plüss_Teknős

Sokan lenni a legjobb. Együt lélegezni a tömeggel, figyelni, ahogy mozdulnak a tekintetek, ahogy egyre jobban feszülnek az izmok és a figyelem. Harsány a zöld, világosabb és sötét, kétféle nép, kétféle szín, de egy a cél, hogy talán egy kicsit világos és sötét zöldnek is jobb legyen. Sokan ülnek olyan drótszamarakon, hogy saccolni sem merném az árát, de ahogy így körülnézek, jópár lakás, kocsi, nyaralás kitelne a rengeteg fém árából. Zöldek, minden, sisakban, kesztyűben, az egyik srácon térdvédő is van, mintha valami veszélyes vizekre eveznénk, holott csak gurulunk egyet a városban. Sokan vagyunk, egyre többen, talán sosem volt még itt együtt ennyi ember, békésen legalábbis biztos nem.
Nincs anyázás, nincsenek trágár szavak, senki nem mond le, senki nem áruló vagy akármelyik náció bérence. Csak állunk türelmesen, és várjuk, hogy fél öt legyen, és aztán egy kicsit azt hihessük, hogy miénk a város és hogy holnaptól majd minden más meg kicsit jobb lesz és nem vasalnak ki bennünket egy sima jobbkezes kanyarban, csak mert meztelencsigák vagyunk az autókhoz képest.
A kivasalásról jut eszembe, éppen tegnap láttam egy bácsit, akit elgázoltak, és itt feküdt a cégtől nem messze a zebra mellett, mert kétszer három sávon kell átvágni, és a két lámpaváltás között van ugyan egy tíz másodperces időszak, mikor nagy sietve át lehet kocogni, de tényleg sietni kell, mert aztán vált a lámpa és jönnek a gépek, nincs megállás. És aztán jött a bácsi, meg a néni, és azt hitték, hogy mivel őszbe hajlott már a fejük is meg a koruk is, akkor majd az autók talán lassabban jönnek, meg a sofőrök türelmesebbek lesznek és nem lépnek olyan hevesen a gázra, de a lámpa váltott, és heves és türelmetlen sofőrök jöttek és elgázolták a bácsit, aki felrepült a szélvédőre, és aztán legurult róla, a földre zuhant, koppant a feje a betonon. A szélvédő meg benyomódott a súlya alatt és a biztonsági üveg olyan lett, mintha sűrűn beszőtte volna egy pók. És mentőt hívtak, és rongyot tettek a bácsi feje alá, meg valami kendőt a homlokára, szorítsa rá, hogy csillapodjon a vérzés, míg a mentők ideérnek. A néninek nem esett baja, csak állt remegve a kocsi mellett, a sofőr meg kiszállt, és csak nézte, hogy ő a lámpát figyelte és neki zöldje volt, és fogalma sincs, hogy mikor és hogyan került elé a bácsi, meg a néni, még szerencse, hgy neki nem esett baja. És a kocsisor meg, ami ebben a fél percben is úgy feltorlódott már, hogy ellógott az előző lámpáig, ők meg lassan, tágra nyílt szemekkel elkezdtek elaraszolni a helyszín mellett, nézték, hogy mi a helyzet, és örültek, hogy nem velük esett meg és nem kell itt ácsorogni, amíg a rendőrök meg a mentők kiérnek, és hogy nem kell százezret fizetni a betört szélvédő miatt, meg bíróságra járni, hogy akkor ki is volt a hibás, és hogy ötven helyett hatvanöttel, az még nem igazi gyorshajtás, az még csak enyhe túllépése a sebességnek, és nem láttam, hogy leléptek elém, meg amúgy is, nekem zöld volt a lámpa, és ha ötvennel mentem volna, sem tudtam vona megállni.
Araszol tova a sor szépen, hátrébb, akik még nem látják, hogy mi trötént, csak dühöngeni kezdenek, hogy melyik szerencsétlen nézett el valamit már megint. Befuta  rendőr, meg a  mentő is visít már valahol hátrébb. Én meg láttam eleget - megállni nem mertem, hiszen már csaka  földön fekvő bácsit meg a remegő nénit láttam, szépen átkeltem a zöldön, megvártam a másik zöldet is, amit egyébként nem szoktam, és leballagtam a metróba.
Nem a gyalogosokért voltunk sokan, nem is a biciklisekért voltunk sokan, hanem azért, hogy aki gyalogol, meg aki biciklizik, meg aki motorozik, hogy mindegyik lény ember végül, a volán mögött meg a motoron, meg az ifában meg a béemvében is... És mindenkinek szép, ápolt középső ujja meg válogatott szókincse van a maga igazának védelmében. Csak figyelni nem figyel senki, a gyalogosra, a biciklisre, a babakocsit tolóra, a kutyát sétáltatóra sem. Sem ők egymásra - hányszor látok bunkó bicikliseket, egyirányú utcában, szembe a forgalommal. Vagy a Szentendrei úton láttam már kispapát, a középső járdaszigeten - elöl-hátul négy sáv - hogy várja a rést, mikor áttolhatja a kocsit a gyerekkel gyorsan. Meg kutyásokat - és bár nincs autóm, de nem nézném jó szemmel, hogy lehugyozza valakinek a bolonyéz korcsa a frissen mosott kocsit. Vagy hogy odaszarik a kutya a kerék alá. Nem kellett volna behúzni a kéziféket..
