázsban, a kabátok a pingpongasztalon halmokban, a füstöt vágni lehet. Az asztalon kis dobozokban szendvicsek, mellette italok, ásványvíz, energia, némi szesz, de ez másodlagos ebben a buliban.
Köhögök, beteg vagyok egy hete, némileg javultam ugyan, de csak nem az igazi. Kabátban állok, mellettem igazán szép lány-lények szívják a cigiket, megközelíthetetlenek, fenségesek, igaz, üresek is, de nem ez számít.
Benn, a zenében ugrálni, ez megnyugtat kicsit, vagy inkább kikapcsol. Annyira hangos lesz a dübörgés a benti viszonylag kis térben, hogy elnyel minden szót, minden más hangot. Szeretem az enegriát, a  lendületet, ami ebből árad, hogy a basszus a lelkemet kirázza, hogy a mélyládák előtt a fogam összekoccan, és hogy érzem a tüdőmet a mellkasomban. Szeretek táncolni, ahogy visz az ütem, jól érzem magam, így egyben a zenével, ilyenkor nem figyelek arra sem, hgy ezek a tündérlányok merre szállnak, nem számít, hogy mennyire szépek és mennyire mások, vagy hogy én mennyire vagyok más. Elugrálok ebben a közegben is, meg a szigeten a sárban is, meg alszom franciaágyban, meg a sátorban a földön is és lehet felőlem lágy zongora és gitár, vagy 160bpm is, szeretem, mindenféle zenét. Szeretek hatalmas csarnokokban eggyé olvadni tízezer emberrel, a dübörgéssel, a sikítással, a lézerrel, a stroboszkóppal. Szeretek szabadtéren, szemerkélő esőben nosztalgiával gondolni elmúlt szerelmekre, miközben gitárok pengenek.
De itt most nincs gitár, csak a basszus van, csak a dob meg a basszus, a lelkemben dübörög, tiszta vagyok, mégis szállok, száguldom, élvezem a zenét. Néha leülük, iszom valami szörpöt, néha táncolok még, aztán nézem, ahogy jönnek-mennek a szépek, a sikeresek, akiknek bejött az élet.
Eltelik egy óra, kettő, már én sem tudom, mióta vagyunk itt, csak azt érzem, hogy egyre rövidebb a táncos lelkesedés, egyre nagyobbakat pislogok. A buli három körül fordul át, mikor én már kezdek végtelenül fáradni, többekben ekkor üt be a következő kör, nem ismerem az érzést, nem szeretem a szemüket nézni, igaz, nem bántanak, csak kizökkenteni nem szabad őket, mindenki szeret.
Hazavisz a kedves, felkísér, álmos vagyok. Megölel, aztán visszamegy, húzza a hangulat, a szédület, a zene. Én kihullok a ruhákból, iszonyú büdös mindenem a bagótól, a mosógépen hagyok mindent. Eldőlök az ágyon, kis gubóként süllyedek, csak aludni, aludni végre, zuhanni kezdek, egyre lejjeb. Még egy sms érkezik, hogy visszaért, jó bulit, írom, aztán csak alszom, öt óra lassan, félig meghaltam, de alszom, végre, alszom.

Szólj hozzá!

