HTML

plüss_Teknős

Mindenki másmilyen, és én olyan vagyok, mint bárki más. Reggel kócos-"hol_a_kávém", este nyűgös-szöszmötölős. Azt hittem, hogy nagy dolgok várnak rám (biztos várnak valahol) de aztán mégis itt vagyok és max. vaníliás pudingra futja. Igaz, befőttel. Bánt, ha bántanak, mégis, én is bántok másokat és nem mindig kérek bocsánatot. Nem szeretem, ha leragad a palacsinta! Olyan vagyok, mint a teknősöm, behúzott nyakkal, de csakazért is megyek előre - és kb. a kilátásaim is hasonlóak, mint neki. Sokat kérdezek, sokat felejtek, sokat késem, sokat alszom, sokat hibázom és sokat gondolkodom elmúlt dolgokon, ami nem vezet sehova, mégis jól esik. Nem kéne ennyit a gép előtt ülnöm. Ki kér teát?

..hányadika van..?

április 2025
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30

Címkék

álmos (5) álom (1) alvás (2) arc (2) beszélgetés (3) buli (3) csók (1) délután (4) ébredés (2) édesség (1) együtt (2) elégtelen (5) első (2) én (8) fagyi (1) hétköznapok (11) hétvége (8) jegy (1) kamasz (1) kehes (1) kérdések (3) kerékpár (2) kolesz (1) kutya (2) lassú (4) metró (2) most (9) nyár (3) otthon (5) para (3) puska (1) recept (1) régen (5) reggel (2) ropi (1) ruhák (1) séta (2) sor (1) strand (1) születésnap (1) tavasz (1) tea (1) terhesség (1) tévé (2) tömeg (1) üres (5) utazás (4) várakozás (4) vége (2) vizsga (1) vizsgaidőszak (1) Címkefelhő

2008.02.22. 08:50 plüss_Teknős

leülve

Ilyen ez, mikor keveset alszik az ember. Annyi féle formája van, de a lényeg ugyanaz. A világ gyors és zajos, világos, izeg-mozog, én meg csak a fejemre húznám a takaróm csücskét, hagyjatok.. Sokszor sokat voltam ébren, úgy is, hogy szerettem volna, úgy is, hogy tudtam, nem lesz jó vége, virrasztottam munka és szerelem miatt, örömből, és mert evett a penész.
Dolgozni kifejezetten szerettem éjjel. Este, mikor az ember leginkább pörög, menni kellett, kezdeni, nagy levegőt venni, és tenni a dolgunkat, mintha egész nap nem azt tettük volna. Több meló is volt, otthon gyerekek voltunk még, és ennek megfelelően nem túl nagy felelősség hárult ránk - tekintettel az életkorunkra, meg a munkavégzés idejére. De ketten mentünk, egész éjszaka hülyéskedtünk, tartottuk egymásban a lelket a holtpontokon, meg időnként összevesztünk, mert fárdatak voltunk, és türelmetlenek.
Azokban az időkben munkán kívül is sok volt az éjszakázás - ártatlanok voltunk, "jógyerekek" - nálunk nagy csibészség volt már az is, ha csak hajnali négykor mentünk haza. Nem diszkóztunk, nem drogoztunk, én még csak dohányozni sem tanultam meg - azóta sem - csak lógtunk lenn, együtt és egymáson, és hétről hétre megváltottuk a világot. Néztük a holdat, vártuk, hogy múljon az idő, hihetetlenül fontosnak tűnő dolgokról beszélgettünk, amik kitöltötték az életünket - akkor, de most egyet sem tudnék említeni az átrágott témák közül. Pénzünk nem volt, nem is kellett, akkoriban a lakótelepen még csak egyetlen éjjel-nappali volt, ahol mindent aranyáron mértek..
Gimi végefelé kezdtünk el bulikba járni, persze szigorúan szombatonként. Eszünkbe sem jutott, hogy a hétnek hat másik napja is van még, mikor a kocsmák, meg a kávézók ugyan úgy nyitva vannak, hogy élettér jusson a fogyasztói társadalomnak. Hétközben suliba jártunk, és akkor csak az a hermetikusan zárt világ létezett, a hétvégi ugrálás nem szűrődött be a hétköznapokba. Nem voltam csinos, nem nyavajogtam anyunak drága sminkért meg márkás cuccokért, nem érdekeltek a divatos felsők és a cifra színű körömlakkok, nekem ez kimaradt. Nem tudtam, nem tanultam meg, hogyan kell pasizni, nem rúgtam be tizenhét évesen, nem voltak képszakadásaim, de számtalanszor végignéztem másokét. Buliztunk, amíg jól éreztük magunkat, aztán ment mindenki szépen haza, vigyáztunk egymásra, mert kicsi volt ugyan a lakótelep, de jobb félni.
A másnapot átaludtuk, háromig-négyig lustálkodtunk, hogy aztán koraeste még összefussunk picit, és mindenki elmesélje a saját verzióját az estével kapcsolatban. Elcsigázottak voltunk, de tele élményekkel.
A bulizás aztán a koliban - azt nem mondom, hogy keményedett, mert ez nem igaz - de merészebbek lettünk. Rendezvények idején napi két-három órákat aludtunk, soha nem jártunk olyan lelkiismeretesen órára, mint mikor előtte ötig lenn baromkodtunk az aulában. Karikás szemekkel, gyűrött arccal, fásultan, teljesen lelassulva és befordulva, de beültünk az órákra, a legunalmasabbra is, ahol soha nem volt névsorírás - és némán tűrtük, amit ránk mért a sors, hogy nekünk a legszebb diákéveink kialvatlan killódásban telnek egy filozófiaóra legsötétebb bugyraiban.
Az éjszakai munka már komolyabb volt, mert pénzzel is dolgoztunk, nem lehetett lankadni, de itt is volt társaság, akivel beszélni, ökörködni lehetett. És a nap értéktelenebbnek érzett része, a mindig lassan vánszorgó délelőtt alvással telt, mintha nem is lett volna. Már nem aludtunk, csak nagyjából egyig, aztán ebéd, és miénk volt a nap. Éjszaka nyugi volt a melóban, a magunk tempójában dolgozhattunk, szerettem, hogy nem lihegett a nyakamban senki, hogy van-e dolgom. Meg a pénz sem volt rossz - na jó, nevetségesen keveset kerestünk, de a kolis lét igényeit minden szempontból kielégítette az a kis pénz.
Azóta a bulik a végletekbe csapnak át. Hétköznap, vagy hétvége - teljesen mindegy. Magyar pop, vagy külföldi elektronikus - teljesen mindegy. Ha éjfélig bulizunk - úgy is jó. Ha reggel fél ötig, akkor meg pláne jó. Kínos hazagyaloglások, vagy éjszakai tülekedés helyett sokszor taxi a gyors és biztos megoldás - amire a pénzt sajnálom ugyan, de amikor nyolc perc alatt otthon vagyunk, és a hajamból még száll a füst, de már szórhatom le magamról a rohadászsagú ruhát - olyankor egy pillanatra úgy érzem, lehet, hogy mégis megérte azt a pénzt.
Egy-egy szó szerint kimaradó éjszaka után olyan tudok lenni, mint akit megvertek. Kócos vagyok, csipás az alkalmilag bevetett halovány sminktől - ez egyébként baromi undorító, hogy mintegy fél milligramm szemceruza öt grammnyi csipát eredményez, ami óriási tömbökben lóg a szemem sarkaiból. Mi lenne, ha rendesen ki lennék festve..? Külszíni szénbányát nyitnék, és meggazdagodnék. A hajam botrányosan büdös, legszívesebben letolnám az egészet, mikor levetkőzve ugyanolyan büdösnek érzem magam, és rájövök, hogy a hajam az, de én hajnali ötkor ugyan nem fogom megmosni - ergó, ugyanerre az undormány bűzre fogok délután is felébredni.. Nem tudom megszokni, na. Az érzékeim pedig tompák - zúg a fülem, lassan fókuszálok, mert ég a szemem kicsit, nem hallom meg a telefont, hogy csöpög a csap és hogy zúg a számítógép. Begubózom - ha eddigre elmúlik reggel hat óra, akkor nehezen alszom el - ilyenkor van a holtpont, ami, ha sikerül átvészelni, nagyjából délelőtt tizenegyig garantálja az ébrenlétet - hihetetlen, hogy ki tud maradni úgy egy éjszaka, hogy az ember teste becsapja magát, és valahonnan, rejtett fiókokból új energiákat szedeget elő, és megy tovább a mókuskerék, azt leszámítva, hogy száraznak érzem a szemem, úgy, mintha mi-sem-történt-volna.
Szeretem figyelni a testem, hogy hogyan reagál egy-egy szituációban - betegségekre, izomlázra, ilyen nem-alvós terhelésre. Nem vagyok mazohista, de még a fogfájás is egyfajta felfedezés - mi zajlik bennem, mi fáj és basszus, hogy a fenébe' lehetséges, hogy egy ilyen picike semmi dolog, mint az ember foga, ennyire piszkosul tud fájni. És tavaly nyár óta megértettem a mondás igazságát is - ha az embernek fáj a foga, akkor nem létezik semmi más. Csak a fogfájás, meg én - mert nem látszik, hogy fáj, hogy mennyire mocskos módon fáj - és még mosolyogni is képes az ember, ami mondjuk egy lábtörés esetében elég nehéz..
De kialvatlannak lenni szerencsére nem fáj. Lassú vagyok csak, látszólag kedvetlen, a megszokottnál némileg pesszimistább, és morgósabb kicsit. Ilyenkor szóvá teszem, hogy mintha kevés lenne a cukor a kávémban, szorít a cipőm és zavar, ha az előttem levő nem húzta le maga után a vécét. Az átlagosnál három perccel többet kések, és elfelejtem magammal vinni a hajgumim. És mivel reggel mostam hajat, hogy utastársaimat ne zavarjam parti-mocskos mivoltommal, a frissen mosott hajak szanaszét szállnak, engem meg a lobonc alatt esz az ideg, mert a szemem, a szám és a hócipőm is tele van a szálló hajakkal. De sebaj, majd szunyókálok egyet délután - igazából kora este, mert addigra érek haza - és akkor helyreáll a világ egyensúlya. Addig ez is csak egy fáradt, nyűgös hétköznap marad, egy kialvatlan, morcos velem.

