plüss_Teknős

Azt gondolod, hogy tudod, hogy mit gondolok - de nem tudhatod, mikor magam sem tudom, hogy mit kellene, hogy gondoljak - mert a gondolat szabadsága nem az, hogy gondoljak, amit akarok, hanem hogy azt gondoljam, ami mindenki szerint helyes, és ne gondoljak semmi olyanra, amit nem illik gondolni egy adott helyzetben.
Gondolkodom, de nincsen végső konklúzió, nincsen záró gondolat, nincsen a világon semmi sem, csak újabb gondolatok, egyik a másikból gyűrűzik, és mire elmondanám, hogy mire gondoltam, addigra továbbgondolom, és nem is biztos, hogy azt mondom, amit gondolok, holott Te azt gondolod, hogy én most éppen azt gondolom, amit mondok, és nem pedig valami egészen mást.
De mindek mondok bármit is, ha éppen nem azt gondolom, és mindek van véleményem valamiről, ha holnap már máshogy gondolom, és miért hallgatok meg újabb és újabb, az én gondolataimat befolyásoló gondolatokat, hogy aztán csak egyik gondolat ellentmondóbb legyen, mint a másik..
Tudom, gondoljak, amit akarok, a mondókámat meg tartsam meg magamnak, és jobb lenne, ha nem is gondolkodnék sem ezen, sem semmin, és pláne nem osztanám meg a sületlenségeimet senkivel, és gondolnék arra, hogy megvan a baja mindenkinek, mit kell rajta ennyit gondolkodni.
Azt gondolod, hogy gonosz vagyok és haragszol rám, mert másnak látsz, mint ami voltam, és haragszol magadra, hogy haragszol rám, mert más vagyok, mint régen - és én haragszom magamra, hogy megváltoztam és haragszom rád, mert látod a változást és nem hunysz szemet felette. Én haragszom, hogy haragszol, mert ennek nem kellene így lennie, és azt gondolom, hogy nagyon elromlottak a dolgaink, amiben Te egyetértesz ugyan, de azt gondolod, hogy túl késő bármit is tenni, és hogy nem rajtad múlt - és haragszol, mert én sem teszek semmit, mert én is haragszom, mert én is úgy érzem, hogy nem rajtam múlt, és hogy valóban, lehet, hogy késő kicsit bármit is tenni, mert semmi nem lesz már olyan, mint régen volt. Igen, ezt gondolom, és haragszom, hogy ezt gondolom, és haragszom, hogy valahol Te is tudod, de nem hiszed, hogy semmi nem lesz már ugyanolyan, és hogy valami eltörött, és hogy rajtunk múlt, de elsiklottunk felette, és most csak állunk a hidegben messze, mindentől - és egyikőnk sem nyújtja a kezét nagy haragjában, hanem csak ülünk, gondolkozunk és magunkban futjuk a köröket és dédelgetjük a haragot, és körbe-körbe megy a világ, minden nap, minden hét ugyanolyan, minden gondolat ugyanoda lyukad ki, minden beszélgetésünk ugyanarról szól és nincs más, csak a csalódottság, a félreértések, harag - mert azt hisszük, hogy mindent tudunk, és haragszunk a világra és egymásra és úgy egyáltalán, mert lehet, hogy nem is tudunk - és ami még szomorúbb - nem is akarunk tudni mostanában már egymásról semmit, azon kívül, hogy igen, végre becsuktuk magunk után az ajtót.
Néha azt hiszem, hogy tudom, hogy mit gondolsz, és azt gondolom, hogy ismerlek, és hogy ha haragszol is, attól még egy helyre tartozunk. De nem tudom, hogy mit gondoljak, ha nem mondhatom el, hogy haragszom, és nem tudom, hogy haragudjak-e, mert nem gondolhatom azt, amit akarok.. Akarjak-e gondolni bármit is? Haragudjak-e bármiért, amit gondolsz? Gondolsz bármit is? Haragszol? Akarsz egyáltalán valamit?
És én?

Sorakozunk, szépen, mint a kislibák, az anya nagy, fényes-fémes, zsírosan csillogó tömb - a tálaló. Öltöny itt, miniszoknya ott, meg néhány merész farmerban - kedden? A szégyentelenek. Ahogy állunk, mint a jógyerekek, csak az a szépen átsült combot el ne halássza előlem az utolsó pillanatban valamelyik ezek közül a roppant üzletiesen felöltözött, de zulu harcosnak sminkelt könyvelő-ügyintéző-hosztessz-asszisztens-háer-macák közül. Topogunk, tálca, kés-villa, szalvéta - na, innen pont kifogyott, de a másik tartóban talán még akad.