Címkék: hétvége para buli


2008.01.24. 16:01 plüss_Teknős

üres

Mire gondolsz? Nézz rám. Kérlek. Ne légy ilyen, nézz a szemembe, most komolyan. Nem, nem akarok magyarázkodni, nem hallgatsz végig, tudom. Igen, volt már ilyen, meg lesz is, nem is egyszer, és nem, ez most nem más, mint másokkal máshol. Ez most az itt és most, és minden annyira kicsi és gyors és mi megálltunk a nagy térben és időben, csak egymást látjuk, és nem érzünk semmit, csak a hatalmas űrt magunkban és egymás között, és a haragot és gyűlöletet, a másikkal szemben, aki itt ül annyira közel, és mostmár mégis annyira messze, hogy ha kinyújtanám a kezem, hogy megérintselek, azzal taszítanálak el végleg magamtól. Zajos füstben ülünk, kínos csöndek, forgatjuk a poharainkat, a benne langyosodó löttyöt figyelve próbáljuk úgy bántani egymást, hogy legalább annyira fájjon neki, mint nekem idebenn. Nincsenek érvek, ellene, mellette, helyette. Nincs erő, nincs győztes, nincs semmi, csak mi egymásnak, és nem kellett eddig más, és most már nem kell ez sem, és akkor mi lesz velünk, ha senki velünk és mi is egymás ellen fordulunk, vagy épp ez az, hogy nem is egymás ellen, mert akkor azért még figyelünk a másikra - csak úgy lehetek az ellenséged, ha foglalkozom veled, ha tudom, ki vagy, és ellened dolgozom. Nem nem akarok ellenség sem lenni, nem akarok lenni semmi, csak el innen, nem akarok több kérdést, nincs bennem több válasz, nincs bennem semmi, csak üresség, hogy hittem valamiben, és nem a szeretet múlt el, hanem a hitem abban, hogy érdemes. Érdemes? Semmi nem lett jobb az együtt töltött időtől, akkor meg miért sajnálom? Semmi nem lett jobb, de mégis jó volt az együtt töltött idő, akkor bizonyára az fáj, hogy jó volt. De ha jó volt, akkor miért fáj? Mert már nem lesz jó? Hogyne lenne jó. Máshol, mással, másért, ki tudja, miért. De itt, most nem hiszek többé abban, hogy ebből már bármi jó lehet, hogy megér még egy napot, még egy órányi buszozást, még egy beszélgetést, még egy kérdést, még egy érintést. Elfogyott, elfogytam, kiürültem a dologból, kettőnkből, egy üres, fekete lyuk vagyok, ami már nem vezet sehová, csak elnyeli az energiát, mindenből, de nem ad magából semmit. Nem tudok adni már, nem akarok, bezáródtam, elkoptam, tüskék nőttek rám a mosolyaim helyére, már nem simogatlak, már nem akarom az orromban az illatod, nem akarok semmit, csak el innen, messze, a semmibe, ahol nincs füst, nincs csönd, de zaj sem, semmi nincs, de legfőképpen te nem vagy ott.
Ne kérdezz a múltról, már nem mondok semmit, ami szennyes volt, az is marad, hagyj a kérdéseiddel. Elmondtam mindent, te is sáros vagy, én sem csesztetlek ezekkel. Nem, nem kérek inni semmit, kávét sem, tudom, hogy mindig azt ittunk, két tejszínnel, mert úgy finom. Barna a söröd, mint mindig, mert azt szereted, ezt is tudom. Fogytán a cigid, ideges vagy, látom a szemeden. A kezed remeg, a hangod is, gyűlölet van a szemedben. Mennék, de maradjak még, beszéljünk még, gondoljam meg. Miért kérsz, ha már most gyűlölni tudsz? Ha én nem, akkor te tennéd ugyanezt néhány hét múlva, mikor megint erősebb lesz benned a gyanakvás, mint a józan ész. Mikor megint a duruzsolás lesz a hangosabb és nem az én szavam. Nem játszom tovább, elfáradtam, és a dráma attól az, hogy a végén nem marad senki állva, hát akkor én most borítok, elég volt, nem kérek időt, barátságot, nem akarom, hogy megérts, hogy elfogadd, hogy szeretettel gondolj majd rám és hogy írj a névnapomra, nem kell semmi, mert ennyi idő alatt megkaptam mindent, valóban - jót és rosszat, szépet és voltál undorító is, igen, de így volt teljes és éppen ezért nincs tovább.
Ne vívódj, nincs miért, látom a szemeden, hogy értesz és hogy megérted, és hogy te is érzed, és attól, hogy sok idő, még nem kell, hogy mégegyszer ilyen sok idő legyen.. Nem terveztünk, nem ígértünk, ne félj, minden rendbejön, én sem tudom, hogy mi lesz most, de ez így nem megy, nem mehet, nem tudok, képtelen vagyok. Érvek és ellenérvek cikáznak a fejedben, kis mozdulatokkal forgatod a poharat. Rágyújtasz, remeg a láng, csoda, hogy még itt ülsz velem. Hallgatunk, erősnek akarunk látszani, a felesleges képmutatás óriási energiákat emészt, de az önbecsülés marad csupán, hogy emelt fővel.. Ugyan, minek? A lényeg attól még ugyanaz.
Későre jár, mennem kéne, semmi kedvem még egy órát bolyongani a városban. Nem, nem alszom itt, nincs pénzem, nincs értelme, nem akarok, de itt akartam lenni, annyi minden történt itt, akkor ennek is itt kell történnie, keretbe zárva, elkezdtük, eljátszottuk, és befejezzük, mindent itt, mert ez a hely a szívednek kedves, itt vagy itthon, ide tartozol, én pedig hozzád tartoztam, de már nem akarok, mert nem itt van a helyem, így melletted sincs helyem, nem játszom tovább, mert kiürült a szerepem, statisztává váltam a saját életemben, életünkben, nem történt velem semmi, nem múlott rajtam semmi, és nem akarok a saját életem mellékszereplője lenni. Nem megy, nem bírok ki így egy újabb évet, és te sem, és te is érzed, és akkor ne nézz ilyen vádlón, mert ketten vagyunk, ketten voltunk, kettőnkön múlt, hogy nem lesz semmi ennyi év után.
Nem sírunk, tárgyalunk, érvelünk, csapongunk. Ideges vagyok és keserű, szomorú majd hazaérve, a csöndben leszek. Nem fogjuk fel, ez egy újabb lépés, léptünk egyet régen, amiből lett valami, és most, amiből megint lesz valami, és ki tudja, mit teszünk helyesen, és annyira rossz, hogy nem azt érzem, hogy amit teszek, az helyes, hanem azt, hogy meg kell tennem, bármi történjék is. Nem a következmény számít, hanem hogy léptem, hogy döntöttem. Nem erőt érzek magamban, gyenge vagyok és elesett - és eltaszítok mindent, ami valaha is sokat jelentett, mert nem tudom, hogy én mit jelentek ebben a sokaságban, ami a saját életem. És ha nem lesz semmim, akkor csak magam maradok magamnak, és talán meglátom, hogy mi vagyok.
A szeretet nem múlik el - ha igen, akkor nem is volt talán. Szeretem, és jól esik, de nem többé tesszük már egymást, hanem csak rombolunk, nem kell valaki azért, hogy legyen és hogy bántson, én meg tönkretegyem. Dühös vagy? Én is, meg tehetetlen. Nem a helyességét érzem, hanem hogy szükség van erre most, ne aggódj, én sem értem, én is félek. Szorítja a kezem, szeretném megölelni, de nem hagyná magát, most ő akar erős lenni. Későre jár, mennem kell, nem maradhatok tovább.
A busznál állunk, ostobán, két lépésre egymástól, szánalmasak vagyunk, nem tudunk idegenek lenni, pedig nagyot taszítottunk magunkon, egymáson.. És várunk, mint már annyiszor. És jön a busz, mint már annyiszor, felszállok, mint annyi este már, berregés, ajtó bezár, ő lenn marad, integet, én nézem őt, zöldet kapunk, integetek, távolodunk, félek, most már igazán, mert annyit buszoztam így haza már, de most egyedül megyek, és féltem őt és magamat, magunktól, mert nem vigyáztunk egymásra jól.