1 komment

Címkék: lassú álmos


2008.02.20. 20:37 plüss_Teknős

kocka

Ha megszimatoltuk, hogy elmarad egy óra, vagy csak az utolsó pillanatban elment a kedvünk az aktuális, minden bizonnyal hihetetlenül fontos órától, akkor kaptuk magunkat, meg a cuccunkat, táskákat, kabátokat, fénymásolni valót, meg szóltatok a többieknek? És aztán szépen átballagunk. Sörök a srácoknak, ha már nem lesz más aznap - azért mégsem kéne piaszagúan visszamenni. Az én favoritom a bundáskenyér, nem tudtam úgy odamenni, hogy ne egyek legalább egyet.
Nem szerettem benn leülni, mert mindenem, a ruhám, a hajam is magába szívta a sülő olaj szagát. De jó időben padok voltak és vannak az épület mellett és mögött, ahol úgy gyűlnek az ismerősök, mint morzsára a verebek. Ha süt a nap, és jó idő van, akkor gyakran úgy kellett odakéredzkedni a padra, mert nem volt szabad hely. De nyaranta csak fogtuk a poharakat meg a papírtálcákat, és kiültünk a fűbe, elhevertünk, néztük a felhőket, egymást, sztorizgattunk, vagy csak bambultunk, paráztunk, hogy mit kell a jövő hétre megtanulni, mit kell leadni, kinek hányadik hiányzása ez éppen, és hogy jövő héten bemegyünk az előadásra is, esküszöm.
Annyira más volt minden, annyira egyszerű, annyira felszínes, könnyed és céltalan. Nem terveztünk, nem aggódtuk túl magunkat, mert nem volt min. El lehetett aludni, hivatkozhattunk arra, hogy dugó volt, ha elkéstünk, és olyankor a koliban heverésztünk, hatalmasakat aludtunk a világmegváltó előadások helyett. Elkunyeráltuk egymás jegyzeteit, és segítettünk, pénzzel, idővel, mosolyokkal, bíztatással. Nem volt felelősség, nem volt kötelező alázat, és egetverő feladatok. Az utolsó pillanatra hagytunk mindent, és hajnali négyig hegesztettük a beadandókat, csak hogy készen legyen, meglegyen a kellő oldalszám, karakterszám, példány, lap, darab, mittudomén. Nem látta senki, hogy egy nap vagy egy hónap alatt lett kész, magunk osztottuk be az időnket, mert megtehettük, mert a miénk volt minden, a reggel, az este, az éjszaka, és a holnap, ami néha el sem akart jönni, máskor meg csak lehunytam a szemem, és már csipogott is az ébresztő, úgy éreztem, az ágy sem melegedett meg alattam rendesen, és kelhettem megint.
Vizsgák előtt görcs a koliban, vizsgák után lazulás, a kultikus sokszögben. Rohanás egy újabb gyakorlatra - aztán lángos. Magolás, zh - citromos tea. Bambulások, nagy nevetések, sztorik, egymás oltogatása, pletyka, azok meg összejöttek, nem mondod komolyan, na, igyunk még egy kávét, aztán menjünk lassan. Nem tudom, melyik villamosmegálló van onnan közelebb, battyogtam már egyikhez és másikhoz is, szép időben, esőben, reggel és este is, nyárban és télben - égető napon és szálló hóban. Közel a bolt, oda is mennyit jártam.. A környék, a sportpályák, a házak, a hangulat - sokminden ide húz. Félelemmel telve, izgatottan, keserűn, boldogan, kíváncsian, és mindent feladva is bandukoltam erre, zenével, vagy hallgatagon, mosolyogva, vagy a könnyeket nyelve.. Ritkán járok már erre. Eszembe jutnak a kávék, a lángosok - az olajban tocsogó sárga kerék, a zacc a pohárka alján, a langyos löttyben. Sótlan krumplik, elsózott, nyúlós rántották, félig sült kolbászok, utánozhatatlan hangulat, inkább már életérzés.
Itt vezetett az utam, mikor elhoztál suliba reggelente, emlékszel? Te gurultál tovább, én meg mentem szépen a dolgomra, vagy vissza a vackomba, ha épp csak délután kezdődött a nap. Kiszálltam, intettél, és sétáltam, az orromban az illatoddal. Néha itt találkoztunk délután, hívtál, jöttél, mentünk. Ittunk is együtt, veled is, talán kétszer csupán, így kicsit közös is a hely - tudom, neked a belváros nyilvánvalóan szép, finom pubjai a megszokottak, minőségi italok és kiszolgálás, nem csak kétféle üveges sör, meg hűtetlen kóla, zavaros kávé. Innen már csak pár száz méter a suli, a réten át, kényelmes séta, csak ne essen, mert agyagos a talaj az épület környékén, és mident beken a sárga sár, nyálkás, csúszós, utálatos. Még jó, hogy erre nem jártunk veled hétközben, csak szép időben, szervezőként, hétvégén és drótszamáron.
Kockák, csupa szabályos sokszög - bordó, téglavörös, szürkés. Patinás zöld metálsün, törölközők, teniszütők, tesiszakos, edzésre ballagó hallgatók, karikás szemek. Hátizsák, táska, a fejem a napi dolgokkal, a szívem veled van tele, a gyomrom azonban tolakodón mordul, a koliba menet reggelit veszek, és a cukor is elfogyott. Kicsit macskás vagyok még, sétálok a reggeli fényben, szemben az igyekvőkkel, a kötelességtudókkal, a szorgos munkásemberekkel. Süt a nap, harsogó zöld a fű, a dugó hatalmas, mint minden közönséges hétköznap reggel.

Szólj hozzá!

