plüss_Teknős

Voltam sokszirmú margaréta, hajlongtam a napsütésben, a szirmaimat vitte a szél, nem számoltam a letépett fehér szirmokat, nőttek újak, nem sajnáltam, hogy a szükségben elvitt magával mindig egyet-egyet valaki. Erős voltam, nőttem, gondtalanul, vidáman, nem fájt a holnap, nem agyaltam a tegnapon és örömet jelentett segíteni, adni magamból, együtt lenni a többiekkel, álmatlan éjszakák után fonnyadtan ébredni reggel, és életre kelni a harmattól újra. Szerettem a hangos zenét, a finom koktélokat, a nagy beszélgetéseket, szerettem adni, szerettem látni, hallani, beszélni, nevetni, heverni a fűben, nyújtózni a napban. Szerettem lenni, másokkal, másokért. Sok voltam, és nem éreztem kifosztottnak magam, ahogy a szirmokat elvitte a szél. Aztán egyszer csak félni kezdtem mégis, hogy mint egy marék morzsát a hangyák, széthordanak a barátok, elfogyok a barátokkal én is, és a sok átbulizott éjszaka után nem marad semmi, csak egy-két fonnyadt szirom, ami már nem kell senkinek sem. Féltem, hogy sok vagyok, de egyszer csak nem leszek elég többé.
Voltam aztán apró ibolya, elveszve a nagy tömegben, lapulva a fűben, csak a túlélésre játszva – vártam, hogy elmúljanak a nehéz napok, vártam, hogy kisüssön a nap, és a sok fölém tornyosuló fa és kevély füvek után rám is rám essen egy kis fény, egy kis meleg. Vártam, hogy majd változnak a dolgok, gyengének és elesettnek éreztem magam, akit nem ért meg senki, akit nem hall és nem hallgat meg senki, aki elnyomott, kimerült, fáradt, kicsi és tehetetlen. Bontogattam apró szirmokat, amiket megcsípett a tavasz hideg szele, esténként becsuktam őket – eltűntem a tömegben, mert ha nem vesz észre senki, az a jó, ha csak elbújok az avarban a többiekkel. Csak semmi feltűnés, csak semmi nagyzolás, a napok meg majd múlnak szépen, ha kicsi vagy és csak hagyom, hogy menjen minden a maga útján, akkor abból baj nem lehet. Aztán félni kezdtem, hogy ha ennyire meglapulok, ha ennyire nem teszek semmit, csak hagyom, hogy haladjon a világ, amerre akar, akkor egyszer csak jönnek a tavasszal a turisták is, és olyan kicsi vagyok, hogy eltaposnak, észre sem veszik, hogy ott voltam – mint mikor a hangyák közé lép az ember – elhullik pár ezer, de annyi marad még. Féltem, hogy a nagy lapításba végleg elveszek a névtelen, arctalan tömegben.
Voltam nyúlánk rózsa, nagy tövisekkel, büszkén álltam, messze mindentől és mindenkitől, csak felszegett fejjel néztem előre, a nyomomba sem ért senki. Csak kihúztam magam a fényben és arra vártam, hogy majd valaki, valahonnan jön, és megküzd a töviseimmel, mert engem nem kaphat meg akárki, de leginkább senki sem, és miután letördelte hosszas, áldozatos munkával a töviseimet, és megpuhított és megnyert magának, és meghódított, akkor talán-talán megfejtheti a titkomat. Visszautasítottam a barátságokat, semmibe vettem az ellenségeket, nem érdekelt a napfény, nem zavart a szakadó eső, ha a kertet felverte a gaz, ha a pázsit olyan volt, mint a selyem – csak én voltam, én-én-én, a nagynak hitt, megfejthetetlen titkommal, a töviseimmel. Aztán félni kezdtem, hogy lehet, hogy a nagy, kevély virág, ami én vagyok, igazából üres és érdektelen, lehet, hogy a szirmok mögött nincsen semmi, hogy a nagy titok, aminek hittem magam és vártam, hogy megfejtsék – hogy a nagy talány talán nem is érdekel az égvilágon senkit. Hogy a tüskék elriasztják az ellenségeket, de a barátokat is, és hogy az maradok, ami a legtöbb rózsa – télire visszavágott, tüskés csonk, ami talán kihajt tavasszal. Ha ki nem fordítják addig a helyéről tövestől.
Évek teltek el, voltam ilyen is, olyan is, voltam virágtalan kaktusz, voltam szélben lengő, súlytalan barackvirág, édes illatú jácint, vaskos, vizes tulipán. Voltam bólogató hóvirág, voltam sokarcú orgona, büszke nárcisz.
Virágtalan, dísztelen mező vagyok, borzol a szél, süt a nap, áztat az eső. Télen hóba takarózom, nyáron apró bogarak szaladnak rajtam, katicákat hintáztatok. Madárfészket bújtatok a földön, de ha kiszáradok nyáron, védtelenné válnak az apró madarak. Lankáimon fiatalok lovagolnak, lepkék szállnak el fölöttem. Ha jó idő van, elalszom, ha esik, mosolygok. Este a csillagokat nézem a szerelmesekkel, hajnalban együtt sóhajtok a korán kelőkkel. Sokszor nagyon nehéz csak semmit tenni és csak lenni is. Hagyom, hogy összekócoljon a hűvös, tavaszi szél.

Mikor kicsi voltam, kutyát szerettem volna, mindegy is, milyet, csak valami kis vacakot – de nem lehetett, mert a lakás kicsi volt, a felelősség meg nagy, és anyuék szerint nem nekünk való volt. Így szépen végigjártuk a hörcsög-papagáj-tengerimalac, halak-teknős-gőte repertoárt, voltak ismétlődő motívumok, mert halnemzedékből volt vagy tíz, hörcsög legalább négy, papagáj is volt, két-három biztosan. Aztán idősebbek lettünk, és anyuék hazahoztak egy cicát, akit az első két tüzelési „szezon” után lepateroltunk a nagymamához, mert egy hétig nem tudtunk aludni a vernyákolástól, az meg kizárt, hogy „egy koszos macskát” állatorvoshoz vigyünk, „kipakoltatni”. Így hosszú, boldog élete lett falun, ahol sok kiscica-nemzedékkel gyarapította a patkányoktól így egyre kevésbé hemzsegő tyúkudvarokat.
A kényelmi és az anyagi szempontok bizony megelőzték a felelős macskatartást. Aztán addig-addig lobbiztunk a kutyáért, hogy végül sikerült egy talált kutyus talált gyermekei közül egyet magunkhoz vennünk, kicsi volt és jelentéktelen, értéktelen, utcai vegyes szobacirkáló. Még majdnem szopós, mikor hazavittük, aztán évek alatt csak felcseperedett, okos lett és szófogadó, aztán öreg és kövér és makacs, majd már csak sántikált és megőszült és végül két éve elaltattuk, mert már menni is alig bírt – megszelídítettük, felelősen neveltük és aztán – igaz, talán kicsit későn, de elengedtük őt.