1 komment

Címkék: beszélgetés vége üres


2008.01.23. 16:56 plüss_Teknős

délelőtt

Kedves vagyok, mosolygós, szépeket mondok, visszamosolyog rám, szép, egész mondatokban felel, szinte embernek érezném magam, de nem nekem szól, ez csak a helyzetből adódik. Mindkettőnk érdeke, hogy itt most csupa jó és pozitív dolog hangozzon el, mindenki megnyerje magának a másikat, megnyissa, belelásson kicsit. Érdeklődő pillantások, egymás szemébe nézünk, mikor kérdezünk, kicsit gondolkodom, ilyenkor félrenézek, de aztán a válaszhoz véve a levegőt, már a szemébe megint.
A kezem az ölemben, igyekszem nem babrálni a körmömet, sem mellette a repedezett, száraz bőrkéket. Egyáltalán, igyekszem az asztal alatt tartani a kezem, mert még jómúltkor letört a körmöm bóling közben, és azóta kétszer is lerágtam, és nem nőtt ki még, és elég hülyén néz ki, hogy minden körmöm megvan, csak az az egy nincs. Szóval csak fogom egyik kezemmel a másikat, szorongok picit. Nem vagyok valóban ideges, mert akkor izzadna a tenyerem - valahogy higgadt bírok maradni, én sem vártam volna ezt magamtól.
Tanultam pszihológiát, nem teszem keresztbe a karom, kihúzom magam a székben, nem kaparom az arcom, és igyekszem nem széles mozdulatokkal gesztikulálni, mert nem illik. Halkan nevetek csak, már amikor nem éppen a köhögést igyekszem elfojtani, nem vagyok még a legjobban, na. Muszáj jó benyomást keltenem, mert azért mégis jó lenne, ha...
Ő, velem szemben, mosolyog, kedvesen kérdezget, minden érdekli. Hogy milyen filmet láttam utoljára? Nem egy ismert film, meg már nyolc éves, de a főszereplő - ja, ő is látta egy másik filmben, nagyon nagyot alakított, valami gyereket, szuper az a film, ha tudom, nézzem meg, tetszeni fog. Suli? Hogy miért ezt választottam? Tetszett, de kevés voltam oda, na. Nem sajnálom, csak most a pénzt, hogy fizetnem kell, szép évek voltak. A családról beszélünk, szépeket mondok a tesómról (közben várom, hogy leszakadjon a mennyezet), szeretettel beszélek a szüleimről, mert tényleg szeretem őket, ők meg egymást, és ettől mindenkinek nagyon jó. Beszélünk a munkájáról, hogy sok, és hogy sokszor fárasztó, hogy időnként nagy a hajtás, és hogy alig látszanak ki a feladatokból, de azért megoldható minden, csak idő kérédse.
Jól esne valami ital, mert nagyon kapar a torkom, de nem merem megkérdezni, hogy kaphatok-e, ő meg nem kérdez, hogy nem innék-e valamit. Kicsit fáradtnak tűnik a szeme, jó is, hogy nem később találkoztunk, nem biztos, hogy ilyen jó hangulatban ellennénk egymással, meg biztos sietősebb lenne akkor az egész.
Az ablakon besüt a nap, kint hideg volt, erős szél, a hajam már nem tart, kis kócosan léptem be, nem lehettem valami meggyőző.. Átkoztam magam, hogy miért aznap reggel mostam hajat, és nem előző nap este, meg hogy a világos alapozóval kentem be a szám mellett a pattanást, nem a sötétebbel, ez még látszik is... A másik nadrágomat kellett volna felvennem, ez nem is annyira elegáns, lehettem volna csinosabb, na. De ezen kár töprengeni, meg már itt ülünk, úgyis mindegy, meg azzal nyugtatom magam, hogy nem a ruha teszi.. És hogy eddig is elfogadtak így, nem-kicsípve, akkor legyen már jó most is ez.
Kedves mosolya van, de látom a szemén, hogy méreget, egyfolytában gondolkozik valamin, engem figyel, de máshol jár. Kérdez, hallja a válaszom, kérdez tovább, beszélgetünk. Én is kérdezek ezt-azt, utólag lényegtelennek tűnő apróságokat. Sok mondatomon veszem észre, hogy hát-tal kezdem, nem kéne, erre legközelebb figyelnem kell. Miközben beszélek, a tárgyakat figyelem, a nagy finomkodásban elkalandozom, koncentrálj, nézz a szemébe, figyeld a szavait, a gesztusait, a mosolyát. Azt hiszem, kedvesnek tart, mert nem beszélnénk ennyit, ha nem érdekelném..
Halkan kordul a gyomrom, igyekszem úgy helyezkedni, hogy ne görnyedjek össze, de ne is szabaduljon ki hang - az kéne még, hogy itt ülünk, nekem meg megkordul a gyomrom, nem egyszer égtem így a suliban, hogy két sorral fentebb kezdtek el vihogni a nagyelőadóban, hogy ez a te hasad volt, baszki? Az enyém ám, mert elaludtam, a reggelim meg még a büfé tulajdonát képezi, baszki. De ez most nem az a hely, ahol megkordulhat az ember gyomra, ennek most tétje van, nem is kevés. De hiába az emelkedett pillanat, a biológia csak visszarántja az embert a valóságba, a földre, a mindennapokba és hasonló közhelyekbe. A hasamra szorítom a kezem, talán kordában bírom tartani az utánpótlást teljes joggal követelő belsőségeket. Halkan köhögök, ettől talán a gyomorkorgás is elmúlik, remélem, nem hallatszott, hogy ez most nem teljesen igazi köhögés volt, hanem csak amolyan leplező.. Mint a filmekben, mikor valaki oson, és a zajt leplezi, vagy hasonlók.
Még néhány kedves, udvarias kérdés, kézfogás, mosoly. Azt hiszem, jó vagyok, de nem lehetek benne biztos, nem múlik semmi azon, hogy most mit érzek.. Nem tudom, mit kellene éreznem, na.
Midenképpen értesítjük, vagy személyesen én, vagy majd a kolléganő jelentkezni fog, igen, nemleges válasz esetén is. Igazán köszöni, hogy eljöttem, szép napot, viszlát.