Címkék: séta hétköznapok


2008.02.19. 19:55 plüss_Teknős

szétszórt

Új vagyok, és ennek megfelelően szétszórt. Vagy szétszórt vagyok, csak ez korábban nem volt ennyire szemet szúró, és most ezért ekkora újdonság az érzés, hogy azt sem tudom, hol áll a fejem? Hogy mellényúlok, mellépakolok, akkor viszem be, mikor nem kéne, akkor hozom ki, mikor már mindegy. Kibontom, de nem lenne szabad, úgy hagyom, pedig ki kéne bontanom. Kapcsolom, de nem az illetékest, és lerázom a potenciális ügyfelet, pedig belőlük élünk..! Nem nagy idő ez a pár nap, tudom - de bántó a többiek profizmusa, hogy mindenki tudja, hogy ki van kivel, ki kinek a felettese, asszisztense, felelőse, jogosultja, kedvezményezettje, címzettje, beosztotta, menedzsere, ügynöke, helyettese.. Kapkodom a fejem, nevek, arcok, feladatok, gépek, dokumentumok - jelentéktelenek és milliókat érők, szemét és kincs.
Minden nap van valami, amit nem úgy, nem akkor, nem annak vagy nem azzal és egyébként sem kéne. Máskor azt ne úgy. Erre legközelebb figyelj. Neki ne mondd ezt. Őt ne hívd így. Nem úgy issza a kávét. Nem úgy szoktunk szkennelni. Ne így címezd a borítékot. Ne oda ragaszd a vonalkódot. Ne nyúlj hozzá, ne nézz rá, ne szólj bele, ne kérdezz, ne kapkodj, ne oda figyelj, hanem rám, haladnunk kéne, sosem leszünk készen.. És napról napra így megy, egyre több feladat, egyre inkább elveszek a sűrűjében, pedig fentről-kívülről semmi az egész, pár gombnyomás, kedves gesztusok, köszönöm, szívesen, nincs mit, máskor is.
Csinosan, csak az alkalomhoz, a helyhez illően, soha nem öltöztem még ennyire jól, magamhoz képest.. Mert nem vagyok jól öltözött, sem üzleties, sem semmilyen. Még a szemem sem tudom kihúzni rendesen, nem hogy sminket.. Ugyan már. Persze, nem a külső számít - de ne legyünk már nevetségesek, na. Azért mégiscsak az az első. Ebben azért igyekszem toldozni-foldozni a nyilvánvaló hibákat, nem lóghatok ki, itt nincs individualizmus, első a cég. A lányok szépek, nők, megközelíthetetlenek, kimértek, hidegek. A fiúk ingben, rövid haj, mesterkélt mosoly, a nevüket sem nagyon tudom.
Mindenki keresztnéven fut, kapkodom a fejem, Lacik, Zolik, Gáborok, Kriszta, Zsuzsa, Viki - alig tudom, ki van kivel, melyik osztályon, melyik munka tartozik hozzá.. Nem készültem úgy, hogy telefonkönyvet magoljak, de nem lesz más választás, mert nem megy így, na.
Ennél sokkal bonyolultabb dolgokat is megoldottam már - csak nehéz erre gondolnom akkor, mikor egy levélkupac szétválogatása sem megy rendesen, mert mindig van egy-két levél, ami elbizonytalanít. Ha kibontottam, az volt a baj, ha úgy hagytam, akkor az. "Ezeket mindig ki kell bontani" - "Ezt jól nézd meg, ez kivétel, ezt nem bontjuk ki" - "Ja, mégis kibontható" - "Mégegyszer ki ne bontsd" - és nem látom a végét.
Bírom a stresszt, azt is, ha többfelé kell figyelnem - ha elmagyarázzák, mi a dolgom, és biztos vagyok benne, hogy tudom csinálni. Dolgoztam sok pénzzel, fontos iratokkal, sérülékeny dolgokkal egyaránt, tudok bánni az emberekkel, tudom kezelni a kínos helyzeteket - de az állandó kudarcélményt nem. Hogy figyelek, igyekszem, de végül nem jó semmi. Illetve nem az számít, ami jó, hanem az a néhány rossz pillanat, amit valaki éppen lát/hall/észrevesz. Gyengének, hasznavehetetlennek érzem magam, kétségbe estem, hogy ez még csak a kezdet, és hogy még semmi komoly nem történt, de máris nehézkesen alszom, rágódom azon, hogy hogyan lehetnék jobb, több, hogyan bizonyíthatnék... Kinek? Minek? Elégedett vagyok? Nagyjából. De annyira azért talán mégsem vagyok rossz és ügyetlen, mint az a visszajelzésekből kitűnik. Ha mégis, akkor úgyis összedugjuk majd a fejünket és megbeszéljük, hogy nem megy így.
Kitartok. Erős vagyok. Sulykolom magam, hogy menni fog, hogy más sem úgy kezdte, hogy mindent tudott. Hogy a másik lányka a mai napig kérdez, ha nem biztos valamiben.. Aztán persze elbizonytalanodom, hogy ennyi kérdés, ennyi idő, ennyi tapasztalat.. Ennyi vagyok, és hogy mire vagyok elég. Elég vagyok-e? Fáradt a szemem, a lelkem, gondolkozom, de nem vezet sehova, csak körbe-körbe, vissza magamba, hogy hol vagyok, ki és mi vagyok én, erre haladok-e jó irányba, és hogy a jó irány a fontosabb, vagy a haladás maga?
El kell kezdenem, és nehéz belevágni, tudom. Nagy levegő, leszegett fej, előre, menni fog. A világ végére tartó út is egy lépéssel kezdődik, a legjobb menedzser is úgy kezdte, hogy fénymásolni sem tudott rendesen. Bíznom kéne, és türelmesebbnek lennem, jobban figyelni, összpontosítani, gyakorolni, szorgalmasan.
Holnap már szerda, az már a hét közepe, onnan már mindjárt hétvége. De nem a túlélés a cél, nem lehet pusztán a túlélés az, amiért felkelek reggel. Cél kell, de nemes, amire büszke lehetek, amit elmesélhetek, amiért ösztöndíjat adnak, vagy legalább megsimogatják a fejem, hogy "ez igen, csak így tovább". Én most nem tudom, hogyan tovább, mert nem tudom, hogy ez most jó-e vagy rossz, amiben vagyok - aki, ami vagyok. Nem vagyok boldog, nem vagyok felszabadult, nem tudok fellélegezni, hogy elvégeztem a feladatom - mert egyelőre azt sem tudom, hogy pontosan mi az. Mert csinálok kicsit mindent, de igazából semmit, mert valaki mindig mindent kontrollál, hogy jól végzem-e a dolgom - ez a sorsom, új vagyok. De akkor is rossz a bizalmatlanság, a bizonytalanság, ha tudom, hogy jogos.
Lebegek, lógok a levegőben, kavargok a gondolataimmal, próbálok olyasmire figyelni, ami jól esik, feltölt, erőt ad. Finom fürdőben ázom, jó könyveket olvasok, alaposan begubózom elalváshoz, és igyekszem lefeküdni időben, nem este későn bezabálni, keveset nassolni, mosolyogni, rendbe tenni a baráti kapcsolatok szövevényét, és figyelni őrá, hallgatni, ahogy alszik mellettem és szuszog, szép egyenletesen. Bíztat, mellettem áll, megért, bátorít. Nem mondja, hogy könnyű, hanem hogy ez igenis ezzel jár, a világ ilyen. Tőle nem sablonos, nem elcsépelt. Kapaszkodom, erős vagyok - megmutatom, hogy menni fog.

Szólj hozzá!

Címkék: én most elégtelen


2008.02.17. 00:43 plüss_Teknős

délen

Amennyit egy-egy hazamenetelt, meg másfélnapos szánalmasan rövid hétvégéket szervezni kellett, annyira hirtelen jött, és annyira jól alakult ez a túra. Csak annyi volt biztos, hogy hegyek legyenek, ami itthon hegy, az igazából ugyan dombocska csupán, de nem az a lényeg, hanem hogy itt is vannak azért olyan meredekebb szakaszok, hogy az ember kiköpje a tüdejét. Itt meg akadt az is, megnéztük a szintvonalakat a térképen, nem sok helyen, de ott vannak bőven. Meg aztán legyen benne víz is, legalább egy tavacska, de a Mecsekben azért akadnak tavak és vízfolyások is szép számmal. Meg akkor már nézzük meg a barlangot is, sokat hallottam róla, meg témába vág, meg egyébként is egy barlang szép és érdekes dolog, amit érdemes megnézni és vigyázni rá.
Előző nap szendvicsek gyártása, meg nasi is kell, mert olyanok vagyunk, mint a gyerekek - lehet, hogy azok vagyunk? - és amint felszállunk a vonatra, muszáj nassolni valamit. Inni tea jó lesz, mert az hidegen is, meg melegen is jó, de vigyünk vizet is, mert te azt szereted. Viszek egy pulcsit, ne mondd, hogy minek, én fázós vagyok, inkáb cipelem hiába, mint hogy fagyoskodjak, és kész. Jó, tudom, te kemény vagy, meg nyár van, de reggel azért az erdőben hideg lesz még. Csak halkan súgom a fülébe, hogy az anyukáját beszélje le arról, hogy esőkabátot cipeljünk magunkkal - azt aztán végképp nem vagyok hajlandó. Semmilyen fórum nem utalt arra, hogy rossz idő lenne, ha meg mégis, akkor annak is megvan a maga szépsége, hogy a túraösvényen baktatva ronggyá ázik az ember.
Bepakoltunk, nagyot alszunk, hét előtt megy a vonat reggel, és oda is gyalog bandukolunk ki, nehogy már egy túrázós napon kocsival menjünk a vasútra..! Egy óra majdnem az út, már javában fenn van a nap, mikor leszállunk. Nagyjából két óra séta jön, átkelünk egy hegyen, és fentről kerülve érjük el a falut, nem lesz sok emelkedő, és elvileg ez egy jól bejárt környék, a jelzés is jó kell legyen. Az erdő még ébredezik ilyenkor, kicsit olyan a reggeli harmat a leveleken, mint mikor nézem, ahogy kilép a zuhany alól, és még gyöngyözik a testén a víz. Nagy levegőket veszünk, harapni lehet a tiszta, friss levegőt, még nem olyan párás, mint egy órával később, na de mi sem szuszogunk annyira még. A fák alatt hűvösebb van, jól tettem, hogy makacskodtam, és igenis hoztam pulóvert, elkélne egy neki is, de nem mondja, csakazértis neki van igaza, és neki nem kell pulcsi. De a meleg tea jól esik. Baktatunk, bakancs a lábon, a kemény talp miatt nem érezzük az köveket-göröngyöket, de kell is, sok lenne még a talpunkkal is tudomásul venni a vidéket. Mindketten hoztunk fényképezőt, időnként a táj, meg egymás, meg apróságok, bogarak, mohák, kicsi virágok kerülnek lencsevégre. Térdelve, hasalva, egészen közel hajolva variálunk, én többet is lövök, könnyen vagyok, digitális géppel csak egy gombnyomás, és volt-nincs. Neki mechanikus gépe van, elég jó kis gép, ő többet vacakol - de valahol ez az igazi fényképezés, mikor tétje van a dolognak, hogy az ember érzi-e a fényt és az arányokat. Mert ugyanoda nem lehet visszamenni.
Nagyon jók a fények, erősek a kontrasztok, szépen csillog a harmat, harsogó friss és zöld minden. Közben haladunk is, mert a nézelődés és a fotózás mellett az előrejutás, a megtett út öröme is nagyon jó érzés. Figyeljük a fákat, kétszer kell jelzést váltanunk Abaligetig, az első könnyen megvan, a második elágazónál előre kell mennünk mindkét irányban, míg megtaláljuk, hogy merre az arra. Nagyon szép az erdő - amilyen szikkadtak a szántók, annyira nyüzsög az élet itt a fák alatt. Jól haladunk, elmajszolunk egy-egy szendvicset, hoztunk bőven, nem kell takarékoskodni, és jól is esik. Vizet kívánunk inkább, de én teát iszom, hogy maradjon még neki a vízből későbbre is.
Abaligetet felülről pillantjuk meg, egy virágos domboldal tetejére érkezve. Az út egy hurokban körbevisz, és a falu mellé érünk le, a barlanghoz. Előtte a tó is csodaszép, hattyúk most nincsenek, de van egy csomó kacsa, himbálóznak a vízen. Szerencsére hamarosan indul egy turnus a barlangba, még beleférünk. Benn hamar ránk szólnak, hogy nem lehet fényképezni, amit azért nem értek, mert Aggteleken meg lehet, holott az a barlang nemzetközi védelem alatt áll. De nem kötözködöm, tetszik a hely. A barlang nem nagy, egy zsáküreg az egész, a levegő nagyon jóleső. Alig egy órát töltünk benn, kilépve mellbevág az alakuló meleg. A tóparton még sétálunk kicsit, eszünk, aztán indulunk tovább, a program nagyon is kiszámítható - az úticél Abaliget után Orfű. Felkapaszkodunk a barlang bejárata melletti dombra, és újra elveszünk az erdőben. Víznyelők vannak egymás mellett sorban, nagy, tölcsér alakú gödrök a fák között. Bele akar menni az egyikbe, de óva intem, lehet, hogy barlang van az alján, nem kéne beszakadni. Így csak a környező mohát vesszük szemügyre, hihetetlenül vastag és selymes szőnyeg, valószerűtlenül zöld, csodaszép. Kis gombák nőnek belőle, olyan, mint a mesében.
A vártnál hamarabb érünk Orfűre, a térkép szerint elvileg még kerülőt is tettünk, mégis, alig egy óra az út. Pilledtek vagyunk kicsit, meg mert megérdemeljük, a tavak gyors leltárba vétele után - bár a falun átérve csak a községről elnevezett tó és a strand látszik - beülünk az egyik, éppen nyitva tartó étterembe. A többi úgy tűnik, zárva van - az elmúlt hetekben rossz idő volt, így nem a legjobb a szezon. Kávézunk, talán ettünk is valamit, már nem emlékszem pontosan. Kellemesen leültünk, jó volt megpihenni. Aztán megnéztük a malmot is, ami már nem működik sajnos, de nem messze onnan a Vízfő-barlanghoz vezet csatorna, akár el is lehetne majd indítani. A Vízfő-barlang nagyon kis kedves, tényleg ott lép ki a hegyből a víz, cipőt le, be kell kukucskálnunk - bár zöld rácsok védik a mesterségesen kitágított bejáratot, vízvédelmi okokból is, meg mert esős idő után nagy lehet bentebb a barlangban a víz. A forrás jéghideg, szinte fáj a vízbe lépni, de akkor is bele kell menni, nem lehet, hogy ne. Leskelődünk egy darabig, aztán tovább állunk, megtaláljuk a Barlangkutatók-forrását, egy betonkocka a fűben, körülötte vadul burjánzó növények. Iszunk belőle kicsit, ki van írva, hogy szabad, de ha nem lenne, akkor is innék, annyira gyönyörű tiszta a víz.
Visszaérünk az Orfűi-tóhoz, kellemes kis hurkot mentünk. Innen már csak a Pécsi-tavak láncolata lenne hátra - elbattyogunk a vízmérő állomásig, amit feltétlenül meg kell szemlélni, ha már szakirány, meg egyébként is. Aztán, elég jól benne járva már a délutánban, megbeszéljük, hogy annyira azért mégsem vagyunk kemények, hogy elsétáljunk egészen Magyarhertelendig.
Buszt nézünk, húsz percünk van, és éppen jön egy, amivel el tudunk menni az állomásig. Ezzel nagyjából két óra sétát, és jelentős mászást spórolunk, mert a turistaút a hegyen (dombon) át visz. A betonút is oda megy ugyan, de azon meg ki akar gyalogolni? Akkor inkább menjünk busszal, így mégis időben hazaérünk. Az innivaló csaknem elfogyott, még mindketten megesszük az utlosó szendvicset, jól esik. Átmegyünk a tavak között, a busz magasából úgy tűnik, mintha a vízen mennénk, röptében csinálok pár képet, nem sok esély van, hogy a zötyögő buszból élesek lesznek, de hátha. Pikk-pakk ott vagyunk Hertelenden, a vonat még negyven perc múlva érkezik, kis Piroska, nagyjából egy óra lesz az út innen is. Bevackolunk egy padra, szépen süt a nap, karfiolszerű felhők úsznak az égen. Fáradtak vagyunk, jólesően bágyadtak, igazán szép nap, szép túra volt.

