HTML

plüss_Teknős

Mindenki másmilyen, és én olyan vagyok, mint bárki más. Reggel kócos-"hol_a_kávém", este nyűgös-szöszmötölős. Azt hittem, hogy nagy dolgok várnak rám (biztos várnak valahol) de aztán mégis itt vagyok és max. vaníliás pudingra futja. Igaz, befőttel. Bánt, ha bántanak, mégis, én is bántok másokat és nem mindig kérek bocsánatot. Nem szeretem, ha leragad a palacsinta! Olyan vagyok, mint a teknősöm, behúzott nyakkal, de csakazért is megyek előre - és kb. a kilátásaim is hasonlóak, mint neki. Sokat kérdezek, sokat felejtek, sokat késem, sokat alszom, sokat hibázom és sokat gondolkodom elmúlt dolgokon, ami nem vezet sehova, mégis jól esik. Nem kéne ennyit a gép előtt ülnöm. Ki kér teát?

..hányadika van..?

április 2025
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30

Címkék

álmos (5) álom (1) alvás (2) arc (2) beszélgetés (3) buli (3) csók (1) délután (4) ébredés (2) édesség (1) együtt (2) elégtelen (5) első (2) én (8) fagyi (1) hétköznapok (11) hétvége (8) jegy (1) kamasz (1) kehes (1) kérdések (3) kerékpár (2) kolesz (1) kutya (2) lassú (4) metró (2) most (9) nyár (3) otthon (5) para (3) puska (1) recept (1) régen (5) reggel (2) ropi (1) ruhák (1) séta (2) sor (1) strand (1) születésnap (1) tavasz (1) tea (1) terhesség (1) tévé (2) tömeg (1) üres (5) utazás (4) várakozás (4) vége (2) vizsga (1) vizsgaidőszak (1) Címkefelhő

2008.03.31. 22:37 plüss_Teknős

nyomás

Ez is megvolt, mégis este is volt, meg fáradt, nyűgös hazagurulás. Feküdtem csendben, tűrve a rám zúduló áldást, de legalábbis a kenőcsöket, meg a kezek érintését, meg a gőzt, meg a permetet, meg a tűt. Hideg jött, aztán meleg, selymesen tápláló krém, durva szemcsés radír, illatos lé, erős szagú pakolás, meg annyi minden még. Próbálkoztam már számos gyógyírrel, kenőccsel, világmegváltónak mondott szerekkel, hogy bármi szebb, vagy legalább egy kicsit jobb legyen, de aztán néhány nap után - a bőröm esetében egyik csoda sem tartott három napig sem - szóval azt hittem, sokat tettem a bőrömért. De aztán, mikor fejben már úgy számoltam, hogy nagyjából egy kilónál járunk az óránként rám kenődött elegyekből, akkor úgy döntöttem, nem számolom tovább.
Csak hagytam, hogy kényezteteve érezzem magam, hogy figyeljem, csukott szemmel, csak a bőrömmel, hogy hogyan dolgozik a lestrapált pórusok mezején a két fürge kéz. Kenegetett hűvös ápolókkal, aztán masszírozott lágy balzsamokkal, úgy éreztem, hogy ezer ujja van, és beborítja az ujj-erdő az arcom. A szemem, az orcák, az orrom, az ajkaim, mind kellemesen ellazulva, néha csípett, néha fájt a nyomás, de jó volt csak lenni, becsukott szemekkel, és nem sokadszorra végignézni a bőröm és az ujjaim csatáját, egy-egy jókorára dagadt pattanás felügyeleti jogáért.
Nem, nincs allergiám, és nem szedek gyógyszereket sem, hormont pláne nem, még csak az kéne. Sok rossz fogam van, meg lesz is még, mert odébb van, hogy felszívjam magam lélekben és pénztárcában, és azt mondjam, semmi nem számít, csak egészség legyen, és tessék szépen rendbetenni a fogsorom. Szóval, az még egy hosszú, és kalandos, vérrel és könnyekkel áztatott történet lesz, mikor én elmerészkedek akárcsak abba az utcába is, ahol utoljára fogorvosnál jártam.
Igen, eszek édességet, sokat, és későn és némi bűntudattal, de aztán kerékpárral megyek dolgozni, és azzal vígasztalom magam, hogy napi negyven perc gurulással már tettem valamit, ha nem is a kilók, de a saját eltunyulásom ellen. Igen, eszek fűszereset, mert a fokhagyma meg a bors az Isten ajándéka, és meglehet, hogy arcom elcsúfítója, de akkor sem tudnék mekis kaját enni nap mint nap. Az más kérdés, hogy időnként meg tudok veszni érte, és arra az éhségre csak a zsírban tocsogó amerikai műanyag a méltó válasz, de szerencsére nem fordul elő túlságosan gyakran. Ma is, hős voltam, meg mellesleg kiküldetésben a legközelebbi másoldába, és ott baktattam el a bohócbaba mellett a sültkrumpliszagban - amit mindenféle gyorséttermektől függetlenül, bárhol, bármikor, bármekkora mennyiségben, és a legkisebb bánkódás nélkül el tudok fogyasztani - szóval vittem a frissen fénymásolt motyót, és még csak nem is néztem a krumpliszagú fogyasztási szentély irányába (vállveregetés).
Áradt az arcomra a gőz, kellemesen, melegen, puhán, éreztem, ahogy lazul fel a bőröm, kiskoromban volt ilyen utoljára, mikor láztól kóválygó fejjel kamillatea fölé kellett hajolni, törölköző alatt, és amúgy is fuldokoltam az orromban meg a torkomban felgyűlt váladéktól, nem hogy még a forró gőzben szuszogjak. Nem éreztem, hogy bármit is segített volna, de mindenhol azt olvasni, hogy jót tesz, másrészt kicsi is voltam még és nem kötöttem bele minden apró, nyilvánvalóan mindenki más számára jelentéktelen semmiségbe, ahogy mostanában. A gőz után szadizás, kendőkkel, meg tűvel, azt hittem, a vékony lányka nemes egyszerűséggel letöri, és a kukába hajítja az orrom - tulajdonképpen nem egy szép darab, de meg is gyötörte rendesen. Megszurkálta az arcom, nyomta innen, erőltette onnan, aztán kellemesen hűvös permetet fújt rám, amire azt mondta, csípni fog, de nem volt rosszabb, mintha csak vizet permetezett volna szederjes arctájékaimra.
Húsz percet üldögéltem, zárásként, egy fehér maszkban, nézegettem magam a tükörben, hogy mi lesz ebből. Nem tudtam, hogy reagál majd a bőröm ennyi, elvileg jó dologra, amiben eddig nem volt része. A maszk lemosása után azért látszott, hogy nem felhőtlen a boldogság, hogy kicsit sok volt ez a bő kétórás strapa, de azért hősiesen helytálltunk, a bőröm is, meg én is. Mondjuk jobban örültem volna, ha a számla láttán sikerül kicsit jobban elsápadnom, de annál jobban irritált volt a frissen kezelt bőr, szóval csak tudomásul vettem, hogy ez ennyi - nem vigasztalt, hogy megérdemlem, meg az egy másik cég - de ezen is túl kellett esni, épp elég vén kecske vagyok már, meg sok szempontból a koromtól függetlenül késő bánat ez a kezelés.
Ő is eljött, végignézte, elégedetten forgatta a fejem, hogy jó lesz, szép lett, higgyem el - elszaladtam pisilni, és a tükör azért lehetett volna homályosabb, vagy kevésbé kontrasztos, vagy csak a fényerőt meg a színegyensúlyt állíthatták volna olyanra, hogy ne legyen a rám visszanéző arcon ennyire domináns a piros szín. De holnapra elmúlik, azt mondták. Meg hogy ne piszkáljam, és hogy jobb lesz, higgyem el.
Hidd el, jobb lesz. Hidd el, jobb lesz. Megpróbálom. Alszom.

Szólj hozzá!

Címkék: para arc


2008.03.31. 16:27 plüss_Teknős

kuss

Csak a csönd van, töprengek, megint egy csalódás, megint olyanokban, akik, ha nem is a barátaim, meg pláne nem a családom (mert előszeretettel éreztetik, hogy "ki vagyok én itt"), de attól még közel vagyunk/voltunk, vagy akkor mégsem?
Én nem vagyok jó testvér, de azért talán egy tábla csokit mégis odanyomok a testvérem orra alá, ha szülinapja van. Legfejjebb cinikus megjegyzéseket teszek, mert valóban nem vagyunk jó testvérek.
De nem is köszönhetünk egymásnak pár pofonon kívül semmit.
 
- Sütök egy tortát magamnak a szülinapomra.
- Jó, én meg hozok rá pár szem meggyet, és akkor mondjuk azt, hogy a tortát tőlem kapod ajándékba.
 