Sokan lenni jó - nézni, ahogy azért egy-egy napra képes összefogni ez a sokféle ember, és hogy éppen az segíti fel a másikat, aki tegnap még elküldte az annyába, hogy nem látsz, te seggfej...? Mennyien voltunk - órákat tülekedtünk az Astorián, meg az Alagút végénél. De összefogtunk - és megmutattuk, hogy nyomorogni békésen meg mosolyogva is lehet - és ha nem is könnyebb semmi, de nem kell mindenáron a gyomorfekély.

Jó csak lenni most, hallgatni a régi, jól ismert zenéket, és sosemvolt időkre gondolni, nézni, ahogy a felhők úsznak az égen, meg hogy időnként elhúz egy-egy repülőgép, valószerűtlenül közel - nem is lenne szabad ennyire alacsonyan repülni a város felett, nem? Augusztus huszadikán is engedéllyel lehet csak háromszáz méter alá süllyedni. Bár, mint azt az elmúlt hetek bizonyítják, mindennél van lejjebb, és mégis elismerik az embert.
Itt volt megint, meglátogatott, benézett, jött, látott, aztán reggel lett, egy újabb munkanap. Nem értem a miértet, de nem is kell talán, jó volt, hogy erre járt, ha nem is igaziból. Valami zajlik biztosan, remélem csak, hogy minden rendben, nem beszélünk, megvan a kapocs szavak nélkül is. Akaratunk ellenére is. És még ennyi idő után is... Nem értem. Csak ülök itt a zenében - furcsa, hogy minden hajdanvolt zenénktől, ami közös napokat, perceket, de talán éveket is összeköt, szóval hogy azóta akárhol, akármilyen formában hallgattam őket, valakinek biztosan borsózni kezdett a háta, hogy anyám, ez meg mi..?!
De most már alig van itt pár ember, és halkan duruzsolhat ez is, akár mi is.
Szinte mindenki lelépett már, eltelt ez a pár nap, aztán nagy erőkkel készülünk a hú-de-hosszú hétvégére, jönni-menni, mindenhol kicsit, meg mindenhol kicsit többet lenni, csak ne lenne olyan nehéz néha ez a csak-lenni és semmi több. Nincs baj, minden megvan, a helyén van - nem rendben, de megvan, ennek ellenére olyan, mintha nehéz izék lennének a vállamon és nem tudnám kihúzni magam rendesen, nehéz levegőt venni, nehéz felállni és jönni-menni, nehéz jókedvűnek lenni, nehéz mosolyra húzni a szám, és nehéz azt mondani, hogy kérem, meg hogy köszönöm... Olyan sűrű minden, és a nagy ellenállású szószban nehéz még a karomat is felemelni, hogy búcsút intsek, vagy hogy kezet fogjak...
Annyira könnyű volt minden korábban - könnyed voltam a táncban, repültek a nevetéssel töltött percek, meg ment a suli, és nem érdekelt, ha nem volt a kártyámon pénz és csak egy szelet párizsi volt a zsömlében. Nyűttem a cipőket, a táskákat, a napokat, és valahogy annyira egyszerű volt minden, teltek a napok, nem nyaggatott senki, mert a magam ura voltam, és ha megtettem valamit, akkor jó volt úgy, ha meg nem, akkor nem és kész, és most meg egyre csak azt érzem, hogy megteszek egy csomó mindent és nem azt és nem akkor, amit és amikor kéne, és én már nem tudom - de nagyobb baj, hogy nem is akarom tudni, hogy mit kéne tennem, csak annyi lenne jó, hogy megveregesse a vállam valaki, hogy na jó, egy csomó hibád van meg béna is vagy meg értetlen, de attól még jó vagy így, ahogy vagy, na.
Szeretném nem csak tudni, hanem érezni is a jóságot. Jó a zene. Jó volt az ebéd. Egyedül dolgoztam a nap nagyrészében, mégis készen lettem mindennel. És jól csináltam. Jó volt az idő - és bár most szakad az eső, de kellemes hűvös van és jó illat jön be az ablakon. Jó volt hallani a hangját a telefonban, hogy már úton vannak haza. Jó tudni, hogy négy nap vár ránk, amit együtt tölthetünk. Jó volt ma reggel nagyot nyújtózkodni ébredés után.