Szólj hozzá!

Címkék: hétvége utazás nyár


2008.02.16. 00:30 plüss_Teknős

játék

Kedves mókának tűnt. Eleinte még engem is bele akart venni, mutatta a nagy zöld könyvet, meg magyarázta a szabályokat, és hogy ez mennyire jó, meg összehozza az embereket, és hogy itt egészen más lehetek, meg varázslatos tulajdonságokkal élhetek, és szárnyalhat a fantáziám, és hogy mennyire jó. Együtt alkottunk karaktert, követve a könyv utasításait, egy kedves rablólány lettem, ügyes, gyors és szemfüles, különböző pontértékek voltam egy szépen megszerkesztett táblázatban.
Nem tudtam elszakadni a földtől, a realitástól, hiába, én csak egy ilyen maradi emberke vagyok, csak néztem, hogy akkor erre most én vagyok képes, vagy a karakterem..? Nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy én egy visszafogott hétköznapi csóró vagyok, nem pedig egy kisebbeket varázsolni is tudó félvér lény, seggig érő ébenfekete hajjal. Nem találtam megfelelő nevet a lényemnek, mert mégsem hívhatunk egy varázslényt Arankának.. Vagy egy orkot Bélának.. Szóval elég gyakran kizökkentem a nyilvánvalóan elvárt áhítatból, hogy akkor ez egy más világ, más törvényekkel, készségekkel, képességekkel.
Nyomasztott a tudatlanságom, gyengeelméjűségem, hogy valami, ami neki ennyire fontos, számomra ennyire megfoghatatlan. Szerettem őt. De az egész kapcsolat egy megfoghatatlan valami volt, szerelem, mosolyok, illatok, ölelések, összebújós alvások szövedéke, szenvedélyes, nyughatatlan kuszaság. Szerettem a hajába túrni, a hosszú, barna copfban eltemetni az arcom, magamba szívni az illatát. Csak őt jelenti ma is az az illat, összeszorít valami belül, mert nem az illatot érzem, hanem őt.
Ott állt fölöttem a strandon, a fényben, nevetséges, de mögüle sütött a nap, nem is láttam az arcát, csak ahogy eltűrte a haját a szeméből, állt a ragyogásban. Csöpögött belőlük a víz, akkor jöttek a medencéből, nem is jöttek, egyszer csak megjelentek, és én ismertem az egyik srácot, akit meg ő ismert, és akkor egyszercsak ott álltak felettünk, hogy akkor bemutatkozna ő is. Mosolygott, akkor még nem volt olyan hosszú a haja, mint mostanában, de már copfba tudta fogni. Rengeteg haja volt, és azóta azt is tudom, hogy az apai nagymamától örökölte a rengeteg barna hajat. Nevettünk, velünk maradtak zárásig, aztán meg "elmehetnénk biliárdozni a vokba", tulajdonképpen miért is ne? Igaz, hogy a város túlsó végén van, legalább egy óra kivergődni oda, de menjünk - az nem számít, hogy a lakótelepen, két lépcsőházzal arrébb is van egy kocsma, ahol van biliárd - menjünk akkor oda.
Játszottunk, nem ment a legjobban, meg furcsa volt minden, reggel még azt sem tudtam, hogy a világon van, aztán este lett, és most meg csak a csomót érzem magamban, és nem tudom, mi történik.. Félek. Hazaindulunk, bicklikkel, a vázra ülök, a karjaiban visz haza. Zenét hallgatunk, egyik füles az én fülemben, másik az övében, a zene dinamikus, száguldunk benne és vele, és ez a szám is, az övé maradt, őt jelenti, és azt a hazautat a biciklivázon. Beleszagolt a hajamba, és megszorított a könyökével. Azt hittem, elroppanok, pedig alig ért hozzám.
Visszaértünk, és beszélgettünk, semmiről és mindenről, meg vicceket  meséltünk, meg nevettünk, meg cikiztük egymást, aztán már éjszaka volt, mi meg gyerekek, és mennem kellett fel, és puszit adtunk egymásnak, és aztán egyszercsak csókot, hármat, és "Mennem kell, szia" és valószínűtlen gyorsasággal viharzott el a biciklivel.
Az illata ott maradt, meg én, leforrázva, elveszve, összetörve, de szárnyaltam, bódultan, nem is emlékszem, hogy hogyan értem fel, meg hogyan kerültem ágyba, és hogy hogy voltam képes aludni.. Képtelen voltam és ma sem tudok pontosan emlékezni arra, hogy mi is történt. Ha azt nézzük, semmi. De bennem egy olyan lavina zúdult le, mint addig sohasem. Gyerek voltam, és minden bizonnyal ott bujkált bennem, de most feltört, és kezelhetetlen volt, és csak-ő-csak-ő-csak-ő, és elaludtam, de egyúttal meghaltam kicsit, magam sem tudom, hogyan.
Akkor nem működött, ostoba voltam, és soha nem tudom meg, hogy mi lett volna, ha. Sok variációt lejátszottam már, de a végeredmény az, hogy nem tudom, nem tudhatom, és talán jobb is, hogy nem tudom, hogy mit veszítettem. Mert elvesztegettem azt a két évet, amíg végül realizálódott valami, amiben már egyikőnk sem az volt, aki akkor. De megpróbáltuk, ez igaz. Későn, egy már megváltozott önmagunkkal vágtunk bele valamibe, mert azt nem mondom, hogy újra, mert ennek nem volt köze ahhoz a nyárhoz, estéhez, őrülethez. Csak mi szerepeltünk benne, a mi nevünk alatt futott a projekt, de hol volt a lángolás! Annyira elcsépelt ez a láng szó. De az volt, elégtünk benne fiatalon, és két évvel később csak kapirgáltuk a hamut - igaz, ettől még voltak csodás napjaink.
Az első év eltelt, kis zökkenőkkel, aztán én eltávoltodtam, eleinte csak térben kerültem messzebb, de aztán elkezdtünk leválni. Görcsöltem, hogy találkozzunk, ezért kezdtem volna el a játékot is. Igyekeztem, erőlködtem, egy számomra már teljesen idegen világ homályában próbáltam tapogatózni, de nem hogy közelebb kerültünk egymáshoz, még messzebb lökdösött bennünket egymástól a meg nem értés. Killódtunk, kapaszkodtunk egymásba, de nem vigyázva, hanem martuk a másikat, az enyém, nem engedem..! Csak majdnem voltunk együtt két évet. Ha akkor, elsőre azt mondjuk, hogy legyen, már négy éve lettünk volna együtt. Ha azt a csodát őriztük volna, akkor.. Akkor sem tudom, hogy mi lenne most. A két együtt töltött év felemás volt, megismertük egymás legjobb és legundorítóbb oldalait, és sok olyasmit tettünk és mondtunk, amit egyébként soha nem tettünk volna, pláne nem egymással, de sokmindenre képes az ember, ha éppen gyűlöli a szerelmét.
Soha nem bántott. Csak nézett rám zöld, végtelen szomorú szemekkel,én meghaltam attól, hogy neki mennyire fáj. Egyetlen alkalommal láttam sírni, akkor is egy könnycsepp csordult le az arcán. Gyűlöltem, mert szerelmes voltam, de elegem volt, és szerettem, de megfulladtam tőle, és hogy az ő életét éljük, és hogy nem akartam tovább várni a sajátomra. És igazságtalan voltam, és hazug és szemét, és szerelmes. Húztuk egymás idegeit, hónapokig. Rózsát küldött a születésnapomra. Szenteste nálunk aludt, csak szorított-ölelt, erősen. Aztán elege lett a saját gyengeségéből, a szerelemből, belőlem. És azóta sem mart belém úgy senki, mint mikor ott álltunk a lépcsőház aljában, és gyűlölet izzott a szemében, és csak annyit mondott, hogy menjek el, már nem szeret.
Másnap egy névtelen borítékban ott volt a gyűrűje is.
Azóta egy kezemen meg tudom számolni, hányszor beszéltünk. Három éve együtt voltunk egy napot a szigeten. Átkarolta a vállam, és azt mondta, örül, hogy ott vagyok. A koncert után, a tömegben tülekedve meg kellett fognunk egymás kezét, hogy ne vesszünk el. Szorított, egy pillanatra sokkal erősebben annál, mint azt a tolongás hevessége szükségessé tette. Úgy mentünk haza, hogy az ölemben aludt a vonaton. Simogattam a haját, a sokat, az illatos, barna haját. Hazaértünk. Hazamentünk, a lakótelepi betonpályánál ki-ki a maga vacka felé.
Az ablakunkból látni a lépcsőházukat. A tetőt, ahova napozni, meg napfelkeltét nézni jártunk. A lépcsőházukban azóta zárat cseréltek, így én már nem tudok felmenni a tetőre.