- Csinálok egy szülinapi bulit, megszervezem, kifizetem.
- Jó, én meghívlak egy sörre, meg elhívom pár haveromat. És akkor mondjuk azt, hogy a bulit tőlem kapod ajándékba.
 
- Vettem egy gatyát, de nincs rajta gomb.
- Jó, akkor adok egy gombot, és mondjuk, hogy a nadrág az én ajándékom.
 
- Vettem egy házat, de nem tudok ott lakni.
- Jó, akkor Te csak fizetgesd - neked úgyis mindegy - mi meg majd lakunk benne, hogy ne legyen gond. De mivel kicsi a falu, mondjuk, hogy a mi házunk. Tudod, a pletykák.
 
- Valamiért haragszotok rám? Rosszat mondtam?
- Nem. Igazán ne vedd magadra azt sem, hogy hónapok óta nem beszélünk - veletek - és hogy a névnapodra egy sms-t sem bírtunk írni. Ez nem személyeskedés, mi minden "barátunkkal" ilyenek vagyunk. Hidd el, igazán szeretünk Téged. Komolyan.
 
Tudom, ne parázzak. Minek is? Túlreagálom, igaz? Meg ne beszéljünk róla, mert erről nincs mit beszélni, mert ők ilyenek, igaz? És hagyjuk is őket, mert minden rendben van így. Mert ők ilyenek. És mi megvagyunk, jól vagyunk, köszönjük szépen, elmúltak a gondok, a rossz napok. És ne írjak ilyeneket, mert nem szép dolog hangoztatni, és a világ és az illetékesek tudomására hozni, hogy bántó, ahogy viselkednek, ugye? Mert akkor őszinte lennék, és bizony kellemetlen kérdéseket kellene megválaszolni, és nem kapnék mást, csak vállak vonogatását, és szemek forgatását és kínos csöndeket, és aztán a kocsiban azt, hogy ez durva volt és nem kellett volna. Ugye, mennyivel egyszerűbb lapítani, mint szar a gazban, és úgy tenni, mintha mekkora jófej lenne mindenki..? Csak kanalazni a levest, puszi mikor jövünk, és puszi, mikor végre elhúzzuk a belünket a családi fészekből, a valaha volt otthonból, ami már soha nem lesz az többé, mert nem lehetek olyan szívtelen, hogy valaha is arra az aljas és számító gondolatra vetemedjek, hogy az lehetne az én otthonom is. Soha nem lehet az. Mert ezt nem teheted, érted? Nem teheted ezt. Soha.
Miért nagyobb ciki azt mondani, hogy nincs miről beszélnünk, ergó hagyjuk egymást a fenébe, mint játszani hétről hétre ezt az álságos játékot, hogy mindenki mekkora baromi szeretetben él, és könnyesen összeborulva a másik kezünkkel az ingünk alatt szorngatni a megvetés késeit? Miért nem lehet azt mondani, hogy tavaly ekkor és ekkor szemetek voltatok, és valami eltört, és azóta nem tudunk barátként tekinteni rátok? Hogy utáljuk, ahogy éltek, amik vagytok, hogy nem tudunk miről beszélni, és akkor minek erőltetni ezt a jó testvér és jó család vagyunk-dolgot? 
Tudod, én nem vagyok olyan, hogy lenyeljem, ami bánt. A régi barátnők mindegyikével voltunk rosszban is, igen. Mert megmondták, hogy híztam, hogy csúnyább az arcom, mint tavaly, és hogy nem kellett volna még ennyire olcsón sem megvennem ezt a gatyát, mert nem áll jól. És megmondták, ha valami nem tetszett, és megbeszéltük. Vagy összevesztünk, aztán néhány nap alatt mindenkinek kiszellőzött a feje, leültünk, és vihogtunk egy tea fölött a saját hülyeségünkön. És jobb lett, minden - attól, hogy nagy levegőt mertünk venni, és megmondani, hogy ez vagy az gáz. És a pasik is, megmondhatták, hogy ne vegyem fel többet ezt vagy azt a felsőt, és ne használjam többet azt a parfümöt, és hogy nem kedvelik igazán valamelyik általam remeknek vélt barátnőmet, és így nem erőltettük a közös bulikat. És mégis, éveken át tartó kapcsolatok voltak, pedig ki mertük nyitni a szánkat, nem csak csitítottuk a másikat, hogy "erről tán nem kéne velük beszélni, nehogy megsértsd őket, értem..?" És meg lehetett beszélni azt is, hogy ne legyenek felesleges gesztusok, és sokadik idétlen bögre szülinapi ajándéknak.. Hanem akkor hagyjuk ezt az ajándékozósdit, mert elég lehet egy telefonhívás vagy egy jó kávé valahol. És nem a szervezés tüzében, a legnagyobb lelkesedést összetörni azzal, hogy akkor a torta azért az én ajándékom, mert hoztam bele sütőport. Nekem nem megy úgy tenni, mintha ez rendben lenne így. Mert nincs rendben, rohadtul nincs rendben, és mit finomkodunk egymással, hogy nem beszélünk ezekről a dolgokról, ha azt a nyilvánvalóan bántó dolgot, hogy úgy készülök a testvérem szülinapjára, hogy sehogy, ezt meg nevetve(!) ki lehet mondnani, mintha valami jó kis vicc lenne, semmi több.
Ők ilyenek? Valóban ilyenek lennének? Felhívtak a szülinapodon, emlékszel? Aznap. Ketten. Őt nem hívták, és tavaly két hónapos késéssel köszöntötték fel. Pedig ő családtag, testvér. Amit annyira szeretünk hangsúlyozni, hogy ők mennyire jó testvérek. Az exével, tudod, soha(!) nem fordult elő, hogy ne köszöntötték volna meg neve vagy születése napján. De azért ne legyek már ilyen, igaz? Hiszen ők ilyenek. És ez nem a személyem ellen szól. Szerinted, ha én megengedném magamnak azt az aljas, szarházi merészséget, hogy akármelyiküket elfelejtem(?) köszönteni, mekkora balhé lenne belőle? Meg sértődés? Ja, hogy semekkora. Mert mégis ki a búbánatos fenét érdekel az én szánalmas kis sms-em, vagy a spórolt pénzemen vett ajándékom..? Na ugye. És akkor ez is rendben van így? És ne törődjek ezzel se, igaz? Vagy ha ő, a testvér beállítana egy névnapon vagy szülinapom akár csak virág nélkül?
Eddig csak ellenem irányult a kirekesztés, hogy levegőnek néznek. Azt hittem, azért, mert fiatal vagyok, mert új vagyok a családban, mert nem bizonyítottam még, hogy méltó vagyok arra, hogy befogadjanak maguk közé. De évek telnek el lassan, mégsem kerültem bejjebb egy lépéssel sem, sőt. Mostmár ő is kívül kerülni látszik a körön, holott ő családtag, közös vér, és sokkal de sokkal többet köszönhetnek neki, mint bárkinek. És ez a hála, harminc évesen. A nagy-nagy büdös semmi.

Szólj hozzá!

