HTML

plüss_Teknős

Mindenki másmilyen, és én olyan vagyok, mint bárki más. Reggel kócos-"hol_a_kávém", este nyűgös-szöszmötölős. Azt hittem, hogy nagy dolgok várnak rám (biztos várnak valahol) de aztán mégis itt vagyok és max. vaníliás pudingra futja. Igaz, befőttel. Bánt, ha bántanak, mégis, én is bántok másokat és nem mindig kérek bocsánatot. Nem szeretem, ha leragad a palacsinta! Olyan vagyok, mint a teknősöm, behúzott nyakkal, de csakazért is megyek előre - és kb. a kilátásaim is hasonlóak, mint neki. Sokat kérdezek, sokat felejtek, sokat késem, sokat alszom, sokat hibázom és sokat gondolkodom elmúlt dolgokon, ami nem vezet sehova, mégis jól esik. Nem kéne ennyit a gép előtt ülnöm. Ki kér teát?

..hányadika van..?

május 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31

Címkék

álmos (5) álom (1) alvás (2) arc (2) beszélgetés (3) buli (3) csók (1) délután (4) ébredés (2) édesség (1) együtt (2) elégtelen (5) első (2) én (8) fagyi (1) hétköznapok (11) hétvége (8) jegy (1) kamasz (1) kehes (1) kérdések (3) kerékpár (2) kolesz (1) kutya (2) lassú (4) metró (2) most (9) nyár (3) otthon (5) para (3) puska (1) recept (1) régen (5) reggel (2) ropi (1) ruhák (1) séta (2) sor (1) strand (1) születésnap (1) tavasz (1) tea (1) terhesség (1) tévé (2) tömeg (1) üres (5) utazás (4) várakozás (4) vége (2) vizsga (1) vizsgaidőszak (1) Címkefelhő

2011.03.17. 19:20 plüss_Teknős

ingatag

Hatásvadász divatmetált hallgatok egész nap, és igen, megvan a hatása. Tegnap, ahogy sétáltunk a parkban, az elszalasztott lehetőségekről beszélgettünk, és ezen gondolkodom ma egész nap. Ne érts félre, jó helyen vagyok és – bármennyire korlátoltan hangzik – de megvan mindenem, amim csak lehet. Most mégis azon gondolkozom, amit-akit elszalasztottam(?), részben magam miatt. Ha bátrabb lettem volna, ha kinyitom a szám, a szemem, ha mozdulok, ha szólok, ha … És akkor nem írnám most ezt, nem agyalnék ezen. Annyiszor voltak titkon álmatlan éjszakáim és gombóc a torkomban, görcs a gyomromban, és ültem  a szobában, koliban, érzelgős zenéket hallgattam, és hagytam, hogy elragadjanak az érzések. De sosem léptem, semmit.
Mindig volt közöm azokhoz, akik – talán ez a legjobb szó – megszédítettek. A közelemben laktak, összekötött  minket az egyetem, vagy a munka, vagy egy fesztivál, vagy a közös barátok. Volt, aki besétált az ajtón, összenéztünk – ismered az érzést – és biztos voltál benne, hogy jól ismered az illetőt, holott akkor mutattak be egymásnak. Lehet, hogy én vagyok túl közvetlen, de sokszor éreztem azt, hogy legszívesebben megölelném, hozzábújnék ahhoz, akivel kapcsolatban hatalmába kerített ez az érzés. Különösen az illatok hozták elő ezt belőlem, azóta is sarkalatos pont bármilyen vonzalom kialakulásánál, hogy milyen az illető illata. Furcsa dolog olyan tulajdonságokkal felruházni egy gyakorlatilag ismeretlent, hogy bizalomgerjesztő, vonzó, nyugalmat áraszt. Furcsa érzés egyetlen, vagy mindössze néhány találkozás után úgy hiányolni valakit, mintha évek óta ismernéd. Furcsa néhány perc ismeretség alapján évekkel később is pontosan emlékezni egy arcra, egy szempárra, egy mosolyra, olyan gesztusokat magam előtt látni szinte megszokottként, amiket valójában talán pár alkalommal láttam. Furcsa ilyen szédült tyúkként menni tovább úgy, hogy a másik félben szinte biztosan még csak hasonló dolgok sem merültek fel. Furcsa, hogy aztán hiányzik valami, ami nincs és nem is volt.
Tudod, emlékszem olyan kolis napra, mikor álltunk a tömegben a pultnál, és sután átölelte a derekamat. Álltam, mint aki karót nyelt, a tenyere égette a hátamat, azt hittem, kipattan a szívem a mellkasomból, megszólalni sem tudtam, elfelejtettem, mit szerettem volna kérni, hol vagyok, mit akarok, csak az a pár négyzetcentiméter létezett, ahol a tenyere a hátamhoz ért, és az, hogy érezni véltem, hogy megremeg a kéz a hátamon. Semmi intim, semmi csajozós, semmi félreérthető nem történt, az égvilágon semmi különös nincs abban, ha az ember fia a pulthoz kísér egy lányt, a derekát fogva. A kék szemek, a mosoly, az illat – bennem mégis olyan nyomot hagyott az a néhány pillanat, hogy sokáig belepirultam a gondolatba. Nem történt semmi, jóban lettünk, aztán néhány év múlva csak a közösségi oldalas huszonegyedik századi barátság maradt. És nem, nem vagyok mániás, ezer és egy alkalommal kísértek már a pulthoz így. De akkor, ott, más volt. Tudom.

