plüss_Teknős

Megint valami nyavalygós írás? Na, nem, nincs kedvem most kedvetlennek lenni, akkor sem, ha minden ugyanolyan, mint egyébként. Vagy legalábbis egy fikarcnyival sem rosszabb. És itt ülünk az irodában megint, már azt se, tudom, hogy ma van-e vagy holnap, mert a munka szempontjából nem számít. Csak valahogy úgy megy minden, és bár hanyagnak érzem magam, én sem törődöm kevésbé másokkal, mint amennyire őket nem érdeklem én. És ezért talán nem is kell kényelmetlenül éreznem magam, és csak azokat a pozitív, vidám hangokat kell hallanom, amik azt mondják, a jóra figyeljek és azokra, akik jók és figyelnek rám. Van párom, aki szeret, és aki az egész világ előtt boldogan szeret, a nagy karjában elveszek, és ettől jó, hogy kicsi vagyok és gyenge és ő nagy és erős. Van munkám, ahol köszönnek nekem előre, és lecsesznek ugyan, ha elrontottam valamit, de segítenek megoldani és a maguk módján még fel is köszöntöttek, lett is nagy kacagás.
És összejárunk munka után és tudunk beszélni másról is, mint a munkáról. És vannak barátok, akik ezer éve mellettem állnak, és meghallgatnak és visszakérdeznek, és a kérdésük őszinte, nem csak arra való, hogy elteljen az a pár óra, amit együtt töltünk, csak telne már gyorsabban kicsit. És együtt nevetünk és együtt sírunk és a szemembe mondják, ha nem értenek egyet és én is megmondhatom, hogy nincs igazuk, és nem sértődik meg senki. És van családom, messze ugyan, de hazavárnak, és fáradtan is csúsztatnak egy mosolyt, és felhívnak, és ha már otthon vagyok, szánnak rám időt.
Annyit savanyogtam meg savanygok elmúlt dolgokon, hogy sokszor elfelejtem, hogy van egy csomó dolog, ami jó. Hogy van, aki megbízik bennem, és akiben én is bízhatok, van, aki érdeklődik felőlem és válaszol, ha én is kérdezek. Hogy van kivel inni este, ünnepelni, bulizni menni, főzni egyet este, csetelni napközben, van, akivel ebédelhetek, van, akivel hazasétálhatok, játszhatok, akitől egy falat kaját, egy finom kávét kérhetek, akihez tanácsért mehetek, akivel versenghetek és aki legyőz, de vállon vereget. Szalonnát sütünk, énekelünk a kocsiban, rokkot meg tuctuct hallgatunk, piszkos kézzel eszünk és egy pokrócon hengergőzünk, aki csak odafér.
Jó nekem, süt a nap, a hegyeket nézhetem egész nap, zenét hallgathatok, jó könyvek várnak otthon, puha párnán alszunk, szorosan összebújva, szeretjük egymást.
Sokkal többen nem szeretnek, mint igen. Sokkal többen semmibe vesznek, mint amennyien figyelnek rám. Sokkal többeknek az agyára megyek, mint amennyit szórakoztat a szeleburdiságom. Sokkal többen elfordultak tőlem, mint akikkel megmaradtunk egymásnak. Sokkal több kompromisszumot kötök mások miatt, mint amennyit ők hajlandóak értem. Olyanokba kapaszkodom, akiknek nem számít, hogy vagyok-e vagy mi van. Olyanokra áldozom az időm, akik a velem töltött időt valóban pazarlásnak érzik. Ott akarok megfelelni, ahol nincs rám szükség, ahol nincs szükség arra, hogy megfeleljek. Azt akarom bizonyítani, megmagyarázni, amiről gőzöm sincs. Csak duma-duma, mintha figyelnének rám. Kudarc kudarc után.
Nem magyarázkodom, nem magyarázok, nem okoskodom.
Türelem. Összetartás. Mosoly. A jóra koncentrálok.

Sokszor gyalog megyek haza – mert drága a bérlet, drága a jegy, piszkos a busz, messze a metró és bár félek, hogy egyszer kirabolnak (a múlt héten volt épp fegyveres rablás a kerületben), de szeretek gyalog hazamenni, abban a húsz percben csak magamnak lenni és csak nézni a fákat, a forgalmat, a szembejövőket és közben haladni hazafelé.
Látni egy darabig a Dunát is, ahogy zöldesen vagy éppen szürkén hömpölyög, ha jobban odanézek, látom a szigeten a futókat és irigylem őket, hogy van erejük a szigeten futni és talán azért is, mert idejük is van rá. Elhaladok bokor alatt alvó csövesek mellett, akiknek csípős húgyszaguk van, és magukra húzzák a papírt, mert hamarosan jön az ősz és onnantól vége számukra a hó világnak. És elérek tízemeletesekig, nagy panelerdőkig, amik mellett kicsi vagyok, és hunyorogva látom csak a házak tetejét, és minden ablak olyan egyforma, vastag függönyök, nem mintha bárki belátna, és az erkélyeken muskátli, és lomok és a kiálló falelemeken tüskésre hajtott bádog, hogy azok a rohadt galambok ne szokjanak oda. Pláne, hogy drága pénzen megcsinálták a szigetelést, a panelprogramban. A függönyök piszkosszürkék, amúgy is alig jut fény a betontömbök közé, de azért gondosan el van húzva mind, nehogy a szomszéd lássa, hogy mennyit kellett kuporgatni, hogy aztán csak elmenjen a család Tunéziába, vagy legalább valami puccos balatoni hotelba. Csak húzd be azt a függönyt, fiam, bejönnek a bogarak. Porosak a házak, drótok lógnak a tetőről és a ház oldalán az óriásplakátot leáztatta az eső.
Parkon haladok át, a házhoz közel még virágágyások, igaz, a széle kitaposva – vagy rossz gyerekek, vagy jó kutyák, akinek mindegy, hogy pázsitot vagy szépen ápolt virágágyást taposnak le, örülnek, hogy végre nem betonon kopog a körmük. Aztán átmegyek az úton, rendes gyerek vagyok, és nem ugrok az autók elé, hadd kanyarodjanak szépen, nekem úgyis mindegy, meg úgyis csak egy gyalogoska vagyok, kicsi és jelentéktelen.
Innen mintha szintet lépnék, átérek egy szép, új világba, a lakóparkon sétálok keresztül. Babaillat van, meg frissen mosott ruhák illata, mindenféle erős virágillatok, illetve azok aromái szállnak a szélben. Az ablakokban színes függönyök, sok ablak nyitva, a függönyt lobogtatja a szél. Fényes szaténos anyagok, kékek, narancsok, amik jól látszanak a vidám színű házon. Minden csupa üveg, csupa fény, a szobák világosak, egyik-másik nappaliban látom a lámpát a mennyezeten. Az erkélyeken kerékpárok, meg mosott ruhák meg tuják nagy dézsákban, meg babakocsik és gurulós gyermekjátékok. Zene hallatszik, meg nevetés vagy épp elkeseredett csecsemősírás. Beszélgetés, telefonok csipogása, főzés hangjai, sercegve sülő vacsora.
Régi gyárépület, aztán kisebb városközpont, késő délutánra kihalt iskola. Innen polgári házak jönnek, ágynemű az ablakokban, szigorúra fehérített függönyök, mit gondolna a szomszéd, ha megsárgulva vagy porosnak látná. Leander a függőfolyosón, meg zsámoly, esetleg széttaposott papucsok. A már lebontott házak helyén őrzött parkoló, nulla-huszonnégy, olcsó. Ahol nem áll autó, magasabb nálam a gaz, de állítólag nem vagyok rá allergiás. Két kiadós tüsszentés után, kicsit tisztább orral vaskos, frissen sült sütemény-illatba tévedek, szinte rám nehezedik az édes illat, mintha hatéves lennék és szuggerálnám a sparheltet a mamánál, hogy legyen-már-kész. Két ablakon át is árad a készülő sütemény illata, és bár nem kérnék, de jó elmerülni ebben az édes légtömegben.