Aztán úgyis felállunk mind az asztaltól, és megköszönjük szépen. A kedves vendéglátást... Mert egyszercsak elég a kajából, elég a mosolyból, elég, elég, elég. Most nekem is az kicsit, mint amikor sok gombócot eszik az ember, de gombócból nem lehet keveset enni, abból mindig kettővel, de inkább hárommal csúszik le több, mint elég. Nekem a torkomban van gombóc, meg a gyomromat érzem annak, mostanában, de persze nincs benne igazságom, mert magamnak köszönhetem. Úgyhogy nekem is jutott, legalább kettővel több gombóc, de van egy a mellkasomban is, ami hevesen kalapálgat, mert naponta el kell számolnom a világgal és önmagammal, és valahogy a folyó mérleg hiánya mindig felülmúl egy határértéket, és ettől nehéz aludni, nehéz enni, nehéz mosolygósnak lenni, mert sok a deficit, sok a késés, a csúszás, a félreértés, a szájhúzás, és lelkiismeret is több van bennem, mint amennyit még elnéznék magamnak.
Sokszor csak ülök csöndben, és rakosgatom az érveket, hogy kinek miben van igaza, és hogy érdemes-e mások igazát rakosgatnom a saját életemben, de aztán én is annyi észt akarnék mások életébe tölteni, hogy mégiscsak megrágom, amit a barátok/jóakarók elém vetnek, és rágós, és csípős és akkor csorog a könnyem, és igazuk van, de akkor sem biztos, hogy az igaz út a járható is. Látom a sok jó példát, és jógyerek vagyok és tanulok a hibákból - bár mostanában megszaporodtak körülöttem a hibátlan emberek, akik mindig mindent helyesen, jókor, jó időben tettek, és nehéz ilyen kripliként felzárkózni a makulátlanok táborába, de menni kell előre, felemelt fejjel, összeszorított foggal, és körömmel tépni, amit a sors nem ad meg nekem olyan könnyen, mint másnak (magadnak köszönheted), de ez is az én hibám, mert elszúrtam mindent, mert az is döntés, ha nem döntök, de akkor ott rohadjak meg az út szélén, és engedjem a fényes menetet előre, a győzelem, a siker felé, a ragyogó fénybe, és kússzak az árnyékvilág sötét bugyraiba, és nézzek magamba, hogy mi lesz így belőlem.
Nehéz magamban, igen. Nehéz, mert minden kifogás rossz, minden érv elcsépelt, minden gondolatomat kimondta már más, minden helyen járt már valaki és látta, amit én annyira szeretnék. És csinálta, amit én még csak ki szeretnék próbálni. És minden kérdést feltettek már, és elhangzott minden válasz, és minden hibát elkövettek már, és mindenki megkapta ezért, ami jár, meg amit megérdemel, a trehány mindenit. Igen, naiv vagyok és voltam, és szerettem volna első meg legjobb lenni, mert belém nevelték, hogy elsőnek kell lenni, és nem jónak, hanem a legjobbnak kell lenni, és oda is tettem magam, és voltam jó és legjobb és első és legelső, sokszor, mindenféle helyzetekben. De aztán sokan lettünk, mindig voltak jobbak és még jobbak és nulladikok, akik elsőbbek az elsőknél.. És elfáradtam. És nagyon elkezdtem félni. Mert nehéz minden nap úgy felkelni, hogy nekem kellett volna a legjobbnak lennem. És féltem, hogy mi van, ha nem én vagyok a legjobb. Mint ahogy nem is vagyok az. De ez a természetes. Szerettem volna nyerni, száguldani, sikerek hátán lovagolni, összekacsintani az okosakkal és nevetni a dörzsöltekkel a kisembereken. Időben készen lenni, megtalálni a helyem, elérni a céljaimat.
A nagy kapkodásban, azt hiszem, éppen a lényeg veszett el. Kapkodtam, egyik vizsga a másik után, kurzusok, amiket azért hallgattam le, hogy meglegyen, mert ez is meg az is érdekel, és akkor miért ne hallgatnék le még egy félévet.. Aztán elfogyott a tanulnivaló, de a kedvem is, hogy tanuljak. A lényeg veszett el: a kitűzött cél. A nagy menetelésben, a tudás harácsolásában elveszítettem a célt. Nem tudom, mi felé haladok, és ezért megállni látszik  a világom, ezt látja mindenki, és jól - hogy nem csak lelassult, de megállt a kis univerzumom, és üldögélek benne, és a burok megkérgesedett és pokróc lettem, holott korábban puszi pajtás volt mindneki, és mosolyogtunk, és átbeszélgettük az éjszakákat. Megtorpantam, elfogyott a levegőm.