Szólj hozzá!

Címkék: első beszélgetés kérdések hétköznapok


2008.01.21. 12:11 plüss_Teknős

kehes

Csorog a méz, lassan, fáradtan, nehézkesen húzódik egyre lejjebb a kanálon, hízik az alja, aztán elkezd lógni, egyre kevesebb tartja már, a nagy, kövér csepp komótosan hull a teába, hangtalanul olvad bele a sárgás folyadékba a másik sárga, hogy együtt egy kedves-zavaros, édes-egészséges egyveleggé váljanak. Szeretem az akácméz színét, a világos napsárga színt, amiben benne van egy kicsit a nyár, meg a júliusi negyven fokok, a bódító hőség, amikor maga az ember érzi magát teljes valójában olyan nyúlósnak és ragadósnak, mint ez a kanál méz itt, és a tópart sem hoz felfrissülést, mert belecsusszanunk a hűsnek vélt habokba, ami akkorra, a szezon közepére szintén sárgás egyveleg inkább, híg vizes oldata sokmindennek, amiről nem akarjuk tudni, hogy mi is az igazából és mert nem tudjuk, így nem is fáj...
Szóval szeretem a mézet, az akácméz vidám sárgáját, a nehéz sötét sárgát, amit a virágmézek adnak, az édes-tömény illatukkal, de a legjobban a dohányméz barnáját szeretem - igaz, ez a méz nem szép, mert tényleg olyan sötétbarna, mint a dohány, és markáns illata van, de nagyon finom, csak ritkán lehet hozzájutni.
Belecsorogtunk, a méz és a figyelmem a teába, még egy kis citromot neki, mert tudom ugyan, hogy nem kéne citrommal elrontani, meg hülyeség, hogy abban van a vitamin, a forró teában szegény kis c-vitaminok azonnal a kínok kínját élik át és megsemmisülnek a 70-80fokos, forró, de már nem lobogó vízben, így nem marad más, csak a savanyú citromíz. Szép színt ad a teának, ahogy eloszlik benne a citromlé, egészen kivilágosodott tőle a gyógyító főzet. Mindenféle fűt-fát leforráztam, a gyógyulás reményében, az ázott levelek nyűgösen löttyennek ki a teatojásból, többre voltak hivatottak, semhogy egy forrázás után így repüljenek a szemétbe, de ez van, ilyen az élet.
Kevergetem az oldatot, apró növényi elegyrészek úsznak benne, sűrűnek tűnik az egész a méztől, gőzölög, beleszagolok, jó lesz, azt hiszem.
Kitöltök egy bögrényit gyorsan, teknősös bögrébe, csak a hangulat kedvéért. Szagolom ismét, de most sem érzek többet, mint az előbb, az orrom nem áll éppen a helyzet magaslatán, de még mindig inkább az legyen eldugulva, mint a fejem fájjon. Pedig fáj, reggel óta megy a tamtam a halántékomon, vettem be gyógyszert, nem is éhgyomorra, hogy hasson, ne csak a hasam fájjon, de egyelőre nem mutatkozik túl sok eredmény. A szemem is lüktet, olyan érzés, mintha nyomná valaki, csak nem befelé, hanem bentről kifelé, nehezen pislogok, pedig nem vagyok álmos. Inkább gyenge, pedig aludtam eleget, ettem is, gyümölcsöt is, mert abban van a vitamin, meg rendes főtt kaját is, mert müzlin meg ilyen kutyakajákon meg magokon nem lehet élni, ugye. Laposakat pislogok, be kéne raknom egy adag ruhát mosni.
Összeszedek egy adag színes ruhát, szép nagy kupac, mondjuk a múlthéten voltunk itt-ott, gyűltek az esti füstöltpólók rendesen, ennek bezzeg érzem az "illatát", a hársnál mennyivel erősebb a dohány.. Na, ezt a farmert inkább következő körre hagyom, így is elég lesz a gépnek ez a néhány ing meg a pulcsik. Szépen betömöm a halmot, engedelmesen tülekednek a ruhák, hetes busz, reggel fél nyolckor, csak nincs a ruhákban senki. Mosószer, inkább ésszel, öblítő, Jézus ereje a tisztább ruha titka, ez a rogram jó is lesz. Remélem, a felező gomb nincs benyomva, mert ez inkább másfél adag.. Halkan morog a gép, de nekiáll, engedelmes, türelmes, bár néha lehetne alaposabb.
Engem bent egy másik gépállat vár, ha tüzet nem is, de gőzt okád, ha úgy tartja kedve, és ha beteges, akkor apró vízköveket köhög fel szegény, de pár pofon, és helyreáll a rend. Trikók vannak soron, egyik a másik után, szépen. A beteg testemnek-lelkemnek jól esik a felszálló gőz, meg elvileg a bőrnek is jót tesz, kíváncsi lennék, ha kamillás oldatot tennék a tartályba, akkor egyúttal az arcom kamillás gőzölését is letudnám? Vagy csak vehetnék egy új vasalót..? Tefál, te gondoltál arra is, hogy ilyen marhákat hord a hátán a föld..?
Bár a gőzben állok, mégis olyan, mintha fáznék, lehet, megy fel a lázam picit. Szombat este is pulcsiban ültem a társaságban, a többiek meg ingujjban meg ujjatlanban a csajok, én meg ráadásul nem is a legjobb pulcsimat vittem, és mégis abban feszítettem egész este, rázott a hideg. Aztán meg úgy ugattam egész éjszaka, mint valami kutya - ami érthető is, telihold volt, ha jól láttam, hihetetlen fényes-világos éjszakában értünk haza, és bújtunk aztán össze szorosan, mintha nem is kettő, csak egy apró, lélegző valami lennénk, anniyra szeretek úgy.
De most itt gőzölődöm a vasaló felett, kéne valami búra fölém, meg keringető, hogy egyenletesen puhára párolódjak mindenütt. Az arcomon van számos piros pötty, kisebbek-nagyobbak, vajon azt jelzik, hogy elkészültem..? Köhögök, mintha szurkálnák a torkom, nem bírom abbahagyni. Nem egyszer volt, hogy vizsgáról is ki kellett mennem, mert azt hittem, meghalok, nem bírtam elfojtani a torkomban a nem létező tüskék által keltett ingert. Az apró meningococcus-katonák igazi hősök, ha holmi legyengült szervezetek toroktájékának ostromáról van szó, én pedig sosem voltam az egészség bajnoka.
Elfogynak a ruhák, egy trikót leejtek, lehajolok, mintha mind a 4-6 liter vérem a fejembe szaladna, szédülök picit. Összeszedem a ruhát, magamat, elpakolok, na, még egy bögre teát a népnek, mert az az orvosság a világ bajára. Besüt a nap, szinte valószínűtlen világos van az amúgy sötét szobában, a kedvem is jobb kicsit, bár nem látszik nagyon, mert éppen egy újabb köhögési fázisban lilulok, a konyhába menet. Fogytán a teám, kéne főzni egy újabb adagot. Vagy ebéd inkább? Nem kell semmi, nem vagyok éhes. Áh, sehogy sem jó.
Mindjárt végez a gép a mosással, teregethetek. Szeretem a frissen mosott ruhák könnyed illatát, meg ahogy az amorf ruhakupacból szép, katonás rendben sorakozó ruhaneműkké avanzsálnak. Halkan szól a zene hozzá, ha hangosabb lenne, bántaná most a fülem, a fejem, a létem, de így halkan-finoman jó, meg jól esik tenni-venni hozzá.
Szunyóka délután? Nem tunyulhatok. Már a centrifuga program megy, míg végez a gép, pont felforr a víz egy újabb teához.