Saláta van még, friss-húsos, lapátolok, na még egy kicsit, bár így már a legkevésbé sem lesz olcsó, ellenben kell a vitamin, meg az ásványi anyag meg a nyomelem, meg az antioxidáns - valahol ezek biztos mind ott lapulnak a salátalevelek meg a paradicsomgerezdek között. Hmmm..
Na, az enyém a comb! Igen! Rizzsel. Jázmin rizzsel - akármit is jelent ez - mert én semmi különbséget nem látok az otthon, anyu által főzött rizshez képest. Jázmin. Bizonyára. Van még eper. Desszertnek tökéletes - múlt héten egy nap kivételével minden nap volt. És mennyire jól esett. Araszolunk tovább, most, hogy már kaja is halmozódik a tálcán - óvatosabban tologatja mindenki előre a magáét. Kassza - horribilis összegek hangzanak el - egy-egy jobban megrakott tányérért annyit kérnek el, mint amennyiért én három napig kosztolok - de nem is eszem harcsafilét meg spárgával töltött nem-tudom-mit cukkinikrémmel, kuszkusszal.
Néha jó szagok vannak, néha meg csak azt érezni, hogy ma megint olajban sült halak-napja van - de ma szerencsére nem. Van választék és elég jóképűek az ételek - nehezen jutok dűlőre, hogy mi kéne - mikor mi, mindig más - sosem az, ami van. Sokszor megyek egyedül - nincs benn kialakult társaság és nem szeretek hívatlanul csapódni. Így lemegyek, eszem-iszom, legalább hallgatok és magamba szállok kicsit, épp elég a hajtás fönn. Itt is zaj van - kanalak csörögnek, villák csikorognak, valaki már megint eltört egy poharat - de ezeket a zajokat ki tudom zárni, nem kell rá figyelni, nem kell reagálni, nem rám vonatkoznak, nem rám tartoznak. Halkan eszem, igyekszem nem csámcsogni, alaposan megrágok mindent - igaz, nem hússzor, mint kéne, hogy előbb jóllakottnak érezzem magam - apránként fogy az étel és lassan megtelik a hasam. Iszom, elbökdösöm az epreket. Egy kávé jól esne - de majd fenn iszom, ott nem kell fizetni érte, és ugyan olyan jó - ha nem jobb, mert sok tejjel szeretem, de éppen csak langyosan, itt meg forrón adják, és csak egy tejszín jár.
Végeztem. Hátradőlök, körülnézek. Jóllaktam, visszaslattyogok a tálcával, elfektetem a poharat, biztos, ami biztos. Kilépek a napba, jól esik a természetes fény, bár alig látok, a neon után azért elég nagy dózis ez. Sajnos az út a kajáldától az épületig túlságosan rövid, alig húsz lépés - így nem nagyon tudom érdemben kiszellőztetni a fejem, illetve a ruhámból a kajaszagot. Egy hatalmas fa áll az épület előtt. Szeretem lentről nézni a nagy, szétterülő ágakat. Aztán felmenni, és fentről lepillantva figyelni, ahogy ráborul az épületre, és hintáztatja az egyik felső ágon a szarkafészket.
Szívja a fényt a fa. És nő a sok levél. És nőnek az ágak és csak nagyobb és szebb lesz minden évben. És csak árad a fény a mezőkre és nő a gabona - és a hétvégén megint magasabb volt már a napraforgó, és elvirágzott a repce és már alig fér az út a fák közé, pedig télen úgy tűnt, hogy a két sáv is sztráda. Annyi a zöld, és legszívesebben megállnék és hemperegnék-hevernék benne, és leharapnám, a virágokat, a harsogó zöld leveleket, és a szöcskéket bökdösném estig. Annyira szép, anniyra finom. Ennivaló.
Régi nyarakon, egyeltük a mákot, a répát, szedtük a borsót és igyekeztünk nem letaposni az epret. Szugeráltuk a dinnyéket, hogy hízzanak már és az eget, hogy ne verje le a jég a gömböket az utolsó pillanatban. Nem szerettem málnát szedni, mert tele volt a bokor darazsakkal. Féltem a barackfa alatt kotorni, mert ott is csak a dongás ment, az édes lére gyűltek a mindenféle bogarak. Szerettem viszont megrázni az eperfát, hadd potyogjon az érettebje a baromfiaknak. Leszedtük a rétesbe való almát, és fanyalogtunk rajta - nem jó azt megenni - de nem hallgattunk a mamára, csak húztuk a szánkat és tömtük magunkba hősiesen. Ráztuk ősszel a diót és fogtuk a fejünket, mert annyi eszünk nem volt, hogy legalább egy sapkát húzzunk. Aztán este kiültünk zsíroskenyerekkel, lecsavartunk egy paradicsomot, vagy kihúztunk egy újhagymát a földből - és ettünk, és mennyire jó volt. És a kútból húzott vizet ittuk - nem ám ásványt, meg szűrt csapvizet meg klóros vezetékes vacakot meg vízautomata. Azt sem tudtuk, hogy vannak ilyenek. Kút víz. És kipöcköltük belőle a bogarat.