Emlékszem olyan diák munkára a város szélén, ahol teljesen véletlenül összefújt néhány diákot a szél, és ott volt egy olyan barna szempár, egy másik mosoly, ami aztán hetekig (hónapokig!) nem hagyott nyugodni. Együtt lehúzott műszakok, véletlenül együtt töltött szünetek, beszélgettünk, aztán szépen eltűntünk egymás mellől egy nyár után, foglaltak voltunk mindketten, és nyilván megint csak én szédültem meg, és hallgattam irigykedve, milyen szépen beszél a kedveséről, és lenyeltem minden gondolatomat, közben majdnem megfulladtam az érzésektől. Néztem a szemét,  a mosolyát és majdnem elpusztultam abban, hogy fogalma sincs arról, micsoda elementáris hatása van a szavainak, a társaságának. Hallgattam, hogy boldog, csodáltam, hogy mennyire képes szeretni, és vágytam rá, szerettem őt, igen. A dalszövegek róla szóltak, a dallamokban, a szélben ő volt hetekig, de a nyárnak vége lett, a munka elfogyott, és szépen mentünk mindketten tovább.
Volt később egy örök mosoly, hatalmas, magával ragadó kacaj és természetesen tétovázás, egy kedves sráctól, akivel magunk sem tudtuk, hogy valóban lenne-e bármi keresni valónk a másik mellett. Sok volt bennünk a közös, de soha nem tudtuk meg, hogy lehetett-e volna bármi valóban közöttünk, mert egyszerűen elcsúsztunk egymás mellett, mint mikor a hajótöröttek tüzeit nem veszi észre a lakatlan sziget mellett elhaladó hajóról. Eltelt egy nyár, koncertek, sörök, por, csocsó, fárasztó viccek, félig átvirrasztott éjszakák, aztán szépen megette ezt is az idő. Igaz, korántsem volt olyan elementáris a hatás, nem éreztem azt a bensőmet összehúzó görcsöt, mint azelőtt. De azt igen, hogy van valami a levegőben, amit érdemes lenne megragadni. Hagytuk veszni, talán jobb is így.