Szólj hozzá!

Címkék: tea otthon ruhák kehes


2008.01.18. 16:20 plüss_Teknős

recept

Türelmesen ülök, erre van szánva a nap, szép magyarsággal. Nem keltem korábban reggel, nem láttam értelmét. Teljesen mindegy, hogy reggel nyolcra megyek, vagy csak tizenegyre, eddig mindig ott ültem legalább egy órát, ilyen ez.
Csak elindulni nem volt kedvem, de jót tesz már annyi nap után kimozdulni kicsit. Zárom az ajtót, gyanús neszek, esik, megint. Na jó, visszamegyek ernyőért, mert a kapucnim sovány vigasz. Ajtó kinyit, hol az ernyő, úgy emlékszem, ide tettem, meg is van, a sapka alatt lapult a fiókban. Ajtó bezár, kapkodó mozdulatok, pedig nem sietek, de valahogy nem tudom lassan csinálni. Pikk-pakk, bezár megint, mehetünk. Még a zenét elindítom a fülemben, jól esik valami zörgés, eleget hallgatom az autók zaját, meg mások cipőkopogását, én is szeretnék szép kopogós cipőt, meg hozzá illő kosztümöt, meg munkahelyet, ahol egyrészt megkeresem a kosztümre valót, másrészt meg elvárják, hogy ki is nézzek valahogy, és ne csak nézzek-hallgassak befelé, és a mondandómat meg tartsam meg magamnak.
Bár ez sem feltétlenül igaz. Mert lehet hogy jobb lenne, ha mindig csak a bakancs, meg a bőrszandál? És farmerban a hátsó sorban, backoffice, csak nyomni az entert, és várni, hogy ebédidő, aztán meg irány haza? És hogy na ma csütörtök, akkor holnap péntek? És mivel nem tudok semmiről, véleményem sincs semiről, csupán arról, hogy a kajáldában ma is sótlan volt a leves. És minden hónapban kimeríteném az a-hitelem, és félnék, hogy jön a nyár után az ősz, és mindenki volt Krétán meg Rodoszon, de legalább két hetet a Balatonon, én meg a teraszon, és te voltál kájtozni? Meg hajókörúton? Én meg ezalatt gyroszozni, igaz, csak a Kiskörúton..
Na de szól a zene, csak valahonnan messze hallom, ahogy kopognak a cipők, motor sem zúg, majd a metró, csak érjek már oda, nincs rajtam sál, és befúj a szél, és a hideg ujjak a nyakamon, nem hiányozak most, a múltkor nem volt ilyen messze ez az aluljáró. Kis kék katonák a mozgólépcső tetején, tudom a jelszót, van bérletem, én ilyen tisztességes, ennek megfelelően a lúzer osztályba sorolható kis kripli vagyok, becsületes, ha beledöglünk is. Mosolygok, még az ellenőröknek is, de nem mosolyognak, nem rám vártak, nincs abban izgalom, hogy a bérletem érvényes és eredeti, a diákom is a sajátom, és van matricám, és nem vagyok sem ittas, sem hajléktalan, sem semmilyen szempontból megkérdőjelezhető. Levegő vagyok, a rendszerük nem érzékel engem, a radarszint alatt repülök, a mozgólépcsőn lefelé, a mélybe, a tömegközlekedés bugyrába, bár nem ez a legmélyebb, a Deák tér a legmélyebb, az meg azért odébb van. Mindennél van tehát lejjebb, na, le is értem, de jó meleg van, csak levegő nincs, a langyos széndioxid, szénmonoxid, ózon és nitrogénoxid molekulák csapódnak az arcomba a széllel/huzattal, elkélne valami antioxidáns, legalább néhány szem narancs, abban van ilyen állítólag, csak nem tudom, hogy kenni kell, enni kell, vagy csak elég, ha rápillantok a citruspultra a boltban.
Itt a szerelvény, sárgás szemmel, zúgva-bőgve, belül kellemes, családias a hangulat, minden kapaszkodóra jut 1,78 ember, nem is olyan nagy a nyomor, elvégre felfértem elsőre, nem igaz? Záródnak az ajtók, kérem vigyázzunk, ha lemaradtunk, csak magunkban anyázzunk, otthon a tükör előtt pipiskedve még nem volt ennyire sürgős, akkor most ne ezen a 3-6 percen múljon, meg vigyázat, a mérgelődés, a stressz árt a bőrnek, meg a szívnek, meg a körülöttünk állók, esetleg a sajátunkénál kicsit jobb kedélyállapotának is. De én azon szerencsések táborában vagyok, akik immár körön belül, a szerelvény hasában a Jónások, és törtetünk előre az alagútban, még három megálló, és ott vagyok, nem is kell sokat sétálnom az állomástól.
