plüss_Teknős

Kiscipőben, kis kabátban, lépdel a parkettán, durcás, látom az arcán, hogy ma sem lesz jó napja, de megkérdezi, kérek-e kávét, erre meg csak egy lehetséges válasz van. Mindig ugyanaz - és ezt minden reggel eljátszuk - igaz, nem fél éve, de az elmúlt két hónapban mindenképpen. Csattog a magas, költeménynek is beillő cipőkben, csak úgy zeng az előtér, míg elér a kiskonyhába. Csapkod, csak úgy dől belőle a sok a-fenébe-basszus-nemigaz, és igaza van, a mi konyhánkban megint nincs pohár, illetve csak néhány vendégpohár van, az összes többit a másik konyhába, a mosogatógépbe hordták át éjjel. De amíg átvitték, addig el is moshatták volna a mi konyhánkban, megspórolva ezzel két sétát, mindenkinek. De nincs pohár, a rohadt életbe, hogy megint nincs pohár, nem igaz, hogy megint hétfő van és nincs pohár.
Dühösen csattognak a cipők, csak úgy kapkodja a lábát, mert oké, hogy főz kávét, de arról nem volt szó, hogy ezért körbe kell kirándulni a fél céget, hát kösz. Megakad a cipőorra a bejárat előtti szőnyegben, de meg sem inog - tartani kell magunkat elvégre, faarccal visszarúgja a szőnyeget (ha én lennék a szőnyeg, elnézést kérnék, az ziher) - aztán vonul tovább, libben a szoknya, a szőke haj. Jön vissza nemsokára, kezében a megszerzett poharak - vagy hármat-négyet szorít a kezében, legközelebb már ne kelljen fordulni, de addigra én is észbe kapok és hozok át még poharat, délután úgyis vendégek jönnek, nekünk is kell majd pohár.
Aztán jön a következő kirohanás - ebben már én vagyok a sáros fél - nincs tej a hűtőben. Csak azt hallom, hogy egyszercsak valószerűtlenül hangosan (bár a konyha méterekre van tőlem, de a falak remekül verik rám a hangot) és hihetetlenül magas fejhangon visít, hogy "ki jött reggel, és hogy nemigaz, hogy megint nincs tej a hűtőben!!" - én meg csak lapítok, és mosolygunk egymásra - mert bár ha tüzet okádna, már nem lenne haja egyikőnknek sem régen, de ezek csak pillanatnyi kirohanások, és aztán néhány perc múlva - mikorra az egész előteret kávéillat lengi be - addigra hatalmas mosollyal hozza a kávét, billeg a szépséges cipőkön, amikben én felállni sem tudnék - és lesi, hogy van-e borítékolni való posta, mert segít, nagyon szeret itt szöszögni velünk.
És mivel haladni kell, meg venni a telefont, hogy ne csörögjön ordítva egyszerre akár mindhárom, hát nem mindig van idő és türelem hajtogatni a borítékokat, pedig én is szeretem, ahogy szépen a helyére simul a papír. Néha, ha valóban jó kedve van, akkor ideül hozzánk, és csomagoljuk a mások dolgát, ami fontos és sürgős, és csacsogunk közben, mert a kezünk működik magától. És olyankor minden olyan jó, meghitt, békés - leszámítva a néhány, értetlen telefont, hogy nem, ez nem az orvosi rendelő. Sokkal inkább az idegosztály, bár most éppen nyugalom van - ki tudja, csak egy újabb vihar előtti csend, a jövő héten főnök is lesz, tárgyalás is, most még nyugszik mindenki, békében.
Odakéreckedik a géphez, hogy akkor hadd csinálja ő, amit mi szoktunk, és bosszankodik, a második papír után, hogy erről tényleg ennyi mindent le kell írni? Pedig még csak a könnyeb dokksikat adom oda, amivel nem kell annyit szőrözni. Veri a billentyűzetet, morog, hogy már érti, hogy miért annyi az elírás, mikor egy vacak számlával is mennyit kell bíbelődni.
Közben megcsörren a telefonja - és bár mobilkorban élünk, de hihetetlenül mérges, ha csörgetik, pláne ha hosszan. Felugrik a székről, mintha megcsípték volna, közben méltatlankodik, hogy ki zaklatja már megint - pedig ő az, aki aztán alig-alig adja meg a számát bárkinek is. De legalább felveszi, ha hívják - ha meg nem ér oda, akkor visszahív. Halkan beszél, anya volt az, de mit akart, pláne ilyenkor, tudja, hogy dolgozom. Közben én már folytatnám a megkezdett munkát, hogy végezzünk, mert a napnak is vége lenne lassan, hol van már a reggeli kávé, de sivítva jön vissza, hogy most ő-ő-ő csinálja, és én ne nyúljak a géphez, üljek csak a fenekemen és nézzem, hogy jól csinálja-e. Lapítok, ellentmondást nem tűrő hangon dobja vissza magát a székbe, egyébként is, de a nagy fotelban meg még inkább kisebbnek tűnik nálam, ha nem is gyerek, de olyan törékeny. Veri a gombokat, cöcög, ha elüt valamit, pedig ő legalább tíz ujjal gépel, nem kettő-hárommal vakarja a gmbokat, mint én. Fogynak az anyagok, egyre kevesebb előttünk a papír, a nap végére a feladatokkal is végzünk, szépen összekapjuk magunkat, én is jövök.
Igen, megint rám kell várni, este is, ebédnél is, egyébként is.. Délben már kopog a szemünk, én is alig látok, de aztán nincs nálam a kártya, vagy a pénzem vagy a kajajegyem, vagy a mobilom, vagy az eszemet felejtem az emeleten, vagy dobozt nem viszek magammal, mert azt mondtam, hogy ma is felhozom a kaját, de aztán csak leültünk és megettük lenn. És akkor is csak áll, topog, türelmetlen, szúr a szeme, hogy nemigaz, hogy megint rám kell várni. De aztán a liftben már mosolyog, a kajáldában már - ahol éppen egy valószerűtlenül elhízott tagot gúnyolunk ki közös erővel - hatalmasat kacag, hátracsapja a fejét. Ilyen egy nap.
Igen, kérek kávét.

Lilára húzott szemmel, szürke kardigánban állt, nézte, ahogy ülünk ott sorban, várta mindenki, hogy szólítsák, ő meg jártatta jartunk a szemét, álmosan, ahogy mi is. Olvastam éppen, belemerültem a könyvbe, megszoktam, hogy a félpercért másfél órát ülök itt, hát készültem, könyvvel, türelemmel, kitartottam. Háromnegyed óra telt el csupán, ő kijött, bement, telefonált, libbent a kardigán, megigazította a haját, és élénkebb lett a szeme is - akkor behívtak, hogy legyek kedves és mi a panaszom.
Panasz, az nincsen (illetve nem hinném, hogy itt, ha nem is megértő fülekre - arról már lemondtam - de legalább meghallagatásra találnék) csak receptet szeretnék, mert még nem állok úgy a világban, hogy megtehetném, így kérem szépen a gyógyszert, aztán sietnék, munka van.