Később is megcsapott valamilyen furcsa szél, egy kedves hang, a mosoly, az illat, de akkor már tudatosan húztam be a féket, mert nem hagyhattam újra megszédülni magam. Beszélgettünk egy időben, sokat, illetve inkább csak hallgattam, hogy hogyan törték össze őt, hogy mennyire szenved, néha hazavitt, és annyira szerettem volna hallgatni, ahogy mesél, bármiről, csak maradjon még. Még csak egymáshoz sem értünk soha, mégis úgy éreztem, mintha évek óta ismerném, ahogy rágyújtott, ahogy beszélt. Szintén csak a virtuális barátság maradt, ahogy jött, úgy ment is, nyom nélkül.
Volt komolytalan, emailben meg fórumokon folytatott incselkedés, minimális személyes ismeretséggel, disznó viccek, egymás halálba cikizése, a kapocs talán a hangja volt. Szerettem a nevetését, az idétlen beceneveket, amiket kitalált nekem. Néha lelkiztünk, néha csak szivattuk egymást hihetetlen fárasztó poénokkal, az egész marhulás a virtuális térben zajlott, ahol nyilván sokkal könnyebb kinyílni, és oltani a másikat. Nem látszik, ha elpirulsz, vagy ha nem ment át a poén. Igazából hihetetlen volt, hogy egy olyan arc, mint ő, szóba áll egy olyan kiscsajjal, mint én (igaz, az az öt év nem akkora különbség), az egész olyan volt, mint egy áltsulis órai levelezés, könnyű, mint a tejszínhab a fagyin. Azon túl, hogy már nem a korábbi helyén dolgozik, nem tudok róla semmit.
Azt figyelem meg magamon, hogy korábban, amíg a kapcsolataim felszínesek voltak, amíg csak “jártunk-járogattunk” az aktuális kedvessel, addig – talán ez a legjobb szó – nyitott szemmel jártam, ugyanúgy kutattam a szeretet lehetősége után, mintha egyedül lettem volna. Nagyon hirtelen tudtam nagyon ragaszkodni, szerettem volna, ha észreveszi, akit célba vettem, és talán-talán… De nyilván nyúlbéla voltam, a kiscsajos jelekből ki értett volna?  És nyilván – rendes fiúk lévén – tiszteletben tartották volna, hiába az érzelmi hullámzás, - egy alkalommal sem voltam független. Meginogtam, de a jeleim nem voltak elég erősek, és pozitív visszajelzés nélkül képtelen lettem volna szakítani. Annyi taktika meg volt a dologban, hogy azért sikerült kipuhatolnom, hogy nincs (sok) esélyem…  Álmodoztam, de mindig egyedül voltam az érzéseimmel. Szomorú voltam, izgatott, várakozásokkal teli, álmatlanul forgolódtam, érzelgős zenéket hallgattam, szerelmes-féle voltam, és Ti mit sem tudtatok róla.
Egyetlen ilyen, az ajtón besétáló, majd apránként egyre közelebb férkőző fiút nem szalasztottam el. Egy alkalommal volt elég vér a pucámban ahhoz, hogy kockáztassak, hogy a szemek, az illat, a mosoly igenis megér egy próbát, és nem, nem maradhatok megint csöndben, és álmodozhatok némán valamiről, ami csak bennem alakult ki. Igaz, kaptam jelet, hogy “mi lenne, ha”. Szakítottam, mert meg kellett próbálnunk. Halálugrás volt, all in, valami olyan erő mozdult meg bennem, hogy el sem hittem magamról, képes vagyok lépni.
Azóta összeházasodtunk és van egy lányunk.