Bolt mellett megyek tovább, műanyagillat van, meg fűszerek szaga, meg dohányé, mindenhol ott van a pénztáros feje fölött, mert az a nagy érték, meg a kassza mellé halmozott szesz, nem a paradicsom meg a zsömle. A ablakok lefóliázva, nehogy a vevő figyelmét elvonja egy, az utcán haladó ismerős vagy, hogy éppen felverik a kocsiját, ellopják a kerékpárt. Csak vásárolni-fogyasztani, attól lesz nekünk jó, Önnek jó, mindenkinek, az egész remek társadalomnak jó. Ugye, milyen jó? Mennyi akció, mennyit spórolhattunk ma is.
Még két sarok, és elérem az albérletet, addig már csak benzingőzt szívok magamba, meg két kocsma nehéz, füstös-szeszes szagát, na, jó, egy gyógyszertár semmivel össze nem téveszthető tiszta, friss illata is belekeveredik még a képbe, mielőtt belépek a lépcsőházba. Otthon csak ismerős szagok, macskaalom – lehet, hogy cserélni kéne?
Vége egy újabb napnak.

Véletlenül futottunk össze a városban, otthon. Hatalmas mosoly, hatalmas, kék szemek. Gödröcskék az arcán. Csak elsuhantunk egymás mellett, csak a szemem sarkából láttam meg és villant be, hogy ismerem, hiszen mi ismerjük egymást! És összemosolyogtunk, egyszerre, ahogy kigyúlt bennünk a felismerés. Hogy vagy? Hogy vagyok? Jól, Te is, minden rendben, és jó lenne majd beszélni (bár sosem voltunk annyira beszélő viszonyban), vigyázz magadra, örülök, hogy láttalak. És suhanunk tovább.
Ki volt – kérdezi mellettem, és akkor hasít belém, hogy hiszen nem emlékszem a nevére. Nem jut eszembe a neve – amennyire biztosan éreztem, hogy ismerjük egymást és hogy valamikor talán közel álltunk egymáshoz, annyira kínos most, hogy erre az egyszerű és nyilvánvaló kérdésre, hogy ki volt ez – szóval nem tudom a választ, na. Killódok, kutatok az agyam sötét bugyraiban, hogy Te jóég, hát hogy hívják…? De csak esélytelen, valószerűtlen tippek jönnek, és aztán kiválasztom az egyiket, ami a legvalószínűbbnek tűnik (utólag kiderül, hogy tévedtem), hogy igen, ő volt az. Csak arra emlékszem, hogy egy gimibe jártunk, alattam járt, és hogy talán valakinek a pasija volt a társaságból? Vagy csak koncertekre jártunk együtt? Vagy csak kiültünk az órák között a suli elé a tópartra, és beszélgettünk párszor? Azt tudom, hogy művös volt, és előttem a kép, agyagtól foltos melósgatyában jön a műhelyből, a büfébe, sütit venni, és hogy talán volt olyan, hogy az utolsó sütit együtt vettük meg és elfeleztük? Vagy az nem ő volt? A mosolya akkor is helyes volt, a gödröcskék az arcon, a huncut, csíkra görbülő, vidám szemek. A haja talán kisfiúsabb volt, meg vékonyabb volt, és más volt a hangja. De ismertük egymást, és talán lógtunk is együtt néha. Régen, réges-régen.
És most itt villan el mellettünk, tarisznya, farmer, fakult póló, kicsit fakó pillantás, de a mosolya nem változott. A gödröcskék mélyebbek az arcában, talán felszedett pár kilót - hiszen eltelt vagy nyolc év..! Már a lámpánál áll, nekünk meg mennünk kell boltba, így tényleg csak összeköszöntünk. De hogy hívják? Nem igaz, hogy nem jut eszembe. Hogy hívják...?
Aztán eltelik a nap, meg még egy és még egy és aztán hétvége van megint, nem is gondolok erre a ki malőrre a héten, csak aznap kínos, ő is kérdezi még, talán gyanúsnak hat, hogy elvillan mellettünk egy ilyen jóvágású srác, és én csak hebegek-habogok és még a nevét sem tudom. De a fenébe, hát mi a neve? Na mindegy, elfelejtettem ezt is, ahogy annyi minden mást is.
A következő hétvégén, valami agyonhallgatott zenével a fülemben, egy kedves könyvvel berendezkedve a hazaútra épp a sajtburgeremet majszolgattam a buszon, mikor – kipillantottam az oldalablakon, és megláttam ugyanazt a csibészes mosolyt. Ott ült a padon, épp azt fontolgatta, hogy eljöjjön-e haza ezzel a busszal, mert már éppen kezdte egy heringesdoboz jellegét ölteni – vagy megvárja a másikat. Összemosolyogtunk és feltörtetett a buszra. Odahuppant mellém, addigra én eltüntettem a sajtburger maradékát.
Beszélgetni kezdünk. Roppant ciki, hogy továbbra sem emlékszem a nevére, csak nehogy úgy alakuljon a beszélgetés… Hogy vagyunk, kivel mizujs, hogy-hogy én itt, és a múlt héten meg otthon, és együtt éltek? Jól megvagytok? Te is dolgozol? Igen, én itt maradtam, ő meg délen, és szereti, és a főiskola, és három nap alatt írt szakdolgozatot, és aztán egyből elhelyezkedett, és hogy megvan, szerencsére nyáron nincs annyi munkájuk, bár nem a legjobban. A hangja kellemes, mélyen zengő, szépen artikulál – hiszen a munkája része – a mosolya is konstans. A válla széles, a mellkasa hatalmas, a karja erős, finom illata van, és csak mesél-mesél. Hogy szakítottak, és hogy el van keseredve, és hogy kirakták, mint macskát, és hogy nem is sejtette, de hogy elég zűrös volt a dolog, meg minden. És hogy már másfél éve, és hogy őt mennyire szívatták, és hogy talán jobb is, de még azért fáj, hiszen most lesz két hete, hogy történt.
Sajnálkozom, nem ismerem a másik felet, ahogy mesél, egy fiatal lánykára gondolok, gazdag szülők elkényeztetett gyerkőcére, aki nem értékeli a szépet, a jót, a tisztaszívű férfiakat. Az olyan embereket, akiknek nincs sok pénzük, de nagy a szívük és azzal nagyon tudnak szeretni. Halkabbra veszi a hangját.
… éves (jóval idősebb, mint ő). És fiú.
Amit érzek, azt nem tudom leírni pontosan. Csalódott vagyok? Meglepett? Mérges? Dacos? Az biztos, hogy egyszerre kérdőjelek százai gyulladnak bennem, csak ülök értetlenül, hitetlenkedve, nem is tudom (bár próbálom) leplezni, amit érzek. Bár talán ezt sem kéne. Elmosolyodik, a mosolya ugyanúgy kedves, cinkos. Hogy hiszen ezt mindenki tudja. És hogy nem is gondolta, hogy én nem tudom. De akkor most már tudom, végtére is nem titok. Hogy hát akkor neki volt ez a barátja – és mesél tovább, lapozunk, túllendülünk ezen a részleten. És a szenvedés, egymás szívatása, a hívogatások, a köpködő sms-ek, a megalázó emailek, a cuccok kidobálása, az érzelmi zsarolás, a sírások, a veszekedések, a soha-többé-nem-akarlak-látni – szóval megvan minden momentum. Beszélgetésünk pillanatáig zaklatják egymást, és tépkedik egymás sebeit, bár állítólag nem valaki más miatt, de neki is van más, és én is azt hazudom, hogy persze, van valakim, csak hogy hadd szenvedjen ő is. Mesél, düh csillog a szemében, szenvedély, fájdalom. Egy férfiért, akivel szerették egymást, rohantak egymáshoz minden együtt töltött percért, és utaztak és kalandoztak és részei voltak egymás életének. És ez lett belőle, hogy hazudoznak egymásnak, hadd szenvedjen a másik is.