És a májfunkció? A mi? És ha leáll a májam, és összeesek az utcán? És az majd az ő felelőssége lesz? És na húzzak innen, a háziorvosomhoz el, mert amíg nincs lelet, nincs gyógyszer sem, és nem érdekel, hogy a hétvégén kell elkezdeni a következő csomagot, akkor miért nem gondolkoztam előbb és mentem vérvételre idejekorán. Hát most eredjek innen (a fenébe el) mert itt aztán se receptet, se semmit nem kapok, örüljek, hogy nem két pofont a felelőtlenségemért (és ha leáll a májam, akkor azért én leszek a felelős) - jónapot.
Közben az "orvos" - mélyentisztelt tekintetes doktorúr őszentsége válla felett villan a barna szem. Menjek csak, ne háborodjak fel, ne kérdezzek, ne akadékoskodjak (nehogy leálljon a májam) - csak menjek szépen, beszélünk kinn. Erre doktorunk felháborodik, hogy ő csak ne szóljon bele, senki nem ír fel senkinek semmit, mert nincs egy éven belüli eredmény, és sem ő, sem senki nem vállal felelősséget, és én csak menjek innen, a háziorvosomhoz - mire én, hogy több, mint egy éve járok ide, és eddig nem volt semmi prbléma, és engem nem tájékoztatott senki - tudom, hogy felesleges a vergődés, de nem tudok csak némán és rákvörösen ülni- de akkor engem a doktorúr akkor most tájékoztat, hogy kell a vizsgálat, midenféle, és mindig, és most meg eleget szellőztettem a szám, őt meg várják a betegei, alászolgája.
Mint egy megvert kutya, kivonulok. Sem kedvem, sem időm, sem erőm nincs ehhez a cirkuszhoz, hogy bevonulok, mint páciens, és csak épp fel nem pofoznak, hogy egészséges és tünet- és panasz- és szövődménymentes vagyok, és csak megelőzni szeretném azt, amire még nem állok készen, és akkor ezt kapom két marékkal az arcomba, hogy bár semmi bajom, de hazafelé, ha nem vigyázok, és nem eszek elég vitamint meg a főtt zöldséget a levesből, akkor leáll a májam, aztán nekem annyi. Se több, se kevesebb, pont annyi.
Hát kösz.
Kijön utánam - velem - csak épp a karom nem fogja meg, hogy ne boruljak ki, és ne aggódjak, és ha meg tudom oldani, jöjjek vissza délután - még jó, hogy pont ezért kértem magam délutánra, hogy délelőtt - én naív - el tudjam intézni az ügyes-bajom dolgaimat. És az egyetemen még nem is voltam, de ezek után azt hiszem, mindegy is, hogy megyek-e, a péntek reggeli megaláztatás megvan már, ezzel elleszek ma egész nap. Hozzám lép, hogy ne aggódjak, jöjjek vissza nyugodtan, addigra már jön egy másik orvos, és hogy keressem őt, és hogy semmi baj, de hogy ez a doki ilyen, és én meg állok vérvörösen, értetlenül, hogy a megelőzés, a védekezés miért ekkkora dráma, és hogy nagyobb görény lennék-e, ha nem leállófélben levő májjal, hanem egy abortuszkérelemmel fáradtam volna be ma reggel a nyilvánvalóan kedves és jóravaló "orvoshoz".
Bár lehet, hogy csak annyit kellett volna kérdeznem, hogy akkor mennyi? De állami rendelőben nem vagyok, nem voltam és nem leszek hajlandó egy petákot sem senki zsebébe csúsztatni. Egy nyamvadt receptért. Na persze.
Holott egyben igaza van - tudom. Nem jártam és nem járok szűrővizsgálatokra - mert én is abba a naív és hanyag társadalmi rétegbe tartozom, akik nem járnak szűrésekre. Sem fogorvoshoz, sem háziorvoshoz, sem vérvételre, sem hajdiagnosztikára, sem kozmetikushoz, sem wellnessz-fitnessz, de még csak lelkisegély-szolgálat sem. Eloldalgok, vörös vagyok, mint a rák, egyébként is dühös, ettől meg méginkább. Sietek, csak bemegyek az egyetemre, de csak félig intézem el, amit kell, épp eléggé készen vagyok holmi további egyetemi megaláztatások nélkül is.
Rá gondolok. A kontrasztra gondolok. A lilára húzott, kedvesen csillogó szemekre gondolok. Ahogy hozzám szólt, hogy nyugodjak meg. Hogy ne foglalkozzak vele. Hogy ő ilyen és kész. Váratlanul ért a támadás, és nem hittem volna, hogy éppen egy nővér, a legkevésbé megbecsült egészségügyi dolgozói réteg egyik tagja áll majd mellém. Hogy nem vár cserébe semmit, csak annyit, hogy köszönöm. És mikor visszamentem - mint a megvert kutya, behúzott farokkal délután - akkor csak rám mosolygott, és odaadta a receptemet. Én meg elsunnyogtam, mert ha tudtam volna, hogy ott lesz, hogy már készen vár a recept, legalább valami apróságot vittem  - vihettem volna, mert végtelenül hálás voltam egy enniyre semmi dologért is. Mosolygott. Mosolyogtam. És elcseszettül indult a napom, és vacakul folytatódott, és ramatyul sikerült az estém is, de mégis, jó napom volt, jó volt ez a péntek, mert találkoztam egy jó emberrel. Aki ismeretlenül is őszintén jó volt hozzám. Köszönöm.

Majd lesz valahogy, ez viszi előre a világot, mert olyan nincs, hogy ne lenne sehogy, akkor meg majdcsak lesz valahogy. Majd leszünk is meg együtt is, meg veszünk is meg eszünk is, majd lesz kedvünk, majd lesz diplomám, majd lesz pénzem, majd lesz türelmem, majd nézem, majd látom, majd kigondolom, majd átgondolom, majd a tükörbe nézek és majdcsak befogom, és majdcsak jobb lesz egyszer, és majdcsak megoldódik minden, és lesz hova menni, és lesz hova leülni, és lesz, aki elém rak egy csésze teát, és nem issza fel előlem az enyémet, és lesz majd miről beszélnünk, vagy ha nem, akkor majd csak ülünk és hallgatjuk a csöndet, és rágódunk a ki nem mondott kérdéseken, a ki sem gondolt válaszokon. Majd megyünk, majd nézünk, majd ülünk, és mesélünk, és ti hallgattok feszülten, nem erre készültem, nem ide jöttem, nem ezt akartam, a sok ostobasággal magamra maradtam, de majd jobb lesz minden - nekem elhiheted. Majd szép lesz minden megint, meg jóban leszünk, meg nagyokat nevetünk szakállas vicceken és megint úgy teszünk majd, hogy egyetlenek legyünk egymásnak, és bárki másnak, de addig csak a majd van, meg hogy majdcsak lesz valahogy. Ezen áll most minden, és akkor erre a lapra teszek én is - a majdra, meg arra, hogy mindig lesz, aki nyújtja a kezét, mint ahogy mindig van, aki tartja a markát, és talál egy másikat, aki csak néz nagy szemekkel, nemet mondani nem mer, a szavát fel nem emeli, csak nézi, ahogy átlépnek rajta, ahogy a fejét a mellére hajtja, és nem kérdez, nem ágál, csak hagyja, hogy a sok majd meg mégnem a porba nyomja az arcát, neki mindegy, egyre megy.