Délután nassolok, egy gyümölcsöt, vagy egy csokit - sajnos van lenn automata, és még olcsó is - ez mindennek a teteje. Aztán az órát nézem - ideje menni lassan. Egy újabb napnak vége, egy újabb nap kezdődik holnap. Kaja-kaja-kaja - új választék, újabb éhség. Egészségünkre.

Szapora-szapora, sok kicsi apró mozdulat, gyorsan-gyorsan, tömöm magam, még egy, még egy, férnie kell, a túlélésért harcolni kell, ide a magot, ide a paradicsomkarikát, az almahéjat, a szotyit, a kukoricát, mindent, gyorsan, meg sem rágom, betömöm, jöhetnek még rossz idők, mondjuk öt perc múlva, mikor már nem lesz kaja a tálban, gyorsan-gyorsan, enni-falni, muszáj életben maradni, hamar ide az összes magot.
Jajajajaj, futás hamar a házba, be a dióba, mi ez a hirtelen az égen átsuhanó árnyék, aztán meg ez a nagy fényesség meg a zajongás megint? Nagy-nagy vízcsobogás, meg éles, fémes hangok, nem is látom, úgy parázok, mi lehet ez, nem is tudom, csak gyorsan bebújni a lyukon, bújjunk-bújjunk, itt a vég, a magok felét sem ettük meg még, de itt a világ vége, ha nem az, akkor meg valami szörnyű lény, nyúlkál és csörömpöl és hangosan kacagnak, az üveg is megreped. Nyomakodjunk, tuszakoljuk magunkat a dióba jól, tele a pofa, nagy volt a lakoma, de ebben a rettegésben megmaradni nem lehet.
Percek múlnak, kuksolunk a sötét, pisiszagú dióban, csak remegünk a zsebkendő-cafatok között, nekem jobban tömve a pofám, de mellettem ez az irigy is, alig tud összegömbölyödni, akkorára tömte magát. Nahát! Úgy hallom, csöndesedik kinn a helyzet, nem hallok már zajokat, lassan elő is jöhetnénk, a mag-zsákmányt átnézhetnénk, meg is kellene enni, nem csak magunkba tömni. Kibújunk - óvatosan - nem ám ezek a nagy és félelmetes dögök az életünkre törnek! Hop-hopp, gyorsan még faljuk be a maradékot, minden magot be kell tömnünk, túl kell élnünk, erősnek kell maradnunk, gyorsan-gyorsan, mindent, hamar! Szaladok, rohanok, egyik fal, másik fal, hamar elásom magam a sarokban, itt még éppen annyi hely van, hogy egy kamrát gyorsan fúrjak, abba minden földi jót eldugjak, ások-ások, ne lássa senki, így talán holnap is lesz mit enni, túrok-túrok, na még egy kicsit, bár itt van már ez a kemény izé, és lehet, hogy az elmúlt tíz percben is ezt kapartam csupán - nem is emlékszem talán, csak arra, hogy ásnom kell, mélyre fúrnom nagyon, mert el kell rejtenem, mert kell a tartalék, mert nem élhetünk fel mindent, mert gondolni kell, ha a holnapra nem is, de fél óra múlva is kell, hogy legyen mit ennünk.
Kaparok-kaparok, már eléggé fáradtak az apró mancsok, azt nem tudom, hogy izzadni tudok-e, csak azt, hogy a szőrzet a testemen nem éppen így kellene, hogy legyen, így gyorsan kiásom magam, és megmosakszom, nem maradhatok ilyen ápolatlan, mint ez a másik itt, aki a szembe' sarokban ás, a szerencsétlen, ott aztán biztosan megdézsmálják majd a kincseit, hogy lehet ilyen béna, hogy egy ennyire nyilvánvaló helyre kaparja el a tartalékait.
Nyalogatom keze-keze-keze, három-négy fordulat elég, jobb füle, bal füle, két füle, mint a laska (bár tudnám, mi az), benyúlok a fülem mögé, előre csapom, egyszer-kétszer-na még egyszer, mennyivel jobb máris. Keze-keze-keze, jobb füle, bal füle, nyorsan megmosom az oldalam is, balra kettő, jobbra kettő, na a fülemet még kicsit, keze-keze, mindkét füle, mosom-mosom, hamar ezt is, mert aztán fordulhat megint a világ, nagyon parás az élet, ha az ember ennyire pirinyó - illetve ha a világ ennyire nagy és kiismerhetetlen.