Címkék: születésnap én most


2008.03.18. 23:02 plüss_Teknős

zima

Mintha húznák a fülem, apró, láthatatlan ujjak, kicsit fel, kicsit elfelé a fejemtől, érzem, ahogy feszül, egyre jobban. Az ujjaimmal, amikkel szorítani igyekszem a táskám és a szatyrom - mert ilyen bizniszlájk napokat élünk, hogy a korábbi praktikus, ám leharcolt hátizsák helyett muszáj kinézni valahogy, és ennek megfelelően apró, legkevésbé sem praktikus szatyrokkal szaladgálni - szóval szorítom a táskáimat, és az ujjaimban meg nyomást érzek, mitha éppen rácsuktam volna az ajtót, vagy a fiókot, szorítja az ujjbegyeket a hideg. Gyenge szél fújdogál, éppen annyira elég, hogy darabonként érezzem a csontjaimat, megvan mind, különösen a lábszáramban, meg a bordáim, remek. Nekidőlök a megálló vasának, a kabátomon keresztül is érzem, hogy mennyire hideg a vas, a karomba nyomódik, de jól esik nekitehénkedni, még akkor is, ha kicsit jobban nekidőlök, mint amennyire már kényelmes, de nehéz vagyok, este van megint, és én itt állok, messze mindentől, pedig a város közepe ez, ahol késdobálók a kocsmák, rossz arcúak a csavargók és koszos a megálló.
Zöld, sárga, piros. Zöld, sárga, piros. Nézem fentről, ahogy különböző ütemekben váltanak a lámpák, egy csomó pirosat vált egy marék zöld, néhány másodperc, és csere, aztán vissza megint. És nem áll meg a világ, sőt, éppen attól van mozgásban a hömpölygő autósor - hihetetlen, hogy még most is mennyien jönnek mennek - miért is hihetetlen, hiszen én is itt állok, jövet-menet - szóval hogy még ilyenkor is mennyi autó van az utakon, és az állandó, meg nem álló váltakozás tartja mozgásban a sort, az üzletet, az életet, a világot. És hogy ha nem lenne a váltakozás, ha nem jó ritmusban jönne a piros után a zöld - akkor megállna minden, és csak a dugó lenne meg az anyázás, meg koccanások, betétlap cseréje, és magyarázkodás, hogy az nem úgy volt, és csak atsorltam, ő meg belémjött, a szemétláda, nem is értem, hogyan kap jogosítványt az ilyen.
Üres szerelvény jön, először lelkesen pillantok az utastébe, mennyi hely a csupán érzetre jó meleg sárga testben, de aztán látom, hogy kocsiszínbe - két nő megkérdezi, hogy garázsmenet? Kocsiszínbe, nem látják? Nekik ugyanaz. A vezető sóhajt, állít a váltón, vakar egyet a füle tövén, aztán ajtó zárul, villamos el. Két perc helyett tizenkettő - na jó, annyi talán mégsem - telik el, kocsik jönnek, egy-egy busz is kigurul, szép körben a téren, mennyit buszoztam éjjelente régen, titokban, gyorsan dobogó szívvel, hogy időben csendes helyen legyek, ne legyenek gyanús zörejek.
Vagy rohantam, hogy még az utolsó kombókat elérjem, és ne kelljen fél órát szobrozni az első éjszakaiig, de sokszor elszámoltam magam, aztán vagy szívtam a fogam, és minden bűntudat nélkül zsírban tocsogó hamburgert majszolva vártam az első, áhított járatot az éjszakában, vagy felfújtam magam, langyos nyárestéken, és elballagtam a koliba. Fél óra volt gyalog, nem nagy távolság, de parázok egyedül, akkor is, azóta is - egyszer akartak csak megkéselni még évekkel ezelőtt, szóval magam sem értem, mit kell úgy majrézni, na. Pénzem nincs, drága telefonom nincs, drága ékszerem nincs, meg semmi feltűnő, ami miatt érdemes lenne kiszemelni, de attól még be lehetek szarva.
Amennyire otthon voltunk régen az éjszakában - puha volt, sejtelmes, kedves, viccekkel meg cinkos vigyorokkal teli, lusta nyáréjszakák voltak, betonon hasalós, vagy fűben csillagokat bámulós - annyira hidegek és távoliak ezek a városi éjszakák. Mindig hideg van, nyáron is épp csak annyival hidegebb, hogy még azt a pulcsit elhozhattam volna - aztán minden mindig messze van - már pont a lélektani határon túl gyalog, és a buszmegálló messze van, és az éjszakai csak óránként jár, és a taxi mindig egy kicsit drágább, mint amire még azt mondanám, hogy megérte.. Mindig vannak gyanús arcok a megállóban vagy a buszon, csövesek, vagy bomlott elméjű, jólszituáltnak látszó nénik, akik aztán egyszercsak fennhagon kiabálni kezdenek, hogy az a mocskos kurva, hozzánk aztán nem teszi be mégegyszer a lábát, hogy rohadjon meg.
Nyomja a vállam a megállótábla, sem elenegáns, sem illendő így rákenődve állni, de én ilyen nyers és illetlen vagyok, és maradok, és nem érzem magam jól tőle, de nem tudok finomkodó és a szabályoknak megfelelő, beskatulyázható, mértéktartó bábu lenni. Mindig hangosabban nevetek a kelleténél, megcsikordul a kés a tányéromon az ebédnél, nem veszem le a cipőm vendégségben és elfelejtek előre köszönni, valamint belepofázok olyan ügyekbe is, amihez csak én érzem úgy, hogy közöm van - mert azt hiszem, segíthetek, ha elmondom, mit gondolok, de jobb lenne, ha megtartanám magamnak, értem?
Leléptem, túl hamar, de nem volt kedvem beszélgetni és feleslegesnek lenni, és szarul éreztem magam attól is, hogy addig maradtam, meg attól is, hogy csak így eljöttem, de nem tudtam, mit kell tenni egy olyan helyzetben, mikor még éppen nincs kimondva, hogy ideje menni már. Lehet, hogy emiatt érződik ennyire hidegnek az este? Inkább csak álmos vagyok már, fáradt, túl egy újabb hosszú napon, várom ezt a sárga hernyót, nem kedves és nem érzem melegnek a hídról feltűnő fényeket meg a napsárga testet sem. Végre, gurulunk, mindig annyira messzinek tűnik, aztán egyszercsak ottvagyunk, csak az aluljárón jussak át, már alig érzem az ujjaimban a táskák fülét.
Tavasz van bennem, reggel próbálok mosolyogva kelni, de nem megy úgy, mint szeretném előző nap elalvás előtt - próbálom tartani a lelket magamban, hogy minden menni fog és jó lesz és holnap jobb lesz, mert az már egy új nap lesz, de ma is az a nap tanulsága, hogy ez volt a tegnap annyira várt holnap, és most mégis a következő holnapra fáj már a fogam, bár ebben a hidegben nem mutatom, mert fáj a fogam a hidegtől, a levegőtől is.
Nézem magam az üvegben az arcom piros, a szemem körül kékes karikák. Hazaérek, mostmár négykézláb is, hazaérek végre.

Szólj hozzá!