Utazunk, visszatérünk arra is, hogy mennyit szenvedett ő amiatt, hogy amennyie jóképű, annyira nem a lányok érdeklik. Hogy bár a gimiben az egyik ismerősömmel kavart (innen az ismeretség) – de már akkor sem klappoltak a dolgok. És aztán a főiskolán meg már nem volt mese, és hogy hiszen az ő köreikben annyian, és hogy azt hitte, úgy helyes, ha vállalja ezt. Ezt a dolgot. Hogy helyes volt-e, azt nem tudom, de aztán elmeséli, hogy hányszor cikizték, megkergették, megverték – a téren szaladtak utána és ordítottak neki, meg helyi suhancok – fiúk-lányok vegyesen riszálták magukat neki, előbb a lányok, majd a fiúk rákezdték, hogy talán inkább az ő fenekük tetszik neki – aztán hatan hazakergették és a ház kapujában betörték az orrát. Mutatta a heget az orra alatt, valóban alig látszik, szerencsére.
Széles a válla, hozzám ér, ahogy utazunk a buszon. Ne érts félre, nem kezdenék ki vele, de nem vagyok vak. Jó az illata, kellemes a hangja és tudom-érzem, hogy egy jólelkű ember ül mellettem, akihez talán jó lenne hozzábújni, elveszni az ölelésében. Jó hallgatni, ahogy mesél, hogy beszél az érzéseiről, hogy gondolatai vannak, amiket szavakba önt, és véleménye van, és gesztikulál, teljesen természetesen viselkedik, jó pasi, úgy, ahogy van. Ahogy itt ül, időnként véletlenül megérint, és csak mesél-mesél. És közben – bevallom, így van – arra gondolok, hogy lehetnék én a világ legjobb nője, akkor is az esélytelenek nyugalmával ülök itt mellette, és hogy a legszilárdabb házasságban élő munkatársamat előbb vinném bele a rosszba, mint hogy őt, ebben a meghitt közelségben bármilyen módon a hatásom alá vonjam. Hogy neki én levegő vagyok, egy darab hús, egy értéktelen, érdektelen, haszontalan és mindegy is, hogy mi van rajtam – egy semleges test vagyok. Semmi több. Hogy észrevenné ugyan, hogy új a hajam, hogy csinos a ruhám, finom a parfümöm – de ennyi lenne, és hogy az, hogy beszélgetés közben néha hozzám ér a karja, az nem jelent semmilyen közeledést, csak fizikailag érintkezünk, mert szűk a hely, és mert így férünk el. És ő csak mesél. És ennyi.
Igen, mozogtam már a saját nemükhöz vonzódó emberek között. És nem éreztem semmit, mert tudtam, láttam, mondták, hogy „mi a helyzet” velük, és tudomásul vettem és kész. De ő férfi volt, mikor megismertem és évekig az volt, akkor is, ha akkor sem és most sem kezdenénk egymással. És most – igen, most is férfi – de nem nekem. Számomra megszűnt férfi lenni, és ott ültünk egymás mellett és sétáltunk hazafelé otthon, mert látszik a házunk a mi negyedikünkről – szóval nem tudom hova tenni ezt az érzést magamban, hogy ő is meleg. Hogy egy ennyire megnyerő, vonzó fiú – és igen, a legtöbb meleg férfi szép. De eddig nem kellett belegondolnom abba, hogy a gimis félénkség hány ismerősöm esetében rejthette azt, hogy nem érdekli a másik nem.
Nehéz szívvel megyek haza, fel vagyok dúlva. Jót beszélgettünk, váratlanul jót, jó lenne még. De ha megvoltunk egymás nélkül évekig, akkor messze túlteljesítettük a tervet ezzel a másfél órával, amit átbeszélgettünk.
Mire kiérek az iskola takarásából, már nem látom az utcán.
Felballagok anyuékhoz. Igen, kérek kávét.

Azt álmodtam, hogy dohányzom. Hogy nagy élvezettel pöfékelem a füstöt, mélyeket szívtam a cigarettából és sem íze, sem bűze nem volt, és még csak köhögnöm sem kellett a letüdőzött füsttől. Ami már csak azért is furcsa, mert passzív dohányosként zavar a füst. egy fotelban elterülve méláztam az élet semmitmondó dolgain, talán egy magazint lapozgattam, vagy csak néztem, ahogy a szél lengeti a függönyt – és dohányoztam. A szobában régi bútorok voltak, egy portól merev asztalterítő és sok-sok, egymás hegyén-hátán kupacokban könyvek. Dohos szagú szőnyegek. Füst. Por. Kényelem.
Aztán buszt vezettem, nagy rutinnal, nagy kedvvel, jobbkormányost, sosemvolt utakon, árnyas fák alatt, hosszú egyenesben, szikrázó fényben. És tudtam, hova nyúljak, meddig engedjem ki az orrát, és a busz térült-fordult, és beszélgettem, és nevettem és utaztak velem sokan és minden ment magától és nem kellett gondolkoznom semmin, csak vezettem, könnyedén, görcs nélkül. Mentünk, céltalan, csak az utazás volt a lényeg, és vezettem, mentünk, mint a szél.
Repültem is, nagy, rozsdás-korhadt gyárcsarnokok felett, meg szűk utcák fölött, ahol lenn emberek nyüzsögtek. Nem láthattak engem, mert elfoglalt, szomorú, magukba forduló emberek voltak, akik csak a lábuk előtti tócsákat nézték, és nem figyeltek arra, hogy mi van felettük. És szálltam, nagy parkok felett, a tavak víztükre megcsillant és az arcomat simogatta a szél. És közel szálltam a házakhoz és aztán magasra fel, és kikerültem a nagy villanyoszlopokat és forogtam a levegőben.
Máskor végestelen-végig úsztam mélységes óceánokon, és nagy levegőt vettem az elején, és csak percek múlva vettem észre, hogy ugyanúgy tudok lélegezni a víz alatt is, mint rendesen. És hatalmas halak úsztak el mellettem, megérintettem a korallokat és láttam csillogni a fényt a fenéken. És könnyű voltam és gyors és erős – de nem hallottam semmit, csak néztem a sok színt és fényt.
Sokszor álmodtam kiskoromban, hogy lebénultam. Nagyon lassan tudtam csak mozogni, minden nehéz volt, és alig láttam. Nem értem el a dolgokat az álmaimban, beszéltem az emberekhez és nem hallottak engem, és nem hallottam én sem, mit mondanak. Távolodtak tőlem egyre, és hiába nyújtottam ki a kezem, egyre messzebb kerültek, míg végül elvesztek a sötétben. És kiabáltam és sírtam, és arra ébredtem, hogy valóban sírok, és halálra rémültem, de addigra nem volt körülöttem semmi ijesztő, csak a takaró csúszott le az ágyról.
Sokáig hittem azt, hogy ha elég erőse nekifutok, akkor egy hatalmas ugrással elrugaszkodva a tető pereméről nem fogok leesni. A mai napig, bár tanultam fizikát és elég jól is ment – és tudom, hogy leesek, mert ezt mondják a törvények – de ha nagyon nekifutnék? És elég erősen elrúgnám magam? Akkor hátha, elérném azt a kozmikus sebességet, hogy csak szállnék, könnyedén körbe, és aztán messze el, és nem pottyannék le többet, a sok, a földet bámuló, magába forduló hagyjatok-engem-békén ember közé.