Sorbanállás, beletörődő arcok, fizetünk, ellátnak, a baját mindenkinek, alaposan. Nekem nincs, szerencsére, vagy csak nem tudok róla, már évek óta majdKövetkezőReceptíráskorSzűrés, halogatok, pedig - vagy éppen ezért - semmi panaszom. Újabb sorbanállás, mivel nincs választott orvos. Aztán sorban ülés, majd szólítanak, közben hallgatózom - én már félkilenc óta itt vagyok, mégsem vizsgáltak meg, én meg megbeszélt időpontra jöttem, aztán nincs is itt a doki, nekem meg munkába kell mennem, én is az egészségügyben dolgozom, csak én fogorvos vagyok, basszus, ott nem így mennek a dolgok. Ja, maga még dolgozni megy? Én direkt szabit vettem ki, mert itt nem lehe haladni. A receptírás nem tart addig, míg ezt a mondatot leírom, ehhez képest másfél órája ülök türelmesen. Hoztam könyvet, negyed éve rejtvényújságot, előtte negyed évvel meg éppen valami vizsgára készültem, úgyhogy faarccal nekiálltam tanulni. Közben lesajnáló kismamapillantások apró szúrásait éreztem magamon, hogy nem tudok én nyaralni, meg nem tudom még, mi az élet, képes vagyok azt a szart tanulni, holott az életnek mennyivel nemesebb problémái is vannak, mint az egyetem.. Én meg laposan pislogtam rájuk, a kisebb-nagyobb hasukra, ami tüntető jelleggel púposodik mindegyiken. Van, aki áll, látszik rajta, hogy élvezi az állapotát, a hasa az élete része, a keze a pocakon, mert így természetes. Aztán van, aki aggódik, inkább dörzsölgeti, sem mint simogatja a hasát szorong, gondolom, az első. Van, aki felvág - nehezen jöhetett össze, vagy ezzel fogta meg a férjét - szinte fellöki a nagy pocakkal az előtte állót, pedig éreznie kellene, hogy meddig tart ő és az újdonsült családtag.. Hangosan sóhajt, önelégült arccal méregeti azokat, akiknek kisebb a hasuk, mit tudnak ők még.. Azok meg pláne menjenek a sunyiba, az olyan vesztesek, mint én, hogy még egy gyerekem sincs, hanem inkább a jegyzeteimre pazarlom a drága időm. Hát normális vagyok én? Majd harmincévesen akarok szülni? Más ennyi idősen már rég férjnél van, téged meg még csak el sem jegyeztek..?
Aztán a másik véglet, akinek összejött, de fel is adta. Hatalmasra hízott, mert kettő, bár  a hajdanvolt hölgyet elnézve legalább három helyett eszik, és mozogni meg nuku, nem lesz ő a régi már, ha Norbi jön, ha Alexandra, mert ő minden a családért, és a te gyereked miatt lettem akkora, és a családunkban amúgy is mindenki hízékony, és ugye így is kívánatosnak tartasz..? Szólítanak, bemegyek.
Rövid kérdezz-felelek, nincs panasz, nem voltam szűrésen, igen, legközelebb elmegyek, köszönöm, viszlát. Csak néznek, hogy ennyi, végeztem? Se egy abortusz, se egy kiadós nemi betegség és az ahhoz dukáló ejnyebejnye és tanácsadás? Még csak nem is puffogok, hogy ezért a két percért másfél órát ültem itt? Öltözök, csendben. Majdnem szégyellem magam a birka türelmemért, és mert egészséges vagyok és magas, vékony és gyermektelen. Elhúzom a csíkot, egy aprócska lány mosolyog rám a mélyből, éppen csak tud járni, anyuka a másodikkal a pocakban ül, ő nem tűnik olyan ellenségesnek, mondjuk nem is rám néz, olvas éppen.
Esik, apró szemekben, pont annyira, hogy az ernyőt tulajdonképpen nem érdemes kinyitni, de ha nem tenném, akkor azért vígan eláznék a metróig. Komótosan slattyogok, egyszer majd én is állok itt nagy hassal? Álmodtam már, hogy lakik bennem valaki, furcsa volt. Most is gyermeket vár egy ismerős, egy hónap, és egyel többen lesznek ők is. Egy másik ismerős három évet küszködve tett szert gyermekre, nehéz volt, drága és fájt, de csak összahoztak egy porontyot, mikroszkóp alatt, könnyek között, összeszorított foggal, kétségbeesve, de megvan, öt hónapja lassan. Egy másik pár csak most kezdi még - nekiálltak, csodára vártak, és kiderült, hogy annál azért nagyobb a baj, sem hogy el  lehetne bagatelizálni.. Hormonok, kis tabletta, nagy tabletta, injekció, tippek, trükkök, kezdőknek, haladóknak, én meg csak kapkodom a fejem.
Teljesen gyermeki kíváncsiság van bennem csupán - ha akarom, lesz-e majd? Egyből, vagy stresszelni kell? Milyen lesz a keze-lába, szép lesz-e vagy nyomott picit, sírós vagy sokat alvós? Nem érzem a vágyat. Csak a kíváncsiságot. Nem kapkodom fel a másét, és nem gagyarászok, hogy jújDeÉdi.. Állítólag sokkal jobban fejlődik a beszédkészsége azoknak a gyerekeknek, akikhez ember módjára beszélnek,és nem úgy, mint egy kis kutyuliMutyuliTündérBogárkához. Értem, laikus vagyok, kussolok, de az én gyerekem fölött ne gargalizáljon senki, van annak a gyereknek neve, meg ért magyarul, csak még nem válaszol..
Van kis dolgom a városban. Esik, morcosak az emberek, a zebránál messze állnak a járda szélétől, fröcskölnek az autók. Mikor leszálltam a buszról, épp egy újabb kismama szállt fel, csak oldalról mutatta a pocak, hogy ketten-van, és csinos volt, mosolygó szemekkel, hátrafésült hajjal - nő maradt, és jobban nő volt, mint valaha, pedig akkor és ott láttam egy pillanatra csupán.