Szólj hozzá! · 1 trackback


2011.03.05. 12:52 plüss_Teknős

negyed

Ragyogó napfényes tavasz van, legalábbis a beömlő fény és a percek óta nyitott ablakból áradó friss levegő azt súgják, öltözzünk, menjük, sétáljunk. Kettesben vagyunk, illetve ha a macska is számít, akkor majdnem hármasban, csöndesen telik a nap. Nagyot aludtunk, nagyokat mosolygott, nyújtózott, mikor felébredt. Negyed éve már hogy itt van, ideát, kinn a nagyvilágban, de a mai napig hihetetlen, hogy egy kis emberke él velünk. Pislog, nyújtogatja a lábait, szorítja az ujjamat, ásít meg tüsszent meg kiölti a nyelvét. Olyan kicsi. Olyan éber, csak úgy villognak a kis szemek. Aztán üvegessé válik a pillantása, lassabban mocorognak a kis kezek, és visszaalszik megint.
Egy embergyerek, igazi.
Néha a kezét rágcsálja, vagy a fülét csavargatja. Felhúzza a lábait, elmosolyodik, kirúg. Figyeljük egymást, beszélgetünk. Mesélek neki, hogy ki merre jár, mit csinál, hogy Apa épp síelni ment, vagy hogy a macska megint a szőnyeget szaggatja. Hogy süt a nap, sétálni megyünk, boltból is kell néhány dolog, és hogy én is ebédelnék, ha ő evett. Egy kukkot sem ért abból, amit mondok, de nagyon figyel, és néha mosolyog, vagy tátog, mintha ő is a szavakat formálná. Hihetetlen, hogy még vagy egy évig nem fog érdemben beszélni, de majd eljön annak is az ideje. Ha grimaszolok neki, huncutkodik, behúzza a nyakát, felhúzza a lábait, és a füléig szalad a szája. Néha hanggal nevet, igaziból, mint a nagyok. De ritka még. Ezer és egy beceneve van, szerintem a valódi nevén hívjuk a legritkábban. Mikor valami újabb bolondságot találok ki, és úgy szólítom, nagyra nyitja a szemét, felhúzza a szemöldökét, és csodálkozik, hogy mi ez a zöldség megint.
Fekszik mellettem, betakarva szépen, összehúzza a szemét, mosolyog, és egy valószerűtlenül gyors mozdulattal lerúgja magáról a kis takarót. Visszatakarom, összeszedi magát, és egy-két mozdulattal a takaró lenn is van megint. Az arcán elégedett mosoly. Aztán eszébe jut valami, és a szeme, a szája, az egész arca lefelé görbül, piros lesz és sírdogálni kezd. Sokszor elég csak beszélni hozzá, vagy megsimítani az arcát, és máris helyre áll a világ békéje. Vagy pelus kell, vagy a cumi, általában segít.
Igazi emberke. Egy gyerekecske, élő, mozgó.
Háromnegyed évig a hasamban lakott, és most negyed éve a sarokban lakik, a kiságyban. Eleinte csak tudtuk, aztán érződött, hallgattuk a szívét, meg ahogy az ultrahang érzékelőjét odébb rúgta magán. Aztán kijött, lélegzik, lát, hall, mocorog, beszélget, egy csomó mindent megtanult, mi meg megtanultunk harmadannyi alvással is ébren maradni és észnél lenni, mint korábban. Megismer minket, örül nekünk. Ha sír, és Apa a karjába veszi vagy beszélni kezd hozzá, mindig megnyugszik, mosolyog. Imádják egymást, én meg őket, együtt. Olyan hihetetlen kapocs van köztük, hogy a köldökzsinór kutyafüle volt ahhoz képest. Elvesznek egymás tekintetében, megszűnik a külvilág, senki és semmi nem számít, csak hogy egymáshoz érjenek, érezzék a másikat. Mondtam is Apának, hogy nő őrá még nem nézett így. És nem is fog többet. Ahogy ő sem néz más lányra így, akárhány gyerekünk is legyen még. Az első gyerek, és lány. Az apja lánya. Egy kis csoda a gyerek, és fantasztikus, ahogy rajonganak egymásért. És nagyon jó, hogy ott lehetek, láthatom őket így, ennyire együtt.
Ha néha az ágyunkba vesszük a gyereket, akkor Apa gyűjti be. Nem közénk rakja, hanem a maga hóna alá, begyűrögeti, átöleli, a gyerek szinte ki sem látszik, de egy hangja sincs. Épp csak levegőt kap, és lapul a nagy karok között-alatt és csak a kis orrának csinál helyet, szuszognak. Földöntúli nyugalom, hihetetlen összhang, valami megfoghatatlan kapocs ez.
Nézem őket, olvadozom, kicsoszogok a konyhába, készítem a reggelit. A macska a lábam körül tekereg, végre, csak rá figyelek. Megsimogatom a leposzkult, féltékeny szőrmét, hálásan dorombol. Hát, így vagyunk.