Nem futok, nem rugaszkodom el – földhöz ragadtam, mostanában nem álmodom már, hogy repülök. Azt álmodom, hogy elbotlok egy lépcsőn, átesem a korláton, leverek egy virágot és csak zuhanok a fekete semmibe. Nem esem le soha, csak a zuhanás kezdődik, valami különös bizsergés fut a gerincem mentén és aztán arra ébredek, hogy fekszem, és a macska szuszog a fejemnél. Ilyenkor lehet, hogy jó lenne egy szál cigaretta, sejtelmes félhomályban elszívni, elgondolkozni, mit akarhat az álom, miért zuhanok újra meg újra és miért nem történik az álomban semmi más. De csak az orromra húzom a takarót és próbálok visszaaludni erősen, hátha megint a rozsdás gyárak felett, a zsúfolt várost nézve repülhetek, és nem esek le, nem esek át a korláton, csak szállok tova, mint az el nem szívott cigaretta füstje.

És mennyire kék. És mennyire sós. És mennyire hatalmasnak, végtelennek, erősnek, legyőzhetetlennek tűnik – pedig körben volt horizont, hegyek-hegyek, ameddig a szem ellát, csak a kopár hegyek sárgásbarna ragyogása és a nagy—nagy kék mindenség. Valószerűtlenül könnyen himbálóztunk egy akkora kompon, hogy két emelt magasan álltak benne az autók egymás hegyén-hátán. Fenn meg a sok, még kékes-fehér turista, hozzánk hasonló irodakukacok, aktatologatók, szélszek, meg marketingesek meg háeresek, meg könyvelők, meg brókerek meg arcok, fújja a hajukat a szél, a szemük karikás, az ő fenekükben is benne van már az a legalább hatszáz kilométer, míg elérték a kikötőt. Berakodunk, még jönnek az autók, meg még egy meg még egy, és amikor azt hinném, hogy már a másik oldalon kilökődnek a kocsik, akkor még betuszkolnak a sor végére egy nyergest is, csak hogy meglegyen az egyensúly. Aztán, kecsesen kihimbálózunk a betonvályúból, és búgva robogunk a nagy kék semmin a horizont felé. Fehér tajték lenn, fehér sirályok fenn, a nap ragyog, a meleg bódító, de amúgy is alig látunk, hosszú volt az út.
A kikötés olyan, mintha hagynánk, hogy a víz sodorjon partra, a sziget kopár, a meleg, ha lehet, csak fokozódott, ragyognak a tetők, a sziklák, a néhány falevél. Az autóban tojást lehetne főzni, de visszaülünk, kigördülünk, elolvadunk. Keskeny utakon viszonylag merész autósokkal kerülgetjük egymást, szinte jelöletlen kereszteződés fordít a jó irányba, és veszünk el az olajfák között, a már alig egy autónyi úton. Hatalmas ívek, visszafordítók, mindenhol kövek, szalagkorlátnak sincs jóformán hely, csak a mélység van oldalt, és messze a tenger. Meg kövek. Sok kő. A fűben, a fák alatt, a domboldalon, a házak között, az úttesten, a parton, mindenhol. Kövek. Forró, rá-sem-lehet-lépni kövek, ameddig a szem ellát. Kő a kerítés, köves az út, köves a kert, köves a part. Itt kő kövön, jut is, marad is.
A szállás mese. Kicsi, semmi luxus, olyan mi. Padlástér – jó hőszigeteléssel, nem meleg! Bukóablakkal a hálóban. Olyan kuckós, bebújós, csak legyünk együtt. szeressük egymást. A fürdő ragyog, szép csempe, nagytükör. A víz jólesően hideg, finom. A nappali-konyha letisztult, egyetlen dologra tudunk fókuszálni: az ablakból ott a tenger. A másik házsor szinte a parton van már, belátni az egész öblöt, a jövő-menő hajókat, vitorlásokat, halászokat. Látni a lenyugvó napot, a vízben néhány fürdőzőt, érezni a frissen grillezett hús illatát. Előttünk medence, nem is értem, mikor két lépés a tenger. Hátul fák, kaktuszok, kövek. Egetverő ciripelés. Hihetetlenül hangos, mindent áthat, mindenhol hallani. Annyira, hogy eleinte nem is értem, minek beszélünk hangosan. Aztán, mikor elhallgatunk, hogy magunkba szívjuk a megérkezés örömét, akkor tudatosul, hogy mekkora a ricsaj. Igaz, mint kiderült, csak sötétedésig. Akkor csönd van, halk tengerzúgás, kerékcsikorgás a ház mögötti salakon, lent az étteremben nevetnek. De nyugalom van, béke van, meg Ő meg én.
Kirándultunk, másik jártunk a sziget tetején, ahonnan látni a többi szigetet is sorban, kövek, amíg a szem ellát, meg irdatlan ciripelés itt is – le is fényképeztem egy kabócát, hogy lássuk, ki az elkövető, de természetesen úgy elhallgatott, mint annak a rendje. A hegytetőről minden szép volt, ragyogó és a tenger még kékebb, és gyönyörű. Aztán – a légvonalban talán két kilométerre fekvő fokot egy negyven kilométeres kerülővel, a hegyről lecsorogva értük el és igazi bícs-hangulatban hengergőztünk a napon, a délutáni szélben megritkult a tömeg, és majdnem a miénk volt a part. Kis fehér kavicsok, hullámzó, valószerűtlenül tiszta víz, ragyogó ég, és Ő meg én.
Elteltek a napok hamar, elszállt egy hét, szinte csak letettük a fejünket egyik este és már mehettük is haza. Még alig maradt a fejünk nyoma a párnán, a pléd sem lett mi-illatú. Annyira megszerettük azt a helyet, a két lányt az étteremben, a hisztérikus kabócákat, a sült halat, a sok kavicsot a parton, amiben nem győztem guberálni, és így is csak egy dunsztosüvegnyit hoztam haza, de egy ifaplató is kevés lett volna, ha mindet összeszedem, ami tetszett. A csigaházakról nem is beszélve, amik a partra rakva elmásztak, mert kicsi rákok laktak benne, és úgy megijedtem tőlük, hogy visszaszórtam mindet a vízbe.
Amilyen könnyen jöttünk, olyan nehezen mentünk, elkeveregtünk a szigeten, vártunk a kompra, dugó volt a városban, ácsorogtunk az autópályán, a határon… Nehezen engedett el minket a nyár, nehéz szívvel jöttünk haza, de csoda volt, gyönyörű volt. Együtt. Ő meg én.

Régen szerettem nagyokat enni, régen szerettem hajnalig ébren lenni, régen mentem, ha hívtak a hegyek, régen nem féltem, hogy önmagam legyek. Régen olcsóbb volt a vajas kifli és kisebb is volt, de valahogy mégis finomabb. Régen pállott szagú volt a zacskós kakaó, nem tetra-pakkos, fényes-dobozos. Régen volt idő levegőn lenni, sétálni a hegyen és megváltani a világot. Régen volt mit megváltani a világon, nem csak teltek a napok, egyik a másik után, és csak számolom, hogy még kettőt alszom, és végre hétvége van. Régen volt illatos, ragyogó szirmok illatával teli, ragyogó tavasz, és nem csak a tikkasztó, végtelen-szikrázó nyár, amikor a tó vize húgymeleg és a palacsinta vékonyabb, mint az ujjam. Régen olcsó vonatjeggyel jártunk, és megettek az állomáson a szúnyogok, miközben szívtuk a vas meleg-savanyú szagát, és szállt a hársfa virágpora. Régen a kútból ittunk, langyos, fémes ízű, zavaros vizet, az azóta szétmállott padokon dekkoltunk, és a vonat késett, és a nap lement.