Szólj hozzá!

Címkék: metró terhesség várakozás recept


2008.01.17. 10:28 plüss_Teknős

séta

Hihetetlen, ez még csak a második óra. Mintha már egy örökkévalóság óta itt lennénk, és földtörténeti időléptékkel mérhető, hogy mikor dobott ki az ágy...Halványan emlékszem csak, hogy reggel csipogott valami óra, valahol messze, az ágyam szélén túli vadregényes vidéken, és nagyjából az infratapogatóimmal találtam meg a csitító gombot az szerkezeten, mint a kígyók, csak sejtettem, hogy eltalálom, csak még tíz percet, na jó, akkor nyolcat, csak még egy kicsit hadd maradjak ebben a gubóban, amit a takarómmal képeztem magam köré, az elmúlt éjjel, kemény munkával, hogy reggel a bebábozódás tökéletes legyen. De aztán a báb is beérik, és eljön a pillanat, hogy ki kell bújnia, a kész kis lénynek. Nos, amikor negyed hétkor az óra csipogása belehasít a külön kis világba, ahol én még javában álmodom, nagyon fájdalmasan érint, hogy máris eljött a pillanat, amikor ismét ki kell lépnem az életbe, a mindennapokba, de legalábbis egy újabb kedd veszi kezdetét, amikor igazából semmi, de semmi nem kecsegtet jóval, mert egyből az villan át az agyamon, hogy ma egyrészt lesz hetedik óra is, mésrészt a harmadik órában dolgozatot írunk, és egyelőre még abban sem vagyok biztos, hogy a könyvben hol kell majd keresni az életem folytatásához és majdani sikerességemhez elengedhetetlen információkat...
Fordulok kettőt, anyu már kint tesz-vesz, készül a kakaó, ez a csúcspont a reggelben, már hosszú évek óta. Elmaradhatatlan, megkérdőjelezhetetlen. Egy biztos pont a reggeli zűrzavarban, mikor mér nem vagyok se élő, se működő tagja a társadalomnak. Gyorsan öltözöm, egy sárga szempár sürget, hogy idő van, menni kell. Fülhegyezés, farkcsóválás, orral póráz felé bökdösés, türelmetlen nyöszörgés, értem én. Nadrág, cipő, kabát, gépies mozdulatok, az agyam még alszik, ezek csak az izmok, tudat alatt készülök el. Póráz a zsebbe, magammal kell vinnem, mert kösd meg, nehogy megijesszen valakit, meg elszaladjon valamerre.. Tudom, tudom. Sokszor egészen a vasútállomástól jövünk haza gyalog, póráz nélkül, csak ne legyen nagy a forgalom. Ha nyugodt vagyok, és szólok neki, akkor megáll a zebránál, meg az úttest szélén, és csak akkor indul el, mikor én is. Nem figyeli sem az autókat, sem a lámpát, annyira azért nem okos, de engem figyel, és érti, hogy ha én megállok, akkor neki is meg kell, és nem mozdul, amíg én nem teszem. Ügyes ő, és érzi, hogy bízom benne.
Három lábon billeg lefelé a lépcsőn, kicsi kora óta így megy lefelé, nem tudom, miért. Ép mind a négy lába, a körme sem hosszú, mégis ilyen bicebócán halad lefelé. Megáll minden fordulóban, néz fel vissza rám, haladhatnánk gyorsabban is, mondjuk neki sürgősebb, mint nekem, de azért gyorsítok. Kilépünk a lépcsőházból, arcomba vág a hideg, de legalább ettől biztosan felébredek. Fázósabb vagyok még, a testem ágymeleg, az érzékeim tompák, lassan bandukolok a kis hölgy után, aki már egészen messzire előre szaladt a dombok felé. Szaglászik, egy kicsit itt, egy kicsit ott, olyan, mint mikor én sorban megnézem az e-mail címeimet, hogy jött-e levél. Aztán jön az ihlet, kis dolog, egy, kettő, kellett már eléggé. Innentől jobban figyelek, én sem szeretem a fűben lapuló kis aknákat, amit aztán biztos a frissen tisztogatott lábtörlőn veszek észre, hogy ma is szerencsém volt.. Szóval zacskó a zsebben, éberség, bajtársak, éberség. Megkönyebbült kapirgálás, természetesen a szélrózsa minden irányába, az ürüléket kivéve. Odaslattyogok, felszedem. Nem szégyen ez, elvtársak, nem szégyen. Még vagy tíz évig nem lesz gyerekem, de ha lesz, sem szeretném hogy majdani ürülékekbe való taposástól/tenyereléstől kelljen féltenem. Mert egy gyerek igenis játsszon a fűben, másszon fára, szedje össze a bogarakat, még ha ettől én frászt is kapok. És a fűben hempergés élvezet legyen, ne pedig para.