Majdcsak lesz valahogy, majd találkozunk, majd nevetünk, majd dolgozunk, majd keresünk, majd spórolunk, majd elverjük, majd beosztjuk, majd félretesszük, majd befektetjük - majdcsak lesz valahogy, addig is, majdcsak lesz belőlem is már valami, majdcsak viszem én is valamire, ha máshova nem, akkor a nagy hátizsákot a szoba, a kerület, a város, az ország túlsó végébe, majdcsak magamba szállok, majdcsak tisztábban látok, majdcsak lesz valahogy.
Majd elmosogatok, majd kivasalok, majd kialszom magam és akkor majd jobban tudok mosolyogni, és majd hosszabban integetek a busznál, és majd nem felejtem el meglocsolni a virágokat, majd bemegyek az iskolába, majd a könyvtárba is talán - aztán majdcsak lesz valami a sulival is, meg majdcsak lesz nagy, egekbe ívelő karrierem, meg majdcsak viszem valamire én is, csak vinném már, nem igaz? Majd lesz jogsim, aztán akkor majd nem leszek röhej tárgya tán - hogy azért meg lehet élni úgy is, hogy hónap végén az utolsó forintokat nem benzinre költöm el - bár, ha jogsim lenne, akkor majdcsak szereznék egy kocsit is, és ha kocsi van, akkor majd valamilyen úton-módon csak jutna benzinre is, és majd csak megoldanám.
Majdcsak felnövök én is, ebbe a nagy-komoly, felelősséggel vastagon átitatott világba, ahol csak az számít, ami majd eljön egyszer, és jobb lesz minden, addig meg majd csak lesz valahogy, ketyeg az óra, nincs idő agyalni, tenni kell, menni kell, lenni kell, be kell vállalni, és aztán majdcsak lesz valahogy. Majd este lesz, majd álmodom, majd jópofát vágok - vagy megpróbálom - majd behunyom a szemem, ölbe ejtem a kezem, majd megpróbálok hinni abban, hogy a dolgok igenis változnak, majdcsak jobb lesz, majdcsak más lesz, majd csak - és ez az, hogy csak majd lesz más, én meg most vagyok - de majdcsak minden más lesz és én is majdcsak valahogy.

Hogy pislog, alig lát, issza halkan a kávét, nem néz a szemembe, nincs is talán miért. Annyira lassan telik a nap, és ehhez képest annyira nem történik semmi, és annyira jó lenne valahol, talán valaki másnak lenni, ahol nincsen tegnap és nem kell tervezni a holnapot, ahol van dolgom, és senkit nem érdekel, hogy ki vagy és ha kivagyok, akkor csak megveregetik a vállam, és az arcomba tolják a kávét, és csak lélegezni kell, és nem odafigyelni, hogy ma megint mi romlott el. Pattog a körmöm a gombon, pedig levágtam, ha letört, lerágtam, és nincs se kedvem se ötletem, de azért klimpírozok kitartóan, mert a lényeg a látszat, és ha a többiek békésnek meg mosolygósnak látnak, akkor rendebn van a világ, és ha éppen nem durrogok semmin, akkor minden rendben, így csak nyomkodom a gombokat, ebben jó vagyok, kiválóan tudom cinálni, amit mások mondanak, szidni az ellenséget, aztán mosolyogni rá, és úgy tenni, mintha sem közöm nem lenne, sem nem érdekelne, sem ott sem lettem volna.
Ha az álmom fonal volna, jól felgombolyítanám, és aztán eldobnám messzire, hadd tekeredjen a szál, úgy nem látnám éjjel is, hogy a hátam mögött ki mit csinál. Csak állnék a puha, meleg sötétben, csak hallgatnám, ahogy szuszog, és nem forgolódnék, és nem rágódnék üres múltkori, tegnapi meg tavalyi marhaságokon. Nagy a város, nagy a piszok, nagy a baj - én kicsi és nyegle vagyok, és ma reggelre sem aludtam jót, de eleget sem talán, és megint belevágunk egy hétbe és csak nyelem sorban a napokat, és régen még benne voltál, mára lassan emlékké koptál, vagy csak idősek és lusták vagyunk? Ezen múlik, hogy elhalkul, megnémul a telefon, és semmitmondó kérdések és válaszok várnak a túloldalon. Várok, alszom, halkan hallgatom a zenét, behúzom a nyakam, ha kérdeznek és nem mondom el a véleményem. Van, jó helyen ott, ahol - semmi nem változott, de mostmár nem is érdekel, ha változik sem. Elég.
Mennek haza szépen sorban, kedvesek és mosolyognak, nem tudom, hogy mit gondolnak - egyszerű azt hinni, hogy a mosoly minden-rendben-van-t jelent, és akkor nem kell azon aggódnom, hogy nem kellett volna-e megkérdeznem, mizujs? Én gyűlölöm a kérdést, akkor ha nem teszem fel, rossz vagyok? Nem érdekel. Hallgatok, álmosan, piros szemekkel, értetlenül, éretlenül, érthetetlen, hogy így is lehet, hogy így csinálom, mert így csinálják a nagyok.
Nézel, látsz, hát hallgass, felesleges a beszéd, messze lenni, nem gondolni arra, hogy nem gondolunk egymásra - ez éppen elég. Ma is elmúlt egy nap és ez holnap sem lesz másképp, és nem áll meg a világ és nem hullik ki a sok kis kerék, csak mert a szálak elszakadnak, azért még tartja magát a nagy, szövevényes egész.
Virágok nyílnak a bögre oldalából, apró, sárga, vízen úszó vidám sárga pöttyök, ahogy a forró víz szépen emelkedik a bögrében, kivirul a fala szépen - aztán kihűl az ital - pedig lehetőleg frissen, forrón kell fogyasztani - és a virágok halványodnak, aztán egyenletes kék lesz a bögre fala megint. Feltűnünk egymás életében, kis virágok a gizgazos hétkönapokban, aztán kihűl és egyforma szürke és benzinszagú lesz minden, és csak néha kavarja a nagy semmit a szél, hogy csikorog a por az ember foga alatt. Ennyi lenni, hétvégente sütit enni, egyébként meg félmondatokból találgatni, hogy mi az igaz, mi a jó, mi merre hány méter, mi a kimondható. Halványnak érzem magam, könnyűnek és messze, és nem akarok görcsölni, megfelelni, nagy lenni, okos, érett, nem akarom a szúrást a szememben és a folyamatosan bújkáló ásítást az állkapcsomban.
Nevetős kedd délutánokat akarok, domb oldalában limonádét szürcsölőst, mikor még az ember kiflivel szedte a vajkrémet a dobozból, és lefogyott a pénz a kártyájáról, és aprópénz volt a hazaútra a polc szélére téve. Hallgatni, ahogy a falevelek között surran a szél, és nem a légkondi búg, és a telefon csörög. Régen szerettem telefonálni, órákat lógni a csajokkal, családdal, a telefonon éltem, most meg csak felkapom, lerázom, letagadom, kapcsolom, mittudomén.

Édes a delírium, az álmom - várom, és este és homályban, és nem látlak, csak érzem, ahogy nézed a semmit, ahogy keresi a szemed, hogy a mosolyom újra fókuszban legyen. Annyira minden ez a nagy, sötét semmi, csak hallgatok, és érzem, hogy itt vagy és szuszogsz, és szeretném megsimogatni a szemed, és nem lenni semmi, csak egybe olvadni, Veled, de hortyogsz már halkan, és megfordulok én is, és autók suhannak az úton, a plafonon szalad a fény. Nem tudom, hogy látom-e de érzem, hogy késő van, és ég a szemem, benne az egész nap, meg a tegnap és a múlt hét, lecsukom, nem akarom látni, nem akarok sehova nézni, nem akarok látni és gondolni semmit, elég a színváltós, képlékeny világból.