Régen nem volt ennyi üzlet, vagy csak nem tudtuk, hol vannak, régen nyúlottabbak voltak a felsők és fakók a nadrágok és régen szerelemgyerek volt az a pulcsi, ami ma már csak ballasztként begyűrve kirándul velünk. Régen vízköves volt a kád és maszatos a csap és a hűtőben egészen ismeretlen organizmusok tenyésztek, és lassú volt a net és strapabíró a mosógép.
Régen az emberek összejöttek, szerették egymást, együtt söröztek, együtt aludtak, aztán unalmas hétköznapok jöttek és csendben szakítottak. Régen visszaadtam a fogkefét és elhoztam az alvós pólóm, és nem bántam, ha a másolt dvd-k maradtak. Régen csak töröltem a telefonszámot és másik busszal jártam reggelente.
Régen többet teáztam, kevesebbet káromkodtam, lassan járt az eszem, de tudtam a válaszokat, keveset kérdeztem, sokat nevettem, és tudtam, hova megyek, minek megyek és miért késtem el már megint.
Összevissza eszem, sokszor meg sem nézem, csak egyek már valamit, mert kopog a szemem. Elalszom, sokszor már a híradón, és rossz álmok gyötörnek, vagy fáj a fogam, vagy veszekszenek a szembe-házban, és még a macska is lopott egy dió vagy parafa dugót megint, és csak úgy csattog a parkettán. A vajas kifli drága, vajat hírből sem látott, hatalmas, nagy kanyarok a kiflik, de belül csak buborék van, se íze, se tartalma – a hajdanvolt illat meg már az emlékeimben is alig él. Kakaót nem veszek, minden a koffein bűvölete tölt be, csak kávé legyen, a túléléshez, a napot átvészelni néhány kávé épp elég.
A levegő árad, a beömlőnyílásokon át, kicsit gépszagú, valami fertőtlenítő lehet benne, vagy illatosító, vagy csak a por, a tetőről vagy a szomszéd toronyból, vagy a szomszéd univerzumból, ahonnan szívja a levegőt a gép. Legalább hűvös a levegő – a légkondi nagy csodája az elmúlt évtizedeknek. A napot sem felkelni, sem lemenni nem láttam hónapok óta – mert reggel csak kelünk, és megyünk az irodákba, mint valami zombilények, este meg csak kiköp minket a ház, és már sötétben, lámpafényben vonszoljuk magunkat haza, vagy vásárolni, vagy valamelyik szimpatikus bárba. Mert sosemvolt üzletekre leltünk, kihagyhatatlan akciókkal, és olyan helyeken iszunk olyan italokat, amikről azt sem tudtuk, hogy a világon vannak – e megtaláltuk, megszerettük és mostanra megszoktuk, hogy csak kelünk-dolgozunk, fekszünk, és közben sem jó, ha bogár mászik az asztalon, vagy kócolja a hajunkat a mindig máshonnan fújó szél.
Az ismerősök összeköltöznek, meg együtt építkeznek, meg közös hitelt vesznek fel, meg megcsalják egymást, meg gyerek jön, meg elválnak, és hetekig tartó hercehurca elvinni a hajdani közös cuccokat. És hova tegyük a gyereket, és megcsalások, és drámák és hatalmas telefonszámlák, és ideges kapkodás és értelmetlen fájdalom. Olyan bonyolult lett minden, vigyáznom kell, hogy mit mondok, hogyan mondom, mondom-e, meg kell gondolnom, hogy teszem fel a kérdést, és meg kell gondolnom, hogy kérdezzek-e, de azt is, hogy hallgatok, mert biztos nem érdekel. Magamban káromkodok, sokat. Sokszor azt sem tudom, hol keressem a választ, vagy nem is értem a nekem szegezett kérdéseket. Visszakérdezek, hogy aztán csak még zavarosabb legyen minden, elkedvetlenedem és a talán mosolygósan indult reggel hamar dühös délelőttbe, ingerült délutánba fordul, hogy aztán megint túl legyünk egy keserű napon. A polcon gyűlnek a lejárt szavatosságú, jobbnál jobb teák.

És keresni újra, meg újra és csak csapongani a sok oldal és kép és zene között, és arra gondolni, ami tavaly volt meg tavalyelőtt meg talán igaz se volt. És meghallgatni számokat, amiket hallottunk élőben vagy láttunk vagy ott voltunk és megáztunk vagy megfagytunk vagy nem kaptunk taxit vagy ketchupot a hotdogba, vagy csak letaposták a cipő orrát - és odautaztunk, és fáradtak voltunk, és a fiúk aludtak menet közben - a volánnál kicsit, hátul nagyot - és hónapokkal előbb megvoltak a jegyek, hogy aztán még kettőt szerezzünk egy héttel indulás előtt, hogy azok, akiknek vettük, visszamondják három nappal az indulás előtt, hogy aztán stresszeljünk, hogy el tudjuk-e adni a maradék két napban.
És egy nappal menjünk többre, vagy kettővel? Menjünk egy nappal korábban, és maradjunk kettővel tovább, vagy hárommal előbb és kettővel tovább, vagy messzebb szálljunk meg és egy hétre menjünk, vagy reggel vagy este induljunk plusz-mínusz egy éjszaka, de ha délután alszunk, akkor utazzunk éjjel, mert kisebb a forgalom és a rendőr is. És szállást keresni, és a honlapokat bújni, és hívjam már fel őket, én úgyis beszélek németül, akkor miért vacakolnánk az angollal, aztán hívjuk még egyszer, akkor meg a holland kislány inkább mégis angolul beszélne, nem németül, akkor beszéljünk a szobákról, nem kérünk reggelit és mikortól foglalhatjuk el a szállást? És egy átautózott éjszaka után mit csinálunk délután háromig, mert csak addigra lesz szabad a szoba? Na jó, majd kajálunk valahol, meg ismerkedünk a várossal. Meg elmegyünk a tengerhez addig. Na igen, csak épp a tenger még vagy harminc kilométer, így inkább csak menjünk be a belvárosba, és keressünk egy pékséget vagy valamit, hogy ne csak az otthoni punnyadt szenyókat csócsáljuk megint.
Annyira jó megérkezni. Máshol lenni, másnak lenni - kiszakadni egy kicsit mindabból, amit ismerek, amiről tudom hogy hol van - elhagyni a várost, ahol tudom, hogy merre van észak és hol van egy jó teázó... Leszállni egy másik város másik villamosáról egy másik jelenbe, más emberek közé - mert bár itt is ismeretlen minden arc, mégis újak, mások és érdekesek, szokatlanok. Máshogy kanyarog az út, másmilyenek a helyijáratos buszok és más illatú a kenyér. És jó az utcákon barangolni, másfajta szmogot szívni, nézni, hogy máshogy metszettek a fák és tiszta az utca és szelektív a szemetes és a papírkosár nem műanyagpalackkal van tele. És hidak vannak egy sosemvolt folyón és a kocsmák szaga is új és idegen és nem autók állnak az út mellett, hanem hajócskák lengenek a folyón és a lámpa is máshogy piros és a zebra is egy új fajta itt. A kávé is más, hiába stimmel a márka és hiába ihatok ilyet otthon is, akkor is itt vagyok, és nem ott, és az itthon most itt van és nem otthon. És itt is szól a rádió, csak jobban kell figyelni, és nem tudom, hogy melyik út a hetes út, vagy a nyolcvanötös, meg nem értem pontosan a híres énekes nevét, aki holnap a szomszéd városban koncertezik, de itt is minden ugyanolyan, csak máshogyan olyan, mint máshol.