3 komment


2011.02.18. 13:30 plüss_Teknős

hitelbe'

Még hetekkel ezelőtt olvastam a neten egy cikket a hitelkárosultakról, aminek a kommentjeiben aztán parázs vita alakult ki arról, hogy valóban kár éri-e az embereket, kinek köszönhetik, ki a hibás, kire lehet mutogatni. Én is hozzászólogattam, de többségében a bizonyítványukat magyarázó “károsultak” küldtek el minden más véleményen levőt, engem is, melegebb éghajlatra. Aztán beszélgettünk otthon is, a hitelállománnyal nem rendelkező szüleimmel is, akik szintén kiálltak a hitel-“károsultak” mellett, hiszen szegények nem tudhatták. Meg kiálltak azért is, hogy igen, például a magánnyugdíj-vagyonból igenis kiválóan lehetne kompenzálni a hitelekben a forint gyengülésével keletkezett lukat, mert ez így nem maradhat és nem igazságos. Hm. A hitel üzlet. Az üzletben van igazság?
Nem vagyok közgazdász, semmilyen szempontból nem vagyok pénzügyi szakember, a saját pénzügyeimben is segítséget kérek – igaz, sosem volt és nem is lesz annyi pénzem, amivel kapcsolatban érdemi segítségre lenne szükségem. És igen, pikírt megjegyzéseket vélek hallani, hogy persze, nekem könnyű - de mindegy.
A lényeg: nekem is van hitelem. Saját, nem közös senkivel! Diákhitelt vettem fel, a főiskola alatt, nem keveset. Kamatokkal együtt már hétszámjegyű az összeg, és nem, nem fogja helyettem kifizetni senki. Én is úgy kezdtem, mint bárki. Először kis összeg, kedvező kamat, a többi hitelekhez képest jobb feltételek, gyors folyosítás, korrekt ügyintézés. A pénz kellett, mert nekem nem volt. Mivel a saját hibámból csúsztam meg a suliban, az volt a tisztességes, ha nem a szüleimről vagy pumpolható rokonokról húzok le pénzt, hanem magam teremtem elő a költségtérítést, ha már így alakult. Utánanéztem, osztottam-szoroztam, felvettem. Évek teltek el, az összeg nőtt, kamatozott, a kamatot megemelték, a vizsgáim csúsztak, még egy aztán még egy fizetős félév következett. Aztán megroggyantam és nem fejeztem be a sulit. Diploma nuku, az adósság maradt. Így állunk most.
Ha nagyon akarom, én is hitelkárosult vagyok és holnap megyek is a hivatalba kuncsorogni kompenzációért, meg elengedésért meg csökkentésért meg úgy általában csapkodni az asztalt, hogy nem erről volt szó, és hogy az én hitelemet is fizzessék ki, írják jóvá, tekintsék semmisnek...
Olyan, hogy hitelkárosult, nem létezik.
Volt egy célom? Igen. Nem volt rá pénzem? Nem. Találtam forrást? Igen. Igénybe vettem? Igen. Volt lehetőségem utána nézni? Igen. Volt lehetőségem szakembert megkérdezni? Lett volna. Lett volna más választásom? Igen (pl. várok 1-2 félévet, halasztok, vagy eleve ott hagyom a sulit).
Találtam bankot - hiszen a diákhitel erről szól -, aki a semmire adott egy halom pénzt, amit legalább nem elittam, hanem szépen becsöngettem az egyetemnek. Az, hogy lusta mihaszna voltam és nem diplomáztam, nem a bank hibája, így most – bár egyszerűbb lenne a számat tépni – de szépen kussolok. Kaptam hitelt arra, amire kértem, elköltöttem – a bank pénzén hozzájutottam valamihez – az, hogy nem tudtam élni vele, sem a bankot, sem senkit nem érdekel. Emeltek kamatot, romlott a forint, egy csomó előre nem látható dolog történt, de senki nem garantálta annak idején, hogy a felvett 100.-Ft után örökre hét vagy nyolc százalékot fizetek, ha a fene fenét eszik is.
Ez az egész hitelesdi és az azt övező károgás több sebből vérzik. Nyígnak a deviza-hitelesek, a lakáshitelesek, az autóhitelesek, az áruhitelesek, a hozzám hasonló diákhitelesek, szidják a bankokat, a kormányt, a valutaalapot, minden és midnenki hibás, csak a tájékozatlan hitelfelvevő nem. Évekkel ezelőtt bármire lehetett személyi bemutatása mellett 5-10-20 milliót kapni, nyolc aláírás és ment a pénz. Nyilván mindenki letojta az általános szerződési feltételeket. És ha az ügyintéző egy fél napban elmagyarázta volna egy gyorstalpaló keretében a devizában felvett hitel kockázatait, meghallgatta volna bárki is? Nem hiszem. Az, hogy a frank vagy az euró a béka segge alatt volt, nem olvasott utána senki – a bankárnak komolyan kampányolnia kellett volna a hitelfelvétel ellen, és elriogatni az ügyfeleket az árfolyamkockázattal...?