Elég, elég, hogy én ne gondoljak semmit, de mindenki gondoljon, amit akar, elég a könyvelőkből, és hogy a skatulyából nincs kiút, elég a hallgatásból, nem akarom a véleményemet, a könnyeket, a gondolatokat, a nagy kacagásokat, a csípős megjegyzéseket, a halkan odasúgott titkokat - nem akarok nyelni tovább, forogni a földre pottyant csigaházban. Ó, igen, milyen konszolidált most minden, hetek óta ülök és bárgyún mosolygok mindenkire, és akkor már rendben is van minden, ó igen, nevess csak, igen, kérek kávét, és valóban, kaptam üzit, ó, ma reggel sem volt szinte semmi munka, és írtam már a héten, nem? Jaj, milyen egyszerű így, nem odanézni, nem gondolgozni, nem kérdezni, nem nyavajogni, nem mondani semmit, nem segíteni, nem beleugatni, lenyelni mindent, a saját fejemet is a végén, mert kompromisszumképesnek kell lenni, nyelek, nyelek, tojással jobban csúszik a nokedli, senkit semmi nem érdekel.
Lépek, lépek, egyik láb, másik láb, nem keresek jobban, nem vagyok benne az újságban, majd meglesz a rés, hogy a hétköznapokban se legyek talán, mert ennél több és szebb és jobb kell, de legalább diplomás, meg mikor viszem már valamire? Nem mostanában, és ilyen áron nem is szeretném, ne azért legyek én is valaki, mert mások is azok lettek, akkor inkább ez a kis szürke, "Te mit ugatsz már megint bele a nagyok dolgába" mitugrász senki maradok, a sarokban lapulok, és csak várom, hogy ahogy nekem nem kellene gondolnom és pláne nem mondanom semmiről semmit, úgy rólam mikor kopnak majd le az előítélek, hogy mikor, kivel, miért és hol vagyok, és hogy mit miért teszek, mondok, gondolok.
Igen, ha az ember nem durrog heteken át, akkor könnyű azt gondolni, hogy minden a legnagyobb rendben és hogy helyrebillent a világ mérlegének nyelve, és akkor már nyugodtan alszom én is, hogy ma sem sértettem meg senkit, igaz, nem is beszéltem senkivel, de a béke lényeg, nem az, hogy mi az ára.
A lét a tét, nézd a szemem, még visszanézek, már nem ugatok, de még azért élek, ha felém kapsz, még pislogok, és ha közelebb jössz, karmolok, mert nem változtam, csak messzebb mentem, és ugyanúgy forr bennem, ami én vagyok, és amit, mint a férgesét, kivágnál, és elhajítanád, ki a szépen ápolt kertből, hogy ne rontsa az összképet, mert nem számít, hogy hamis, a lényeg, hogy jól mutasson, elsőre drágának hasson, a többi senkit nem érdekel.
Tegnap nem értesz, ma nem érdekellek, holnap már nem is gondolsz majd a rosszra, ne félj, nem fogok fájni, mert elmúlok majd szépen, és maradnak a képek meg a levelek a dobozban, talán néhány ottfelejtett ruha, ennyi vagyok, tárgyak, amik pénzbe kerülnek - akkor engem is meg lehet venni, úgyis a pénzért vagyok, nem igaz? Ne süssétek le a szemetek, magad is mondtad és magad is ezt gondolod, nem kell ezt szégyellni, sokkal inkább azt, hogy ezt nem mondja ki senki, csak legyint, hogy én vagyok a következő a sorban, aki ezért jött, ezért van és ezért marad.. Marad minden a régiben. Maradok én is a régi, mert lehet, hogy már nem változom, lehet, hogy tévedtem, lehet, hogy egyedül maradok a véleményemmel, lehet, hogy eltűnök hirtelen, és kitisztul minden, és mindegy is lesz egyúttal.
Én én vagyok, keserű és pesszimista, és öntörvényű és nyegle, és lehetek mindig ilyen, és gondolhatok a rosszra - csak most azt nyelem le, hogy ez senkit nem érdekel. Lepottyanok, elgurulok, kicsi és tehetetlen vagyok, nem motivál, nem agitál, alszik-eszik, mást nem csinál, hiteltelen, a szája jár, az is minek. Este van, este van, nyugalom - nagyott koppanok, hidd el, eztán már hallgatok - most a többiek jönnek, a pálya szabad, minden adott - hogy mutassa mindenki más, értelmetlen volt az ugatás, hallgatok - itt vagyok.

Megint reggel, megint annyira hamar. Megint fordulok egyet, és kinyomom az ébresztőt. És közben tudom, hogy megint el fogok aludni, mint gyakorlatilag minden nap. Megint fordulok, magamra húzom a takaró egyik csücskét - mert bár embertelen meleg van már reggel, de a lelkemnek kell a tudat, hogy be vagyok takarva. Befordulok, bepockolok, szeretnék belesüppedni a mellkasába, elveszni az illatában, elolvadni, aludni, aludni. Forgok-forgok, melegít a hajam, zsibbad a nyakam, aztán addig hengergőzök, hogy tudatosul bennem, hogy meglehetősen régen nyomtam ki az ébresztőt és azóta már kétszer is átfordultam, és félszemmel az órára pillantok, aztán csészealj nagyságúra nyílik a szemem, hogy mindjárt hét óra, és nagy levegőt veszek, és kipattanok.
Megint reggel, megint alig látok, ahogy kiszédelgek a mosdóba, megdörgölöm a szemem, belenézek a tükörbe és konstatálom, hogy ma reggelre sem változott semmi. Kávét teszek a gépbe, a konyha ma reggel sem lelkesítőbb, mint egyébként. Kicsit bűntudatom van, hogy a tegnapi bögrék még a csapban vannak, de aztán elsiklom felettük. Új bögrék elő, cukor, várom a kotyogó hangot, de nem jön, megyek, öltözöm. Kétségbeesetten pislantok az órára, hogy még később van, legalább negyed órával később annál, hogy érdemes legyen kapkodni - mindenképpen el fogok késni. Amíg lejön a kávé, gyorsan felöltözöm. Nadrág - majdnem mindegy, melyik, fáradt vagyok és kedvetlen, motiválatlan, csak abban bízom, hogy nem ér be előttem sokkal senki olyan, aki kötözködhetne, hogy miért késtem el. Megint egy felső, világos legyen vagy sötét, harsány vagy visszafogott, hosszú vagy rövid ujjú..? Kihúzok egyet, magamra kapom, közben hallom, hogy megint elszámítottam magam - már hangosan berreg-kerreg a kávéfőző, kirobogok, lekapcsolom, cukor, kávé, tej, megkever, bevisz. Ahogy besurranok, hallom, hogy egyenletesen szuszog - alszik még javában, de ahogy megnyikordul alattam a parketta, felriad, aztán úgy tesz, mint aki nem riadt meg, csak éppen megfordult, hogy megnézze, ott vagyok-e. És ott vagyok, gőzölög a kávé, mellé ülök, megsimogatom, ezek a reggeli, gyorsan múló pillanatok adnak erőt ahhoz, hogy kitartsak napközben. Hogy látom a szemében - bár még félig alszik - hogy mennyire jól esik a kávé, meg hogy még megölelgetem kicsit.