Címkék: én most


2008.03.17. 21:20 plüss_Teknős

pitty-putty

Ismerős illatok, fények, hangulat, szívott magába, húzott, bele egyenesen a megszokott, soha-nem-volt harmóniába, a része voltam, hosszú éveken át, sokkal tovább, mint kellett volna, de talán emiatt sem nőttem fel a mai napig. Az ágyak a kelleténél éppen tíz centivel vannak közelebb egymáshoz, a polcokon zsúfoltan a lomok - könyvek, képek, folyóiratok, fénymásolt papírok százai, fecnik, magazinok, könyvtári könyvek, bizonylatok, puskák-ágyúk, hatalmas összevisszaságban, de mégis, két mozdulattal elő lehet húzni a másfél évvel ezelőtti vizsga szopatósnak szánt tesztsorának megoldásait. Merthogy évek óta ugyanaz a kérdéssor, csak a sorrend más, és azért a válaszokat meg kellett tanulni, de legalább mégsem az egész könyvet. Néhány növényke is senyved a kuszaságban, bár vannak strapabíróbbak, amik szívósan küzdenek az életbenmaradásért, kemények, ellenállnak, és az övék lesz a világ dicsősége. Az egyik szerencsebambusz vagy másfél hónapra elveszett - beesett az ágy mögé - de amellett, hogy egy kicsit fonnyadtak voltak a leveli és aztán szépen ledobálta őket, semmi baja nem lett, és kihajtott újra. Amit a névnapomra kaptam nagybátyámtól - igaz, az valami szép és jónevű virágocska volt - két nap alatt pusztult el teljesen, pedig ennyi időt azért még igazán kibírhatott volna. A futónak szánt két virág valóban futott, de csak a szára - a levelek lepotyogtak abban az emertelen melegben, amit a radiátorok ontottak magukból októbertől márciusig. Így körbetekertük a szobában a hosszú, zöld szárakat, aminek a végén feszített nagy hegyesen egészen pontosan három levél.
Az egyik polcot kineveztük konyhának - na ott volt valóban őskáosz, katasztrófa sújtotta övezet. De ennek is megvolt a maga bája, hogy nem szépen, ikeás rendben sorakoznak a kések, hanem alattomban lesnek az emberre, és lesből támadnak, és megpattannak az ember lábfején, pedig csak a kávésbögréért nyúlt egy újabb álmos-nyúlós reggelen. Nem kell semmi véráztatta drámára gondolni - olyan életlenek voltak azok a szerencsétlen bökők, hogy egy kanállal nagyobb kárt lehett volna tenni bárkiben. De akkor sem volt kellemes érzés arra ébredni, hogy az emberre ráborulnak az evőszeközök - mert kávét még félálomban főztünk, az még nem volt ébrenlét, ahogy beleapplikáltuk a kávét meg a vizet a kotyogósba. Öröm volt az evőeszközök lepotyogása-ürömben, hogy legalább elmosogatta őket valaki - és voltak tiszta evőeszközök. Személy szerint gyakran két-három napig koptattam egy bögre-kanál kombót, mire annyi gyűrű összegyűlt mindkettőn, hogy jobbnak láttam elmosogatni. Nem azért, mert engem zavart, hanem mert szégyelltem, hogy a többiek meglátják.
Az íróasztalok vándoroltak a szobában - minden évben más volt a csillagállás, én nagyon örültem, mikor itt olyan asztalaink lettek, amit, mint egy éjjeliszekrény-polcot, a fejem fölé tudtam húzni. Szerettem, hogy rámborul, hogy kicsit kuckósabb lesz tőle a sarok, hogy oda tudom pakolni a kis vackaimat, meg képeket ragaszthatok a fejem fölé, és én látom őket, és visszanéznek rám, de mégsem az egész szobára. Csak rám. Képeslapokat ragasztottam oldalra, nem is én jártam ott, de valaki igen, aki gondolt rám ott a messziben és hozott egy kis darabot a távoli teger-áztatta vagy hólepte tájból, amit én még nem láttam. A legfelső polc volt a lomtár, vaskos porban csomagolópapírok, régi újságok, zacskók, cipősdobozok - amiben nyilván nélkülözhetetlennek vélt dolgokat cipeltünk fel év elején, és aztán elő sem szedtük őket a kiköltözésig. Mákot vethettünk volna a porba, vadregényes, érintetlen vidék volt a legfelső polc.
Voltak hörcsögeink, meg szereztünk "egy-halat", aki azóta is vígan éli mindennapjait egy aprócska akváriumban, és megcsipegeti az ember ujját vagy orrát, ha a víz felszínéhez érinti. Egész nap babrálja a köveket meg a két kis csigát, akik a társai a csöndes magányban - bár a szobában mindig nyüzsgés van, nem unatkoztunk sokat. Voltak átálmodozott-szunyókált délutánok, de nem unatkoztunk. Döglöttünk, henyéltünk sok-sok napon át, mikor mások megváltották helyettünk a világot, de legalábbis részt vettek a világot jelentő szemináriumokon. Mi meg csináltunk egy rántottát/bundás kenyeret, vagy teát, vagy csak vajas kenyeret - de rendes teavajjal, nem vajkrémmel, és pláne nem margarinnal ám! - és bezabáltunk, és a minék volt a világ. Kicsit utáltuk magunkat, hogy megint ellógtunk egy napot, és hogy ez már a második hiányzás volt abból a tárgyból, pedig még másfél hónap van a félévből, de aztán vállat vontunk, és konkrétan leszartuk, hogy ez már a második hiányzásunk volt.
Ha ösztöndíj jött - ó, boldog nosztalgikus békeidők - akkor meg fogtuk a kis pénzt, lestük, hol van valami akció, vagy melyik turkálóba hoztak a napokban árut - és vásároltunk. Ilyenkor vettem márkás rostos üdítőt, meg csokit vagy chipszet, egy táblát/zacsit, igaz, akkor is az olcsóbbikból, de legalább valami nasit. Vettünk leárazott felsőt, gatyát, cipőt, hajcsatokat, olcsó tollakat, harisnyazoknit, dezodort.. Apró, jelentéktelen dolgokat, többnyire olyasmit, amink egyébként is volt, de nem a megvett áru számított, hanem a vásárlás öröme. A diadal, mikor hazaérve kipakoltunk, hogy kinek mire volt elég a pénze, mit talált, és mire gyűjt majd legközelebbre.
Szerettem a boltokat járni, kinézni dolgokat, hogy ha majd lesz rá, akkor megveszem. Aztán ezekből persze nem lett, mint ahogy azóta sem lesz semmi, de jó érzés elképzelni, hogy mennyi mindenem lehetne - közben tudom, hogy semmi szükségem nem lenne az áhított tárgyakra, mert a kép így is teljes, csak nem olyan fényes, csillogó, drága és puccos-hivalkodó-szemetszúró, mint amilyen a termékektől roskadozó plázapolcok alapján kéne, hogy legyen.
Rendeltünk kaját, néha - ez volt a dőzs, ezt tettük most is, az adagok kisebbek lettek, az árak követték az inflációt - sajnos, de azért jó volt visszamenni, és a szagok, a látvány, az ismerős tárgyak mellett jól ismert ízeket is megtapasztalni, újra. Hogy ugyanúgy nehézkesen nyílik a wc ajtaja, hogy a fürdőben csak akkor van a konnektorban áram, ha a villany fel van kapcsolva, és hogy mint mindig, most is csak tíz perccel később kapunk észbe, hogy felforrt a teavíz, és hogy ez nem biztonsági vízforraló, és nem kapcsol ki, ha forr. És egyébként is, mindhármónkat kivágnának, ha kiderülne, hogy tűzveszélyes tárgy van a szobában. A halacskáról, mint bomalsztó elemről nem is beszélve. A teknőst biztos nem találták volna meg - sokszor nekem is nehezen ment, ő ezért maradt ki a felsorolásból. Szóval, visszamentem kicsit, beszélgettünk nagyot, ittunk két teát, sokat nevettünk, és jó volt ott lenni, és otthon lenni úgy, hogy nem tartozom oda lassan egy éve már. Szeretem a koleszt.

Szólj hozzá!

Címkék: én régen kolesz


2008.03.17. 19:34 plüss_Teknős

alkonyat

Besötétedett, és a neonfények visszatükröződnek az üvegben. A benn kinn van, a kinn benn, minden kifordult magából, magamból kicsit. Szél jött, eső csapkodta a nagy üvegeket, messziről látszott már, hogy vihar lesz, aztán amilyen gyorsan jött, úgy múlt el, megint sütött a nap, mire a következő adag papírral bemásztam a másolóhoz. Mostanra este van, ki-ki nyugalomban, én is nyugodtan, rezignáltan, törődötten ülök, várom, hogy múljanak a percek, hogy mehessek, hogy megmozdulhassak, hogy haladni kezdjek, hazafelé. Fáradt a szemem, a mesterséges fényben nehezen pislogok, a kezem is nehéz már, a bőröm kiszáradt. Magasan vagyok, a fényben üldögélek, a sötétbe burkolozó város felett, a kibukkanó tornyokat látom, de alul a város csak homályos zajfelhő - igaz, már halkul lassan a nyüzsgés. A tornyokat látom, meg magamat az üvegben, a padlótól a plafonig, meg az asztalt, meg a széket, meg mindent, ami itt áll, fekszik, tornyosul körülöttem, csak minden, ami itt bal, az ott jobb és viszont.
Az asztal tülörképének sötét részein áttűnnek a lentről felszűrődő fények, mint gyerekorrok, csak nincsenek az üveghez nyomva, és nem csapódik a hűvös üvegre a pára, ahogy szuszognak. A fény, a víz az élet, de ez a neonfény sokminden, csak nem az. És mostmár a sötétre vágyom, bebújni egy könyvvel, meg valami szürcsölhető tejes-teás-szörpös akármivel, aztán egyszercsak úgy dönteni, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy az elmúlt három oldalon mit olvastam, és becsukni a könyvet, és csak elsüppedni, valami édes, nyálcsorgós álomba. Nézni, ahogy a mécsesek fénye aprókat rándul, behunyni a szemem, és érezni így is, hogy lobognak a kis lángok.
Mennyi autó jön-megy még mindig. Mindegyikben egy ember ül csupán. Mindenkinek saját autó, saját kis berregő univerzum, amiben utazik, ahová kedve tartja, ahová kell, ahová a pénztárcája engedi. Én nem tudok vezetni, csak sodródom az árral, a metrón, a villamoson, buszon, kompon, ellenségek között, veszélyes elemekkel körülvéve, néha félve és megkönnyebbülök, mikor belépek a házkapun, csattan az ajtó, és egyedül vagyok, csak a kulcs remeg a kezemben kicsit.
Itt most jó, már szinte üres az iroda, aki itt van, megvan a dolga, és nem tudok tenni sem érte, sem ellene semmit, így csak elvagyunk, egy térben, de két-három, ki tudja hány külön világban, semmi közünk a másikhoz, csak épp egy helyen vagyunk, egyenleteinkben ez az egyetlen közös változó. Ha nem munkatársak lennénk, nem is köszönnénk egymásnak, de nem csak munkatársakkal vagyunk így, hogy csak a körülmények áldozata a kapcsolat, és nem jött volna létre, ha nincs valamilyen közös osztó az életünkben - mint amikor a könyököm véletlenül a metrón a mellettem állóhoz ér - soha nem érintjük majd meg egymást többet az életben, de volt egy közös, nyilvánvalóan jelentéktelen, de közös pillanata az életünknek. És aztán ott van még annyi pillanat, meg órák, meg évek, mikor azt hiszed, hogy közös, és aztán nincs mögötte semmi. Beszélgettek, meg éltek meg alszotok, meg együtt eszünk, és kirándulunk, és nagyokat nevetünk, és aztán a nevére sem emlékszel majd néhány év után - akkor mit ért az egész és közös volt-e valóban..? És barát-e az, aki csak akkor köszön, ha ott van még a  másik, és csak akkor kérdezi meg, mizujs, ha látja, hogy úgy illik..? És aztán beléd rúg a "családi" ebédlőasztal alatt, de úgy tesz, mintha nem vette volna észre.
Még néhány perc és mehetek, elballagok, haza. Nem szeretem a metrót, nem vágyom most a huzatos visszaszámlálásra, nem akarom tudni, mennyi van hátra, nem akarok menni, csak ott lenni, valahol, ahonnan nem kell azon gondolkoznom, hogy hogyan tovább, hanem csak lenni-állni-élni egy kicsit, csak süttetni az arcom a fényben, és hagyni, hogy jó legyen, és csak follyon a világ el a semmibe, kit érdekel, semmit nem jelent. Kicsik a fények, hatalmas, nagy sötét este lett, hazakúszom, össze ne nyomjon ez a nagy sötét. Teát csinálok, nézem, nőttek-e reggel óta a virágok és hogy hová lett a teknős ma este. Elrakom a leszáradt ruhát.