Annyi kommentben olvastam – legalább ne írná le a szerencsétlen – hogy kiszámolták, hogy abban az adott hónapban(!) a 30-40-100 ezer épp belefér, legyen annyi a törlesztő! Ja, hogy a frank/euró/buznyákban számolt összeg a fix és nem a forintban az adott hónapra kiszorzott? Ezt nem mondta senki. Azt sem, hogy a forint gyengülhet. Azt sem, hogy folyosítási, évfordulós, előtörlesztési, stb. díjak is vannak. Félreértés ne essék, én is látom és tudom, hogy a sok-sok extra banki díj mind lehúzás. Engem is lehúznak, a hitelező és a számlavezető bankom is. Meg az egészségpénztár, meg a magánnyugdíj-kassza... De. A fórumban is megkérdeztem, hogy odatartotta-e valaki a kedves hitelfelvevő fejéhez a pisztolyt, hogy tízmillát, apukám, jövő héten, fedezet nélkül, két hetes minimálbéres munkaviszonyra?!
Tudom, értem, látom, kell a lakás. Kell a kocsi. Kell a másfél méteres képű tévé, a villanytűzhely, az egzotikus nyaralás, a vadiúj babaholmi, a márkás ruha. De.
A könnyen felvehető hitelből hányan vettek erejükön felül nagy lakást vagy házat? Amit aztán nagyon hamar nem bírtak fenntartani. Mikor aztán a törlesztő mellett nem marad a számlákra, akkor lehet szidni a bankot, hogy “mér’ nem szóltak, hogy ne vállaljunk akkora törlesztőt..?” Az “olcsó” hitelből nyilván nagyobb autót vesz az ember, aztán mikor adózni kéne meg biztosítást fizetni, időszakos felülvizsgálatra vinni, vagy urambocsá’ téligumit venni, akkor forognak a szemek. Törésről, lopásról ne is beszéljünk…
Tisztában vagyok azzal, hogy lakni kell valahol, hogy bizonyos helyzetekben nem lehet, hogy ne legyen kocsija az embernek. Én is álmodozom nagy, csillogó konyháról meg trendi bútorokról, meg hogy beszabadulok egy ruhaüzletbe vagy egy bababoltba és a címkéket nem nézve megveszem, amit szeretnék, majd az azt követő héten elröppenek a Húsvét-szigetekre, mert láttam egy katalógusban és mert a munkatársamék is voltak már ott, azt nem lehet, hogy én nem megyek. Látom, tapasztalom, hogy a bank annyi bőrt húz le az emberről, amennyit csak tud – mert megteheti. Rólam is. Mostanra a semmiért.
De aki házat, kocsit, lovat, tévét, diplomát vett a bank pénzén, azt nem érte kár. Kinézett valamit és megvette, hozzájutott a más pénzén, az a “más” meg szeretné viszontlátni a pénzét. Ha ott a ház, meg a tévé meg a nagy kocsi, akkor én is hozzájutottam valamihez, van hol laknom (akkor is, ha nem az enyém), száguldozhatok, mutogathatom a tévét az ismerősöknek. A fórumokban a fejemhez vágták, hogy lakáshitel nélkül, albérletben kéne nyomorogni évekig? Nem. Nem kell. De nem látom a különbséget a 20-30 évre felvett hitel meg az albérlet között… Életem végéig fizethetek valamit, ami soha nem lesz az enyém – mire kifizetem, a gyerekeim élvezhetik talán. Vagy megöröklik és eladják, na bumm. Ha idén 30 évre vennék fel hitelt, az utolsó törlesztőt már majdnem a nyugdíjamból vonnák. És igen, az albérlet bizonytalan, mert kirakhatnak. Ahogy a hitelből vett lakásból is, ha nem tudom törleszteni. Tudom, nincs alternatíva, és hogy nem ennyire egyszerű.
Kaptam a banktól egy halom pénzt, jelen állás szerint a semmire. Az iskolai évekkel még csak kézzelfogható vagyontárgyra sem tettem szert – a diploma sem lenne az, sok záróvizsgázott évfolyamtársam annyit sem keres, mint én.
Rosszul költöttem el a kért pénzt, túlvállaltam magam, és hiába vagyok nagylány, senki nem képelt fel, hogy nem kéne..! Hát, kérem, tessék szemet hunyni, elengedni a tartozást, fizesse ki más – mikor felvettem, kisebb volt a kamat, akkor úgy gondoltam, most már máshogy gondolnám, senki nem mondta előre, hogy vissza kell adni, hogy lehet, hogy nem fog annyival többet érni a diploma, mint amennyibe került, a bank hibája, az ügyintéző hibája, a kolesz hibája, mert kényelmesebb volt az ágy, mint a szék az egyetemen.
Én is hitelkárosult vagyok...