Nem maradhatok sokat, gyorsan megnézem, megvan-e a kulcsom, a kártyám - aztán elindulok, bele egy újabb napba, egy újabb fárasztó, nyüzsgő, feszült munkanapba. Kiballagok a metróig - bár már késésben vagyok, de gyalogolni végképp nincs kedvem - nem késnék sokkal többet, mint így, de kell az illúzió, hogy siettem. Kapkodom a lábam, kiérek a sarkon, elvakít a fény. Szembe kell mennem a már most hivalkodóan ragyogó nappal, nem látok, csak ballagok, aztán végre, kiérve a mellékutcából, oldalról kapom a fényt,megint ezren vannak már az utcán, megint dugó, forgalom, zsivaly.
A metró fülledt bűze meglep minden alkalommal, lesurranok a lépcsőn, igyekszem elkerülni, hogy hozzáérjek valakihez - már kora reggel izzadtnak, ragadósnak érzem magam, és nem akarom érezni, hogy más is az. Vágni lehet a forró, sűrű levegőt, igaz, huzat van, tolják a szerelvények a levegőoszlopot az alagútban - de nem hoz semmi enyhülést, csak még nagyobb nyomással nehezedik ránk a forróság. Mellettem egy lány - rém divatos harisnyában, igaz, a halántékán gyöngyözik az izzadtság. A másik oldalamon idős nénike, és én szédülök bele abba, hogy be van gombolva rajta a kardigán. Ráadásul egy akkora kézikocsit vonszol maga után, hogy a derekáig ér, és látom, hogy degeszre van tömve, és biztos nem papírgalacsinnal. Odébb anyuka csitítja a kocsiban az apró gyermeket - a pici szintén hosszú nadrág, pulóver, sapka - oké, reggel van, meg gyereken plusz egy réteg, meg nem értek hozzá, de a gyerekről is szakad a víz - sebaj, pulcsi marad, csönd legyen.
Befut a szerelvény, bepréselem magam - igyekszem itt is elkerülni, hogy hozzám érjenek, megúszom. Nem megyek sokat, mindössze annyi, hogy a túloldalon lesz az ajtó, kiszállok, itt már jobb a levegő, nem is fut olyan mélyen a szerelvény. Kilépek megint az ordító fénybe, az alagút homályából rosszabb, mint a mellékutcából néhány perce, de meg kell, hogy szokja a szemem, mert számtalan napon kell majd előbújnom a vackomból, a csigaházból és metróból - remélhetőleg - munkába menet. Felkapaszkodom a fényre, a hátamon érzem, hogy izzadok, már látom az épületet, ballagok, haladok lassan, megint, már a számban érzem az aznapi második kávé ízét, amit azonal megfőzök, ahogy beértem. Még egy kereszteződés, még a kapu és a lift, és aztán a búgó, levegőtlen irodában egy újabb nap kezdődik megint.

Megsütött a nap. Olyan kedvetlen-üres-minek-keltünk-fel voltam, aztán most meg pirospozsgásan, bazsalyogva nézem a fényeket. Tegnap is annyit mentünk, mintha fizettek volna érte - le is csapott a friss levegő meg a mászkálás, nem voltunk se élők, se holtak, csak hazaestünk délután, pislogtunk egy darabig, majd, csak-egy-percre-bújjunk-össze, és átaludtuk a délutánt - az igazi, öntudatlan, rángva álomba hullós, mikor nincsen kép, nincsenek hangok - bár szólt a zene, nem tudom mikor hallgatott el - semmi nincs, csak zuhanunk, és alszunk, mintha meghaltunk volna.
Korán indult a nap, meg kis félreértésekkel, de reggel nem működünk még, aztán kimentünk a fényre, és csak mentünk, néztük, egyik kifutót a másik után, egyik lakot a másik után - és szeretem lesni, ahogy jönnek-mennek, mozognak az egzotikus otthonukból valamikor réges-régen kiszakított lények, meg azok, akikből már hírmondó sem lenne, ha nem lennének hajlandók kamerák kereszttüzében, mesterséges körülmények között is utódot nemzeni. Szeretem nézni, ahogy egyiknek a föld, másiknak a víz, harmadiknak a hideg kő, negyediknek a hűs lombok az otthon, a minden. Szeretem nézni, ahogy esznek, ahogy egymást meg a kölyköket nyúzzák, ahogy tesznek-vesznek, és képesek nem tudomást venni a sok bamba emberről.
A nagyvadakat nem szeretem - ők már túl okosak és értik, hogy bár a rácsok/plexi/villanypásztor mögé születtek, de valami akkor sem stimmel. Nem biztos, hogy magas ásványianyag-tartalmú masszát kellene lucernával elkeverve enni, naponta kétszer, egy zöld vödörből, és mellette kilószám zabálni a látogatók által benyújtott csemegét/almát/csokit/szendvicset/papírzsepit. Láttam egy szimpatikus hölgyet, aki mogyorós pufival etette a struccokat, csak lestek a nagy szemükkel - mert bár ők nem nagyvadak, csak madarak, de nem a mogyoróspufi az ideális. Bár, nekünk sem az a meki, aztán mégis, tömjük, mert jól esik, mert közel van, mert nem is olyan drága, mert gyors, mert minden ismerős odajár, meg mert egyszer-egyszer belefér.
A majomházban rossz volt. A gorillák a sarkokban aludtak, csak oda tudtak elég messze menni a meleg és a plexin dörömbölő emberek elől. Tudtam, hogy ők azok, tudtam, hogy ott vannak és nem kötődöm hozzájuk különösebben - de ahogy odapillantottam, túlságosan is emberi volt, ahogy meghúzta magát az egyik a sarokban. Ahogy feküdt, a feneke lehetett volna egy rongyokba csavart csövesé is - nem látszott különbség. Csak ő épp nem szidja az anyámat, mert nem adok aprót. Nem, egy rohadt huszast sem.
A halak szépek voltak - túl elcsépelt és nem is hiteles, hogy fenségesek - mert inkáb pajkosak voltak, cikáztak össze-vissza, hatalmas edényekben, a kristálytiszta vízben. Néha olyan volt, mintha láttak volna, követték az ujjamat, mondanám, hogy üveges tekintettel, de egy hal szeme mikor másmilyen..? A rája beásta magát, így nem simogattam meg, de hihetetlen volt, ahogy, mint egy vízben lebegő papír, úszott mégis, a két golyó szemével. És rózsaszínű volt éppen, ami talán jókedvet, talán éhséget, talán ki-ez-a-sok-marha-már-megint-et jelent. Nagy, fényes halakat is láttunk, akikről csak akkor derült ki, mikor fordultak a vízben, hogy a testük szemből majdnem olyan vékony, mint egy darab papír - fémesen csillogtak, és olyanok voltak, mintha alufóliát sodorna a víz.