És aztán felérünk végre az új illatú ágyba, az új illatú szobába, ahol minden tiszta és fényes és bár tudom, hogy pár órája még valaki más szuszogott az ágyban, ült a vécén és vakarózott a tükör előtt, de valahol jó azt hinni, hogy még senki nem járt itt, és mi vagyunk az elsők, és teleszuszogjuk és álmodjuk a szobát és azán lezárják, lepecsételik és nem jöhet ide senki többet és a sok kedves emlék itt marad, és visszajöhetünk és amíg nem jövünk, addig is visszagondolhatunk minden egyes szépséges napra itt a messze. És nem gondolok arra, hogy reggel egyszer, néhány nap múlva majd felkelek és elmegyünk és aztán kitakarítják a sok emléket és álmot és jön valaki más, és szuszog és fogat mos és ledobja a kabátját ugyanitt, úgyanúgy. Szeretem, mikor nem cserélik minden nap az ágyneműt és két nap múlva már itthon leszünk kicsit és megismerem a szobát az illatokról, amiket mi hoztunk magunkkal és így néhány óra alatt - és mindössze néhány órára ugyan - de a miénk egy kicsit a hely.
Amilyen jó összepakolni és alindulni, olyan fura aztán összepakolni és visszaindulni megint. Ami olyan flottul befért odafelé, az annyira nem akar visszafelé és minden szennyes, ami tiszta volt, és minden felesleges, ami odafelé annyira fontosnak és nélüközhetetlennek tűnt. Most csak a helyet foglalja... És púposodnak a táskák, tele a bőrönd és bár pihenni jöttünk, de fáradtan kászálódunk a kocsiba, és a kivezetőn már alszanak hátul - én nem tudok, nem vagyok az autóhoz szokva, nem vagyok biztonságban, legalábbis azt érzem, hogy nekem is koncentrálnom kell, figyelnem baromira, mert megállna a világ és benne minden, ha nem figyelnék egy pillanatra - és talán lesodródnánk az útról vagy leesne a nap az égről vagy a madarak nem csicseregnének tovább - szóval jó azt hinni, hogy bármi szerepem van abban, hogy egyben hazajussunk. És megint csak az út, a kilométerek, a fák, a virágok, a fény, és csak megyünk és előzünk és megeleőznek és hazafelé egyszer egy ismeretlen kis zöld autóval kábé nyolcvanszor körbeautóztuk egymást, ismeretlenül - elengedtük, elengedett, villogott, villogtunk, integetett, integettünk - aztán, mintegy háromszáz együtt töltött kilométer után valamelyik lehajtón elhajtott, pedig egy kávéra talán jók lettünk volna az egyik benzinkúton.
Hazafelé majdnem elaludt a volánnál, akkor valóban azt éreztem, hogy rajtam is múlott, hogy hazaértünk - nem tűnt fáradtnak, csak annyira mint akármelyikünk - de aztán csak egyre nagyobbakat pislogott, és egyszercsak lecsuklott a feje, Bécs előtt, százhatvannál - ami annyira, akkor ott, hajnali félnégykor nem volt vicces. Félreálltunk a hidegben ugráltunk a hóban, energiaital, nagy, tágra nyílt szemek és a tudat, hogy már csak három óra, és otthon lehetünk és alhatunk nyugodtan - és a legnehezeb ilyenkor megállni, és vesztegetni a drága időt. A határon amúgy is megállunk és akkor addig már csak kihúzzuk valahogy...
És átgurulunk, és száguldunk-szállunk, vissza, hazafelé és a hátunk mögött lassan felkel a nap, a tükörben ragyog, és a hegyeken és itt már minden a helyén van, északra észak, délre dél és a várostáblák a helyükön.

Hallgassatok, hallgassatok, én is befogom, jódolgomban, azt sem tudom, hova kapjak - hallgatok én is. Figyelek, ha mi a baj, kávét főzök, ha fáradtan telik a délután, meghallgatlak, elkísérlek, figyelek rád, bár nem értek sokszor egy árva szót sem abból, hogy hogy jutottunk oda, ahol már csak üresség van, nem kérdez senki semmit, mert megbeszéltünk mindent és ki kíváncsi a többire - mindjárt hétvége, mostmár azt hiszem, nem érdekel, mi a  baj. Süthetne a nap egy kicsit jobban, vagy fújhatna a szél, csöröghetne halkabban a telefon vagy jöhetne előbb a postás, vagy lehetne jobb illat a parkban vagy kisebb nyomor a metrón, vagy csak lehetne holnap ilyenkor vagy egy hónap múlva vagy jövő ilyenkor, és addigra minden el lenne döntve, ki lenne mondva, le lenne játszva, és nem csak a határidők és a kérdések és a nyomasztó idő lenne, a sok türelmetlen pillantás, álmatlan éjszaka, keserű kávé.
Cukorkák az asztalon, kedvesek, édesek, értelmetlenek, de valahogy mégis lendítenek a napon, ahogy fogynak, fogy az idő is, a kezem megint száraz, a kedvem megint egyre alábbhagy, ahogy közeleg a nap vége, csak azt érzem, hogy megint egy nappal kevesebb, és megint egyel szorosabb a hurok, egy kicsit kevesebb a levegő, a tér, a lehetőség. Menjünk csak, ne üljünk itt, ne beszéljünk semmiről, ne beszéljünk komolyan, ne panaszkodj, nincs miért, ne nyavajogj, nincs miért, ne lélegezz, ne kapálózz, nem érdekel a nyomorod, nincs miért siránkoznod, érted? Nincs miért. Itt vannak a cukrok, egy kis csoki, egyél, jobb lesz, igyál teát, menj le ebédért, menj haza, manj a dolgodra, menj innen és ne nyavajogj, nincs miért.
Tekerni jó, reggel, a hűvösben, egyedül lenni, szabadnak lenni, sejteni, hogy bár kések kicsit, de talán nem veszi észre senki, és csak haladni a menetszélben és gondolkozni magamban és élvezni, hogy nem hallja senki, nem hurrog le senki, nem hülyéz le senki. Nincs ítélet, nincs oltás, nincs semmi, csak hűvös van, meg reggel van meg erős forgalom, beérek hamar, már melegem sincs, belejövök a tekerésbe újra, oda egyik út, haza másik út, minden út bringaút, minden nap zöldebbek a fák, minden nap máshogy állnak az autók, minden nap egy kicsit más és minden napunk benn is más, és minden nap reggel alig ébredek, máris benn vagyok és alig melegszik meg a szék, mehetk is haza, és minden nap más, csak én vagyok benne mindig ugyanolyan, kussban, mert nincs miért rinyálni, ott a kávéd, akkor? Hát ilyenek ezek a minden nap ugyanolyan mindennapok.
Annyi a gond, annyi a kérdés, annyi a félreértés, annyi türelem kéne és annyi este és annyi minden még. Hogy ne álmodjak, hogy ne gondolkozzak, hogy ne kérdezzen senki, hogy ne halljak senkit, hogy ne higgyen rólam senki semmit, és ne legyek, csak néhány napig ne legyek egy kicsit sehol. Lépek egyet - aztán vissza, nagy levegő, nagy kerülő, arcok és színek és mindenki változik és imbolyog a képen, annyifélék vagyunk és annyira nem figyelünk, csak megyünk és ha túl gyorsan haladunk, inkább a bírság és harag, mint hogy visszakérezzek, hogy Te hogy vagy...