2 komment


2011.02.16. 15:31 plüss_Teknős

bogarak

Egy halom gyerek született az miénk környékén és után. Jó, persze, ezek csak az ismerős gyerekek, hiszen egy halom gyerek született akár az enyémmel egy napon is. Fiúk, lányok, ikrek, sok kis csoda. Közhelyesen hangzik ez így leírva, de mind azok. Fárasztó, néha idegölő, sírós, pisis, de mosolygós, kalimpálós kis csodabogarak. Nagyon nehéz volt az első hónap, és nagyon sokat rátettem én is azzal, hogy próbáltam kapaszkodni a megszokott kis életembe, a reggeli kakaóba, az esti egy-paplan-alatti bújásokba, a mosás-vasalás-viráglocsolás megszokott rutinjába. Kapaszkodtam a soha vissza nem térő hétköznapokba, amikről már akkor el kellett volna kezdenem lemondani, mikor kitaláltuk, hogy gyerek-téma lesz. Igaza volt a főnökömnek abban, hogy semmi nem lesz ugyanolyan, de nem volt igaza abban, hogy a gyerek a legfontosabb innentől. Igaz, hogy a kis csomag igényli a legtöbb figyelmet, mert magatehetetlen és kicsi. Éhen halna, megfagyna, összetörné magát, ha mi nem lennénk és nem vigyáznánk rá.
A bajaimat, félelmeimet, fájdalmaimat nagynak, megoldhatatlannak és elviselhetetlennek éreztem, riadt voltam, tanácstalan és szégyelltem magam a gyengeségem miatt. Arra gondoltam az álmatlan éjszakákon, hogy annyi gyenge ember lett erős anya, én meg itt picsogok, és sajnálom magam. Holott még nagyon az elején vagyunk most is. Igaz, hogy minden a nyakamba szakadt a gyerekkel, és nem kértem és nem is fogadtam el segítséget – de most látom, hogy nekem jobb volt így. Hatványozottan rosszabb lett volna, ha a paráim közben még egy vendéget is kerülgetnem kell. Meg kellett fogni a gyereket, a kádba rakni, a pelust ráadni, a ruhát rászuszakolni a fejére. Mérni a lázát, krémezni a kis testét, kiszívni az orrát. Szembesülni azzal, hogy senki nem fogja megtenni helyettünk, ezt vállaltuk, ezt akartuk, tessék, lehet csinálni.
A szomszéd néni mesélte, hogy ő egy kezén meg tudja számolni, hányszor fürdette a saját lányát. Ott volt a nagyi, aki segített. Velük éltek, a mama már nem dolgozott. Az én gyerekem nagyijai, azaz anyáink még vagy tíz évig dolgoznak. Addigra a gyerek(ek) a markába röhög/nek majd, ha a nagyesz etetni vagy öltöztetni szeretné őket. Arról nem is beszélve, hogy messze vannak, és egy délutáni felügyeletért nem fognak két órát buszozni.
Főzni nem tudok, szégyen, de vállalom. Az az egy-két kaja, amit egész jól meg tudok csinálni, azt nem csúfolnám főzni-tudásnak. De arra sem lenne idegzetem, mint egy nemrég szült ismerősnek, hogy az első hónapban váltják egymást a nagy- és a nevelőanyák - főznek, takarítanak, pakolnak. Sok lenne, annak ellenére, hogy az egyedül átgubbasztott végtelennek tűnő napok is sok voltak. A sok-sok mostanában született baba és újsütetű anyuka megnyugtatott, hogy mindig, mindenkinek nehéz, és mindenki kétségbe van esve és tele van kérdésekkel és fenntartásokkal és félelemmel. Más is félt, hogy elejti a babát és eltörik, hogy belecsúsztatja a fürdővízbe, és megfullad, hogy lerakja a nagyágyra és elgurul és nem találja meg soha többet… Másnak is volt baja a tejjel, mindenkinek fáj a háta, karikás a szeme és úszik a háztartása. A többieknek is szómenésük van és többoldalas emaileket írnak az addigi kétszavas válaszok helyett.