Szólj hozzá!

Címkék: lassú üres


2008.03.17. 18:53 plüss_Teknős

túlélő

Záporok jöttek-mentek, itt ülünk messze, fenn a város felett, ahonnan majdnem mindig kék az ég, de ezen a hétfői álmosnak induló reggelen valahogy olyan csalóka volt a nap. Szaladgáltam délelőtt, és könnyebb lettem súlyos ezresekkel, mert a tudás hatalom, a hatalom meg pénz, de a pénz nem boldogít, ezért el is utaltam a fránya forintokat az egyetemnek, hogy ők legyenek okosak és hatalmasak, mert nekem jó így, hogy kicsi is vagyok, meg jelentéktelen is, meg egyébként is.
Átmentem a napos oldalra az utcán, a galambok felrepültek, én is könnyű voltam, egy darabig minden egyszerűnek és elviselhetőnek tűnt, hiszen csak egy újabb hétfő, mi történhet, sikerült felkelni időben, megmostam a hajam is, pedig mikor csipogott a telefon, még semmi erőm nem volt, hogy feltápászkodjak, de aztán roppantul élveztem a vízcsobogást a hátamon. Meg nyitva volt a bank, az ügyféltér is az egyetemi bürokrácia útvesztőjének végén, és még a tanulmányi osztályon is felvették a telefont - szóval sikeresen indult a nap, mert azon kívül, hogy a kávés zacskó oldala majdnem végig felrepedt, és a kávé a mosogatóba hullt, nem történt semmmi rendkívüli. Meglocsoltam a virágokat, közben nyitva volt az ablak, és csak úgy dőlt be a tavasz - bár itt, a nagy városban, az országon nőtt kétmilliós vízhólyagban nehéz elhinni, de tavaszillat volt ma reggel, és könnyű bizsergés volt a gyomromban, hogy valami elkezdődik, talán haladni kezdünk megint valami felé.
Nem aludtam jót, felébredtem többször is, hogy késő van, vagy hogy valaki matat az ajtón. Este alig mertem kimenni a konyhába, mert csak valami erős kaparászást hallottam, és azt hittem, az ablakot piszkálja valaki. Aztán meg dühös lettem, mert csak a hörcsögök veszekedtek a mogyorón, hihetetlenek, hogy a kis apró termetükkel mennyire tudják gyűlölni egymást, ha a kajáról, meg a túlélésről van szó - bár, mivel minden nap kapnak valamit, nem igazán nagy az esély a kihalásra, de a túlélésért ebben a bőség zavarában is harcolni kell, nem igaz? Takarítanom kell, meg mosni, meg helytállni, meg készen lenni mindennel időben és pontosan, precízen, és annyi nap van még, amikor ennek így kell lenni, és nem biztos, hogy van hozzá  kedvem, hogy mindig mindent pontosan úgy csináljak, ahogy kell és készen legyek.. Bár már most is készen vagyok, és még hol van a nap vége.
Hozhattam volna könyvet, hogy olvassak kicsit. Vagy elkezdhetnék kommandózni, hogy tudom, hogy az adott papírokkal mi a teendő, bár eddig még nem sok jó származott abból, hogy nekiálltam bárminek is a saját fejem után, mert azt nem úgy kell, meg nem úgy szoktuk, meg az biztos megint egy újabb kivétel, és hogy lehetek ilyen ostoba, hogy még ennyit sem tudok.. Szóval, lusta legyek, és megvetett, mert mindent itt hagyok reggelre, vagy nevetséges legyek és megvetett, hogy még ezt a pár dolgot sem tudom megcsinálni..? Álmos vagyok és nem érdekel a megvetés és a lenézés, ami körülvesz, csak nyomaszt az elismerés hiánya, hogy a tavaszban,a  napsütésben jól esne egy kis "na ezt jól csináltad" és napok óta csak azt érzem, hogy nem megy semmi, megint.
Legalább a hétvége hasznosan meg tartalmasan telt, bár abban is bukta volt, meg megaláztatás és szégyen, de legalább szembesültem azzal, hogy attól, hogy bizonyos embereket a barátainknak hiszünk, még lehet teljesen természetes, hogy nekik nem jelentünk semmit, hogy kinevetnek bennünket, megvetnek, lenéznek, semmibe vesznek. Kirándultunk, és én két lehetőségből az utóbbit választottam, a kényelmesebbet, a ritkábban látott, de jól ismert ismerősökkel. Mentünk erre, arra és amarra, és szerencsétlenségünkre egyes számú szombati program végállomásán kötöttünk ki, ahol ott ült az egész, ha azt vesszük, elutasított társaság. Nekem már ezerszer volt részem elutasításban a díszes család-rokon-haver-banda számos tagjától, de most, hogy én döntöttem úgy, nem rájuk szánom a szombatot, kinevettek, megaláztak, és nagyon rosszul esett, hogy úgy álltak mellettünk a kompon, mint az idegenek, csak mert ő nem volt velem, akinek azt köszönhetem(?) hogy ismerem ezeket az embereket. Nem vártam könnyes összeborulást, de akkora a mesterkélt, megjátszott öröm és szeretet, ha hétvégente "hazamegyünk", most meg a nagy büdös semmi, és gyűlöltem a kompon lenni, és ismerni őket, és érezni, hogy ennyire semmi az, ami köztünk feszül... De jön a húsvét, lehet majd megint képmutatni, úgy tenni, mintha a falból is a harmónia folyna és nem önmagunk megjátszása.
Magam vagyok ebben a néhány napban magamnak, és jut időm gondolkodni, és keseregni is, olyasmin, amit napközben a nagy rohanásban csak lenyelek hirtelen, meg sem nézem, meg sem rágom, csak az óramutatót figyelem, hogy később, mindig csak egyre később legyen, aztán majdcsak elég késő lesz egyszer végre, amikor nem leszek ennyire naiv és nem hiszem majd azt, hogy azért, mert én kedvelek valakit, az a másik is kedvel, és majd meglátom a gesztusok mögött a hamisságot, hogy a kedves rokon, barát, ismerős bizony se nem barát, de még csak a fele se, nem jelentünk mi egymásnak semmit sem, csak egy újabb levegőtömböt, amin át lehet sétálni, ha ellenáll, akkor gázolni, mert mi közünk is nekünk egymáshoz? Rajta kívül? Ja, hogy semmi? Akkor mit is akarok én tulajdonképpen? Ja, hogy semmit? Nagyon helyes.
Itt a tavasz.

Szólj hozzá!