Szólj hozzá!

Címkék: vége régen otthon


2008.02.14. 19:40 plüss_Teknős

csoki

Hazaértem, már megint negyed hét van este, eddig napközben annyit tettem-vettem, hogy ebédelni is alig maradt idő. Beesek az ajtón, átfagytam eléggé, de itthon vagyok, végre, csak épp a gyomrom kilukad. Ledobálom a holmim, kabát, táska, cipő, rendnek kell lenni, bár benn is, kicsit nyomasztó, hogy mindennek annyira megvan a helye, hova mentsem, hogyan nevezzem át, hova készítsek belőle másolatot.. Csak épp én nem találom a helyem, igaz, ennyike idő után mit pattogok még..? Alig pár nap telt el, bele kell jönni, bele kell rázódni, és alkalom adtán bele kell törni sajnos, mert nincs más választás. Illetve választás van, csak kinek van kedve meg ideje egyre újabb helyeket, és az új helyzetekben egy újabb önmagát keresni..? Na igen, azoknak, akikben van ambíció, tettvágy, motiváltság. Hát, bennem nincs, ma legalábbis nagyon kis kevéske, mondhatni, egy szemernyi, vagy még annyi sem. Kis, elveszett kepesztőnek érzem magam, azt hittem, rugalmas vagyok, és nyitott az újra, és szívesen és gyoran tanulok, és talpraesett vagyok, meg minden. De nem vagyok. Kapkodok, félrenyúlok, félrenyomom a hívásokat, a postát, a viccet, nem megy most igazán semmi sem. Próbálok figyelni, hogy ki kicsoda, megjegyezni az arcokat, a neveket, de hol csak az "a", hol pedig csak a "b" halmaz aktív, még nincs kapcsolat az arcok és nevek nagynak nem mondható, de meglehetősen összetett halmaza között.
Frusztrált vagyok, feszült, türelmetlen magammal szemben, és ettől még kevésbé érzem jól magam. Aztán meg későn is érek haza, és akkor tessék, éhes vagyok.
Csokik a polcokon, ajándékba, karácsonyra, csak így, meg csak úgy, itt egy kis doboz, ott három tábla, és a konyhában is van még. Tele a hűtő "rendes" kajával, van nokedli, meg főtt hús is, meg zöldség meg gyümölcs, meg tej, meg vitamin, de csak a nass kell, csak a hirtelen magamba tömhető, gyorsan felszívódó és a leginkább nyomokat hagyó tápanyag. Nem tesz jót a bőrnek..? Már mindegy. Hízlal? Nem mondom, hogy mindegy, de most nem érdekel. De így nem lehet hozzáállni, tudom. Így is felszedtem öt kilót, az nem sok még, de a legnagyobb elhízás is egy kis csokival kezdődik.. Én nem akarok vaskos, egymáshoz súrlódó combokat, annyira nem szeretem a látványát (pedig, magam közt mondva, egy ponton az enyém is összeér), de nem egy ismerősöm van, akinek nem tudnám a tenyeremet a combja közé tolni.. Nem mintha akarnám, de nem férne oda. Mert csaknem  a térdükig összeér a lábuk, csiszálódik a nadrág, és még a farmer is elkopik pár hónap után a folyamatos erőltetéstől. Én nem szeretném elérni ezt a fázist, és igaz, túlzó a kép, de ezek az emberek sem úgy ébredtek fel egyik nap, hogy meghíztak. Én nem akarom elhagyni magam, ennyire sem.
Aztán ott a másik édes, a kokakóla. Nem akarom rontani senkinek a hírnevét és/vagy hírhedt mivoltát, de magunk között csak így hívjuk a szűkös nadrágból csípőtájon kibuggyanó párnákat, ami kétoldali heveny husikásság jele, és nem értem, hogy miért kell két számmal kisebb nadrág, ha ennyire csúnya. Feszül az ember fenekén, nem arról van szó, de könyörgöm, a fenekünk alatt és felett is van élet, és annyira rossz látni, adott esetben nem is testes lányok tűnnek kövérnek, mert kibuggyan a szűkös farmerból a nyilvánvalóan nem szűkös pénztárca árulkodó jele - hogy van mit enni, és az illetőnek bizony nem ártana mozognia kicsit. Ne utálj, nekem is van..! De ledolgozom, mert le lehet.
Napok óta mást sem csinálok, csak ülök a seggemen, és papírokkal vacakolok. Rakom őket, szét, meg össze, kiszedem a kapcsot, betűzök egy másikat. Nagyjából húsz métert gyalogolok, egyébként ülök egyhelyben, lesek ki az ablakon, vagy bámulom a telefonon a gombokat, miközben okosnak és határozottnak próbálok tűnni, pedig a legkevésbé sem vagyok az. Csak hadoválok, nem tudom adni az illetékest, nincs benn, nem elérhető, hívja később, hagyjon üzenetet, vagy csak lenyomom, hagyjanak már. Na jó, azt azért nem lehet, és nem is tenném.. De ügyetlen vagyok még. És nagy árva vigasztalanságomban hazajövök, és semmi többre nem vágyom, mint hogy nasizzak valamit, csak egy keveset, mindegy is, hogy mit, lehet sós, vagy édes, nagy tállal vagy csak két falat, de valami kell. Tisztában vagyok az inger kialakulásának pillanatában azzal, hogy pótcselekvés ez csupán, hogy nem lehetek éhes, mert finom és kiadós volt az ebéd, de akkor is, húz valami, csak egy falatot, csak egy kocka csokit, csak egy szaloncukrot (úgyis meg kell enni, inkáb menjen tönkre az a jó kis bonbon..?), vagy a tegnap megbontott chips maradékát.. Szóval kell, a kezemnek, a számnak, az agyamnak, valami, hogy mégis teszek valamit, ami kielégülést hoz az elcsigázott érzékeknek. Nem, a szexszel minden rendben, komolyan (pirul), ez egészen más késztetés, máshonnan indul, máshogy jó, de a késztetés ereje, az valahol hasonló mértékű, ezt nem tagadom.
Bűntudatom is van, kicsit, ne aggódj, csak épp annyi villan át az agyamon, hogy ezt talán mégsem kellett volna. De ez is csak a harmadik szem szaloncukor után, és akkor is csak azért, mert nagyon is jól esett, és hasonlóan jó lenne még vagy kettőt megenni, de akkor meg már aludni nem biztos, hogy tudnék rendesen. Jó érzés érezni a csoki ízét a számban, egy darabig vizet sem iszom, hogy maradjon még az édes íz. Aztán iszom valami pezsgőtablettát, nem ebben van a vitamin, tudom, de jól esik. Megfogadom, hogy holnap nem nasizok, mert ezzel lehet elindulni lefelé a lejtőn. Megcsipkedem a csípőm, majd a combom oldalt - ahová az elmúlt hetekben a zsírosabb téli koszt és a kevesebb mozgás következményeként szintén puhább lett a hús - és elégedetlenül konstatálom, hogy ennek nem így és nem itt kéne lennie, és hogy igazán lehetne már tavasz, mikor újra lehet menni kerékpározni, a szabadba, meg sétélni, meg egyáltalán, érdemes lesz megint jönni-menni, és nem csak abban bízom, hogy holnap legalább két méterrel errébb lesz a metrómegálló, mert ma reggel is kopogósra fagytam, mire odaértem. Na jó, vehettem volna vastagabb pulcsit, de lélekben már itt a tavasz.. (Lélekben már hosszú ideje tavasz van)
Eszem még egy szaloncukrot - oda sem nézek, ha senki nem látta, akkor nem is hízlal.. Finom, bár a marcipánosak jobbak voltak. Elrakom a többit, ha szem előtt van, úgysem bírom megállni. Majd holnap (és közben arra gondolok, hogy holnap majd erős leszek, és a szaloncukrok meg ott penészesednek majd, és hetek múlva kikukázom őket, az egész halmot). Kidobom a fényes papírhalmot, ez az utolsó szem lehet, hogy már most romlott volt..? Kellemetlen íz marad a számban. Iszom egy kis gyümölcslevet, bizalmatlanul méregetem a cukrokat. Lehet, hogy holnap nem is lesz annyira nehéz nemet mondani.