Esteledik, bennünk meg valami megmagyarázhatatlan erő dolgozik, szaladunk, egyik fal, másik fal, körbe kettőt, egyik fal, másik fal, körbe egyet, másik fal, egyik fal, nincs kijárat, egyik este sem, de minden nap új nap és minden nap keressük a kiutat, megszállottan, nem adjuk fel, egyik fal, másik fal, körbe-körbe, mindig ugyanaz a vége - elfáradunk, hajnalodik, irány a dió, nyugodtan aludni volna jó, de ha vendégek jönnek, kivadásznak, a forgácsban hajkurásznak, szaladunk, mert kicsik és gyengék vagyunk, de aztán elbújunk, és csak várjuk a következő percet, és csak nézünk, nagy gombszemekkel a még nagyobb világba, meg kéne keresni azokat az elásott tartalékokat, azt hiszem, éhes vagyok.

A kalitkában ülve fönn, az üvegfal mögött - annyira élesen rajzolóik ki a táj, anniyra hihetetlenül közel vannak a hegyek meg minden, a fényesen tündöklő napban, a hirtelen jött rekkenő melegben. Reggel még fázósan húztam magam össze, mikor kiléptem a kapun - harminc fokot mondtak, most meg libabőrözök, de jól esik a hűvösség, lesz ennek böjtje még. Álmos még az utca, laposan pislogó, félálomban merengő arcok jönnek szembe, mennek dologra, munkába vagy azt keresőbe, a buszhoz vagy csak a következő sarokra, mennek-mennek, minden reggel, mindenki megy valahova, mert ezért fizetik, mert ez az élete, mert rá van kényszerítve vagy mert éppen nem akadt más és átmenetileg ez is megteszi.
Csordogál a nap, a fél cég szabin, okosodnak, mert az jó meg kell, meg nem érhetik be ennyivel. Kisüt a nap, bambulunk, már másfél órája benn vagyok, de mintha most érkeztem volna. Kezd kisütni a nap - illetve eddig is szikrázott, de lassan átcsúszik az épületnek erre az oldalára. Még nem megy a légkondi - nem szeretem, ha be van kapcsolva, mert szét akar esni, anniyra zörög. De kell majd, nem sokára - azért igyekszünk kitartani és csak szuszogunk a növekvő melegben. Halad a munka, csak épp nincs benne lendület. Csacsogunk, pihegünk. Besüt a nap. Vakító fehérek a papírlapok, majdnem, mint a hó. Esténként sajogni szokott a szemem, mert nem nagy változatosság a monitort vagy a sok-sok papírt nézni. Csak ami ebben a hónapban átment a kezem alatt papír - ha egyben kellene cipelnem, agyonnyomna, meg be sem férne az irodába, annyi. Számlák, határozatok, annyi minden még. Összenyomna, anniyra sok.
Kávét iszom, az is meleg - mert ha már kávé, akkor legalább meleg legyen, meg tejes meg lötty - igaz, így semmi ereje nincs, de jól esik. Meg almalé is lecsúszik, igaz, a cukos létől csak izzadok, de nem leszek kevésbé szomjas. Teszünk-veszünk, nehezünkre esik ebben a melegben érdemben haladni a dolgainkkal, és akkor hol van még a nyár.. A horizonton élesen rajzolódnak ki a hegyek, valószerűtlenül tisza a levegő - pedig keresztülnézek az egész város felett. Minden annyira világos. Érzem, ahogy a hajam kezd nehézzé válni, hogy forró alatta a levegő, ahogy a copfom a hátamra simul. Nem lehetünk ujjatlanban, de erősen gondolkozom, hogy felrúgom ezt a szabályt. Hosszú a nadrágom is, de hamarosan eljön a szoknya ideje, mert bár annyira nem vagyok híve, hiszen viselkedni kell benne, de ha egyszer annyira meleg van, hogy nem lehet másban megmaradni.
Nagyon várom már azokat a fülledt délutánokat, mikor csak vonatra vágtuk magunkat és lehúztunk a Velencei-tóra fürdeni. Egy-két telefon, gyorsan összeverődött a banda - mert bár az utolsó pillanatban szóltunk, de ugye, van a dolgoknak fontossági sorrendje is. És egy jó fürdőzés bizony fontosabb lehet, mint meccset nézni vagy éppen a másnapi beadandót írni. Azok a régi, szép kolis napok! De az idei nyárban is - legalábbis bízom benne - hogy lesznek majd olyan tunya délutánok, mikor az egésznapos ájuldozásba majd a délutáni csobbanás hoz egy kis felüdülést.