Nem kifogásokat keresek - magamnak köszönhetem, ami történik, elhagzott már ezerszer, de teljesen feleslegesen, mert nem vagyok egy nagyágyú észben, de annyit azért a saját kis elmémből is sikerül kicsiholni, hogy magamnak köszönhetem ezt - a nagy semmit - és éppen ezért nem tudok bocsánatot kérni a megrovó szavakat rámzúdítóktól - mert tisztában vagyok azzal, hogy senki nem akadályozott, mégsem haladok, csak toporgok, tapogatózom, és irigykedve szenvedek a mások sikerén és boldogulásán. Szenvednem sem lenne ildomos ugyan, de akkor majd a felszín alatt teszem, hogy ne zavarja senki boldogságát - ha megértésre nem találok, akkor legalább ne rúgjon belém a minden szegmensében tökéletesre mázolt világ.
Nyelem a gombócokat, a mindennapos rohanásban legalább egy fél nap elmegy úgy, hogy nem azon kell forognom, hogy mennyire hátráltattam ma is a világ kerekét. Nem adom fel, akkor sem, ha nem kellek úgy, hogy nem hajlok meg a nyomás alatt. Tudom, az én érdekem, meg nem lehetek ilyen.. Nem, nem lehetek ilyen. Én már jó ideje ilyen vagyok.
Nézz körül - hány olyan ember van most is, aki ésszerűtlenül cselekszik. Aki rosszkor hoz rossz döntést. Aztán mégis él tovább, megy előre, és megveregetik a vállát, hogy majdcsak lesz valahogy. Hogy nem kell parázni. Én sem akarok parázni. Nem akarok magyarázkodni. Örülni akarok - ha most Te vagy sikeres, akkor a Te sikereidnek. Legyen az diploma, előléptetés, család. Az enyémek még váratnak magukra - igen, mondd el újra, hogy magam miatt, meg mert elcsesztem a dolgaimat, igen, az én hibám, mert én is tarthatnék itt, ha összeszedem magam, ha kompromisszumokat kötök, ha lemondok, ha bezárkózom, ha vért izzadok.. És igen, nem tettem, és igen, csalódást okoztam, és csalódtál magadban, meg bennem meg mindenben. De én örülök Neked, meg Neki, és Nekik - bármilyen hihetetlen is, még ha mérgemben felrobbanok is.
De én most - és hidd el, nekem a legnehezebb (tudom, magamnak köszönhetem és magamat okolhatom csak és kizárólag emiatt) - ennyire vagyok kalibrálva, és marad ez a néhány kicsi öröm - és marad a gombóc.

Három nap volt és hosszú volt és nehéz. És akkor is így volt, ha tudtam, hogy erről a pár napról van szó, és aztán itthon lesz megint. Hiányzott, nagyon. És akkor egyszercsak jött a telefon, kicsit talán hamarabb is, mint szó volt róla, és hazajött, végre. Nem modnom, hogy annyi idő után, mert alig három nap volt, amit nem töltött itthon, és előtte régen volt már az a tíz, meg az azt megelőző négy, meg korábban egy meg másfél hetek. Most csak három nap, és itthon van, megint.
Aztán, hideg zuhany, kellemetlen meglepetés, pedig ez sem más, csak újabb néhány nap, egy újabb kaland. Szóval, újabb egy hét külön. Mert szerdán vége ugyan mindennek, de szombatig marad mindenki, mert úgy muri a muri. Meg kell ismerni egymást, meg össze kell haverkodni, meg tudni, hogy ki van kivel, ki kinek a kije, és honnan jött és hová tart, és egyébként. Fiatalok, tele reményekkel, tervekkel, lehetőség rejlik mindegyikükben, nem is akármilyen. Hétvégén buli és nyüzsgés, és aztán még meg sem melegszik alattunk majd otthon a szék, máris menni kell, mert dolog van, nem lehet megállni.
Megint egy hét - közös történetünkben megint megáll az idő, a cselekmény, egy hétre, teljesen. Leszek én itt és lesz ő ott, valahol, egy nekem idegen világban, messze tőlem, elérhetetlen, tele élményekkel, melyeket én soha nem élek át, tele kalanddal, aminek én nem vagyok része, amiben én nem vagyok a társa. A társa vagyok itthon, meg itthon sokmindenben, de aztán telefon jön, e-mail jön, és ő megy, mert menni kell, most messze, aztán még messzebb, és aztán meg csak egy nap, és egy hét munka megint, rohanás, kelünk-fekszünk, épp csak összebújunk, és aztán hopp, itt a reggel és rohanunk tovább megint.