Míg kicsi voltam, állatorvos szerettem volna lenni – jó tanuló voltam, szorgalmas és naiv, mert azt hittem, hogy a becsületes felkészülés, a célért tett lépések elegendőek kell, hogy legyenek ahhoz, hogy el is érjem, amit szeretnék. Aztán a középiskola már lazított ezen, ott már nem volt rajtunk akkora nyomás, bár előszeretettel hangoztattuk, hogy a város egyik legmenőbb gimnáziumába járunk. Lógtunk, ellébecoltuk a nyarakat, óra előtt írtunk leckét és a padtárs ölében nyitott könyvből feleltünk – nem számított, hogy ez majd megbosszulja magát a továbbtanulásnál, hogy alig tudunk valamit „igazából”. Aztán egyetemre mentünk, szétszóródtunk az országban, mindenki menedzser lett meg tanácsadó meg vezető meg píár meg háer meg közgazdász. Szenyor meg líder. Akkor csak felcsaptam a nagykönyvet, találomra választottam, és nem gondoltam bele, hogy dönteni felelősség. A rossz döntések pedig olyan tolvajok, akik egy darabig együtt élnek veled, aztán mikor már azt hiszed, nem is olyan rossz ez így, egyik nap arra mész haza, hogy kipakolták a házad, az életed – és rájössz, hogy a Te felelősséged, mert annak idején hagytad, hogy a könnyebb utat válassza a kényelmes éned. Mutogatni nincs kire, mert a döntés felelőssége a tiéd.
Az elkent évek után azért csak menni kell előre és bekerülni valahová, ahol többé-kevésbé megtalálod a számításaid és fizetnek annyit, hogy holnap, a jövő héten és a jövő hónapban is gyere, újra meg újra. Vannak feladataid, amik csak a tieid, vannak határidők, amik csak a tieid, és csak az érdekel bárkit, ha mulasztasz – ha rendben vannak a dolgok és ki vannak fizetve a számlák, iktatva és lefűzve van minden, akkor is csak azok a teendők fontosak, ami felett elsiklottál. Tudod, hogy ha nem csinálod meg, nem történik semmi – és rossz, hogy azt is tudod, hogy ha megcsinálod, legjobb tudásod szerint, akkor meg pláne nem történik semmi. De közben érezd, hogy felelősségteljes a munkád és fontos vagy – igaz, hogy ezt bárki, „akit az utcáról behívunk”, meg tudná csinálni – de érezd a felelősség súlyát.
Abban a korban vagyunk, hogy ideje családot alapítani, de persze az egyetlen cél a gyerek megszülése, a járulékos dolgokról, hogy az idő, pénz, áldozat, pluszkiló, lemondás – erről nem szólnak sem a reklámok, sem a mesék – a gyerkőcöket gyermektelenként csak mosolyogva látod, ahogy már majdnem egyedül eszik, már felül egyedül, már lép egyet-kettőt. Hogy lázasak meg megy a hasuk, hogy jön a foguk és nem esznek, allergiásak vagy hisztiznek – ezt nem látni, ezt nem szívesen meséli senki, mert az nem lehet, hogy nem az enyém a legtünci-pünci-müncibb gyerek a világon. Már duruzsolnak, jóakarók, barátok, hogy ésti-ésti-ésti…? Számtalan gyermek született körülöttem, gyönyörűek és – igen, az én szememnek – kevésbé szépek is, jó alvók és hisztis, liluló fejjel nyűglődő babák is.
Babák… Olyan faramuci ez is, olvastam valahol, hogy ezzel is tompítani igyekszik az ember azt, amit a gyerekkel vállalt. A felelősséget. Mert babát vállalni nem olyan rizikós, mint gyereket – a babát etetni meg pelenkázni kell, tologatni egy kocsiban. A gyerek – az más. Az rossztanuló lesz az iskolában (mert lehet, hogy az lesz), meg rendetlen, szófogadatlan kiskamasz, aki hazahordja az idétlen haverjait (mert mindannyiónknak voltak borzasztó „barátai”…!!), és összefekszik majd az iskola legnagyobb kujonjával vagy ribancával. Ne adj’ isten még valami betegséget is összeszed és az csak a kisebbik baj. Aztán majd nem akar tanulni és hozzámegy valami kreténhez vagy elvesz valami lúzer kiscsajt. Holott milyen sokra vihette volna… Bármennyire is nevetséges é kiábrándító, én arra gondolok, hogy kábé tíz év az enyém a leendő gyerekből. Lehet, hogy inkább csak öt. Aztán az iskola és az élet veszik át az irányítást, mert apa és anya dolgoznak és örülnek, ha a hétvégi ebédet sikerül úgy szervezni, hogy mindenki ott legyen. Babázni szép. Aztán újra helyet találni a világban – magunknak és a jövevénynek is – ez már keményebb dió. És nagy felelősség.
Mikor otthon laktam, nagy, teraszos lakásra vágytam, amit virágokkal, könyvekkel, barátokkal és kávéillattal tölthetek meg. Most – bár még nagyon sokváltozós a képlet – lehet, hogy belátható időn belül lesz nagy teraszos, világos lakás, általunk választott burkolattal, beépített konyhával, gyerekszobákkal. Igen, bele kell kalkulálnunk a majdani – ki tudja még azt is, hogy lehet-e? – gyerekeket, és nagyot vállalni, mert utólag vakarni a fejünket, hogy hova tegyük a következőt, ezt nem szeretném. Ki kell lépnünk az albérletesdiből és a magunk lábára állni, de ehhez sok nagy döntés kell, átgondolt, megfontolt, amik köteleznek. Menni kell előre, mert ez az élet rendje. Hogy legyen – ne csak saját lakásunk, de saját életünk is. Olyan, mintha a vállamon ülne a sok kérdés, a sok eldöntendő dolog, mint valami nehéz madarak, és ha elhessegetem őket, csak szállnak egyet a fejem körül és estére, mikor elaludnék, visszaülnek és kárognak a fülembe megint. Sulykolom magam, hogy a döntéseink jók és helyesek, és hogy ez az élet rendje, de akkor is nehéz, hiszen eddig a legnagyobb döntése az volt, hogy tizenezerért vettem egy cipőt. Vagy kicsit többért egy fényképezőgépet… Most még csak a lakáshoz vezető út elején vagyunk. Nem is nyafogok inkább, mert annyi az irigy ember – nem csak körülöttem… De attól, hogy valami jó dolog, még nem biztos, hogy egyszerű, könnyű.