Címkék: hétvége én


2008.03.04. 19:40 plüss_Teknős

metró

Állok a huzatban, megint vége egy napnak - betájolom magam, hogy mennyire menjek előre a peronon, hogy aztán leszállva minél kevesebbet kelljen gyalogolni. Buta és felesleges, mert ha nem itt, akkor az ottani pernon kell megtennem ezt a távot, mégis, úgy érzem, megspórolok némi időt és fáradtságot. Nézem az órát, hogy mennyi van még hátra - elég bizarr, hogy ilyen könnyedén megbírkózom a gondolattal, hogy ez a visszaszámlálás zajlik a fejem fölött, nap mint nap. Akkor is ennyire nyugodtan és fásultan nézném, ha nem a következő szerelvényt mutatná? Vagy kíváncsi lennék, hogy miért annyi a szám, amennyi? És mi lesz, mikor lejár? És felkavaró lenne, ha nem csak a folyosó tetején, hanem mindannyiónk feje felett lógna - mint ahogy lóg is, csak láthatatlanul a visszaszámláló? Szentimentális leszek, néztem a benzinkutas filmet, és ott volt a két színész, és egy jelenetben, és banális hülyeségen veszekedtek, és mára mindketten halottak. Ez jutott eszembe. Szerettem őket.
Szemből már jön a szerelvény, a szűk alagútban először csak a huzat lesz egyre erősebb, eleinte pár szál hajam, aztán egy tincs, aztán az egész lobonc szállni kezd, kócolódom a szélben. Feltűnik a fény is, fentről szűrődik be a sötétbe, a szerelvény itt mélyebbre száll. Csillog a sínpár, és felette a nagy kék hernyó három sárga szeme. Egyre közelebb, egyre hangosabb, aztán egyszer csak odaér, aki szemben áll, az már mehet is, haza, vagy a dolgára, vagy csak messze, melegebb éghajlatra, amerre kedve tartja. Én még várok, még másfél perc, és itt az én szerelvényem is. Na még egy perc - bár gyanúsan hamar váltott a visszaszámláló, remélem, valóban közelebb van már a metró, mint gondolom. Innen is felsejlik a fény, meg erősödik a szél - a szemből távozó szerelvénnyel csak erősítik egymás huzatát, az előbb még arra, most a másik irányba szív a légnyomáskülönbség. Befut a kék hernyó, kicsit lomhábban, mint a szembe szerelvény, de legalább itt van.
A kocsi már szellős, mostanra a többség hazament, beszállok, bebújok a kocsi belsejébe, igaz, nem megyek messzire, de nem szeretem az ajtónál a jövés-menést és úgyis leszállok az első megállóban, mikor a másik oldalon lesz az ajtó. Záródunk, indulunk, gyorsan-gyorsan, kicsiket ránt a szerelvény, ahogy egyre jobban meglendül. Bámulok kifelé az ablakon, csak azt nem tudom, minek, mikor a rohanó sötétségen kívül nem látni semmit. Párizsban kísérletképpen indítottak pár olyan szerelvényt, amin nem volt ablak - mert minek, és akkor olcsóbban lehetne metrókocsit csinálni - de persze balhé lett belőle, mert én sem szívesen utaznék egy ablaktalan dobozban, holott tudom, hogy nem látni semmit.
Még egy megálló és ott vagyok, kilépek a kocsiból, battyogok a lépcsőhöz, felmegyek, friss levegő, csövesek, a bűzük belekeveredik az aluljáróba lehúzó szélbe, szaporázom a lépteimet, mert bár nincs még késő, azért jobb vigyázni. Itt nincs mozgólépcső, de jobb is, sokáig nagyon féltem tőle.
Valami ismerősnél jártunk itt a nagyvárosban, gyerek voltam, talán a Deákon mentünk lefelé, fürtökben, csúcsidőben. Alattunk nem messze állt egy nő a lépcsőn, nagy halom papírt tartott a kezében, meg a táskája is a karjára volt akasztva, esélye nem volt, hogy kapaszkodjon. Aztán valahol lejjebb vicces kedvű suhancok megnyomták a vészleállítót, mire az egész lépcső, ez az ember-futószalag nagy rándulással megállt. A nőnek ideje sem volt felfogni, mi történik, a tehetetlenség magával rántotta, a papírok szanaszét repültek, ő meg legurult a lépcsőkön - csak nyolc-tíz fokkal alatta állt a következő emberhalom, azokban akadt el, egy férfi még talán a kezét is nyújtotta, hogy elkapja, de addigra a nő már összecsuklott, úgy gurult. Ellökött egy alatta állót, és így egymáson akadtak fenn a többieken. Nem esett nagy baja, a gondosan összerakott papírok szétrepültek a huzatban, a nő borzasztóan megijedt, meg talán a szemöldöke hasadt fel, ha jól emlékszem, kicsit vérzett az arca. Azonnal bemondták, hogy ha valaki megsérült, akkor vigyék fel az ügyfélszolgálatra - nem tudom, hogy mi a jobb, kicsit vérző sebbel, meg piszkosan, de elhagyni a helyszínt, vagy hagyni, hogy a magasztos közlekedési társaság lássa el az ember baját.
A lépcső újraindul, kapaszkodom, eszeveszetten, a kezem izzad a gumiszalagon. Anyu is megijedt, sápadt az arca, de szerencsére kapaszkodott, így nem esett baja. A nő előttünk ér le, egy úr fogja a karját, visszakíséri a felfelé menő lépcsőhöz, hogy megnézze fent az orvos. Mi is leérünk, remegő lábbal lépek a mozgólépcsőről a szilárd talajra. Megnézzük a feliratokat, mert akkoriban nem voltam még enniyre tájékozott, hogy zsigerből tudjam, merre az arra. Szóval megnézzük, merre menjünk, aztán odaállunk a peronra, várunk, jön a huzat, jön a fény, a szerelvény és megyünk tovább. Túlvagyunk az ijedtségen, találunk ülőhelyet a kocsiban, anyu leül, látom, hogy megkönnyebbült, hogy megyünk végre, vissza a vonathoz és el ebből a városból.
Szerencsére, itt, ahol leszálltam, nincs mozgólépcső. Meg amúgy is, hozzá szoktam már. Van bérletem, nem kell jegyekkel vacakolni, mint akkoriban. Megszoktam a tömeget, hogy nagyot ránt a szerelvény, mikor elindul, mikor megáll. Hogy huzat van, ha jön, hogy büdös és levegőtlen az aluljáró. Hogy jobb nem megfogni a kapaszkodót, illetve mérlegelni előtte, hogy a biztonság vagy fertőzésveszély elkerülése a fontosabb - nem egyértelmű, hogy nem az csapott ki annak idején, hogy olyan ember után kapaszkodtam, aztán matattam az arcom, aki után nem kellett volna... Nem tudom. Felérek a felszínre - akartam teknőskaját venni, de akkor tovább kellett volna mennem egy megállót. Sebaj, majd holnap, a holnapi munka és nap után, ugyan ebben a delíriumban, remélem, eszembe jut, hogy tovább menjek, egy lépéssel tovább.

Szólj hozzá!