Szólj hozzá!

Címkék: édesség otthon délután


2008.02.13. 17:37 plüss_Teknős

gyenge

Fejest ugrottam, lelkesen, észvesztve, csukott szemmel, görcsben álló gyomorral, ökölbe szorított kézzel. Nyár vége volt, ha becsuktam a szemem, akkor a mosolyát láttam magam előtt, és erős akartam lenni és megmutatni, hogy tudok jókor jó döntést hozni. Hogy elég volt a vergődésbő,l a képmutatásból, a csináljunk úgy, mintha-szeretnénk-egymást játékból, ami évek óta nem vezetett sehová. Vitatkoztam, nyeltem, tűrtem eleget, elfogyott a türelmem mára, meg egyáltalán. És akkor belépett, jött, látott, győzött. Erős volt, erőt adott, és megváltozott minden.
Zuhanás közben az emberben nem tudatosul, hogy lefelé tart. Csak azt érzi, hogy súlytalan, hogy szabad, hogy mindent megtehet, hogy szárnyal, magasan, a nagy kék levegőégben, ahol nincsenek határok, nincs semmi, csak a szédítő szabadság. Mert amíg felfelé néz, a levegőben pörög, addig nem látja, hogy egyre közelebb a föld, a padló, a becsapódás. Szárnyaltam, nem néztem lefelé és vissza, csak bizakodtam, remegtem, mosolyogva aludtam el, vidáman ébredtem reggel. Mert újra volt miért.
Hetek teltek el teljes vakságban, bódulatban, kába voltam, vak, tompa érzékekkel a világ és a nyilvánvaló jelek felé, és csak rá koncentráltam, csak miatta keltem fel, kapcsoltam be a telefonom, mostam meg a hajam és töröltem port a polcokon. Hónapokig nem járt nálam, mert munkából haza ment előbb, aztán meg dolga volt ismerőssel, új kollégával, régi munkatárssal, haverokkal, ismeretlenekkel, meg fáradt volt úgy általában, meg hajtós volt a hét, meg későn ért haza. Sokszor hívott, sokszor megígérte, hogy hív, de nem tette. Nem az volt a baj, hogy nem hívott, hanem hogy megígérte, én meg vártam, mint valami ostoba gyermek, hogy "aztmondta, hív, akkor mindjárt hív"; "tegnap is ilyenkor hívott, akkor ma is biztos akkor hív, de még fél órát bekapcsolva hagyom a telót, biztos hív", és csak ültem, szuggeráltam a kijelzőt, és nem történt semmi. Másnap majdnem egy órát beszéltünk, már zsibbadt a kezem a végén, előtte nap fél órát, pedig nem is szólt, hogy hív, ma megígérte, és nem hív, biztos közbejött valami. Nyugtatom magam, meg annyit beszéltünk amúgy is, nyugi már.
Találkoztunk, volt, hogy minden hétköznap, volt, hogy csak hetente kétszer. Hiányzott, úgy, ahogy csak az új és ismeretlen tud hiányozni, hogy még jóformán azt sem tudom, ki- és miféle ő, de majd' megveszek attól, hogy nem lehetek vele. Amikor együtt voltunk, közvetlen volt, megölelt, megcsókolt, mosolygott, magamba szívtam az illatát, szerettem kicsi lenni és elveszni az ölelésében.
Éreztem rajta, hogy nem oké ez így, hogy jó,jó, együtt vagyunk, meg minden, de azért annyira nem nagy ám a lamúr, ácsi! Megbeszéltük, két hónap után, hogy tulajdonképpen minden jó így, de ha nem lenne, sem lenne rossz, meg akkor itt igazából senkinek nincs szüksége senkire, és majd meglátjuk, hogy mi lesz, addig is lesz valami biztos, olyan még nem volt, hogy sehogyse volt, akkor meg mit kell nekem ilyen hülyeségeken agyalni, hogy mi lesz meg mi van velünk, együtt vagyunk, ennyi legyen elég, a többi meg majd kialakul magától, nem? Sok fájdalmas dolog történt ebben az évben, éppen elég, nem kell a dráma, nem kell a felesleges lelkizés, a lényeg, hogy itt vagy, ja, mondtam már, hogy holnap mégsem érek rá..? Nem? Akkor most mondom. Találkozom valakivel, ma tudtam meg, remélem, még időben szólok. Én elfordulok, kicsit jobban magamra húzom a takarót, sivít a fűtés, én mégis valahogy fázni kezdek, de próbálok aludni inkább, holnap hosszú napom lesz, nem kell a dráma, a lényeg, hogy együtt vagyunk.
Eltelt egy hónap, kettő, öt, vegetáltunk, jöttünk-mentünk, én nagyokat hallgattam, lenyeltem ezer kérdést, annak a párnak is a tördékére kaptam csak választ, amiket meg mertem kérdezni. Saját élete volt, saját szokásokkal, saját értékrenddel, amibe belelépegettem, de nem tudom, hogy van-e helyem benne. Ha van is, magamnak kellet megtalálni, mert ő nem segített sokat. Dolgozott, fáradt volt, elutazott, és nem fog lelkizni velem pár hónap után. Nekem suli, beadandók, határidők, magamban agyaltam, másokkal próbáltam beszélni, akik adtak is tanácsot, meg nem is, meg biztattak is, meg nem is, szóval nem voltam előrébb egy lépéssel sem. Sok fül figyelt rám, míg a panasz dőlt belőlem, és elfordultak a kíváncsi tekintetek, mikor eljött a tavasz.
Mert tavasz lett, langyos szelek kezdtek fújni, és a korábban hűvös-fagyos hangulat oldódni kezdett. Lépésenként, kínosan lassan, de elkezdődött valami. Megkérdezte a véleményem apró dolgokban. Aztán nagyobbakban. Hazamantünk hozzánk, mert addig csak náluk jártunk. Bulikba jártunk, meg elkezdte nem elfelejteni, hogy időben szóljon, ha mégsem ér rá. Meg írt sms-t, mikor nem tudott hívni. És azt mondta, hogy hiányzom. És jó volt érezni is, nem csak hallani. Haladni kezdtünk, elkezdtünk nem csak együtt járni, hanem összetartozni is.
És akkor nyár lett, és meglódult minden. Szeretni kezdett. Úgy igazán. És lubickoltam a szeretetében - nem mondta, nem halmozott el drága ajándékokkal, nem zengett ódákat, csak áradt belőle valami megfoghatatlan, ami végre az enyém volt, csak nekem szólt. Csillogást kezdtem látni a szemében, fényt a mosolyában, erőt éreztem az ölelésében, tervezni kezdett, és nem csak a jövő hétre. Hónapokra. Őszre, télre. Kapkodtam a fejem, elállt a lélgezetem. Magával ragadott a szárnyalása, az utolsó pillanatokban, mert én csak a súlytalan repülést éreztem, a lebegést, és már láttam a földet, és minden nappal egyre inkább készen álltam arra, hogy feladom, nem nyitok ernyőt, nem várok még egy napot, nem várok semmit és senkit és semennyit, csak lezuhanok, és hagyom veszni magunkat, a semmibe, ahonnan jöttünk, és ahová mindannyian tartunk. Lezuhanni, összetörni magamat és mindent, ez dolgozott bennem.
De elkapott, alám csúsztatta a kezét az utolsó pillanatban - kicsi és vergődő semmi énem, egy sötét sarokban - de nem hagyta, hogy ott gubbasszak tovább, felkapott, előhúzott a fényre, és most itt élünk, pörgünk a fényben, utakon és hegyeken, és messze és közel, és minden nap egy csoda, mikor összebújva ébredünk. Együtt, vele.

Szólj hozzá!