Igaz, sokaknak nem is ez számít, csak maga a tény, hogy – hja, kérem, akinek ilyen jól megy, hogy lakást vesz… (Ja, mert ez csak ennyi, hogy bemegyek a lakásboltba, leakasztok egy szép színűt, belepróbálom magam, tetszik, kézpénzzel fizetek.) Aki ezt az orrom alá dörgölte, neki a kedves papa rakta – már elnézést – de a segge alá a házát, a kocsit, a bútorokat. Igaz, ő szívesebben hívatná meg magát a leendő lagzinkba, mert az ugye „nem kerül pénzbe”, és neki is mulatság, míg a lakásvásárlás nekünk jó „csak”. Nos, azt hiszem, a lagzi árából inkább berendezem a lakást, annak mégis nagyobb hasznát veszem, mint a sok, töménytől bódult „kedves” jóakarónak. Mert házasodni is felelősség, csak még hozzájön, hogy drága is. Igaz, hogy nem a szeretetről szól, hanem az illemről. Meg az is igaz, hogy több kedves, jóravaló ismerős már elvált, mire visszafizették a lagzira felvett kölcsönt. Mert legalább azon az egy napon látszani kell valakinek.
Még a macskát sem biztos, hogy úgy gondozom, ahogy az neki is jó – bár hozzám bújik este. De a maga örömére teszi, nem azért, hogy nekem jó legyen… Sokszor azt sem tudom, hogy mit is csináltam az elmúlt tíz évben. Csak azt tudom, hogy itt vagyok, és egyre jobban félek, hogy hamis az egész kulimász, ami én vagyok – hogy egyszer csak jön valaki, lerántja a leplet és a színfalak mögött nem lesz semmi, csak én, egyedül a sötétben, a madaraimmal.

Az állandó farmeros, tornacipős lelenc-korszakomba próbáltam színt vinni azzal, hogy két, lassan három hete igyekszem úgy öltözködni, ahogy az egy irodában elvárható lenne. Csizmában jövök, meg szoknyában is voltam, meg előszedtem az elegáns nadrágjaimat meg ingeket meg ilyen ’finom’ dolgokat. Kiegészítőim nincsenek, az még várat magára, bár vettem szépséges gyöngyöket, majd fűzök valamit, a boltokban kapható bizsuk árának töredékéből. Szóval összekaptam magam és már majdnem kezdtem official-kinézni.
Dicséreteket is kaptam, hogy hű, én ilyet is tudok? Na, az azért túlzás, hogy tudok. A szándék megvan, és különösebb erőfeszítésre sem volt szükség, hogy olyan legyek, int bármelyik irodai dolgozó. Furcsa volt ’kinézni’ valahogy. Illetve nem is kinézni, mert inkább az a helyzet, hogy eddig nem néztem ki sehogy, most meg beálltam a sorba. Jó volt a kedves nadrágokba bújni, a lágy esésű anyagokat viselni, szoknyában libbenni egyik helyiségből a másikba – jó volt, de mégis furcsa, idegen. Viselkedni kellett, nem lehajolni, hanem leguggolni a hűtőhöz, nem ülhettem az asztalra, magas sarkúban nem tudok futni, a blúzok mélyebben dekoltáltak, mint a pólóim, a harisnyát sokkal macerásabb felhúzni meg wc-re menni benne, mint egy sima farmerban… Igen, kicsinyes dolgok ezek, de valahogy antinőnek éreztem magam amiatt, hogy teljesen átlagos női ruhákban tramplinak éreztem magam, mert viselkedni kell bennük, meg vigyázni rájuk. Van olyan farmerom, amit gimi óta hordok. Volt olyan harisnya, amit a harmadik fel-lehúzásnál elszakítottam a körmömmel, mert rosszul csippantottam meg a vékony anyagot. Nem volt drága harisnya, de a felsőruházat kategóriában azt szoktam meg, hogy legalább egy évig ruha az, amit hordok. Hogy nem egyszer használatos. Ki-se-mosom, csak kidobom…
Arról nem is beszélve – nem irigység, illetve olyanformán igen, hogy ő megengedheti magának, én nem – hogy a hétvégén voltunk vásárolni egy karrierista volt osztálytárssal, aki keményebben tanult, keményebben odatette magát az első pályakezdő években és most keményen százezreket keres. Én meg nem. És szombaton egy ráérős délutánon az én havi fizetésem másfélszeresét költöttük el szebbnél szebb ruhákra. Más kérdés, hogy annyiért akkor sem vettem volna ruhát, ha annyit keresnék, mint ő. Más kérdés, hogy soha nem fogok havonta még csak feleannyit sem keresni, mint ő. Igaz, nem is teszek azért, hogy olyan pozícióba jussak, mint ő. Csinos, vékonyabb, mint én – az egykori plusz tizenötöt mínusz tízre dolgozta át. Két számmal kisebb ruhái vannak, mint nekem. A furcsa az, hogy örömmel válogattam neki nőies, csinos, ízléses ruhákat, amik nagy része aztán színes szatyrokban jött is velünk, csak úgy repültek a tízezresek. Magamnak eszembe nem jutott volna ilyesmit venni, vagy egyik-másik boltba akár bemenni is. Olyan távol áll tőlem a selyem, a szatén, a színes, divatos minták, a kendők, az egybe-ruhák. Jó nézni, milyen jól áll, elborzaszt, mennyire drága, kétségbe ejt, hogy jövőre mennek a szemétbe a finom holmik, mert már nem lesz divat. És az még szerencse, ha megérik a jövő ilyekort, és nem mennek tönkre az első mosás után. Abba inkább bele sem gondolok, hogy a teljes ruhatáram nem biztos, hogy ér ennyit, mint ez a három-négy váltás ruha, amit nagy hirtelen megvettünk.
Igen, én is el tudnék költeni ennyi pénzt, ez igaz. Háromszor ennyi ruhát tudnék venni belőle, bár azért a márkaboltokban is találtam olyan darabokat, amik az én igényeimnek(?) megfelelnének. Nézegettem pólókat, nadrágokat – a mániám – meg egy-két farmerszoknyát, félcipőt. Kétségbe ejt, hogy egy pár kesztyű is több ezer forint és nem is nézett ki jól. Hogy bőrcipő nincs húszezer alatt. Hogy a kedvelt márkáim leárazott darabjai is kétszer annyiba kerülnek, mint amennyit jóérzéssel kiadnék egy ruháért.
A meglévő, akciósan, olcsón beszerzett készletemből dolgozom. Nem divatos, nem egyszezonos. Van, ami kicsit szűk most, van, ami még majdnem bő is. Átlagos vagyok bennük, visszafogott, tucat, szürke, semmi kihívóan csinos. Nem is tudom, mit kéne ahhoz tennem, hogy nőies, csajos legyen. Öltözködni, egy szép ruhát viselni tudni kell. De mindenekelőtt megvenni kell, szóval a dolog több sebből vérzik.
Ha hazaérek, fűzök egy nyakláncot. Vagy valami karkötőt. Jövő héttől visszaváltok a jól bevált farmerokra, a lapos cipőkre, amíg hó van, talán a bakancsra is. Megpróbáltam váltani, de én a zsebesgatyás, bringás-tornacipős, idétlenpólós-kapucnispulcsis én vagyok.