Láttunk sok-sok bogarat, botsásákát - az ágat, amelyik pislog - meg csótányokat, akkorákat, mint a tenyerem - egymás hegyén-hátán sütkéreztek a lámpafényben, csillogó barna testtel halmozódtak a sarokban. A kígyók hidegek voltak és mozdulatlanok, csak a pupillájukon látszott, hogy élnek, meg szuszogtak, valószerűtlenül lassan. Denevérek lógtak az egyik melegházban a bokorban - éppen kartávolságon kívül, bár biztosan csipkésre rágták volna a feléjük nyúló kezet. A lábukon lógtak, az egyik szárnyuk lepelként védte őket a naptól, a másikkal nagy buzgón legyezték magukat, hintáztak tőle az ágon, de így is tátott szájjal lógott mind, a hihetetlen melegben.
A zsiráfnak kék a nyelve, és majdnem harmic centi, és kicsavarja az ember kezéből a csemegészacskót, halálra ijesztve ezzel az emberfiát, de minek ment olyan közel. Olyan kecsesek, olyan törékenynek tűnnek. A szeme akkora, mint az öklöm, hatalmas szempillákkal pislog, ártatlan nagy - ha nem is őzike - de zsiráfszemekkel. Csodaszép. A lábaik között zebrák meg antilopok pislognak, unják a napot, nekik nem elég hosszú a nyakuk, így nem tudnak áthajolni az alul túlságosan sűrű szövésű kerítésen, hogy kunyeráljanak kicsit.
Az örök téma, a meg nem unható - a végtelen sok, N számosságú teknős, mindenütt. Dobálnám a hajdanvolt tulajdonosokat is a Dunába meg a ligeti tóba úgy, ahogy ők tették ezekkel a feleslegessé vált teknősökkel - hadd tanulják, milyen remek a fűtött-megvilágított akvárium-otthonból egyszercsak a tízfokos tóban landolni, aztán ott éhen áttelelni, szadista gyerekek elől bújkálni, és nagy eséllyel egy autó alatt végezni, vagy valamilyen kínjában benyelt hulladéktól megfulladni. De itt jó helyen vannak, egymás hegyén-hátán a vízből kiálló rönkön napoznak, néha leborulnak, nagyot csobbannak, és sorban megjelennek a víz tetején a sárga, csillogó szemek.
Hogy süt a nap.. Izzadunk, látom, ahogy gyöngyözik a homloka, és bár ha kérdem, nem kér, de elfogadja a vizet, aztán kólát meg perecet veszünk, meg le is ülhetnénk kicsit. Fáradt már, látom a szemén - lassan indulunk haza. Hőség van, a sok jövés-menés mellett szívja az erőnket ez is rendesen. De ha nem is pihentünk - arra lesz még idő délután - megtöltöttünk egy újabb napot egymással, izzadtan-kimerülten-elcsigázva, de együtt.

Mindig ugyanolyan. Felkelünk, és pihennénk, de megállni nem lehet, mert menni kell, mert hívnak-várnak, és bár hét nap egy hét, de akkor is mindig nemet kell mondani valakinek. És hívnak, és keresnek, és van, hogy látni is akarnak, de mennyivel többen tudják a számom akkor, ha kell valami, és elfelejtik, mikor azt kéne (kéne? miért is kéne..?) mondani, kössz.. Kelünk-megyünk, ma is, holnap is, tegnap is, és aztán csak egymásba hullunk, fogjuk-szorítjuk a másikat, és az alvásba menenkülök, mert addig sem gondolkodom semmin, meg mindenen, meg egyáltalán.
Olyan híg lett minden, olyan langyos és sikamlós. A korábbi szoros barátságok, a nagy összetartások, bulik, beszélgetések, együtt-alvás, valami, ami egy egységgé fogott minket, az most egy erjedt, híg lötty, semmi említésre méltó, mert az, hogy illendőségből köszönünk egymásnak, az nem összetartás. Nem együtt nevetünk, hanem egymáson, nem kérünk, hanem követelünk, és nem várunk, hanem elvárunk, mert ez jár. Mert megérdemlem. Hogy figyelj rám, ha úgy akarom, de hallgass, mert nem érdekel, amit gondolsz. Hallgass, ne kérdezz, ne gondolkozz, csak hallgass - a füledre és az irigy tekintetedre van szükségem csupán, a lelked nem érdekel.
Már nem.
És tényleg könnyebb így. Szenvedtem, hogy én nem leszek ilyen és hogy velünk nem lehet majd így és hogy a távolság csupán üveggolyó és hasonló baromságok. A távolság mostmár az az érzéketlen golyó, ami a szemed helyén ül, ahogy kened a vajaskenyeret. Valóban jó így, csak befelé figyelni, csak magammal törődni, elfordítani az arcom, és csak a bólogató fejeket észrevenni - így aztán igazam van, jól csinálom, már alig várom, hogy a bólogató jánosok egyike vegye a bátorságot, és megsimogasson, hogy mennyire fú, de jó vagyok. Mert hiszen, mindenki hevesen bólogat és mosolyog körülöttem, akkor jó vagyok, nem..?
És én is megtanultam már ezt az első látásra észrevehetetlenül hamis mosolyt, és sokkal könnyebb így minden, hogy vicsorgok a szembejövőkre és így azt hiszi mindenki, hogy mennyire szipi-szupi minden, és legalább nem nyaggatnak a sok ugye-jólvagy és mizujsokkal, hanem csak vicsorgunk szépen, és hadd higgye mindenki, hogy minden milyen remek és kiváló, ha meg mégsem, akkor ott rohadjon meg a kedves kolléga, hát mér' nem szólt, hogy mivan..?
Vigyorgok reggel, mert kedvesnek kell lenni a munkában, és vigyorgok este, hogy végre vége a napomnak. Vigyorgok az új és ismeretlen kollégákra, vigyorgunk a régi, ismerős és köztudottan kétszínű és képmutató kollégákkal, vigyorgunk az esti borok felett, vigyorgunk buliba menet, kukoricát pattogtatva, az arcomat kapirgálva, és folyik a szó, és tavaly nyáron még ki voltam akadva, hogy ez az üres locsogás hogyan tölthet ki estéket. Azóta esték egész sora, hetek, hónapok mennek, és kiválóan tudok már társalogni a semmiről, bárhol, bármikor, bárkivel - mert történnek velem érdekes dolgok - mindenkivel ezer apró csoda történik naponta - de a semmiről kell fecsegni, mert már régen nem beszélgetünk, nem kacagunk, nem kérünk, csak elvárunk. És rám sem kérések zúdulnak, hanem elvárások, mert egyrészt a feladatom, másrészt a kötelességem, harmadrészt ezért fizetnek, negyedrészt meg ennyit igazán megtehetek.
Én is ugyanolyan lettem , mint bárki más. Azt hittem - és tényleg azt hittem - hogy a többiek vannak sokan, és én egyedül vagyok, és mi meg azon kevesek vagyunk, akik mások vagyunk. Álmaink voltak, magasztos célok, szerettünk eszeveszetten és tomboltunk, és hajnalig tartó félálomban folytatott beszélgetésekben váltottuk meg a világokat, a tiédet, az enyémet, mindenkiét. Voltak alternatívák, és ha túlságosan elkalandoztam, akkor azt mondtad, hogy nem, ebből elég. Mostanra maradtak az álmok, de már csak megtörténnek, nem vágyunk rá annyit, mint azelőtt, mert már vágyakozni sincs idő, mert munka van, meg hétvége, meg család, meg fáradtak vagyunk, lassan élni is. Talonba téve pihennek a nagy tervek, elfogytak a nagy szavak, fogytán vagyok én is - azt hittem, attól viszem majd valamire, hogy kiteszem a lelkem és áldozatokat hozok - az áldozatok mérlegre kerültek és könnyűnek találtattak - és bár azt még nem érzem, hogy hiába hoztam őket, de azt igen, hogy talán nem a megfelelő áldozatokat hoztam.