Ebédhez készülök - egy falat kaját nem kívánok, de nem tengődhetek egész nap almalén meg tejeskávékon - bár lehet, hogy ebben a rekkenő hőségben ideje lenne egy folyadéknapot tartani, vagy mondjuk, a jövő héttől léböjtkúrázni, és csak vegetálni ásványvízen, megspékelve néha egy kis almamaggal. Kilépek az épületből, megcsap a meleg. Mintha a mellkasomra lépnének, vagy a vállamra ülne valaki, még a halántékomat is nyomja a nagy-fényes forróság. Kajaszag száll fel az étteremből, sülő húsok, tészta, főtt zöldségek illata. Nehéz, zsíros szagok, még nyálkásabb tőlük az idő, még ragadósabbnak érzem magamon a kevertszálas, de az üzleties előírásoknak megfelelő nadrágot. Az evőeszközök is langyosak, nedvesek, nemrég mosogathatták. A kajákon - a leveseken legalábbis - kis zsírfoltok úsznak, de úgy az igazi a leves, ha tükrös, csak a fene sem kívánja a zsiradékot ebben a melegben. A rakottkel száraz, amit nem is bánok most, és csapok rá még egy tálka epret, a hűtőből - egész guszták még, pedig lassan nincs szezonja már.
Rég látott kedves ismerőssel találkozunk, leülünk, beszélgetünk. Fáradt a szeme, nyúzott az arca. Megkérdezi, hogy miújság - jól esik, nagyon megfogyatkoztak körülöttem mostanában azok az emberek, akik nem csak a saját örömükről-bánatukról mesélnek, hanem eszükbe jut visszakérdezni is. Csipegetünk, ő is nagy adag ételt kért, de csak apró falatokat eszik. Aztán elszakad benne valami, és csak meséli a bajokat, hogy mi történt, hogy mennyire rosszul alakulnak a dolgok, és elemezgetünk, és latolgatunk és mérlegelünk, és látom rajta, hogy jól esik neki, hogy valaki meghallgatja, de nem megoldani akarja a gondjait. Majdnem pityereg - én már biztos zokognék, de ő tartja magát - már csak azért is, mert lehetnek kollégák körülöttünk, kínos lenne, ha látnák, hogy baj van. Muszáj az életünkben annyira egyértelművé vált kirakatot rendben tartani - jól kell lenni, egészségesnek kell látszani, nincsenek sem lelki, sem anyagi gondok, mindent lehet, minden belefér, minden okés, nyugi már. Így inkább nem kérdezek annyit, mesél így is magától, hogy nem alakultak jól a dolgok, és hogy a kritikus pillanatban ő döntött úgy, hogy nem ragadhat egy ennyire kompromisszumokra és lemondásra épülő kapcsolatban. És tanácstalan a szeme, mert szereti meg hiányzik, de ha nem megy, akor nem megy, hiszen fiatal még és annyi még a lehetőség, csak ne hiányozna annyira.
Aztán derűsebb témákra váltunk, meg a munkáról beszélgetünk, aztán le is telik a félóra és mennünk kell vissza, és bár nem találkoztunk hónapok óta, de valahogy mégis sokkal közelebb van most, mint a mindennapokból annyian. Elballag a fényben, csillog a haján a nap. Engem vakít a kajálda félhomálya után a kinti fény - na jó, nincs benn félhomály, de ez a ragyogás elvakít. Beballagok a kapun, a liftben negyven fok van legalább, és a helyemre visszaérve sem jobb a helyzet. Pihegünk tovább, csönd van, aztán egyszerre hárman telefonálnának, meg fax jön, meg futár jön, akinek szintén csapzott a halántéka. Aztán lecseng a roham, és a hőségba süppedünk megint. Egy csomó dologgal van tele a fejem, de csak fel-felbukkannak a fejem káposztalevesében, ahogy fövök itt a fényben. Nincs erőm bármire jutni is. Az óra is, szinte lefolyik a falról, hihetetlen, hogy a napnak még a fele sem telt el. A joghurtomon felpúposodik a papír, kinn hagytam az asztalon, és az élőflóra valóban él, és erőteljesen törekszik a pohárból kifelé. Hamm-hamm, megeszem gyorsan, még mielőtt anniyra magához tér, hogy kiabálni kezd a jogaiért. Csokit ma nem hozok, tegnap is megolvadt, mire felértem vele a földszintről. Még néhány óra, és aszalódhatok haza a metróban. Nem mondom, hogy várom. Csak otthon lenni. Azt igen.

Már alig vártam - az a négy órácska is olyan lassan akart elmúlni, pedig máskor a teljes nap is úgy elpörög, hogy még éppen csak bekapcsoltam a gépet, aztán már ebéd és mehetünk is haza, vagy amerre látunk, mert repülnek a dolgos hétköznapok. És mostmár egyre kedélyesebben, bár szívják a vérem még mindig, de megszokom. Szóval robogás be reggel, a szokásos munkahalom, de most valahogy mégsem nyomaszt annyira az előttem tornyosuló kupac. Posta jön, telefonok, hívjak futárt, tárgyalás is lesz és a faxot is figyelni kell, meg minden kerüljön a helyére, időben, de ha egy mód van rá, akkor inkább öt perccel ezelőtt. Aztán megjön a munkatárs is, ebből tudom, hogy már csak másfél óra, és valószerűtlenül hamar vége a napnak, a hétnek - pedig mindössze fél nap szabit kértem, hogy ne mondhassa senki, hogy szarban hagyom a hazát.