Nemrégiben láttam egy .pps-t, reklámokkal tele, azóta biztos közkézen forog már. Német plakátok, jobbnál jobb ötletekkel, mert a marketing ugye fontos. És van benne néhány kép, ahol a minket kiszolgáló automaták oldalán a matrica olyan, mintha benn ülne valaki a gépben, és csinálná a rutinfeladatokat egymás után. Egy könyvelő a pénz automatában, egy munkás a benzinkút csonkjában, egy mosónő a mosógép belsejében vagy egy hölgy, aki a fizetős automatában főzi a kávét. A szlogen holt egyszerű – remélem, lefordítva nem lopás – az életünk túl rövid ahhoz, hogy ne a megfelelő munkahelyen dolgozzunk.
Igen, baromi közhelyes, hogy csak egy életünk van, mindenkinek csak egy van, és hogy rövid, meg ki kell használni a lehetőségeket meg kárpediem, meg éljünk minden napot úgy, hogy ha az öledbe bújok, nem érdekel az sem, hogy lesz-e holnap… És ez mennyire nem csak a munkára, hanem mindenre igaz. És hogy messze vagyok még életem derekától, de hogy mennyi mindent lehetett volna máshogy csinálni már ebben a majd’ három évtizedben is. És hogy ki tudja, van-e ennyi még hátra, és hogy abba az időbe belefér-e mindaz, ami eddig nem jött össze? Nem az elszalasztott dolgokra gondolok, mert azok nem jönnek vissza. Az elvesztegetett évek, érzések, könnyek, pénz, bizalom, nevetés, hallgatás, megértés, együttérzés. Annyira sok ment pocsékba, és sajnálhatnám, de akkor, ott megértő voltam, vagy bíztam, vagy azt gondoltam, hogy megéri az időt, a pénzt, a fáradtságot, a fájdalmat. Akkor végtelen volt az éjszaka, végtelen volt a nyár, végtelen volt a szerelem, végtelen volt a lelkesedés, az odaadás. Akkor eszembe sem jutott, hogy ezeket a napokat, órákat, sokszor éveket nem ott, nem arra a dologra, szerelemre, hobbira kellene fordítanom, nem abba az iskolába kellene járnom, nem abban a városban élnem.
Most dolgozom, élem a munkába járók rutinos mindennapjait. Sokszor nem gondolkozom, mert az ujjaimban benne van a feladat. Sokszor hibázom, mert azt hiszem, hogy tudom, de mégsem. Sokszor kapkodok, aztán kétszer annyi idő alatt kijavítom, amit elrontottam. És a fent említett képek láttán telibe találva érzem magam, hogy egy adatfeldolgozó-ügyintéző gépecske vagyok, csak nem egy dobozban ülök vagy automatában, hanem egy szép irodában, kilátással, kollégákkal, finom kávéval. Dolgozom, fizetnek (meggazdagodni nem ebből fogok), tiszta, rendes helyen vagyok. De vajon jó helyen vagyok? Öt év múlva, mikor visszanézek, akkor is azt látom majd, hogy igen, akkor ott volt a helyem? Jó volt ott nekem? Ebben a városban, abban a házban, egy életem, egy halálom, az életcélom megtalálom? Olyasmi motoszkál bennem, mint mikor érettségi környékén „pályát” kellett választanom…
Annyi ajtó állt nyitva a ragyogó eredményeim előtt. Benyitottam két ajtón is, és nem találtam mögöttük semmit, csak fájdalmat, meg nem értést, elutasítást, lenézést, kirekesztést. Törekedtem, hol keményen, hol csak annyira, hogy átcsússzak a ponthatárokon. Évek mentek el, százezrek pénzben, több ezer nap és néhány fájdalmas, keserédes szerelem, éjszakába nyúló telefonok, gyűlölettől fröcsögő email-ek, nyomozás és könnyek. Mindent beleadva és mindent félvállról véve is buktam vizsgát, buszt hazafelé, szerelmet, félévet, sütit a büfében. Barátságok jöttek-mentek, a hajnalig tartó beszélgetések megritkultak, az ott-alvások elmaradtak, a bizalom megkopott. Aztán szépen elveszett a ködben minden – az iskola, az évfolyam, a rettegett vizsgák, a gyűlölt bejárás. És elhalványodtak a valaha az életet jelentő szerelmek is. Olyan távoli, homályos és igaz-sem-volt lett minden, a nagy pörgés, a napokon át tartó bulik csak valami távoli zümmögés, és alig hiszem, hogy akkor ott én voltam, a képekről én mosolygok vissza, és ismertek és szerettek és én is viszont.
Ajtók állnak most is, kapukon kopogtatok azután dörömbölök, de már nem merészen az éjszakában. „Itt vagyok a ház előtt…” Benn vagyok a házban. Ajtók helyett beléptető. Lehetőségek helyett feladatok, határidők. Nem a félévvégét várom, hanem a hónap elejét. Kis pénz, kis lehetőségek, de egy-egy vásárlás vagy hangulatos kávézás után elégedett vagyok. Nincs bennem lendület, nincs elszántság. Nincsenek konkrét célok. Péntek van. Várva várt péntek. A munkagép lassan stand by-ra kapcsol. A hétvége elrepül, mint mindig, aztán ülök a helyemen megint, csörögnek a telefonok. Jönnek a számlák. Telnek a napok. Ha nem is a helyemen, de megvagyok. Kocka-kocka-kocka, a gép dolgozik, aki teheti, pihen. Péntek van, ez már csak ilyen.

Elteltek az ünnepek, annyira közhelyes, hogy már február van, csak kapkodom a fejem. Micsoda hó van, micsoda hideg, micsoda fény! Csak néztem a havat szombaton, mennyi víz, mennyi fehér! Evickéltünk benne és a cipőm beázott, a kezem lefagyott, de mégis annyira szép, a nagy, puha fehérség. És a városi kalandor boldogan lapátolta a térdig érő havat a ház előtt (gyakorlott szomszédok lesajnáló pillantása kísérte a produkciót), és jó volt kimelegedni a szokatlan munkától. Jó volt hajlongani és fázni, újra meg újra hátratolni a sapkát a fejemen. Haladni a hóban, végre olyasmit csinálni, ami látszik. Aminek itt és most eredménye van, ha csak annyi, hogy a kaput ki lehet nyitni, akkor is. Boldogan topogtam munkám gyümölcsén, a megtisztított betonon. Elérhető célokért kell harcolni.
Aludni jó, és mostanában álmodom is, utazom, ma reggelre éppen vonattal, nem tudom, hova – de dombok voltak, napsütötte mezők, a vonat hosszú teste teljes egészében látszott az íven, mint a Balatonnál, mikor még meg is dől a szerelvény, azt hihetnénk, hogy beborulunk a vízbe, de nem. Még nem. Pedig menni kéne, a Balatonhoz, hiába van itt a kertek alatt, sosem láttam befagyva még. Hogy ragyoghat most ebben a csoda napban, a jég, az egész tó egy nagy csillogó kristály, és már rá is lehet menni talán, bár elesni félek, de attól még csúszni kéne egyet, vagy legalább körbevonatozni, hogy minden oldalról olyan szépen csillog-e, mint ahogy én itt azt kigondoltam.