És Te, hogy vagy? Vagy-e vagy mi van? Vagyunk, vagyunk, elvagyunk - sétálgatunk, viccelődünk, iszogatunk-vakarózunk, reggel kelünk, este fekszünk, kibeszélünk, bebeszélünk, anyázunk és rinyálunk és csak eltelnek a napok. Új a cipőm, nagyon örülök ennek, annak nem, hogy taccsra tette az egyenlegem, de kellett ez nekem? Óh, kellett bizony, hogy aztán másnap beüssön a virtuális mennykő, és most ülök, teljes képzavarban és csak szürcsölök, kis tejest, ami tejes és kicsi ugyan, de sem nem magyar, sem nem a legjobb, de elütni az időt remek és tele a fejem széllel és zavarral és örömmel és kérdőjelekkel felül, és annyit vártam, hogy már el is felejtettem, mire várok, és akkor egyszercsak majd magától megtörténik minden. Valahol messze van egy másik, párhuzamos világ, és benne semmi nem változik és ott van mindig, ott vagy mindig, mint ahogy a hegyek is ott vannak a Balaton felett minden évben, zölden és kéken az aranyos fényben és jó elsuhanni és látni, ahogy vannak, ahogy még mindig ott vannak, megvannak, zölden, mint a szeme, barnán, mint a haja, ragyogón, mint a mosolya - és hogy eltelnek az évek és csak a házak változnak, az autók a garázsban, de a hegyek nem változnak, csak vannak és illatoznak és nem kell semmit tenni, csak odamenni és együtt lélegezni velük. Nem kell rinyálni, mert nincs miért.
Csak együtt lélegezni, együtt, együtt!

Elfogynak szépen, egyre kevesebb az érv, egyre kevesebb az idő, a kedv, a lelkesedés. Tavaly októberben, idén áprilisban, májusban, aztán jövőre, a kultúrfővárosban, aztán a nyáron, meg szombaton meg előbb-utóbb. Olyan szépek, olyan kedvesek, olyan kiegyensúlyozottak, biztosak a dolgukban, mintha nem először csinálnák, pedig ugyanolyan kezdők, mint bárki, aki először kötelezi el magát.
Van, aki hosszú évek után - mert már annyi éve együtt vagyunk, akkor miért ne, vágjunk bele, meg kinek van kedve elölről kezdeni a "Te-melyik-gimibe-jártál" és "mi-anyukád-kedvenc-virága" zsákutca-köröket futni - és akkor az egyedüllétnél még mindig jobb, ha benne maradunk ebben a langyos iszapban, ki tudja, fog-e még így szeretni valaha valaki, szóval ilyen is van. Így is lehet, így is jó. Sokfélék vagyunk, nincs bevált recept, csak ilyen és ehhez hasonló közhelyek. Aztán az évek után sem, mert mi már csakazértsem, mi megvagyunk, nem kell a papír, ő nem olyan, ő nem akarja. Vagy nem mondja, és aztán egyszercsak jön egy másik, aki ígéri, aki kedves és kérdez és tervez és kalap-kabát. Ha csak néhány hétre is, de talán jó azt hinni, hogy valaki végletekben gonolkodik, és hogy az egyik végleg tervez, míg a másik csak halogat. Halogat már évek óta - mert neki így kényelmes, mert ő nem akar többet, nem tudja, nem érzi, nem érti és talán nem is érdekli. Akkor meg minek.. És aztán jön egy másik, csillogó szemekkel és ígér és bedől minden, házasság, gyerek, múlt és jelen. És akkor is lesz másnap, és volt, ami volt, odaadás, megcsalatás, virág meg vacsora. Jön, lát, győz és elszeret - és mesél, és boldog - a romokon és nem is sejti, hogy ugyanez vár rá is, de ha most így érzi helyesnek, akkor menni kell, tenni kell - mert nem lehet máshogyan.
De lehet hirtelen, tegnap semmi, holnap minden, nem kell egy év, nem kell fél sem - ha biztos, hogy ő az, akkor meg kell lépni, mert nincs mire várni. Holnap is lehet krach, de lehet, hogy nyerünk a lottón, és nem kell diploma meg jól menő, stresszes állás sem és nyugtatók, ha szeretet van - és ez elég - akkor nincs mire várni. Diplomára, jobb melóra, a jövő hétre, napsütésre, a következő holdtöltére - mindig van mire várni, fölös másfélmillára, a nagymama szülinapjára, a villanyszámlára, hogy megkeljen a ruha alatt a tálban a sütemény. Várj csak csendben, nézd a falat, tedd a dolgod, fiatal vagy, van időd, van kedved, akkor maradj szépen, nincs mit tenned, a Te életed, le kell nyelned. Anniyra hosszú a hét, annyira hosszú ez a nap.. Várj szépen. Fiatal vagy még.
Lehet csakazértis - anya tiltja, apa tiltja, hülyének néznek a haverok, verik a fejed a falba, hogy megnézted már lápmafénynél, hogy púpos, hogy sánta, hogy nincs foga..? De hiszen azt mondta, szeret..! Megcsalt? De nem nézett a szemébe, meg csak egyszer, akkor az nem is számít, meg csak ritkán iszik, meg nem ütött akkorát, csak nekiestem a szekrénynek, véletlen volt, bocsánatot kért.. Aztán eltelik pár év, és amilyen sürgős volt összeállni, lepapírozni, olyan hirtelen merül feledésbe minden és repül a kukába az anyakönvi kivonat, a közös fotók és a gyerek óvodában ákombákom rajzokkal díszített anyák napjára készített ajándéka is. És vár egy másik város, egy másik ország, egy másik földrész - mert elmenkülni az emlékek elől, elmenekülni valami elől, amiben hittem és amit mégis feladtam, ez a legnehezebb - elmenekülni önmagam elől.
Lehet sutyiban, hogy ne tudja senki, csak a két tanú meg mi ketten, minek szülők, minek násznép, minek a sok szerető(?) rokon és ismerős, aki mind annyira jól tudja, hogy csak a pénzről szól az egész, már kezdettől fogva - az első mondat - sziahogyhívnak, a második - add csak ide egy kicsit a pénztárcád, mit is mondtál, hány hitelkártyád van..? És ekkor talán jobb lenne mégiscsak elbújni - igaz, hiába, mert ezt mindenki tudja, hogy csak a pénz miatt van minden - de bármennyire is sért mindenkit, nincs helyük ott, abban a távoli, ködös talán-soha-el-nem-érkező pillanatban, mert nem szeretetből vannak ott, hanem tele előítélettel, hogy na, csak sikerült addig helyezkedni, hogy aztán most itt vagyunk. Csak a pillanat és mi lennénk, semmi és senki más, de ezt meg nem lehet, mert ez még annál is nagyobb sértés, mint amekkora anyagias dög vagyok.
Hatalmas csinnadrattával, kétszáz vendéggel, ezerötszáz fotóval, két napon át, földközi-tengeri hajóúttal, míg a szem ellát, csak mulat a nép, issza borát - a társaság fele azt sem tudja, ki van kivel, de nagy a család, fotózás a Nagyerdőn, szertartás a Nagytemplomban, akkora vacsora, hogy megrogy az asztal, de aki ott volt, emlegesse évek múlva is, hogy igen, ők aztán megadták a módját, micsoda mulatság, micsoda család. És bátrak és szépek és erő sugárzik a szemükből a képeken és csak az árulja el, hogy talán féltek ők is, ahogy az oltár előtt szorítják egymás kezét - de ott vannak, győztek, odaértek - és a diadalittas mosoly, ahogy kilépnek a fényre, abban minden benne van. És gurul a láthatatlan, ezermázsás kő a hivatal lépcsőjén lefelé - hogy az annyi hónapon át tartó odaadás, szeretet, hűség, odafigyelés, áldozat - meghozta gyümölcsét, itt vagyunk, legyőztük egymást és önmagunkat és egyek vagyunk, és csak Mi vagyunk és szemben Velünk mindenki más. És megszerveztük, megcsináltuk - és itt van mindenki, a hatalmas család és ma mind minket ünnepelnek, hogy igen, létrehoztunk valamit - ami csak a miénk, de mégis, büszkék ránk és hogy vagyunk egymásnak és hogy ők itt lehetnek velünk és része lehetnek a pillanatnak.