Ragyog a nap, meleg van, izzadok hazafelé a biciklin - de öröm van bennem, mert végre, egy hétvége - csak a miénk, a külvilág nélkül, minden és mindenki nélkül, végre, csak ő meg én. Ledobom magam, lepakolok, jár az agyam, hogy mit és hova, vigyünk-e, ha nem, akkor mit nem, két napra megyünk csak, de akkor is, mi kellhet, mi maradjon, egy táskába minden elférjen, mert nem zsibvásárba megyünk, és tényleg csak azt vigyük, ami kell. Gyorsan felhalmozom, amit vinnék, szépen beletömködöm a táskába, közben hív, hogy ő is úton van már haza, és gyorsan eszünk még valamit, szendvicset csinálok neki, ahogy szereti, meg azt is szereti, hogy megcsinálom, és jól esik, ahogy nézem, hogy harapdálja. Összekapja magát ő is hamar, már izgalom van a szemében, na, még ezt meg azt tegyük a táskába, legyen papucs, meg a fényképezőgéphez a töltő, vigyünk a telefonhoz is, nem a legjobb benne az akksi. Még magunkra kapjuk a bicikliket, igen, menj csak előre, én még kiszedem a szemetet, ne álljon itt két napig. Úgy nézünk ki, mint a málhás szamarak, alig pakoltunk be ezt-azt, de egy szabad kezünk is alig van lefelé, amivel az ajtót nyitogatjuk egymásnak. Maradnak a lábak, evickélünk a szűk ajtón, aztán beapplikálunk mindent a kocsiba, a bicikliket is szétkapva szépen, hogy minden elférjen - az első kanyarban, az utca végén aztán nagyot nyekken hátul a motyó, szépen összerázódunk, mire kiérünk a főútra. Aztán, araszolás a városból kifelé, nem is tart soká, alig fél óra, és már az autópályán lessük, hogy azért még egy mekit útba ejthetnénk.
Két óra múlva érkezünk, kicsit nyúzottan az úttól, de mindenképpen lelkesen, a szállás csodaszép, minden kellemes meleg barna, meg narancsok, vörösek, itt-ott sejtelmes zöldek, igazi, keleties hangulat. A szoba kicsi, de megvan mindenünk, jó illat van, rend és tisztaság. Lepakolunk, ledőlünk az ágyra, összebújunk szorosan - jó csak így lenni, megérkezni lélekben is, csak beszívni egymás illatát, hallgatni a szuszogást. Akárhol lehetnénk - nem kell drága szálló, nem kell puccos ágy, csoda-kilátás. Csak így összebújva lenni, ennyi elég.
Aztán kipakolunk, ne gyűrődjenek a ruhák, majd felderítjük a terepet. Medence, uszodaszag - a klórtól. Meg a sós medence nekem új illata az udvaron. Tengerben nem fürödtem még, de talán egyszer felviszi majd Isten a lázgörbémet és megmártózom a nagy vízben is. Talán. Most csak szimatolok, szauna, gőzkabin, minden barna, mécsesek az ablakok réseiben, hátul már a félhomályban megbújó kert. Kellemesen fáradtak vagyunk, meg messze már a délutáni meki, ideje a vacsorának. Munkatársak jönnek, mindenki nyúzott kicsit, hiszen szorgos munkából huppantunk ide pihenni.
A vacsora sok és szép és mindenek előtt ízletes - a leves kellemesen fűszeres, a főételekben omlós a hús, ízletes a köret, a desszert mennyei - ahogy a nevében is benne van. Hastáncosok jönnek, az egyik kolléga pici gyereke szájtátva nézi a csillogó tündéreket. Nem bírjuk sokáig, még kiballagunk, ázunk kicsit a pezsgőfürdőben - ha már ilyen is van és szabad - most ülök ilyenben először, és kellemesen ellamentálunk azon, hogy a majdani kertünkből hány négyzetmétert szánjunk egy ilyen alkalmatosságra, és hogy mekkora murikat lehetne tartani egy ilyen nagy pezsgőbödönben. Jót nevetünk rajta, a fenének kéne egymillás fürdőkád.
A munkától, az úttól, a kajától és a fürdőzéstől elpilledten, eldőlünk, egyikőnket sem kell ringatni - nem vagyok biztos benne, hogy közvetlenül azelőtt, hogy elalszom, már a hortyogását hallom, vagy azt már álmodom.