Szóval, ma reggeli akciónk sikeres volt, kis játékkal kell lezárni a rítust, keressünk követ, vagy legalább egy faágat, ami tökéletes játék a maga egyszerűségében. Kő kerül ma terítékre, nem egy termetes darab, de a célnak megfelel. Dombnak felfelé dobom, így a lelkes kirohanás nagyobb erőfeszítést igényel, pattan a kő, kettőt is, én már nem látom, hol van, de elégedett arccal hamarosan megjelenik a hölgyemény, ha nem kellene tartania a követ, akkor fülig érő szájjal, megvan, elkaptam. Visszahozza, de nem teljesen. Nem tudtam megfejteni, és nem tudtam változtatni sem rajta, egy méterre hozza vissza nagyjából, és ott, ha kéremSzépen, akkor elejti. De nem hozza egy méteren belül. Engedi, hogy felvegyem, igyekszem nagyot dobni, de nem mindig sikerül. Már régen nem működik a trükk, hogy csak üres kezet lendítek, átlát a szitán, pedig több helyen olvastam, hogy nem látnak jól. Mostanra már, ha nem felőlem fúj a szél, és messzebb vagyok, mint 5-6 méter, már nem ismer fel, nem lát jól. De a hangra figyel, csak nem lát meg már.
Játszottunk is, megkönnyebbülten indulunk vissza a lépcsőházhoz. Még egy gyors rutinellenőrzés-szaglászás, nem járt erre azóta senki, mehetünk fel. Felfelé négyláb, lépcsőfordulóban visszapillantás - a következő lépcsőszakaszt mindig egyszerre kezdjük el, de mindig ő ér fel előbb, ha megugrom, ő is szaladni kezd, és fölényes pillantással tekint le rám, hogy akkor is ő a gyorsabb. Fent már kész a kakaó, amiből mindig jut neki is kicsi, enélkül nem teljes a reggel. Aztán szétröppenünk, szerencsére érti, hogy néhány óráról van szó, és hogy nem a világvége jött el, csak egy újabb munkanap kezdete.
Nem sokan vannak még az osztályban reggel, álmosan ásítozunk. A fő tanulósok még nem jöttek, így senki nem sopánkodik még, hogy te jó ég, vajon mi lesz a dolgozatban. Az első óra egyik könyvét lapozgatom, nem tudnám megmondani, hogy mi volt az előző oldalon, de pótcselekvésnek megteszi a papír pörgetése az ujjaim között. Lassan megjön mindenki, bár a vonatosok megint nincsenek, biztos késett a személy, szinte minden héten van olyan nap, hogy nem érnek be az első órára. Nem irigylem őket, mert ugyanakkor kelnek, mégis hiába dekkolnak a vasúton egy órát, vagy csak egy felet, annál mégis többet ér itt lenni a suliban. Eltelik az első óra, nem tudom, mivel, azt tudom, hogy töri volt, de hogy hol.. Merre.. Biztos meghalt valaki, de előtte háborúztak, meg trónviszály is volt, nagy egyet nem értés, felkelés, lázadás, felségárulás. A szünetben kajáltunk, jól esett, és most itt bambulunk, irodalom, fájdalom, mélabú, alliteráció, deux ex machina. Nézegetem, mi kell a következő órára. És számolom, hogy mennyi van még hátra, még a napnak a harmadán sem vagyunk túl. Nem baj, remélem, lesz még puncsszelet a következő szünetben is a büfében. Kiülünk majd a fórumba, majszolunk. Lássuk kedves szerzőnk következő, meghatározó versét, melyben elérhetetlen szerelmét élteti.. Igen tanárnő, már olvasom is.

1 komment

Címkék: kutya reggel séta ébredés


süti beállítások módosítása