Látom, ahogy lubickol ebben, a feladatokban, az elfoglaltságban, a felelősség súlya őt nem lenyomja, hanem tolja előre, ösztönzi, hogy menjen, csinálja, keressen új utat, ha nem járható a régi, és csak menjen előre mindig, emelt fővel, tele erővel és tervekkel. Ülök a fényben az irodában, megcsináltam, amit kellett, nem is hibáztam sokat, és csak tespedek a székben, mert én is fontos dolgokat csinálok, de ezek könnyű dolgok, jelentéktelenek, nem függ tőlük semmi, esetleg egy nappal később érkezik meg valahová egy levél. Nem vagyok nélkülözhetetlen, nem vagyok fontos és lényeges, nincs súlya a szavaimnak, nem kérdezik a véleményem, mert ha van is, sem itt, sem ott, sem sehol nem számít, ha esetleg nyersebben fogalmazok a kelleténél, akkor csak felhúzott orrokat látok, meg kérdően felvont szemöldököket, hogy akkor ki is vagyok én itt..?
Hát ez az, hogy én is vagyok, meg itt is vagyok, meg leszek is, egy hétig magamnak megint. A napi rutinjaimmal, az apró-cseprő dolgokkal, a szokásos semmiségekkel, és várom, hogy majd ír vagy hív vagy én írjak vagy én hívjam, és csak számolom majd, mint gyerekként karácsony előtt, hogy még négyet kell aludni, hogy itthon legyen. És látom, hogy várja, hogy mehessen, hogy ott legyen, és persze, hiányzom majd, de attól még ez az igazi, messze lenni, és haladni, előre és tovább, új célok, feladatok, targetek, cseledzsek, számok, statisztikák, százalékok, táblázatok, kimutatások, prezentációk és értékelő vacsorák felé.. Készülődni é bepakolni és aztán kirakodni ha odaért, és na, milyen a hotel? Jó a kaja? A társaság? És aztán nekem ott van a számítógép vagy egy újabb könyv, esetleg rejtvény - bár hetek óta nem fejtettem rejtvényt, de azt hiszem, lesz rá idő... Meg locsolom a virágokat, lecsipkedem az elhalt leveleket, nézem, ahogy újabb bimbók nyilnak ki egyik napról a másikra.. Nézem, ahogy reggelente egyre nagyobb ívben süt már be - legalább a konyhába - a nap, hiszen lassan itt a nyár.
És igen, tervben van, hogy majd néhány napot csak magunkra szánunk, de közben kellene csatornát javítani, meg kertet rendezni, meg fát vágni meg közösségi életet élni és örülni a mások örömének, és családi ebédelni és udvariasan érdeklődni a dolgok alakulása felől, persze mindenféle lényegi kérdést ki kell hagyni a beszélgetésből, meg annyi mindent még.
És dolgozom, és jó, hogy van mit tennem egész nap, és aztán csak arra riadni, hogy jó ég, fél óra és mehetek is haza. De jó lenne hetente legalább egyszer úgy hazamenni, hogy nem csak az üres lakás fogad. Hogy néha ne az legyen a "meglepetés" hogy este elmegyek és találkozom ezzel, vagy sörözünk egyet azokkal.. Szeretnék közös meglepi-teát, meg ezen-a-hétvégén-nem-csinálunk-semmit meglepiket, meg olyat is, amikor csak annyi a meglepetés, hogy otthon ül, igaz, hogy a gép előtt, mert még tízpercre (háromnegyed óra) dolga van, de legalább otthon van és beleszuszoghatok a hajába.
Egy hét, egy hosszú hét - ami, ha azt nézzük, mindössze hét nap. Semmi. Hányan élnek évekig úgy, hogy a hétvégéről szól minden. Hogy arra a két napra ünneplőbe öltözik a szívük - bár lehet, hogy csak nagy levegőt vesznek, mert azt a két napot féllábon állva is ki lehet bírni. Nem akarok féllábon állni. Hanem szorosan összebújva szuszogni szeretnék, nézni a szemét, hallgatni a lélegzetét, ahogy alszik. És ezt telefonban nem lehet. Ettől élünk együtt, ettől közösek a mindennapok. Kettőt aludt távol, hármat alszik itthon, aztán egy éjszakát átbulizunk és hat éjjel jön külön, megint. Semminek tűnik, hiszen a síelés tíz nap volt. Meg Ausztria két hét annak idején. De most nehéz. Nem nyafogok, elfogadom - de attól még igenis nehéz, és tudom, hogy de annyian csinálják és élnek így.
Én nem szeretnék.

Bedagadt a szemem.
Nem szabad sírni. Nem szabad sírni. A nagylányok nem sírnak. A fiúk nem sírnak.
Nem szabad sírni. Nem szabad sírni. Semmi baj. Ez az élet rendje, nem?
Nem szabad sírni.
Örülni kell. Mert ez jó hír. Ez jó dolog. Ez valami új, valami más, ami eddig még nem volt, és ami nem is mostanában lesz megint, és velem meg ki tudja, mikor lesz, ha lesz egyáltalán. Nem szabad sírni. Ez jó dolog. Ennek örülni kell. Ez a legnagyobb boldogság, ami történhet egy pár életében. Ja, hogy nem az én életemben. Mit is akarok én az élettől? Ja, hogy semmit. Akkor ne sírj. Na, ne sírj már. Annyi időd van még, annyi lehetőség. Annyi járatlan út, most miért nem tudsz Te is örülni egy kicsit?