Reggel időben kelünk - mert pihenni, de nem henyélni jöttünk - hatalmas, bőséges reggeli, rántotta, gyümülcs és az elmaradhatatlan kávé - aztán irány a fürdőrészleg. Medencék - meleg vízzel, hol kevereg benne a víz, hol csak ázunk - aztán gőzkabin, mert olyanban sem voltam még, de nem is maradunk sokat, mert fullaszt a tömény hőség - majd, csakazértis alapon, csobbanunk egyet a kinti, de most még jéghidegnek tűnő medencében is. Felüdülés a javából. Aztán zuhany - ki hallott már ilyet, fürdeni strand után..? De jól esik, fellélegzik a bőrünk.
Ebéd - degesz, isteni, megint, nem lehet nem megenni és végre megint összejön kicsit a társaság. Délután - kicsi bűtudattal, de biciklitúra. Eleinte hegynek fel - szakad rólunk a víz, de megérdemeljük, akkora zabálás után. Aztán vissza, ellenkező irány - mert emlékeztem egy víztározóra a térképről. Meg is leljük - hát, nem tűnik olyan nagynak, akár meg is kerülhetnénk. De. A híres - sablonosan - vendégmarasztaló sár. Mert itt kérem, két napja akkora eső volt, hogy még a fókuszban is benne volt, az meg már nem semmi, ugye. Szóval, utunk mintegy hat százalékánál rá kellett jönnünk, hogy ekkora gányban, amiben még tolni sem lehet azt a nyamvadt biciklit, szóval jobb lesz sűrű anyázások közepette visszamenni. És kész. És visszamásztunk, fényképeztem a pipacsokat és meghívtam őt egy sörre, hogy sebaj, lesz ez még ígyse. Majd visszajövnk száraz időben, haha. A szállodában - nyakig retkesen besompolyogtam egy vödör vízért - hogy ugyanmá' lemosnánk a bicikliket hátul a parkolóban, mert hogy a fékeknél kétöklömnyi sárgolyó gyűlt fel - néztek rám, mint borjú az újkapura, meg nevettek (tudom, velem és nem rajtam) hogy ilyennel még nem találkoztak.. De kaptam vizet, illatos volt és meleg és tíz perc alatt pacsáltuk el, mégis csak az egyik cájg lett tiszta, de kaptam aztán még egy vödörrel, ezt már a tulaj is látta, nézett rám nagy szemekkel.
Aztán korábban volt vacsi és este meg mentünk fürdeni - meg megtekinteni a mésztufahalmot - sódombot, de persze nem sóból van, na mindegy, hagyjuk a földrajzot. A majdnem hetven fokos vizet harmincnyolcra szelídítik, ebben fövünk, az amúgyis fáradt és jóllakott testünknek pont ez az ázás kell még, nagyon finom. Utolsó buszocskával vissza, ágybadőlés, alvás.
Degesz reggeli - pukkadásközeli állapotban bepakolás, napi program tervezgetése - mert ki kell cuccolni ugyan, de annyi minden van még itt. Elrobogunk, meglesünk egy kilátót - de csak azért mászunk fel, mert kábé a kilátótorony tövéig van autóút, különben nem hinném, hogy bármivel rávenném, hogy másszunk fel. Akár őt - és a reggeli zabálásra tekintettel bizony akár magamat is. A kilátás gyönyörű, a városig visszalátni. Aztán tovább - nézzük meg a völgyet meg a vízesést, itt van közel, és ezren lesznek ugyan, de menjünk. Egy hirtelen ötlettől vezérelve előszedjük a bicikliket és átöltözve végigkerekezünk a völgyön, a vízeséshez, a forráshoz. Szép, és talán a tömeg sem olyan nagy. Ámulunk, néha megállunk fotózni, meg hogy megölelgessük egymást kicsit. Persze az erdőben ő nem tud ellenállni, és lezúdul valami rejtett ösvényen, én meg visszamegyek, amerre jöttünk, mert csak fejreállnék. De lenn hatalmas mosollyal vár, hogy úú, de meredek volt és úú, a sárban hogy lehetett menni, elégedett, szeretem.
Hatalmas, kiadós pizza után, kisimult arccal pakolunk el és indulunk vissza a kis fészkünkbe. Erős a forgalom, mindenkinek kezdődik lassan az újabb dolgos hétköznapok újabb monoton fejezete - de ez a két nap, ez egy kis csoda volt, ha nem is messze, de jó volt, ha már alig látok a fáradtságtól, akkor is, jó volt, igazán.

Bezárom az apró üveggömb-világot, elbújok a giccses műanyag szikla zugában. Felkavarja a szilikonszemeket a hangerő, ahogy rázza a gömböt a kinti ricsaj. Összekucorodom, nem akarom, nem akarom látni, nem akarom a fényt, elég a kavargó szemekből, az árgus tekintetekből, a véleményekből, a félreértésekből. Itt maradok a gömbben, megbújok a csöndben, és ha hagyom a világot, akkor talán a világ is hagy engem, a zajt meg majd megszokom, mint a nyári fesztiválokon, mikor a negyedik napon már a sátor mellett is lehetett volna a színpad, annyira kimerültek voltunk, hogy csak letettük a fejünket és aludtunk. És messze voltunk mindentől és ettől voltunk talán a legközelebb egymáshoz. Hogy ott csak mi voltunk, és még párezren, de csak egymásra számíthattunk és csak a másik számított.