Negyed- meg félév távlatából is folytatódnak beszélgetések, és találkozunk, és gombolyítjuk a fonalat, és nevetünk, és rácsodálkozunk az elmúlt időre. És segítünk a másiknak, és jó látni az ismerős tárgyakat, és jó, hogy kihúzhatom a könyvet a polcról, és belelapozhatok, és megigazíthatom a kis porcelánt és morzsázhatok az asztalra, mert tányér nélkül ettem. Jó megtalálni azokat a fonalakat, amik éveken át a mindennapokat jelentették, és akkor nem is hittem volna, hogy ennyire erős ez a szál. És hogy vannak barátságok, ahol nem kell küzdeni a másik figyelméért, és az egymással töltött idő nem áldozat, és az utolsó pillanatban borítva mindent is jut a másikra idő, erő, kedv és szabad, segítő kéz. És hogy izzadunk, pakolunk, fáradunk, de nem érzem, hogy súlos áldozat lenne, hogy kértek, és segítek. Segítünk.
Beszélgettem egy éveken át stabil ellenségemmel - és bár biztos vagyok abban, hogy újabb támadási felületeket keres rajtam csupán - de keres. És hihetetlen volt hallani a kérdéseket, amik korábban olyan emberek szájából hangzottak el, akikről azt feltételeztem, hogy kedvelnek. Most ő kérdezett, én meg vissza és válaszolt, nem csak hárított, vagy kitért vagy elkezdett a felhőkről beszélni. Mesélt magáról és kérdezett rólam, és beszéltünk közös ismerősökről és dícsértük meg szidtuk őket. Hihetetlen, de beszélgettünk. Pedig ki nem állhatjuk egymást. Őszintén.
Ez egy következő fázis? Egy új szint? A következő lépés? A konszolidáció? Én változom? Őszinte ellenségeket akarok. Még többet. Meg háromhavonta-telefonáló, utolsó-pillanatban-megkeresős, de őszintén-magához-ölelős, régi marhaságokon nevetős, kérdez-felel-barátokat. Nem képmutató, köpönyegforgató, színváltós, álszent-mosolygós arcokat. Kérdezz. Felelj.

És felvillanak a fények, és megrezdül a membrán, és dübörögni kezd minden, az épület, a pohár a kezemben, a tüdőm a mellkasomban - elborít a ragyogás, elolvadok a lézerek kereszttüzében. És elragad a basszus, csak a dübörgés van - elsodor a zene, árad a falakból, a padlóból, a plafonból, jobbról, balról, mindenhonnan, nem marad semmi, nem maradok én sem, senki sem, hiába vagyunk annyi ezren bezsúfolva ide ebbe a csarnokba - nem marad semmi, csak a zene van. Csak a buli van, a fény, a ritmus, a tánc. Annyira vártuk, annyit jöttünk, szerveztünk, telefonáltunk, pakoltunk, utaztunk, fizettünk, osztottunk-szoroztunk, hogy minden meglegyen, minden kocka a helyére kerüljön, és mikor majd itt állunk, úgy állhassunk itt, ahogy azt most tesszük - senki, semmi nem számít, csak ez a néhány fejvesztett, hajszolva ugyan, de elért, megkaparintott óra. Mikor nem kell munkára, nem kell stresszre, családra, barátokra, ellenségekre, képmutatókra gondolni, nem érdekes, ki az irigy, ki a szemforgató - ki a kedves, ki az őszinte, aki mellettem áll és vállon vereget - senki és semmi nem számít, csak önmagunk, hogy jól érezzük magunkat, hogy együtt rezdüljünk a zenével, együtt ragyogjunk a fénnyel, együtt dübörögjünk a basszussal. Csak a buli van, ebben a pár órában véget ér a világ.
Minden percben van mit nézni, állandóan változik a helyszín, a fények, a színpad, a zene. Rózsaszín gömböket vált zölden felvillanó lézer, aztán kékbe borul minden és egy, az ember csonjáig hatoló narrátor hangja köszönt, beleremegnek a falak, sokan sikoltanak - tenném én is, de csak állok, földbe gyökerezett lábbal, csak ámulok, hogy micsoda technika, micsoda hangerő - mi pénz és munka van ebben, hogy itt, most a velőmbe hatolóan felmorajlik a csarnok. Pazar díszlet, szökőkutak, fénycsóvák, konfetti-eső, lézerjáték mindenféle színben - a rengeteg lámpa, az izgő-mozgó alkzatok, amik a planfonról lógnak - azt sem tudom, mit nézzek, hová figyeljek. Táncosok jönnek, csillogó ruhában, tekergőznek az egyik pillanatban, aztán katonásan menetelnek, majd alakzatot formálnak, aztán fröcskölik a szökőkutak vizét, majd eltűnnek valahol a díszletben. Tüzijáték villan, egyszer függönyként, aztán emberek ereszkednek alá valahonnan, és ahogy a zene vált, fénycsóvák törnek elő belőlük, ahogy ott lógnak széttárt karral, mintha ők maguk lennének a nap. Vagy csak csillagok, mindenesetre szikrákba burkolózva lógnak, aztán a zene megint vált, a fényük kialszik, és a másik oldalon, egy valószerűtlenül nagy kivetítőn villanak képek, színes alakok, tekergőző vonalak, világosabb-sötétebb sávok, egy ismeretlen grafikus vagy látványtervező kósza ötletei, amit most mindenki láthat.
Meleg van ugyan, de van levegő. Egy stadionnyi ember mozog, lélegzik együtt a zenével - mindig más, mindig több, változatosabb, egy vokál, egy újabb dob, egy újabb effekt lép be, mások elhalnak, és csak árad a zene, egy percre sem áll meg. Táncolunk, néha csak topogunk, máskor egészen eufórikus, ahogy visz a ritmus, amikor nem lehet megállni, nem lehet csak mozdulatlanul nézni, hanem muszáj követni a zenét, táncolni, izzadtan, kifulladásig, míg csak levegőnk van. Annyi ember, nem mind szép látvány - sokan vannak egészen készen - nem is látnak, nem is vagyok biztos abban, hogy hallják a zenét, illetve hogy ezt a zenét hallják - a lényeg az, hogy mi jól vagyunk, és hogy eddig sem kellett, és ezután sem kell - részemről - semmi ahhoz, hogy a buli buli legyen, hogy a parádé reggelig tartson, és hogy csak ugráljunk, ahogy a zene visz. Tiszta vagyok, és igen, elfáradok reggel négy-öt felé, és semmi rossz nincs ebben, azt hiszem - meg abban sem, hogy reggel én hazamegyek aludni, és nem délig ugrálok, és aztán akár estig visznek mindenféle szerek. Táncolunk, iszunk üdítőket - alkohol pont, hogy nem hiányzik ilyenkor - aztán táncolunk még, aztán kibunyózzuk magunkat a klotyóra, aztán meg vissza a tömegbe, és a megpiszkált vállak szétnyílnak és utat engednek és nem forgatja senki a szemét, hogy hovamészparszt.