Örülök én. Csak nehéz. Agyonnyom ez az újabb pofon, a saját kicsiségem, a saját sehol-nem-tartok-még-az-életben-érzés. Igen, ezt át kell gondolni, meg kell fontolni, meg ez az egyik legkomolyabb döntés az ember életében, és igen, ezt nem lehet csak úgy bevállalom-e vagy nem alapon meghozni. Az, hogy körülöttem csupa nem túl komoly ember, nem túl komoly egzisztenciával döntött előbb így, aztán úgy - ez nem számít.
Most ők vannak soron - a korban benne vannak már, meg egyébként is - legfőbb ideje volt, meg mire vártak volna még, meg - most mit vagyok így kiakadva ezen, egyébként is? Ráérek még, nem? Akkor..? Örülök, igen. Irigy vagyok..? Igen. És utálom magam amiatt, hogy így érzek, amiatt, hogy érzek egyáltalán a dologgal kapcsolatban bármit is - hogy nekem ezek a dolgok még messzinek, elérhetetlennek és különben is, kit-érdekel-ez-még dolgoknak tűntek. Aztán most itt állok-ülök, leforrázva, letaglózva a hírtől - persze, pozitív értelemben, mert agyonvernének, ha akárcsak egy pillanatra is úgy villanna a szemem, hogy abban nemtetszés látszana.. Nem is jó, nem nemtetszés van. Keserűség van.
Keserű vagyok, mert gyenge vagyok. Mert nincs bennem ilyen ambíció. Mert én nem terveztem még ilyesmit. Mert velem még senki nem tervezett ilyesmit. És mert körülöttem mindenki ezt tervezte, tervezi és valósítja meg, minden hónapra jut egy új bejelentés, egy új élet, egy újabb döntés, egy újabb megtett lépés, semmi nem számít, ennek itt volt az ideje, aztán majdcsak lesz valami, mert olyan még nem volt, hogy sehogyse volt.
Nézek ki a fejemből bambán. Üresség van bennem, elfogytak a könnyeim, keserű sem vagyok, kérdésem sincs több, nem akarok látni, hallani, érezni, nem akarom megint végignézni, a háttérből, az árnyékból, a második sorból, nem akarok megint csak egy arc lenni a tömegben, aki nem számít, mert minden más előrébb való és fontosabb.
Végigdolgoztam a hétvégét - kaptam pudingot, meg kedves mosolyokat, aztán összedőlt minden, és nem számított a másik átdolgozott nap sem, mert esemény van, mert újság van, mert itt kérem, zajlanak a dolgok, és a melódat meg a fáradt tagjaidat, húzzad a beledet vissza a városba, ki érdekel a nyomorod, ami mindehhez a szépséges és a világmindenséget előremozdító csodához képes az égvilágon semmit nem jelent. Jó utat.
Nem szabad sírni, nincs értelme sírni. A nagylányok nem sírnak, nem szabad sírni.
Ne is gondolj tovább rá, majd eljön a Te időd is, ne légy keserű, ne légy irigy és ne sírj. Nem szabad sírni, ez jó hír, ennek örülni kell, ez maga a csoda.
Nem szabad sírni.

Azt álmodtam, hogy minden a régi, csak most vagyunk, és nem akkor és szerelem volt, összenézés, csak éppen most voltunk, a mai fejemmel, nem az akkori kamasz szeleburdi önmagam - és belenéztem a szemébe, ami ugyanolyan volt, meg fogtam a kezét, ami nem volt ugyanolyan - mert azóta fogtam már pár kezet és mindegyik másmilyen volt, és úgy tűnt, mintha ez is másmilyen lenne, nem pedig ugyanolyan. És a szeme zöld volt, mosolygós, bár bene is elmúlhatott az idő, mert mélyebb volt a pillantása és ki nem mondott kérdéseket láttam a szemében. Idegen helyen álltunk, tétován bóklásztunk egy házban, amit tudtam, hogy ismerek, de álmomban most jártam benne először. És ott volt velem, nem tudom, hogy került oda, mindketten meglepődtünk, hogy mit keresünk itt egyszercsak együtt, ebben a szép, és ki tudja, hol van-házban, messze mindentől, de annyi év után ennyire közel egymáshoz. Hol voltunk, mi történt ennyi idő alatt, és kell-e mesélnünk erről, vagy csak örülni annak, hogy itt vagyunk, és hogy minden és mindenki elmúlt, csak mi vagyunk megint.