Címkék: együtt várakozás lassú


2008.02.12. 18:00 plüss_Teknős

halogat

Egyfolytában azon paráztam, hogy mit nem csinálok jól. Napokig nem aludtam, mert osztottam-szoroztam, hogy hogyan szervezhetném át a dolgaimat úgy, hogy haladjak is, meg nyugtom is legyen saját magamtól és mindenki mástól a dolgokkal kapcsolatban. Ősz volt, és azzal nyugtattam magam, hogy egy csomó időm van még, aztán csak teltek a hetek egyre, és azon kaptam magam, hogy vége a félévnek, és hogy kábé semmit nem tettem még. Voltak ötleteim, jegyzeteim, cikkek, könyvek, csak még nem raktam össze belőle semmit. Záporoztak rám a kérdések, hogy mi a helyzet, hogy hogy állok, hogy állok-e valahogy.
Léhűtőnek tituláltak, és az is voltam? Már nem tudom. Csak azt éreztem, hogy valami nagyon nincs a helyén. Hogy feladataim voltak, amiknek nem álltam neki, hogy dolgom lett volna, de majd holnap, meg a jövő héten, meg nincs kedvem, meg leszarom. Szégyelltem magam, de nem érdekelt az egész, aztán meg nagyon hirtelen nagyon késő lett, és betojtam, hogy nem lesz belőlem semmi, bukom a pénzt, az időt, mindent. Nem érdekelt a sok nógatás, meg csesztetés, hogy mi van már. Ez felém hatástalan, nem motivál, csak idegesít, hogy velem kapcsolatban nem jut semmi más az emberek eszébe. Ennyi vagyok? Harminc-nagyven oldal, amit reprezentálnom kell? Akkor megkapjátok. Aztán mire mentek vele? Nekem nem élethalál-kérdés, hogy készen leszek-e. Lehet, hogy nem leszek kész, és uram bocsá', lehet, hogy nem leszek dícséretes ötös SEM! És egyáltalán nem érdekel, bár van szabadidőm, de annyi azért nincs, hogy ezen parázzak.
Azon már sokkal inkább parázok, hogy nem tudok aludni, nincs nyugtom a sok cseszegetés miatt. Dolgoztam - ami nem mentség, hányan írtak már szakdolgozatot úgy, hogy dolgoztak..? Ezren. Kit érdekel. Szar volt a melóm, meg a pénz is, bár én szerettem ott szöszögni, de utáltam a nagyképű főnökömet, aki egy gyökér volt, és nem szerettem, hogy a raktárban mindig akkora volt a kosz. De mindennél jobban utáltam a duruzsolást, hogy hagyjam ott, mert szar. Tudom, hogy szar. És azt is tudom, tudtam, hogy nem onnan akarok nyugdíjba menni. Mint ahogy nem is lett így. Munkát akartam, és pénzt. Nem számít, hogy mennyit. Dolgozni akartam, hasznos lenni. Érezni, hogy szükség van rám, hogy vannak dolgok, amik azért haladnak valamerre, mert én mögöttük állok, és teszek valamit. De aztán leült a munka, unalmas lett, sok lett a szarkeverés, és meguntam, hogy hagyjamMárOtt, ennyi pénzért, nem vagyok normális. De pénz, basszus, a pénz, nem az a lényeg? Nem az mozgatja a világot..?
Aztán meguntam, otthagytam. Tanulni fogok, könyvtárba járni, írni, olvasni, tanulni, nagy következtetéseket levonni, okosakat gondolni és írni, és mondani és mittudomén. Tanultam, olvastam, könyvtárba jártam, éldegéltem, azt hittem, mennyire jól tettem. Nem tettem. Ferde pillantások, fals kérdések, de legalább volt kivel boltba, meg ebédelni, meg ügyintézni menni, mert én ráértem, mert nekem úgysincs semmi dolgom, mert nekem könnyű, mert ... Mert én csak egy haszontalan, otthonülő gyökér voltam, egy semmirekellő. Nem szakadtam meg - mert nem hiszek abban, hogy attól lesz valami jó, hogy izzadtságszagú, hogy látszik, hogy hónapok munkája van benne, és hogy nehéz volt megcsinálni. Kaptam én már ház nagyságú ötöst egy óra alatt megírt dolgozatra, és dobták vissza háromszor a másfél hónapig szerkesztett beadandómat. Én nem vagyok egy brusztolós ember. Alapos vagyok, de ezt nem azzal érem el, hogy hetekig gubbasztok valami vacak témával. Rosszul csinálom, tudom. De ennyire vagyok képes.
Amennyi kérdést kaptam, hogy mizu, annyira nem érdekelt senkit a készülő mű. Harminc oldal? Hű. Ennyi. Húsz kérdés, egy hű. Megérte? Nem. Ezért csináltam? Nem. De jól esett volna, legalább egy "fúDeJóVagy". Bár nem vagyok az.
Annyi körülöttem a panasz. Szar a munkám. Szar a suli. Megvágtak vizsgán. Kifordult a bokám. Nyugtatókkal alszom. Kirúgtak. Levontak a fizetésemből. Magasak a számlák. Adósságaim vannak. Szétment a cipőm. Hullik a hajam. Rossz a fogam. Penészes a fal. Bedöglött a telefonom. Meg annyi más. Mindenkinek baja van, mindenki a rosszat sorolja, hogy mennyi minden, mennyi ág húzza őt szanaszét, meg a mocsár lefelé, meg a gondok, szétszakadok, nem bírom én ezt már. Én nem panaszkodom. Véleményeim vannak, jók, rosszabbak, egészen lesújtóak. Vannak gondjaim is. Több is. Kicsik - páldául front előtt fáj a fejem; és nagyobbak - például hogy készen leszek-e időben a szakdolgozatokkal. De tudok másról is beszélgetni. Illetve attól, hogy rossz dolgok nyomják a lelkem, és aggasztanak a problémáim, még nem csak gubbasztok a világfájdalmammal, hogy mindenki jól láthassa, hogy nekem mennyire nagyon rossz, elviselhetetlenül, és nem vagyok hajlandó a problémáimról beszélni, mert az ugye magánügy, de nézzétek, jól nézzetek meg, mert nekem rossz! Szenvedek! Gondjaim vannak! Sok! Soha senkinek nem volt még ilyen rossz!
És, ugye, amiről nem beszélünk, az nincs. Nem vertem nagydobra, hogy nem bírok aludni sem, mert be vagyok tojva. Nem vertem nagydobra, hogy kifutok a pénzemből, az időből. Nem panaszkodtam - és ha nem panaszkodom, akkor bajom sincs, és akkor meg fulladjak meg, hogy nekem ennyire jó. Nem jó, bár mostmár jobb picit. Mert annyit már tettem, amitől én tudok aludni, sőt, amitől jól tudok aludni. Amiről én azt érzem, hogy elég. És ennyi az elég, egy betűvel sem több. Egy forinttal, egy perccel sem több. Annyit nem tettem, hogy büszke lehessek rá, de elégedett vagyok. És elégedettnek lenni jó dolog. Nem vagyok gondtalan, de attól még a nap felé tudom fordítani az arcom, hogy könnyes. Mert néha az. És olyankor könnyebb kicsit.

Szólj hozzá!

Címkék: én most


2008.02.11. 21:47 plüss_Teknős

mentem

Fáradt-bágyadtan tipegtem el reggelente, először csak a felüljáróig - már oda is kínszenvedés volt télen a jó meleg ágyból elvánszorogni. A koliban nem kellett spórolni a fűtéssel, az állam pénze, meg az iskoláé, meg egyébkét is, kit érdekel, hogy kinn mínusz tíz van, benn meg a radiátor hetven fokos, és ki kell nyitni az ablakot, hogy ne fulladjunk meg. Mert a radiátort nem lehet kisebbre venni, vagy lehalkítani, vagy takarékra rakni, vagy csak egyáltalán, kivágni a fenébe, mert olyan forró, hogy néha hozzáérni sem lehet. Ingyen van, akkor meg kit érdekel, nem igaz? Mert globális a felmelegedés, meg kétségbeejtő mértékű a környezetszennyezés, meg a savasodás, meg a nyomgázok ülepedése, és ha felrobbanna Paks, akkor lenne ám nemulass.. De itt a koliban gondtalan az élet, csak takarítani ne kelljen, de az öklömnyi pormacskák még nem annyira nyomasztóak a sarokban, meg tulajdonképpen az a pár pók a klotyó sarkában is egészen jól mutat, kis mikrovilág, teljes az összhang évek óta. De lagalábbis mióta mi itt lakunk.
Szóval gyilkos a meleg, és aztán az ember mellkasába mintha belülről harapnának, mikor kilépek a portán, és szippantok egy nagyot a frissnek vélt levegőből - mondjuk frissebbnek tűnik, mint a koliszoba forrósága, csak az autópálya ne lenne olyan közel. Átvonszolom magam a felüljárón, kellemes sport még ágymeleg tagokkal haladni a csaknem fagyban, szerencse, hogy szél nincs, a lelkem így is kifagy belőlem. Nézem az alant haladó sort, nagy király vagyok itt a messzi magasban, ahonnan a felkelő napot is látni lehetne, ha nem ülne a szokásos szmog a város felett. Látszik az erőmű gőzoszlopa, ferdén csapódik a felhő, inverz helyzet, vagy ilyesmi, roppant tudományos, régen nem vagyok már a szakmában, illetve nem is voltam talán soha több, mint lelkes laikus. Szép idő lenne, ha nem tenné ilyen nyomottá ez a semmilyen szmogos-párás-miIsEz.
Buszmegálló, lelkesnek legkevésbé sem mondható, hozzám hasonló begyógyult szemű emberek, lények, még nem működnek teljesen, én sem, inkább csak tapogatom a környéket, tudat alatt haladok, lefelé a lépcsőn, belesüppedek az alant várakozók táborába. Egy busz, még egy, mögöttük három sorban araszoló benzines dobozok, türelmetlen arcok, csörögnek a mobilok, duda, fék, anyád. Na, ez a busz jó is lesz, békésebb vizekre araszolnék, vagy vissza a közhelyesen jó meleg-puha ágyba, de már kettőt hiányoztam, menni kell, nagy úr a kényszer, nem akarok fizetni a félév végén, annyit nem ér, inkább megyek. Elég vaskos a tömeg, de még jut kapaszkodó, és nem lóg a számba sem táska, sem copf, sem könyök. Kanyarodunk, egy irányba dől most jobb- és bal-közép, aztán visszalendülünk a következő íven, valaki elejti a szatyrát, többen segítenek, reggel még emberséges a munkába igyekvő tömeg. Közös a sors, mindenki álmos, könnyebben viseljük egymást.
A téren átszállok, ez a busz már egy ütőérnek számít a tömegközlekedés testében, nagyobb nyomor, kisebb lelkesedés egymás és az utazás ténye iránt, itt már csak a fémbe kapszkodom, de gyorsjárat, nem utazom sokat. Na, még egy megálló, aztán szállhatok is. Kiköp a busz teste, kivet magából a továbbigyekvő tömeg. Még sétálnom kell két utcát, a hideg már nem zavar, de van itt annyi más inger, nincs pihenő.
Befordulok, és azt hiszem, ez az utolsó lélegzetem - szúrós húgyszag vág orrba, de nem is ütés ez, hanem olyan, mint mikor hirtelen kortyolok valami nagyon szénsavast - az orromból az agyamba szalad az inger, nem tudok mit tenni, ösztönösen elfintorodom. Keserű élmény, de ennél ébresztőbb hatású egy dupla kávé sem lehet, még ha ki is felejtettem a cukrot. Korainak érzem, hogy ennyire közvetlenül szembesüljek a világgal és annak ilyetén nyomorával, de nem tehetek semmit. Lépkedek, lebegek, sodródom a szagban, a bűzben, apró levegőket veszek, minél kevesebb váljon a részemmé ebből a fertőből. Kutyagumik borítják az utcát,  a fal mellett, nagyjából középen, a padkán, a zárókövön és az oldalán lecsúszva, az autók kereke mellett, a kuka tövében, lépten-nyomon szar borítja az utcát. A belvárosban járunk, dzsungel ez, beton, és itt is farkastörvények uralkodnak, csak nem igazi farkasok, hanem uszkár, meg havanese, meg bolognese, meg tacskó, meg aranyos keverékkutyusok, szerető gazdik, én megértem, hogy magányos az ember így hatvan felé, meg jól mutat a kis-édes autóban a kis-édes kutyuska, de mennyivel jobban mutatna egy zacskóban az erre kijelölt szemetesben a kutyaszar is.
Még egy kereszteződés, balról a troli az erősebb, csúcsragadozó, nagyfeszültség, kihajolni veszélyes. A büfé pinceablaka a bejárat előtt, ovis tea illata száll, akármi is lesz, én még leszaladok egy teáért, nem bírom kihagyni. Aztán a másfél személyes lift helyett lépcső, harmadikra, harcra fel, balra a második ajtó, bár nem kívánok pokolra jutni, de valahova arra a környékre kívánom ezt a szemináriumot, ideértem, ez a lényeg, nem keltem korán hiába.