Vagyunk - míg a halál, egy szépszemű másik, egy bedőlt hitel, egy karambol, egy nyári vihar, egy odaégett palacsinta, macskaszőr, gyereksírás vagy gyermektelenség vagy a harmadik, nemkívánt gyerek, vagy a jóakaró ismerős, a mindig mindent jobban tudó család el nem választ. Két év múltán a drogos múlt miatt, hosszú évek után a gyermektelenség miatt, vagy mert a köldökzsinór még nem bírt elszakadni a szülői ház felé, vagy mert elfogyott a pénz, vagy mert egyszerűbb a varázst valaki mással újra megtalálni, hiszen annyira fiatalok voltunk még, mikor bevállaltuk, hogy így legyen. Lehet azért, mert apát egy "becsúszott" baba sem hatja meg - én szedtem a gyógyszert, nem értem, hogy lehet... Vagy még nem éltem eleget mégsem, és akkor úgy gondoltam, de mostmár máshogy gondolom, és a hétvégén elvinném a cuccaim. Vagyunk - hát így vagyunk, és elfelezzük a könyv- és dvd-gyűjteményt, csak az ülőgarnitúrát kell eladni, mégiscsak bőr, jó pénzt ér.
De nem kell papír, nem kell ígéret, nem kellenek szép szavak ahhoz, hogy mégis az életed része legyen, elég egy illat, egy hangulat, egy meghitt pillanat, amit nem ad már többet senki, és beleírja magát a nagykönyvbe, és ott marad végleg, hiába áldozol másra tíz évet, házat, gyereket - súlytalan. Benned marad, a részeddé válik, ha megérzed azt az illatot, ha megérzed azt az ízt - mindig csak őt jelenti majd, az a zene, az a hely, mindig-mindig veled marad. Hurok a nyakad körül - megőrjít, fojtogat, megöl - ha nem bírod egy kis, hátsó fiókba tenni és mellette önmagad lenni - akkor irány a kenguruk földje, és ha elég erős leszel, hát őt majd legfejjebb lapátra teszed és szépen felkötöd magad.

Sosemvolt lakótelepek kopott tízemeletesei között éltünk, nőttünk, mint a gomba, a cipőnk szakadt volt és piszkos és egy hétig jártunk ugyanabban a nadrágban, legalább a nadrágunk márkás volt, akinek a cipője is, na az volt a nagykirály, és azonnal anyázott, ha valaki a lábára lépett, hogy a cipőm, figyljélmároda. A házak nagyok voltak, a lépcsőházak koszosak, mindegyik ugyanolyan, lepattogott festékkel, kiégett lámpákkal, falon elnyomott cigicsikkekkel, rengetek firkával, hogy ki kit szeret, kinek azannyát, ki hülye - na persze, hogy aki elolvassa. A lámpák halvány fénnyel égtek, a lépcsők porosak, a fenekünk is retkes volt sok ücsörgéstől, fázott a derekunk, fázott a fenekünk, csipás volt a szemünk és úgy ennénk egy kis szotyit legalább, de nincs senkinél egy kis apró, hogy legalább azt tudnánk venni.
Világmegváltottunk és gúnyoltuk a járókelőket, a nagyorrút, a púposat, a vörös hajút, a szakadt kabátost, aki egy szatyrot cipelt, azt azért, aki kettőt, azt azért. Aki smárolt a csajával, azt azért, akinek a gyereke visított a kocsiban, azt azért. Fújoltunk, ha épp láttuk, ahogy egy kutya a dolgát végzi, vagy ha valaki az orrát túrta. Egymás hegyén-hátán éltük a mindennapokat, a suliban töltött délelőttök elfolytak, nem is emlékszem rá, hogy lettem volna hetedikes vagy hatodikas. Annyira emlékszem, hogy hatodikban eltört a csuklóm tesiórán, és hogy akkor télen volt egy macskánk, aki imádott a gipszen üldögélni, és nézelődött, ahogy hurcoltam körbe a lakásban. Aztán tavasszal lepasszoltuk a nagymamának vidékre. Hetedikben meg négyes lettem matekból meg töriből talán..? Nem tudom, igaz sem volt, soha nem voltam tizenkét éves. Álmos voltam, meg kimerült meg nem értettem meg a körülöttem levő világot - aztán valahogy elmúltak ezek az idők, és mégegyszer annyi idő múlva álmos vagyok és kimerült, és nem értem a körülöttem zajló-nyüzsgő világot.
Visszaértem sehova, ahol voltam is meg nem is.
Az asztalom nem koszos és nincs kitömve rajzórára való kacatokkal - bár ez sem igaz, mert egy csomó filctoll lapul a fiókban, ami - mivel nem alkoholos, nem kell senkinek. Egy csomó papír van elém-körém halmozva - ez a suliban is megvolt, akkor is azt kellett hinnem, hogy mindegyik mennyire fontos, és most is - borzasztó fontos - egyik egetverőbb, mint a másik - ha elrontom, akkor pakolhatok is és ballaghatok haza, mint ma is annyian, akiknek nem jött be ez a hétfő. A cipőm nem szakadt és nem is koszos - de nem is járok benne szinte, hiszen alig gyalogolunk, itt a metró, itt a busz, a lift, az autó - a futáshoz egy cipő, hétvégére, túrázni, nyárra, télre, esőbe, terepre - fele ennyi idősen összesen nem volt ennyi cuccom, mint most - ellepnek, nem férek tőlük, megfojt, hogy annyi van, hogy nincs hova tennem, hogy kettőt máshova rakok, és máris rendetlenség van megint, pedig a héten újítottunk be egy fiókos szekrénykét - mióta terveztük már - hogy egy kis rendszert vigyen a tárgyak kuszaságába.
Vakarom az orrom, csavarom a hajam, és csak bámulok most is, akkor is, azóta is, és pörög minden körülöttem és felkap és a semmibe hajít az örvény, és kicsi kis koszos manó vagyok, a világ zajos forgatagában, bambulok.
Térdig érő avarban járnék, amit néhány perc csak akkora halomba rakni, hogy utána a padtámláról lehessen seggest ugrani a kupacba, és csak szállnak a levelek, és zörögnek és némelyik nedves és ősz-szaguk van, bogarak másznak a levelek nyelén, és kis csigák vannak a kupac alján. Szeretnék úgy jönni reggel, ahogy a suliba mentünk - hogy rúgtuk magunk előtt a leveleket, ha szárazak voltak, magasra szálltak, a hajunkba potyogtak, a táskába, zsebbe, szálltak a levelek, a nadrágunk térdig piszkos-poros lett tőlük, nem győztük tisztogatni, mit szól majd az osztályfőnök. 
Mit szól majd a főnök, hogy renitens módon ma is farmerban jöttem, holott még csak hét eleje van...  Hullanak a levelek és jóféle ősz szag volt ma reggel, csípett a hideg. Olyan régen volt, hogy suliba mentem. Könnyű voltam, felelőtlen súlytalan. Olyan régen volt a tegnap reggel, napsütés, csípős szél. Meg a ma reggel is. Olyan messze van a holnap is. Süt majd a nap, meg hűvös lesz és sietek majd a metróba. Hullik az avar - belebújnék, lepjen el, a sok sárga, zörgő levél.