Nyár volt, mert egy szál pólóban jöttünk-mentünk, és kert is volt, meg ismeretlen felnőttek, valahol kinn, padokon - nem láttam őket, csak azt tudtam valahonnan, hogy kert is van, meg padok is vannak, és hogy valami ismerősök vannak kinn, akikre nem feltétlenül vagyunk kíváncsiak, mert annál most sokkal fontosabb, hogy együtt vagyunk. Ugyanaz a jól ismert illat, az annyiszor látott mosoly, a zöld szemek, a haja, ahogy jön-megy, ahogy kitölti magának a kólát és nyeglén ledobja magát a kanapéra - hogy a kanapé is honnan lett, ki tudja - akkoriban csak egy nagy ágyunk volt, illetve az övé volt az ágy - annyi közöm volt hozzá, hogy miattam vettük és én választottam rá a kárpitot.
Aztán, az ágy is meg én is elsikkadtunk az időben, valami elkezdődött, lett, aztán elmúlt, és aztán még egy csomó év is elmúlt, és időnként jönnek ezek az álmok, amikor azt sem tudom, hogy hol vagyok reggel, mert az előbb még valami nagy, fehér virágok mellett néztem, ahogy issza a kólát, most meg itt vagyok, egy egészen más világ egészen más színű szobájában, kert nincs, csak fizető parkoló meg galambok meg csövesek, és nem virágillat van, hanem a tegnap kimostt ruhák illata, amik ugyanúgy lógnak, ahogy kieteregettem őket. 
Jól vagyunk, és szeretjük egymást, és akkor egyszercsak előbújik ő, az álmaimban, és megnézi, jól vagyok-e, valóban minden rendben van-e, felkavar kicsit, elgondolkozom, emlékezem rá, meg az elmúlt évekre, hogy mennyi minden megváltozott azóta - hogy mennyire hittünk akkor valamiben, és hogy hiszünk-e úgy azóta bármiben is. Hogy mennyire erősek voltunk együtt és egymásért, és mennyire gyengék lettünk egymás nélkül - és ez nem azt jelenti-e, hogy eleve gyengék voltunk, és csak a másik még nagyobb szánalmassága miatt hittük azt, hogy erősek vagyunk?
Nézett rám, nagy, zöld szemekkel. Nem szólt semmit - jó lett volna hallani a hangját kicsit, de annyi éve nem beszéltünk még csak telefonon sem, hogy erre már nem volt képzelőerő... Így csak néztem a szemét, aztán ahogy iszik. Úgy éreztem, félek, meg hogy nehéz minden, ez az egész helyzet - mert valami mindig hiányzott, akkor is, és most is azt éreztem, hogy itt vagyunk, együtt vagyunk, de nem beszélhetünk, nem szólhatok hozzá, mert akkor szertefoszlik az egész kép - mint ahogy el is illant mindenestől, ahogy vinnyogni kezdett az óra reggel.
Aztán végigültem a napot, tele kérdésekkel, hogy akkor mire volt ez jó, mi újság van, és benne zajlik-e valami, amit így én is átélek, vagy miért bújik elő időnként a hátsó bugyrokból minden úgy, mintha tegnap és nem a gimiben lett volna. Nem beszélünk, és így van rendben ez - hogy nem keressük egymást semmilyen formában sem.. De tehetetlenül állok az álmokkal szemben, amikben felbukkan és jelen van, és nem szól, nem kérdez, csak néz, szomorkás, zöld szemekkel, kérdőn-vádlón, és issza a kólát, és aztán hátat fordít és kimegy egy kertbe - ami azért is érthetetlen, mert nem szeretett a szabadban lenni, nem szerette a fényt és allergiás volt, mindenféle virágra és a háziporra is. Fogja a kólát és kimegy. Én állok, nézem a hátát, figyelem a lépteit. Kisétál a képből, ahogy én tettem annak idején.
Jó reggelt.

Kinézek, reggel még annyira jó volt minden, sütött a nap, kellemesen hűvös volt, ahogy kiléptem a kapun, hogy elkezdődjön egy újabb nap. Nem várom nagy lelkesedéssel - kevés olyan dolog van, amiért igazán be vagyok sózva - és nem mert nagy csalódott vagyok, akit megrugdalt az élet, hanem csak álmosan ébredtem, és nem alszom ki magam hetek óta, mert csak megy a fejemben a film, a sok gondolat, hol és ki vagyok, vagyok-e vagy mi van, és egyébként is, meg minek is. És ki van velem és ki ellenem, és miért történik sokminden, és sokminden miért nem történik, és hogy hogyan tudnék változtatni, és hogy akarok-e igazán, és hogy van-e értelme olyan dolgokon forognom, amik rajtam kívül senkit nem érdekelnek és nem beszél velem róluk senki, mert baromi kínos, és csak legyintenek, hogy haggyadmár.