Nem akarok gondolkodni, nem akarok mérlegelni, taktikázni, helyezkedni, szépen átgondolt szóvirágokat elhinteni a megfelelő helyen és időben. Mindenkinek jobb a maga kis gömbjében nézni, ahogy egy-egy heves mozdulat után percekig esik a hó. Csak állunk és tátogunk, meg hadonászunk, kavarognak az apró szemek, nem is látszik rendesen a másik. A lényeg, hogy nem hallani, nem érteni, maradjon csak ott mindenki, ahol van, a saját kis zugában, amit már kialakított, amit már belakott, lelakott, ahol ismerősek a szagok, ugyanott vannak a cserepek és senki nem hajtogatja máshogyan a ruhákat.
A kavargó semmiben csak lenni, de jó, hogy nem szól hozzám senki, és annyi cukorral iszom a kávét, ahogy gondolom, és senki nem zavarnak az odaszáradt cseppek a tükörlapon, és valóban, mennyivel egyszerűbb így minden, hogy magamra zárom a könyvekkel és porcicákkal zsúfolt, penészes világom, és nem nézek ki az ablakon, és csak vasalgatok csendben, nézem a híreket. Meg nem érint egy sem, az éhezők, a szenvedők, a katasztrófa-sújtottak, a földönfutók, hiszen nincs külvilág, nincsenek ingerek, és nem kellenek a felesleges hogyvagy-ok, mert hogy is vagyok? Nem is vagyok, legalábbis nem nagyon, elbújva csak itt, a homályban, ahonnan csak sejteni lehet, hogy vagyok, de azt, hogy mit gondolok, azt már nem tudja senki sem, meg nem kotorászik a sűrűjében, mert már a kérdés sem volt fontos, akkor a válasz miért lenne az? Hidd el, engem sem érdekel.
Gurulnak a gömbök, az utca kövén, szépen, halkan peng a gitár, szétárad a fény. Özönölünk, lefelé a lejtőn, egyfelé haladunk, mindannyian amerre könnyebb, de attól meg még könnyebb talán, hogy ha lökünk egyet a másikon - de attól ő is csak jobban gurul a vége felé, neki a falnak, vagy az előtte haladónak, mennyi színes kis világ, és csak zúdulunk, egymás mellett, nem hallak, nem látlak és könnyebb, ha nem is nézek arra, mert úgy talán elhiszem, hogy nem is létezel. De legalább nem látom, ha bajod van, és nem kell arra gondolnom, hogy mit tehetnék. Mennek a hírek, annyi a baj a világban, igazán nem rajtam múlik semmi, kicsi vagyok, elbújok, hallgatok.
Szépen süt a nap, jó illatok szállnak, meg finom volt az ebéd is. Lassan vége a munkának, kellemesen vagyok fáradt, zenét hallgatok és várom, hogy tekerhessek haza. Elfáradtam a rossz és nehéz gondolatoktól, hogy cipeljem őket, hogy agyaljak, forgassam őket magamban. Megtaláltam a választ, az okot, az érvet, a magyarázatot. Nekem ebben nincsen részem, kívülálló vagyok, és bár látja az ember az akváriumot, és csak ámul, hogy mennyire szép, megfullad benne. Kepeszt egy darabig a víz tetején, aztán elfáradnak az izmok, gyengül a csapkodás, egyre többet nyel, csak nyeli a vizet a szerencsétlen, és aztán egy békés mosollyal, ernyedt tagokkal lesüllyed az iszapba. És ott meg már mindegy a nagy szavak, a nagy tettek, a merész álmok, a drága ruha, a tökéletes smink.
Én meg itt lapulok, a műanyag szikla mellett, elbújva lenn, nézem, kit sodor megint ide a víz, hogyan került a gömbbe, azt hittem, ide nem jöhet senki, de ha meg már jön, akkor miért nincs benne egy kicsit több élet, olyan rossz az üveges szemeket nézni, meg a merev tagokat, ahogy lebegnek az alig mozgó vízben, meg az arcot, kínos a merev, mostmár inkább vicsorgásnak tűnő élettelen, érzéketlen mosoly. Tompán hallatszik csak minden, és minden homályos az üvegen túl, és mindenkinek úgy a jó, ha ez így is marad, húzd meg magad, és nézd, ahogy kavarognak az apró szemcsék a vízben. Szépen, mosolyogj te is.