Ebben a fényben mennyire szép lenne most, ha nem a Balatonon lenn a víznél, akkor valami magas hegyen fenn, a felhők felett, ahol csak a ragyogás van, a hóhatár felett, ahol az ember arcára ég a napszemüvege és tíz perc mászás után alig kap levegőt, és jó azt hinni, hogy a nehéz bakancs miatt van, és nem azért, mert gyenge vagyok a ritka levegőben. Állni fenn a szélben, kukucskálni a palánkon át a többi háromezres csúcsot, amíg a szem ellát, csak napfényben pompázó hegyek, sok-sok sziklás habcsók, gyönyörű, fagyott, gyilkos óriások. Este eltűnnek a sötétben, de másnap lángolnak a hajnali fényben és mire feljön a nap, ott vannak teljes tömegükben megint. Annyiszor utaztam hegyeken át éjjel, és egyszer-egyszer, mikor végre nappal jártunk közöttük, olyan hihetetlen, hogy éjjel is ott és ekkorák voltak, hatalmasan, de elnyelte őket az éjszaka. És átszövi őket annyi út meg alagút meg vasúti sínek, viaduktok, szerpentinek, sípályák és erdei utak - tavaly is ott voltak és ott lesznek jövőre is. Én csak állok, fönn háromezren és ámulok, tátott szájjal, és van, aki meg edzeni jár ide, és minden hétvégén feljöhet (unott arcok a felvonóban), és magába szívhatja azt a szépséget és erőt, ami csak itt van, fenn, magasan, a hóhatár felett.
Otthon is van ezer csoda, tudom, és gyönyörű a Hármashatár-hegy és a Jókai-kilátó, és a Misina-tető, a mi kis otthoni csodáink. És jó, hogy láttam őket, és csak aztán mentem fel az égbe, a hóba, a fénybe. Elkápráztatott a gazdagság, hogy abba az egy hegybe bele lehetett volna zsúfolni a mi középhegyeinket, és még maradt volna hely. És nem egy háromezres volt körülöttünk, hanem száztizenegy… Mászható, síelhető, csodálható. Mindig hóban. Mindig fehérben. Mehetnénk egyik nap a Balatonra, fürdeni, másik nap a csúcsra, síelni. Aztán vissza megint. Nyárból a télbe, hőségből a hóba. Mert itt tényleg hó van, mindig hó.
Álltunk a hóban, vakartuk a fejünket, hogy hogyan rakjuk a hóláncot és hova, mert meg kellett mászni a domboldalt, ami húsz centi friss hóban egy majd’ kéttonnás autóval nem olyan egyszerű. Közben arra gondoltam, hogy ha a domb tetején állnánk, akkor hogy örülnénk a friss hónak, és várnánk, hogy csúszhassunk benne. Hogy ami átok itt a körforgalomban kicsúszott kamionnak, az micsoda öröm a pályán. Hogy a fránya emelkedő már majdnem piros pálya fentről nézve, és hogy félnék lefelé, de csúsznék, mert az jó, milyen jó…
Kiértünk az útra, vissza a civilizációba, miután felküzdöttük magunkat a domboldalon. Micsoda hó, micsoda réglátott fehérség. Itt megy mellettünk a sín, utaztam már erre is, olyan jó lenne megpillantani a piros szerelvényt a nagy fehérségben, csak úgy világítana a fényes, piros test a hóban. Araszolunk, minden úgy meglassult a hó miatt. A sín emelkedik az úttól, bekanyarodik az erdőbe, nem jön semmi sem. Lehet, hogy arra utaztam ma reggelre, nem tudom. De szeretem ezt a nagy havat, hogy megint van igazi tél.

Nagy a jaguár, széles, harapja az utat, csillog a metál, istenem, mekkora, gyönyörű. Széles az út, szinte át sem látok a túloldalra, csak a sok forgalmi sáv, csak a száguldás, csak a pénz, csak a sebesség, csak a mámor. Itt állok a pitypangok között a szélén, lemaradtam a képről, de én tudom, hogy ott vagyok, még integettem is. A pitypangok sem látszanak, még a leállósáv sem, csak az út, a fény, a lendület. Mennyi munka, micsoda karrier, micsoda autó, micsoda? Hogy lízing? De ez nem látszik. Húsz perc alatt Fehérváron lehetünk a mekiben, akkor meg nem mindegy, hogy lízing? Bár az ilyen kocsik mindig valakié. Mert nem lehet kölcsön-tollakkal villogni egy bizonyos szint felett. Az ilyen autókért dolgozni sem kell. Mert ez bizony, jár. Mint a kafetéria.
És igazad van, nem voltam ott a képen, a virágok között, az útszélen, mert nem is láttam még közelről ilyet, csak a pitypangokat. Szeretem a pitypangokat. Szeretem a fényt is, a sebességtől, azt hiszem, félek, vagy csak a kicsi sebességet szeretem? A kicsi, az számít még? Mostanában, mikor minden annyira nagy, óriási, extra, limitált, egyedi, szpesöl, szóval akkor számít-e még, hogy a legszebb reggelen én egy elhanyagolt nyaraló erkélyén ébredtem arra, hogy a szemembe süt a felkelő nap? Alattam a Duna-kanyar. Ha átnyúlok, lecsippantom a várat a hegy tetejéről, kirázom belőle a morzsányi turistákat, és aztán csak nézem, forgatom a parányi várat a kezemben, hogy a matracom mellé tegyem, hadd süsse azt is a nap. Hogy a fűben fekve nézni, ahogy a lóherét borzolja a szél, és elpöckölni a katicákat – szóval, ha nekem ez a kicsi is öröm, akkor ez számít-e még? Még vezetni sem tudok.
Hosszú túrákon, meredek ösvényeken lihegni lenne jó, várni, hogy felérjek a hegyre, vagy a völgyben elérni a patakot, vagy csak a szomszéd települést, vagy a következő tisztást. De lehet, hogy már csak a budai hegyekbe szeretnék felmenni, mert fáradt vagyok, és edzetlen és gyenge, és örülnék, ha szembe felérnék, ahonnan a vitorlázó-ernyősök startolnak, ha süt a nap. A hét végén sütött a nap. Hajlongtunk a kertben, egészen új élményként hatott ez, nem mintha gyerekkoromban nem másztuk volna sebesre a térdünket a kukoricában, a frászt hozva a mamára, hogy aztán nem találunk ki belőle. Vagy segítettünk egyelni a mákot, meg felszedni a krumplit. Bár akkor kisebbek voltunk, kisebbeket estünk, kisebb volt az adag a tányérunkon, és nem kellett akkorát hajolnunk, közelebb volt a föld, közelebb voltak a benne lakó apró népségek is. Nem levesesedett meg az orrunk, ha néhány percre kilógott a derekunk a november végi hűvösben.