Címkék: utazás metró várakozás


2008.03.02. 20:10 plüss_Teknős

eszik

Lassan húzza a lábát, óvatosan lépeget, mintha jégen menne, és félne, hogy elesik. Nem tud elesni, ahhoz túlságosan közel van a földhöz. Az igaz, hogy csúszik a lába - jobban érezné magát egy paradicsomtő alatt a napsütötte porban, mint a fényes parkettán, de korlátozottak a lehetőségek. Mostanában, hogy rendellenesen meleg van, sokat jön-megy, érzi a még messze lopakodó tavaszt, én meg nap mint nap örömöm lelem abban, hogy ennyit van szem előtt.
Majdnem minden nap eszik valamit - nem szokott ebben az átmeneti időszakban naponta enni, de most előjön, és azt nem mondom, hogy szelíd, mert egy ekkorka lénynél nem tudható, hogy az-e, vagy csak lassú, hogy elszaladjon. De miközben teregettem a zoknikat, az állvány alsó felére, és ezért leguggoltam, elindult felém. Elször, mikor még csak ráesett az árnyékom, behúzta a nyakát, és úgy maradt. Nyílt terepen, a fényes szobában, ha nem is középen, de mindenhonnan jól láthatóan, ellenben tökéletesen mozdulatlanul. Csak az látszik ilyenkor, hogy a behúzott lábak ki-kilökődnek, ahogy veszi a levegőt. Aztán lassan kidugja a lábait, majd a fejét is - először éppen annyira, hogy a kis szemek kilátszódjanak a bőrredőből. Les. Lassan, egyenletes tempóban rakosgatom a zoknikat, ettől kicsit megnyugszik. Lassabban szedegeti a levegőt, kijjebb dugja a fejét. Lép egyet, még egyet. Lassan, de határozottan elindul felém. Azt nem hiszem egy percre sem, hogy a gesztus a személyemnek szól - egy hüllő nem lehet ennyire értelmes, legalábbis kétlem egy teknős esetében. De akkor is le szoktam guggolni, mikor a kaját hozom neki.
Beáztatom a tápot, aztán mikor jól megdagadnak a szemek a langyos vízben, akkor beviszem neki. Fújni szoktam felé a kaja irányából, ilyenkor felkapja a fejét, érzi az illatot. Ha jó idő van, kellemes meleg, akkor ő is gyorsabban mozog, és szinte meglódul felém. Magasra emelgeti a lábait, a páncél oda-odakoccan a padlóhoz, kop-kop, végre itt a kaja, kop-kop, na ide vele, kop-kop-kop. Most nincs még ennyire meleg, de akkor is, elindul, lassan, óvatosan, bizonytalankodva, de jön. Leteszem a zoknikat,  kimegyek, hogy készítsek neki egy kis harapnivalót. Van a hűtőben saláta meg paradicsom is, de nem az igazi, mindegyik nagyon téli, nagyon mű. Így marad a táp, és próbálok abban bízni, hogy bár ez granulátum, de benne vannak a szükséges vitaminok, ásványi anyagok, meg minden, ami az egészséges bőrhöz, páncélhoz, vérnyomáshoz kell.
Egy cipősdoboz teteje az étterem - mert a kis hölgynek nincs terráriuma, szabadon kószál a szobában, illetve korábban a koliban az erkélyen lakott nappal, és a szobában éjjel - mert lakott az erkélyen egy nyúl is, és féltem, hogy bántja, hogy kirágja a héjából ezt a teknőskét. Szóval megterítek a teknőcnek, egy papírra kiborítom az ázott szemeket, szépen összehalmozom, hogy hozzáférjen - bár mindig az első mozdulattal belelép a kupac közepébe, és szétnyomja a mérnöki perecízséggel összeállított kompozíciót. Hatalmasra tátja a száját, nem is hinné az ember, hogy egy ilyen pici szájat ekkorára lehet tátani. Egy falat, gyorsan még egy és még egy. Aztán kis szünet - mert le is kell nyelni a finom falatokat. Nyáron, mikor dinnyét eszik, csak úgy csorog oldalt a szája sarkából a dinnyelé. Vagy a cseresznye - az is nagy favorit. Na meg a lóhere, de azt csak ritkán szedtem - mert a koli az autópálya kivezetője mellett volt, és bár hatalmas fák voltak az udvaron, attól még tíz méterrel arrébb hat sávon zajlott az élet, és akkor a buszsávokat nem is számoltam. A belvárosban meg kutyapiszok, olajfoltok és csikkek szegélyezik az úttestet, de még ha nőne is bármilyen zöld, itt biztos nem szedném. Akkor inkább a táp.
Néha, mikor tanulnom kellett ugyan, de nem kellett mindenáron a könyvet bújni, akkor levittem a kertbe - és öt-tíz percenként, tudva, hogy nagyjából merre indult el, felkeltem, megkerestem és visszahoztam, látótávolságon belülre. Lelkesen menetelt órákon át, néha megállt legelészni - mindenféle friss füveket, virágokat. Volt, hogy csak megállt, kinyújtotta a kis durung lábacskákat, meg a nyakát is, egészen hosszan, és süttette magát a nappal. Még a szemét is becsukta, és ezen a csöpp kis állatkán látszott, hogy teljesen elégedett a világgal, az életével, meg úgy általában mindennel, és hogy tulajdonképpen nem is lehetne szebb-jobb-kellemsebb helyen, mint ezen a vacak, kicsit talán magasra hagyott füvű koliudvaron, ahová este akár hatig is odasüt a nap.
Egyszer elveszett, négy napra. Vendégségben voltunk, kertes ház, zöldségek, paradicsom, szőlőtőkék. Körbe jártam a kertet, többször is. Belepróbálgattam őt a kerítés réseibe, hogy kifér-e valahol a kis szaruházikó- egy kritikus helyet találtam, de majd figyelünk, hogy ne kószáljon arra. Másfelé biztonságos, meg a macskák, akiknek új, de érdektelen volt ez a kis lény, folyamatosan szemmel tartották, merre jár. Nem bántották, ahhoz túl lassú volt, nem volt elég izgalmas. De figyelték, ahogy jön-megy a meleg porban. Aztán, vasárnap délelőtt, gondoltam, amíg megreggelizünk, még kiteszem kicsit, hadd mászkáljon még. Negyed óra múlva nem találtuk sehol - kerestük öten, vagy másfél órán át, azután megegyeztünk, hogy megszökött, nincs mit tenni. Szóltunk a kertszomszédoknak, hogy ha megtalálnák, akkor szóljanak - de valahol lemondtam róla. Tettünk ki egy hirdetést a buszmegállóba is, telefonszámmal, email-címmel. Napokig semmi, aztán a hét vége felé hívott, hogy a szomszéd kisgyerekei megtalálták. Egy műanyag locsolókannában hozták át, mert nem merték kézzel megfogni. Ott volt a kajajábé alatt, ezt mondták. Aztán hétvégén visszakaptam, örültem nagyon! Dühös volt, látszott a kis szemekben - újra ugyanaz a kolierkély, pedig négy napig az övé volt a világ!
Eszeget, komótosan. Lassan megint nyár lesz, újabb kertek, meg udvarok, lóhere és pitypang várják majd, idén is. Nem sokára végzek a teregetéssel, ő meg a kajával. Lusták vagyunk - ő evés után bebújik a szennyeskosár mögé, mi meg elnyúlunk kicsit az ágyon.

Szólj hozzá!

Címkék: hétvége nyár


2008.02.29. 22:49 plüss_Teknős

nemtudom

Fáradtan, nyúzottan üldögélek. Érzek valamit, amiről nem tudom még, hogy jó vagy rossz megérzés, csak azt tudom, hogy valami változik, valami történik benne, vele. A szeme sokszor messze réved, látom, hogy gondolkozik, hogy forognak a kis kerekek. Ha kérdezem, nincs semmi, csak elgondolkozott, fáradt ő is, nagy a hajtás, nagy a cég, a kihívások, a célok, a számok, a lehetőségek. Valami van a levegőben, feszültség, kérdőjelek, ki nem mondott gondolatok. Korábban sem volt egy szószátyár, nem pletykált, talán túlságosan is tiszteletben tartva azok magánéletét, akikről szerinte nem kell tudnom, mert nincs közöm hozzá. Nagyok a csöndek, csak érzem, hogy valami van, valami mocorog, készül.
Sokszor megölel, összebújunk, nagyokat nevetünk, de valahogy sekélyebb a minket elragadó örvény, hígabb a szósz, amibe belehabarodtunk, nem tudom. Napok óta nincs rajta a lánc, karácsonyra kérte, levette, elfelejtette. A másik a feje mellett pihen a fiókban, nem szem előtt, de biztos közelben. Szórakozott, hajszolt, fáradt, nem hallja meg a kérdéseket, csak álomba zuhan este, keveset beszél. Benne változik valami, elindult, már napok óta, és most dolgozik, fúrja magát valami, egy érzés, egy gondolat, nem tudom. Hullámzik, egészen derűs, lökött, kajla, aztán meg csak bambulja a gépet, bezárul a burok, én kívül ülök, könyvvel az ölemben, nézem a hátát, ahogy szuszog, hogy mi lehet belül. Nem tudom. Most tényleg nem. Félek, napok óta próbálom megfejteni, mi történik. Legalább annyit, hogy jó, vagy rossz felé haladunk, hogy valóban változnak-e a dolgok, vagy csak én is fáradtabb vagyok, és érzékenyebb? Túlparázom ezt is, mint annyi mindent?
Nézem a szemét, a mosolyát. Olyan, mint tegnap, mint a múlt héten, mint tavaly ilyenkor - bár akkor még messzebb volt, talán sosem volt olyan messze, mint azokban a napokban, mikor eldöntötte, megadja magát, és igen, szeret. Szeret. Látom, érzem. De változás lóg a levegőben, minden annyira csendes, harmonikus, nyugodt. Mozdulatlan - nem rezdülünk, csöndben figyeljük a másikat. Engem ez nem megnyugtat - biztonságban érezni magam, eddig csak fájdalmat okozott. Jeleket keresek, hogy mi változik, hogy mi más, mint volt, mi okozza ezt a stagnálást, ami pozitív előjelű, de benne van a kibillenés lehetősége is. Hogy meginog és leomlik minden. Nem tehetek róla, bennem pesszimizmus dolgozik, nem józan ész. Ha nincs bajom, nem csinálok magamnak - csak várom, hogy mikor jön a következő szükséges rossz, mert mindig van valami, ami nem volt, egyszercsak lett, senki nem hitte volna, hogy ez lesz belőle, aztán tessék. Nagy, tágra nyílt, meglepett szemek, ki gondolta volna. Nem jó ez így, de nem megy másképp.
Megölel, a hajamba szuszog. Mosolyog. Nagy és erős, én kicsi vagyok, összetörne, ha erőt venne magán. Rettegek attól, hogy így is összetör, erő sem kell hozzá, csak egy felemelt tekintet, egy nap majd átnéz a fejem fölött, hiszen annyi más van még a világon. Napokig, hetekig nem gondolok erre, de aztán elfáradok, elkezdenek pörögni a kerekek, kétségbe esem - fogynom kell, gyakrabban mosok majd hajat, meg fogat, hetente kétszer takarítok, és nem felejtem el meglocsolni a virágokat. Ezentúl mindig úgy hajtogatom majd a pulcsikat, ahogy mutatta, hogy szokták - nem tudom, hogy kivel, mikor, de úgy szokták, és nem így, ahogy én. És legközelebb nem az idétlen mintás ágyneműt húzom fel. És a szemetesbe dobom a hajaimat a fésűből.. És annyi minden még.
A szeme, annyira szeretem a szemét. Mikor az arca még nem, de a szeme már mosolyog. A napokban fáradt, elcsigázott. Bütyköli a gépet, a telefont. Messze jár fejben, fordul vele a világ. Nézem őt, néha magához húz, olyankor vele vagyok én is. Aztán elenged, és mintha ellebegne, és nem nyújthatom ki a kezem, hogy maradj, ne menj, mert így, együtt, szorosan összebújva, így a jó.
Nagy és erős, és megállja a helyét. Szeretem és féltem őt, és nézem, ahogy tör, egyre fejjebb, egyre nagyobb lesz, még erősebb, épül körülötte a világ, egy nagy, idegen világ, aminek állok a szélén, belepillantok, és látom őt, csillogó, drága üvegek között, mosolyog, messze-messze, mindentől. Kicsi vagyok, árnyékban állok, kapkodom a levegőt, keresem a szavakat. Várom, hogy rám nézzen, mosolyogjon, nekem, rám, miattam. Félek, féltem őt, magunkat, nagyon. Hogy olyan kicsike leszek, hogy egyszercsak elfelejt. Elhanyagolható leszek, egy kerekítési hiba, és ha a dolgok lefelé kerekednek, elgurulok velük én is, a nagy büdös semmibe, mintha nem is lett volna a mosoly, a bújás, a nagy nevetések, semmi sem.