Szólj hozzá!

Címkék: reggel hétköznapok álmos


2008.02.10. 14:53 plüss_Teknős

sokan

Összeültünk, hetek óta szerveződik az este, ki jön, ki marad, aki kimarad, vajon lemarad-e, és ha igen, pontosan miről is? A legtöbben vissza sem írtak, hogy jönnek-e vagy mi lesz, de aztán csak összeverődtünk páran, ha stílusos akarnék lenni, azt mondanám, a kemény mag. De abban nekem nem nagyon van részem, ezért inkább a színe-java, bár ebben a halmazban sem érzem magam elemnek, nem érzem magam elememben úgy általában, de ez az este elég jó volt, ahhoz nem fér kétség.
Eltelt a nap, jöttünk-mentünk, bár volt, akinek nagyon kellett volna jönnie, de még egy sms-t sem bírt küldeni, hogy mi volt este, amiért elúszott az egész másnap. Hogy az aznap másnap volt, ahhoz nem fér kétség, de attól még nem kellett volna az életjellel koraestig várni. Elcseszte az egész verőfényes napot, a hiábavaló várakozás. Mert mire jött az infó, mindegy volt már. De volt hova menni, és azért ötösben is elég jól eltelt a délután, két kerékpárral, illetve három pizzával gyarapodva, kedélyes kólázgatások, meg nagy nevetések, eltelt a nap. Aztán araszolás a Fogarasin, de elég jól visszaértünk - meg oda is utána. Korábbra ígértük magunkat, belátom, meg ott volt a szemekben a halovány lesajnálat, hogy "ti laktok a legközelebb, aztán két órával később bírtok mégiscsak odaérni", sebaj, a lényeg, hogy megérkeztünk. Mindenki mosolygós, azért csak várták már az estét, ha nehezen is jött össze, de itt vagyunk, és csak ez számít. Viszki, tekila, de elég sokan vagyunk rá, így csak nevetős, de nem ittas senki. Ketten mennek, ketten jönnek, vagyunk kb. tizen, közös emlékek, élmények, meg a kivel-mizujs-éppen, szépen haladunk a sorban. Igen, nagyon jól eltelt ez a két hét, meleg volt, szépen lebarnultunk, csak a tenger volt hideg - mi meg irigykedtünk csendben itthon, de együtt örülünk veletek. Igen, megyek melózni majd, nem tudom, milyen lesz, örülök, hogy találtam, kíváncsi vagyok, remélem, beválik, nincs is messze.
Meló, meg hajtasz még arra a csajra? Igen, akit a múltkor meséltél - ja, hogy azóta már másik? Sebaj, csak összejöjjön már valami. Ne nyűgj annyit a munkán, senkinek nem a legjobb, anyu is sokat panaszkodik, hidd el, kevesen vannak, akik örömből járnak dolgozni. Igen, a héten sem vettem lottót, majd egyszer veszünk közösen, aztán a nyereményt meg szétdobjuk, és megveszem a sulit kilóra.
Nasik járnak körbe, finom lett a süti, valóban nem néz ki a legjobban, de nem az a lényeg, hanem hogy finom, barátok között vagyunk, és igazán kedves, hogy csináltad, nekem nagyon ízlik. Legközelebb meg majd a tészta is felmegy jó magasra,  múltkor nekem sem sikerült - ami már csak azért is ciki volt, mert ajándékba kellett volna a süti, aztán csak a nagy égés lett, de a lényeg már hetekkel korábban elhagzott - nem szégyen az, ha valaki nem tud főzni.
Vaku villan, jaj, engem ne, most ne, még ne, ne már, nem akarom - én meg nem erőltetem, megszoktam már az elutasítást. Itt-ott érződik a hideg nem-akarok-veled-mitkezdeni, én meg nem erőlködöm. Feszült vagyok belül, de annyira én is tudok képmutatni, hogy mosolyogjak és kínáljam a mandarint. Ami fogy is szépen, ennek örülök, féltem, hogy még ezzel sem aratok sikert.
Régi képek kerülnek elő, nézzük, nevetünk, egyik-másik eléggé fáj, de minek mondjam, ez is a múlt, hozzád tartozik, nem igaz? Aztán olyan is van néhány, amin már én is szerepelek, ettől jobban érzem magam, bár tényleg csak pár kép. Ismerősek a helyek, az arcok, azért lassan belecsúszom én is a körbe, de nagy a lemaradás, és nem tudok sokmident pótolni már. Hatalmas kacajok, nézd, itt még szemüvegben, ott még szakállal, milyen kövér volt, milyen hülyén nézett ki vörös hajjal, milyen barnák voltunk, milyen részegek, milyen marhák. Igen, ezek a  képek az én gépemmel készültek, miért nem szóltál, hogy kell, na majd elviszem pendrájvon, legközelebb odaadom.
A fiúk időnként kivonulnak dohányozni, röhögnek kinn, jó hallgatni az öblös kacajokat, a hahotákat, ahogy csak ő tud nevetni, hogy mindenki másnak is muszáj, akkor is, ha nem hallotta a poént. Szeretem az ilyen embereket, akikből árad az őszinte jókedv, és húzzák magukkal a többieket is. De van itt, aki néha kacag, mert azt kell, a képeken meg erővel széthúzott száj, mesterkélten villanó mosoly, üres tekintet. Együtt a társaság, ez a lényeg, nem finnyogok.
Lassan mennünk kell, látom a szemeden, ahogy türelmetlenné válsz, hiszen ígértük magunkat tovább, és tényleg kezd késő lenni. Taxit hívunk, lemegyünk, elköszönések - van, aki szeretettel ölel, van, aki közömbösen puszit ad, azért jó volt így is. Gyorsan átérünk, de odaát már nyugi van, táncolunk kicsit, későn érkeztünk, a józanabbja már hazament, az ittasabbak még kitartanak, de fáradtak már. Kellemes a zene, ismerősök is vannak, bár nem pont azok, akikre számítottunk. Iszunk egyet, táncolunk, de hamar elfogy a társaság és a lelkesedés is, indulunk haza.
Fogjuk egymás kezét, jó volt itt is, ott is, fáradtan, de elégedetten dőlünk le, igen, ebből az estéből nem lehetett és nem is kellett többet kihozni. Elvoltunk, elvoltam. Felemás érzésekkel szuszogok, hiszen minden rendben volt. Rossz, hogy nem látok a kétkedő szemek mögé, a korábban kedves arcok mögött a gondolatokba. Hogy nem tudom, mikor és mi törött el, amitől nem vagyok biztos abban, hogy barátok között voltam. De hiszen mosolyogtunk, együtt nevettünk, koccintottunk, nem? Akkor meg mit parázol.
Alszom, fáradt vagyok már ezeken agyalni, hónapok óta agyalok rajta, és jobb lett bármi is? A világon semmi. Jól telt az este. Jó éjt.

Szólj hozzá!

Címkék: hétvége buli


süti beállítások módosítása