Akkor még darabokból volt az emhetes is, duk-duk-duk, ha egyszer-egyszer utaztunk rajta, végtelennek tűnt, a sok-sok egymás után lefektetett betonlap, ami aztán autópályává nőtte ki magát. Ma már Amszterdam sincs végtelen messze, és Ausztria autópályáin is vannak ismerős szakaszok, és tudom, hogy hol kell félnem az emegyen a határ felé, mert nem szeretem azt az erős jobb ívet, amit ő a belső sávban autóz végig, mert szereti a technikás szakaszokat. A pitypangok elérhetetlen messzeségben vannak, porosan, az út szélén, ezer éve feléjük sem néztem és mostanra félek a rájuk telepedő méhektől is.
Mi hiányzik? Hát, nem egy jaguár. Porsche sem, de még csak egy trabi sem. A tegnapi nap, a meghittség, együtt elfáradni, erre van szükségem. Aztán csík-szemekkel hazaérni, elveszni egymásban. Mérgelődni a macskán. Örülni a teknősnek. Várni, hogy sok-sok végtelen hónap és sok-sok elmulasztott, de nyilván pótolhatatlan dolog után megint nyár legyen, egy olyan, mint még sosem volt, mindig egy kicsit melegebb, mindig egy kicsit álmosítóbb, több parlagfűvel, kevesebb szabival. Kimegyek a kertbe, lenyírom a füvet, mert a városi népnek ez kuriózum, hogy lemehet vidékre, füvet nyírni. A lóherét, az útifüvet, a pitypangot. Vagy, hogy ősz végén kapálhatja az elvadult virágoskertet. Annyi alma lepotyogott a fáról, olyan fura, hogy otthon a boltig kell menni, mérni, kifizetni, itt meg leszedni, ami még a fán van, és sajnálni, ami már lepotyogott, és a földön megrágták a csigák. Nő, magától. Eső, napfény, lengeti a szél, és aztán, ahogy ritkulnak a levelek, egyszerre csak ott izzik-ragyog a sok érett, piros gyümölcs. Égő piros, mint a jaguár. A másik fele sárga, mint a pitypang. Az út itt keskeny, épp csak egy ösvény. Leszedhetném az almát, beleharapnék – de ebben a képben sem vagyok otthon, nincs száguldás, semmi mámor, almát sem eszem, csak a derekam sajog, ahogy lehajolok, hogy felvegyem a kapát.

Álomtalan álomban láttalak, holott talán az arcodra is alig emlékszem már. Homályban, messze, sosemvolt helyeken, és nem tudtam semmit biztosan, csak azt, hogy ott vagyunk, és együtt vagyunk. Félig sötét szobákon át, sikátorokban, tompa zajban, alig hallva a világot, alig látva bármi mást is, de ott voltunk, mentem az illat után, és jól ismert érzésekben merülve el, nem volt semmi más, csak mi, nem is értem. Mikor azt hiszem, hetek és hónapok után, hogy nincs már semmi ott, ahol egykor a világot eltöltő Te voltál - mikor este úgy alszom el, hogy álomtalan álomba zuhanok, és nem érzem a testem sem, csak a fáradtságot. Mikor szárnyalok, mert boldog vagyok, és látszólag gondtalan, mikor minden meglenni látszik, és eldobnám a gyeplőt, érzem, hogy ott van akkor is valami, ami már semmi, csak a helye, az űr azok után az évek után. Valahol talonban, a felszín alatt, nyomokban, elégve, elfelejtve, kimúlva, kihunyva, vagy inkább csak azért annyira eltemetve, mert amiről nem veszünk tudomást, az nincs. Látom a szemed, sokszor. Érzem, vagy csak azt hiszem, hogy érzem, hogy vagy, valahol messze. Hogy mikor minden felett állva, a ragyogó fényben nagyot szippantok a levegőből, akkor abban valahol messze benne vagy, és azt a holdat látod, amit én, és talán pont azt dúdolod magadban, amit én is. Talán ébren vagy, vagy egyszerre alszol el velem, és pont akkor kapcsolod a tévét, mikor én. Éppen lapozol egy könyvet, vagy dobod a kockát, és tüsszentesz, vagy megigazítod a hajad.
Mit kezdjek azzal, hogy tudom, hogy nem akarok ott lenni többet? Nem szeretnék az ágy szélén ülni, kemény zenéket hallgatni, nem szeretnék a szobában tunyulni naphosszat a félhomályban, nem akarok gépezni egész nap, nem akarok korábban hazamenni, mert erpégé van. Nem akarom a kérdőjeleket, nem akarok küzdeni, nem vágyom a tespedt hétköznapokra. Nem kell sör, nem kell cigi, nem festem vörösre a hajam. Sosem festettem még, semmilyenre. Nem volt rossz, de nem volt jó sem, és elmenekültem, mert az volt az egyszerűbb. Mert mindig egyszerűbb továbblépni, mint rendbe hozni bármit. Árulóvá lenni, mint lesütött szemmel őszintén kiállni magamért. Mert könnyelmű vagyok, és sokszor gerinctelen, és csak csapok egyet a lecsóba, aztán egye mindenki, ez van.
De ott van bennem minden nap, fura érzés, és nem hagy békén, és nem szabadulok, és megjelenik bennem, mosolyog, ahogy csak ő tud, gödröcskék az arcán. Lehet, hogy már nincsenek is gödrök az arcán? Vagy már máshogy hordja a haját? Vagy levágatta? Lehet, hogy nem is köszönne már. Nem bírunk találkozni. Nem is kell találkoznunk. Nem beszélünk. Nem látom, nem hallom. Nem tudom.
És félek akkor is, mikor a legjobb napjaim utáni reggeleken arra ébredek, hogy ott voltál az álmaimban, és nagy, kérdő szemekkel néztél engem, ébren is látom a szemeid. Többnyire otthagysz álmomban is, mész előre, egyre távolodsz, mindig egyre messzebb, és kinyújtanám a kezem, de nem érlek el. Többé soha nem érlek el, messze vagy, a hangom sem hallod már.
Le kell írnom, mert amíg írom, addig sem arra gondolok, hogy miért gondolok Rád. Gondolok? Miért ébredek veled reggel, hiszen lassan egy évtizednyire vagyunk egymástól az időben. Vagy csak a tér számít? Bár ki tudja, hol élsz most, lehet, hogy csak párszáz méter, lehet, hogy időzónák? És leginkább az lehet, hogy ez mit sem számít. Hogy ezek az álmok nem jelentenek semmit, hogy csak valami mélyen eltemetett vágyakozás ez, a vágyakozás után. Hogy attól szép, hogy már nincs, és azért fáj, mert úgy múlt el, hogy szinte belepusztultunk, és mert tudjuk, hogy soha nem lehetett volna visszacsinálni, de amíg volt, addig sokkal szebben, ügyesebben, őszintébben, felnőttebben kellett volna csinálni, nem pedig gyerekes makacssággal ragaszkodni önmagunkhoz és közben elveszíteni egymást. És aztán csapongani elveszve évekig, és megtalálni, valahol valaki mással ugyanazt, amit egymással kerestünk teljesen esélytelenül, de kitartóan, évekig. Mindenki ugyanazt keresi.