Szólj hozzá!

Címkék: várakozás üres


2008.02.29. 17:01 plüss_Teknős

nemértem

Lakást vettünk. Hitelt szeretnénk felvenni. Gyereket akarunk. Venni szeretnék egy kocsit. Össze akarunk házasodni. Gyűrűt akarok. Annyi óhaj illetve megvalósult álom körülöttem, én meg csak kapkodom a fejem. Hitelem van, ha csak diák is - ez is azt mutatja, hogy nem vagyok én még odaát, felnőtt-honban. De nincs sem kocsim, sem ingatlanom, se szocpol, se gyűrű, se gyerek, még csak tervben sem.
Járkál fel-alá, ölében a gyerek. Nagy szemekkel néz a világba, alig fél éve pislog csak, még minden új, váratlan, hihetetlen. Idegenkedem tőle, meg a gyerektől. Ti nem akartok..? Honnan tudjam, hogy akarunk-e? Nem beszélünk róla, akkor honnan tudjam? Egyszer biztos szeretnék majd, gyereket is, meg minden "a család" halmazba esőt. Egyszer. De nem az számít, hogy én akarom-e. Akarok gyereket? Toronyórát lánccal? Nagy lagzit, kis lakást, családi autót és nyaralást? Nem értem a kérdést. Ezeket a dolgokat nem egyedül akarja az ember. Hogy én akarom-e, nem számít. Ha együtt akarjuk, az már valami. De nem tudom, hogy akarjuk-e meg hogy mit akarunk.
Közös családot, közös gyereket, közös kutyát, közös jövőt? Mert ha igaz, hogy amiről nem beszélünk, az nincs, akkor mi a helyzet ezzel? És látom a szemén, hogy érdekelné a válasz. Hogy veletek mi a helyzet? Korban már te is benne lennél, nem? Akkor? Én meg kitérek. Tudod, tavalyelőtt.. Meg nem is vagyunk még együtt régen. Meg a suli. Jó, tudom, ő sem fejezte be még a sulit. És nagyon be volt sózva, hogy gyereket akar. Ő. Hogy én akarok-e? Nem tudok válaszolni. Mert nem foglalkozom ezzel. Kéne? Nem tudom. Nekik összejött, nem tudom, hogy mennyire őszinte az örömöm. Mert van benne irigység is, nem tagadom. Mert ha korábban én is így a sarkamra állok, akkor.. De nem mindegy, mi lenne, ha? Mi lett volna, ha..? A lényeg, hogy most mi van, és csak nézett rám a nagy szemeivel, közben babrálta a gyerek kezét, hogy akkor velünk mi a helyzet. Hogyhogy mi? Semmi. Nem érti, hogy ezt hogy tudom én csak így lenyelni, tűrni, várni. Nem tudom, hogyan kell máshogy csinálni. Nem tudom, hogyan kell erősnek, erősebbnek lenni. Így csak pislogok, sarokba szorítva. Nem számítottam a kérdésre.
És aztán lemegyünk, késő lett, a gyereknek aludnia kell. A szemembe néz, átölel, hogy igen, őt is kérdezte, és hogy mondhatta volna, hogy hiszen majd' minden este próbálkozunk. Nevet, én meg leintem. Nekem ez nem vicces. Mert nem igaz. Mert nem próbálkozunk, sem most, sem holnap, sem a jövő hónapban, sem jövő ilyenkor. Ki tudja, hogy meddig nem még. És igen, rossz volt látni, hogy a lány csak egy évvel idősebb, mint én. És férjnél van. És gyereke van. És kövér, és elhagyta magát, de boldog. Miért, én talán nem vagyok az? De, az vagyok. Vagy legalábbis elégedett. Akkor..?
Irigylem a terveit, amik megszülettek a fejében, és megvalósította őket. Az én fejemben nincsenek tervek, mert nem lehetnek, mert nem most és nem velem aktuális. Akivel az volt, messze jár. A jelenben, itt és most én vagyok, és jól vagyunk, és szerelem-szex-gyengédség. De utána is van tovább? Vagy ez tényleg csak a tavalyelőtt óta rettegett átmenet? És aztán majd jön egy szép, okos, gazdag, menő, nagyszájú, aki ki tudja festeni magát, tud menni magassarkúban, és szépen enni késsel-villával? És akkor "köszi, ennyi volt"..?
Nézem őket, pont annyi ideje vannak együtt, mint ők lennének. Ha nincs a krach, akkor most két házaspár ülne ebben a nyomvadt nappaliban, iszogatnának és mennének a sztorik az elmúlt évek közös élményeiről. Közös tervek, amik együtt pattantak ki a fejekből, és együtt valósultak meg. Két feleség, két gyerek, négy összeszokott arc. Elfogynak a társaságból az együttjárók. Mindenki férjhez megy, meg nősül, meg gyereket meg lakást, meg kocsit, meg komoly, felnőtt célokat tűz ki maga elé, de én, és mi le vagyunk maradva, mert kicsi az idő, a múlt és akkor a jövő is?
Kell erről beszélni? Kell ezen agyalni? Vagy mindenki mást is, csak sodorta őket az ár, és egyszercsak lett minden? Ismerünk egy párt, annyi ideje vannak együtt, mint én és előző. Már házasok, már közös kégli, meg minden. A példa sántít, mert nem lennék előző élete párja. Nem sült volna ki belőle semmi jó. Meg ott a másik példa, az ő ismerőse, lapátra került hat év után - jött a következő lány, akivel alig egy év után esküvő. Rengeteg példa, utak, ötletek, megoldások. Én meg csak kapkodom a fejem. Hol meghalok az irigységtől, hol meg csak a nyomást érzem a mellkasomban, hogy nekem is lépnem kéne? Kiharcolni ezeket a dolgokat? Nem megy. Nem érezném magam jobban attól, hogy vannak. Akkor nem értem, miért érzem magam rosszul attól, hogy nincsenek.
Mára férjek, feleségek, korábban rozoga volt a kapcsolat, de a papír elbír sokmindent. Majd elválik, elválunk-e. A munkatársam tüntetően nevezi férjének a férjét, hiszen az, nem..? Ő annyi idős, mint én. Bambán nézek ki az ablakon. Nem értem magam. Nem értem, miért vagyok valahol csalódott. Keserű. Holott semmivel nem élnek jobban, mint én. Semmivel nincsenek előrébb, beljebb, feljebb nálam. Nem sajnálom tőlük, ahogy élnek. Hogy bevállalták. Csak azt nem tudom, én vállalható leszek-e így valaha? Lesz boldogságtól ragyogó arccal eltöltött életem-nagy-napja? Meg gömbölyödő pocakom? Meg azt simogató szerető kéz? Vagy mindehhez későn érkeztem már..? Mert nem velem tervezte ezeket a dolgokat. És velem nem is tervezi őket..? Nem beszélünk róla, mert nincs miről beszélni. Mert hol van az még. Ne kábítson, ne ígérje, ha nem lesz belőle semmi. De amellett, hogy annyira jót dumáltunk a minap, el vagyok keseredve.

Szólj hozzá!

Címkék: beszélgetés kérdések elégtelen


süti beállítások módosítása