Sokan voltunk, annyi ember, együtt, és igen, lehet cukkolni, hogy fehérben - én nem érzem cikinek, de megkaptam már ezért is, ami kijár. Rokkoncertre meg zépébe sem mehet akármiben az ember, néztek már ki engem kék farmerben a metálhámmer-sátorból, meg zsebes gatyában hevenyről - de sebaj, ez egy ilyen bicikli.
Hatalmas buli volt, talán az eddigi legnagyobb. Nem a legjobb, ez igaz, de gondoljatok, amit akartok, akkor is jó buli volt. Csak a buli miatt nem érte meg - ez igaz. De felejthetetlen élmény volt, mindenképpen az egyik legnagyob buli.

És lassan elmegy az év fele. És aztán arra eszmélek egyszercsak, hogy már nem csak félév ment el, hanem egy éve annak, hogy szépen egy helyre hordtuk a kettőnk életét - illetve én fogtam a kis életemet - a tárgyakat, amik engem jelentenek, és ha tetszik, ha nem, meghatározzák az életem - mert az egyik felét a cipőmben élem le, a másik felét az ágyban töltöm - az ágyban, ami nekem nincs is, hanem abba vackoltam be magam, ami az övé, és megosztotta velem, hogy legyünk, együtt és egymásnak. Mert megkért és hívott, és fogta a kezem, és nem engedett leszédülni, és akkor is mellettem állt, mikor máshonnan csak a csapások jöttek, hogy nem lesz belőlem semmi. A maradékot meg, az ágy és a cipő között - azt meg cipeltem a hátamon, mint már annyiszor, annyi helyre.
És először csak egy kis hátizsákkal mentem, és az egész motyóm elfért volna abban a zsákban és ha befuccsol a dolog, akkor hagytam volna ágyat, asztalt, tévét, és visszapakoltam volna a batyut, meg a dobozába a teknőst, és szépen elslattyogtam volna a sunyiba, és azóta már túllennék árkon-bokron. De szerencsére nem így történt - hanem először csak még egy polc kellett, aztán meg néhány vállfa, aztán meg elkezdtük nézegetni a bútorokat és vettünk együtt egy szekrényt, aztán meg egy komódot - és azon kaptam magam, hogy nem csak az ágyunk közös, hanem közös bútoraink is vannak - együtt néztük ki, együtt mentünk el érte és együtt vettük meg. És a miénk. Igaz, vannak még kölcsönkapott, otthagyott, ki-tudja-kié szekrényeink is, de a nagyobbik része a miénk. Az övé, és az enyém, és ha tovább kell állnunk egyszer, akkor vihetjük magunkkal, és addigra már majd évek óta a miénk lesz, és nem a másé. A miénk.
Néha kinyitom a szekrényt, és csak nézem az azóta megszaporodott halmot - ruhák, felsők, nadrágok, hátizsákok - az egyik polc az enyém, másik polc az övé, és szépen be van rakosgatva minden, együtt. Nem én-szekrény, meg ő-szekrény - hanem együtt a dolgok, és ha megkér, hogy vegyek elő ezt vagy azt, akkor tudom, hova nyúljak, és ha nekem kell egy felső, akkor kis kotorászás után előhúzza, vagy kiszed még két másikat és választ egy olyat, ami szerinte jobban áll, vagy legalábbis neki jobban tetszik. És nem érzi magát elveszettnek, sőt, szereti tudni, hogy mi merre van - és egyik nap ő rakta el a ruháimat, és minden arra a helyre került, ahova én magam is tettem volna - és jó volt látni, hogy hasonló rend van a fejünkben.
Órák, néha napok mennek el azzal, hogy pakolászunk, tologatjuk a dolgainkat, minek hol lenne jobb helye - és nem kijelöl egyikőnk sem egy helyet, hogy ezt tedd ide, azt meg rakd oda - hanem én odébb tolom, ő fordít rajta egyet, aztán meg áthalmozzuk, mert valami mégsem fér el rendesen - és valahogy a nap végére a helyükre kerülnek a dolgok, igaz, van, ami ugyanoda, ahol eredetileg volt, de a lényeg, hogy lett helye.
Egy hétvégénk azzal telt, hogy a virágokat szedtük szét. Mikor odaköltöztem, akkor még csak két virág volt, szépek, gondozta őket, nagy óvatossággal locsolgatta, nem is nagyon nyúltam egyikhez sem. Aztán hoztam egy, majd még egy virágot, igényteleneket, amik jól tűrik a huzatot, meg ha esetleg elfelejtem őket meglocsolni. Aztán kapott ajándékba is még, meg vettünk együtt is néhányat - aztán még a munkahelyemről is elcsencseltünk egy gigászi fikuszt, aki nem örült ennek annyira, mint amennyire mi szerettük volna - és egész nagy virághalom gyűlik lassan a szobában. Valamivel jobb a levegő, meg a kedvünk is, ha a friss hajtásokat meg a fény felé forgó leveleket nézzük. Több, mint egy éve gyűjtjük ezeket a lényeket is, és olyan jó, hogy nőnek, meghálálják azt a pár csepp vizet, meg hogy két hétvégén át mást sem csináltunk, csak átültettük őket, mindenkit egyel nagyobb cserépbe, friss földbe, gyökerek visszavágva, elhalt levelek lecsipkedve. És csak néztem a nagy, erős kezét, ahogy gyúrja a sűrű gyökérzetet, ami az utolsó erejével is kapaszkodik abba a marék földbe, amiben már évek óta jobbára csak tengődött, annyira kevés volt már benne a tápanyag. De nem az a lényeg, hanem hogy ez a jól megszokott földecske és cserép, és nem kell jobb, nem kell más, csak a megszokott kényelem. De ki kellett mozdítani a tespedtségből a virágokat, és ha máshogy nem ment, akkor erővel, és bár jópár levelét ledobálta a sértődött növény, és előadta a nagyhalált, hogy mi lesz most vele ebben a nagy és új és ismeretlen cserépben, de éppen tegnap vettem észre, hogy új hajtások bújtak ki a meggyötört ágak végén, és néhány nap kókadás után belátta a növény, hogy jobb lett a változástól.
És ő is elégedetten szemléli, hogy mivé lesznek apránként a növények, hogy összefogtunk, és egy fél napig gyúrtuk őket, de tessék, azért megvan az eredménye, és hajtanak, és zöldellnek és kihúzták magukat a növénykék.
Kihúzom magam - elmacskásodtam a székben - és jó érzéssel gondolok arra, hogy annak idején - bár én is le voltam konyulva, de azóta úgy érzem, hogy jó helyen vagyok. Azt nem mondom, hogy megtaláltam a helyem, mert egyikőnk sincsen még a helyén, de már tervek készülnek, és továbbgondoljuk a szálakat, és jó érzés tudni, hogy bár egy-két átültetés, néhány szekrénykipakolás még vár ránk, és hogy eldobáljuk majd a leveleinket, meg kókadozunk picit, de remélhetőleg megtaláljuk a helyünket, előbb-utóbb. Vissza kell majd vágnunk-vennünk nekünk is a tempót, de ahhoz, hogy haladjunk, sokmindenről le is kell mondanunk.. óóó, nem tudom. Egy év - és remélem, annyi még.