Mostanában lusta, ásítós napjaim vannak, és a homályban eltűntél Te is. A legboldogabb napjaimban mindig megjelensz, és keresem a válaszokat a kérdőjelekre. Ott lebegnek a fejem felett, a kérdőjelek. Mosolygok.

Lassan mennek az autók. Lassan, halkan surrannak az utakon, egyre messzebb, egyre halkabb. Ha mellettem állnak is, alig hallom őket. Mintha minden huszonegyedik századi lenne, mintha mind környezettudatos lenne, és árammal menne, és minimális lenne a károsanyag-kibocsátás (bár a gyártás akkor is szennyezi a környezetet). Mennek-mennek, ma minden egyre csak távolodik. Mennek a járókelők, járnak-kelnek, de csak egyre messzebb, egyre kisebb pontok a végtelenbe szűkülni tűnő egyirányú utcán. Először csak az arcok tűnnek el, aztán a színek is egybe mosódnak, aztán már az alak is csak egy csík – egy gerinc, de az is olyan múlékony -aztán egy pont, aztán semmivé válik, eltűnik a szememből. Eltűnnek az emberek, eltűnnek az autók, a házak, a fák, az ázott utak, a piszkos kukák. Eltűnök én is, lassan, az arctalan tömegben, csak megyek, távolodom otthonról, ahol ott maradt a macska, a reggeli ágy illata, a kávé maradéka, a mosógép elindítva. Otthon maradt az este feszültsége, a talán igazságtalan kirohanás, a bánat, a könnyek is.
Nem haragudhatok senkire sem, ha mást láttam, mint a valóság, akkor én tévedek, nem lehetek dühös azért, amihez talán közöm sincs. A sok nem mindig több, és most sok minden van bennem, de leginkább üres vagyok, csak megyek-megyek, egyre messzebb, hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy bízhatok-e abban, amit látok, vagy annak higgyek, amit érzek, vagy csak fogjam be a fülem és legfőképpen a szám, mert minden jól van így. Szeretnék halk és észrevétlen lenni, mint az autók a reggeli homályban, szeretnék süket lenni, mint a bennem lakó csönd, szeretném azt hinni, hogy a dolgok jól vannak, hogy bízhatok, hogy hihetek, hogy jól állnak a dolgok, hogy minden így van jól, és csak fáradtak vagyunk. Csak barátoskodunk.
Szeretném elhinni, hogy a felszín alatt sincs más, csak játék, hogy csak jól érezzük magunkat, és a nevetés őszinte és a közelség tiszta és az is marad. Nem szeretnék félni, nem szeretnék sírni, nem szeretnék kételkedni, kínosakat kérdezni, megbántva ülni az ágy szélén, értetlenül. Én igyekszem bízni, és pozitív lenni, de nem vagyok vak, és korlátolt vagyok ugyan, de azért nem annyira felszínes, mint amilyennek tűnik, és attól, hogy nem szólok, még érzem, hogy valami olyan kezdődött, amivel nem szeretnék harcolni. Nem tudok erről beszélni.
Őszintén nyitottam ajtót, és ha kihasználják a gyengeségemet, magamnak köszönhetem. Gyenge vagyok. Néma vagyok. Félek. És nem értitek, nem halljátok, nem kérditek. Mosolyogtok a képről. Én is mosolygok. A szemem ég. Belül fáj. Olyan nehéz most lenni. Igen, talán azért, mert megfáztam. Talán azért, mert kialvatlan vagyok. Talán hajszoltan élek. Talán árnyékoktól félek. Akit kérdezek, nyugtat. Akit nem, kinevet. Magamban csak zűrzavar, körülöttem lesajnáló tekintetek. Kétségbe vagyok esve, kérlek, ne bántsatok. Hallgatok.
Ballagok az utcán lassan, legalább esne kicsit, hogy igazán sablonos legyen a helyzet, vagy fújna a szél, és foghatnám arra, hogy annyira fázom, hogy annyira rossz itt benn. Távolabb, egyre távolabb mindentől, elhajtanak az autók, lehagynak a járókelők. Le vagyok maradva, érzem. Nem akarok szembe menni. Nem akarok kukacoskodó lenni. Negatívan keseregni magamban. Rázzatok fel!
Nézem, ahogy táncoltok, ahogy beszéltek, ahogy játszotok, ahogy ültök egymás mellett az étteremben és én ülök szemben, és annyira, de annyira fáj. Az talán még jobban, hogy nem látjátok. Hogy nem érzitek. Hogy nem értitek. Hogy sértő, ha mondom. Hallgatok.
Lesütöm a szemem. Eszem, beszélgetek addig mással. Nagyot nyelek, hallgatok. Nem értek semmit. Csak azt tudom, hogy valami nem kerek. Idő. Türelem.
Ráz a hideg. Megfulladok.

Szeretnék a parton ülni. Mélázni csendben, nézni a tova csorgó hajókat. A szigeten a futókat. A szélben ellibbenő sirályokat. A kövön napozó kacsákat. A halat, ahogy fordul a vízben. A nagy úszó szállodákat, a függönyök mögött felsejlő alakokat. A fákat a túlparton, ahogy napról napra jobban átöltözteti őket az ősz.
Nézném a járókelőket, az elegáns menedzsercsajokat, a színben harmonizáló kiegészítőkkel, a divatos táskáikat, a nagy fülbevalókat, a csillogó bizsukat az ujjaikon. Lehet, hogy nem is bizsu? Mindegy. Az ujján kocsikulcsot pörget, a cipője drága, formás, a lába kecses. Szép ez a kosztüm.
Nézném, ahogy slampos egyetemisták mennek a buszhoz, nagy táskákkal, kopott tarisznyákkal, elütő színű göncökben, poros cipőben. Én is ilyen voltam, szerettem a cipőimet, a ruháimat, ismertem őket, sokat jelentettek nekem és sajnáltam őket, ha összemostam valamivel és tönkrementek. Viszik a jegyzeteiket, ha elment ez a busz, majd jön másik. Nem sietnek, még elmajszolnak egy pogácsát.
Piszkos a körmük.
Kutyás néni jönne, elöl a kutya, közben az erőlködés, szinte látszanak a póráz mentén a feszítő erők, rajzolni lehetne az erővonalakat. Hátul a néni, majdnem úgy dagadnak a nyakán az erek, mint a kutyáén, csak ő kevésbé lelkes – nem a szükség hajtja, hanem a megszokás. Két lihegő pont a szíj két végén, együtt mozognak, sodródnak a fő, a fatörzsek, a csatornafedelek felé. A néni sántít kicsit, biztos diabéteszes a lába, be is van fáslizva. A kutyus öregecske, de hajtja a hév, tele van élettel, lángol benne, ahogy az otthoni hajdanvolt kutyánkban is, az utolsó napig.