Szóval mérsékelt lelkesedéssel, kiléptem, eljöttem, csinálom, amit kell, mert a világ azért haladjon, attól, hogy én nem vagyok felhőtlenül jókedvű. Aztán kipillantok most az ablakon, és a horizont fogy, minden perccel egyre kisebb és kevesebb és szürkébb. Felemel a lift a város fölé, és innen hamarabb és jobban látom, hogy annyi lesz a verőfényesnek ígérkező napnak, de mostmár nagyon is hamarosan. Szemben a hegyeket apránkét elnyeli a szürke semmi, ami nagyon is valami - nedves és hűvös, eleinte párának meg szmognak látszó, mostanra jól láthatóan magát esőként prezentáló undok, kinek-van-kedve-ilyenkor-bármihez-is idő jön, a Vörösvári-árok már sehol nincs a langyos, tavaszi esőben. Fúj a szél is azóta, pedig nem szeretem, sem ha a hátamba csap, sem ha szemből fúj és nem tudok úgy haladni a drótszamáron. Pedig olyankor jó azt gondolni, hogy én megyek annyira gyorsan, hogy úúú, már ekkora a menetszél, fú, micsoda erő, micsoda energia..! De ha ennyire erős a szél, akkor csak azt érzem, hogy nyomom a pedált és alig haladok valamit. És jön a szél, és jön az eső, és szürke semmi lóg az ég nekem most éppen jobbra eső felén, de aztán, ha a konyhába indulok, akkor egyből balra kerül az egész kulimász, mert ugye politikailag korrektnek kell lenni remek kis hazánk mikrokozmoszában.
Megjött közben az ebédem is, nem valami nagy adag, de nem is baj, nem voltam éhes a tegnapi füstös lakoma után - mondjuk, ha tudom, hogy ilyen gyermeteg adagot kapok, akkor lehet, hogy olyan ételt választok, aminek az ára is a diákkategória, mert ennek elég emberes volt a bekerülési költsége... Szóval, valószínű, hogy két adagban eszem meg, hogy legalább az illúzió meglegyen, hogy nagy adag kaja volt. Bezzeg a tegnap este! Pizza, meg palacsinta, meg jóféle mézes, na abban aztán nem volt köszönet, abban a zabálásban, hogy már a fülünk kettéállt, de csak tömtük magunkba az újabb és újabb, jobbnál jobb falatokat.
Esik, csapkodja a szél a padlótól plafonig érő üvegnek a nagy, kövér szemeket. Igazi, jó tavaszi eső ez, kell a földeknek, meg az erdőknek, meg egyáltalán, biztos nagyon szép meg jó, mindennek és mindenkinek, csak arra nem szeretek gondolni, hogy néhány óra múlva, a frissen mosott hajammal, meg a csininek szánt, bár a legkevésbé sem üzleties szerkómban majd nekem is ebben a remek, és jótékony, ellenben szakadó esőben kell hazakarikáznom. Innen, a magasból már látszik, hogy szakaszosan fogunk szanaszét ázni, ugyanis az esőfüggöny mögött már látom, hogy süt a nap. Megfelelő szakmai oldalon majd utánanézek, hogy mennyire kétségbeejtő a nap hátralevő részére a csapadékhelyzet. Átlátni már, az esőn túlra, valószínűtlenül kék ég dereng szürkésen, mert itt még esik javában.
Megülnek a cseppek az ablakon. Egy tanárom abból írt doktorit, hogy mitől függ, hogy az esőcseppek lecsordulnak az üvegen, vagy összeállnak egy, nagy cseppé. És hogy milyen üveg, mekkora dőlésszög, milyen összetételű cseppek folynak le, vagy maradnak az üvegre tapadva. Itt most üldögélnek, egyesével, szépen, fázósan a szélben, én meg az üveg mögött, a légkondi melegében, a száraz levegőben, amitől úgy leszek taknyos, hogy aztán nem tudom kifújni az orrom rendesen. Meg sokkal csipásabb is vagyok azóta, de lehet, hogy az attól van, hogy amióta dolgozom, spirállal legalább kifestem a szemem. Nem nagy ügy, meg kevésbé hangsúlyosak a sebhelyek és a foltok a bőrömön.
Elállt az eső, nem csitul a szél, nem tetszik ez az idő. Vagy nem is tudom. Mert szeretem az esőt, meg a szelet is, meg a napsütést is, meg a káoszt is, de ami most van, az valahogy olyan kusza, és inkább csak én vagyok fáradt, de nem tetszik még az ablakon kinézni se. Pedig a budai hegyek, a felettük sorakozó felhőtornyok, a mindig változó kép, a kékek, a zöldek, a fehéres-szürkés horizont, nem csúnya. Sok piros meg barna háztető, szeretem nézni, ahogy alakulnak a házak, meg hogy mennyi féle van, meg egy kicsi házikóban is mennyi ötlet meg lehetőség bújik meg. Végül is, ott a lehetőség a mai esőben, meg az általa megáztatott földben, meg az én kedvetlen fejemben is. Dolgozom tovább.