Nézném a futókat, ruganyos testtel, drága sportruhában, kényelmes tempóban kocognak át a szigetre, nem futnak, kocognak, nem kell megizzadni, nem kell kifulladni, akkor a leghatékonyabb a mozgás, ha a megfelelő szinten tartjuk a pulzust, nincs értelme végigsprintelni a kört, attól nem javul a hatásfok. Egy kis zsírcsökkentő étrendkiegészítő, meg fogyasztókrém, garantált a hatás, csak sokat kell még inni mellé, minimum két-három litert naponta, ez igazán nem nagy kunszt. Van néhány lelkesnek tűnő kezdő is, kis úszógumikkal, vastag combokkal, amin a narancsbőr a melegítőnadrágon át is látszik, nagyon piros az arcuk, nehezen veszik a levegőt és látszik rajtuk az elszántság és a hitetlenség. Hogy ettől aztán, a fájó térdeken túl, semmi nem fog változni. És hogy inkább meg kellett volna enni az egész sültkrumplit, nem salátával bohóckodni. Ugyanmár.
Nézném, ahogy a köveket süti a nap, ahogy a bogarak másznak a fény után, míg csak le nem megy a nap a hegyek mögött, és aztán élvezném, ahogy az egyre hűlő levegőben a napmeleg kövek miatt mégsem fázom. Fekhetnék hanyatt, ahogy réges-régen a lakótelepi betonpályán, és nézném a csillagokat, bár itt csak a prémium kategóriás irodaházak ragyogása látszik, meg a Hármashatárhegy tetején az antennák – szóval csak feküdnék hanyatt a napmeleg kövön, a sötétben, az egyre halkuló városban, és nem gondolnék semmire.
Jó lenne kinn ülni a parton, ami itt van, egy utcányira tőlem. Az ablakból látom a nagy vizet, a nagy hajókat, a torlódó forgalmat, a kocogókat, a szélben lengő fákat. Látom az uszadékot a víz tetején, a fények furcsák ugyan az ablakon át. Lassan lemegy a nap a hegy mögé, és nem maradna más, csak a kövek, de a parton rosszarcú hajléktalanok guberálnak, és már nem kopott a tarisznyám és nem lyukas a cipőm, igaz, kosztümöm sincs. Szépen hazabringázok inkább, munka vár, meg macska, meg kornyadozó virágok. És szeretet, ez a legfontosabb. Menet közben az autósor fölött nézem a vizet, a kutyákat, a kacsákat, a libegő sirályokat. Pirosat kapok. Mehetnék a másik irányba is. Mehetnék a partra is. Üldögélni, mélázni, melegedni a kövön.
Zöldre vált a lámpa. A házak közé érve már nem látszik a víz.

Szóval mikor úgy indul a nap, hogy hibát hibára halmozol, és tönkreteszed más jól végzett munkáját, és még neked áll feljebb, és aztán csak égsz, mint a rongy, hogy ez és ez és ez is el van cseszve, akkor olyan jó lenne egy kis rés a falon és annyira kicsinek lenni, hogy csak elbújhassak, és ne kelljen többé előjönnöm, de legalább a mai napon ne. És megint nem tudok mást, csak nyavalyogni, hogy mi nem megy, szar szembesülni egy napsugaras reggelen azzal, hogy ez a nap is egy a sok közül, amiért nem volt érdemes felkelni sem. Annyira szeretnék másmilyen lenni és máshogy állni a dolgokhoz és valóban a jót látni és nem a hibákat észrevenni, és lehetőséget, nem pedig kibúvókat keresni és kihívásokat találni, nem kifogásokat sorolni. És megint egy nappal többet pazaroltam el a semmire, megint egy nap, ami nem visz sehonnan sehova, amitől nem lettem több sem én, sem senki más. Az ember azzá válik, amiben hisz – én nem hiszek sem magamban, sem a lehetőségeimben, nincsen kitűzött célom, és így talán nem is haladok semerre, és mindemellett borzasztóan elkeserítő a saját céltalanságom és a haladás, a lendület hiánya és az ezekből a baromságokból fakadó ellentmondás. Hogy mikor már azt hinném, hogy minden mannyire jó, és hogy igen, talán végre eltelt egy nap, mikor nem csak sajnálkozom magamon, akkor reggel karambolozok, délelőtt elszarom valakinek a félnapos munkáját, szar az ebéd és délután meg már kettőig sem látok a görcsöléstől, a kimerültségtől. Próbálkozom, bukta, felkelek, mosolyogva ruinálom a következő akadályt, és aztán nem marad más, csak a kihűlt kávé meg a fájó derekam. Tele voltam kérdésekkel, tervekkel, ötletekkel, erővel, nevetéssel, és keresem a korábbi tenyérbe mászóan jópofizós énemet, de a poénok ellaposodtak, az arcom szürkébb, a felfogásom lassúbb… Csak a tenyérbemászó maradt.
Tíz éve lelkes voltam. Könnyelmű, felelőtlen, de nem történt semmi, nem érdekelt senkit. Most meg egy vákuumban érzem magam, könnyelmű vagyok, felelőtlen, hanyag, alig kapok levegőt a korábban semmire nem allergiás orromon, fáj a csontom, nem bírok futni, nem tudok fogyni, nem tudok jól aludni, őszintén nevetni, bátran igent vagy nemet mondani, mert a kérdésekre nem tudom a biztos választ, vagy már nem értem magát a kérdést sem. Mit számít, milyen voltam tíz éve? A mostani életemből nem ismert senki akkor, és hiába kapaszkodom ezer biztos pontba az akkori önmagamból, az már sehol nincs, a világ más, az értékrend más, más jó és más rossz, más fontos, és más dolgok vannak leejtve és ahhoz még fiatal vagyok, hogy nosztalgiázzak, ahhoz meg öreg, hogy próbáljak úgy csinálni, mintha minden mindegy lenne és a dolgok nem nekem kedvezőtlenül változnának. Haladnom kéne, de csak aludni szeretnék, erősnek kéne lennem, de csak csöndet szeretnék, annyi mindent kéne tennem, de csak elbújni szeretnék, oda, ahol nincsenek határidők, nincsenek érthetetlen kérdések, megoldatlan problémák, vállamra rakott terhek, szürke hétköznapok, szmog, autók zaja, kifagyott internet. Csinálnom kéne, vagy hagyni a fenébe. Mindent. Elegem van a saját, kudarcot kudarcra halmozó, hamvába halt próbálkozásaimból. A halogatásból. Az önsajnálatból. A képmutatásból.
Mivan már, mikor lesz megint pörgés, mikor lesz megint jó, megint a helyükön a dolgok, mikor lesznek megint kimerítő, szívderítő kalandok, ágybazuhanás, álomtalan, pihentető, ma este-már-minden-mindegy alvás?
Tér. Fény. Levegő. Koncentrálj a jóra!