Annyiféle baba is született, időre született kicsik, korábban jött nagyok, sok hajjal, vagy másnap tágra nyitott szemmel, hurkás lábbal, pufók hassal. Van, amelyik szeret fürdeni első nap óta, van, amelyik még a pelenkázást is utálja. Az egyiknek a hasa fáj, a másik karmolja az arcát, a harmadik öt hónaposan akkora, mint amekkora a miénk talán egy évesen, ha lesz. Másnak is elapadt a teje, de nekünk szerencsére van ismerős, akivel tejtestvér lesz a gyerekem – mert neki két hét alatt több teje maradt feleslegben, mint amennyi nekem összesen a pár hétben volt. Mások vagyunk. Nagyon.
Szeretem nézegetni a közösségi oldalakon a többiek képeit, a mosolyokat, a büszke apukákat – mert ők is nagyon fontosak, és a csoda úgy kerek, ha abban Apa is benne van. Van, aki benn volt a szülésnél, aki szintén elvágta a köldökzsinórt. Van, aki a folyosón aggódott, van, aki nem ért oda, vagy nem is volt az országban. Van, aki benn akart lenni, de végül nem bírta, van, aki nem akarta látni, és azóta is áldja az eget, hogy mégis maradt és együtt élték át az egész procedúrát. Van, akiket erősebbé tett, van, akik közé éket vert a szülést megélni. Van, akinek job lett a szex, van, aki ámulva panaszolta, mennyire más lett minden.
Van, aki anyatigrissé vált, és lepattintotta apát, akire csak a gyerekcsináláshoz volt szükség, és máshoz úgysem ért a gyerekkel kapcsolatban. Van, aki apára hagy mindent. Van ismerősöm, akit igaz, évekkel ezelőtt, de otthagyott az anyja – csináljon vele apa, amit akar… Van, ahonnan apa lépett le – nem ilyen lovat akart, ő egy karcsú lányt vett el feszes mellekkel, nem egy nyolcvan kilós logó mellű anyamedvét. Van, aki elhagyta magát, és macinacis slamppá alakult, hiszen otthon úgysem látja senki. Van, aki a ló túloldalára esve néhány héttel a szülés után vékonyabb, mint a teherbeesése előtt volt. Van, aki hetekig meg sem mutatta a gyereket a világnak, de még az utcára sem vitte ki. Más a néhány hetes babával utazott, volt csoporttárs még repült is.

Sokat sírtam az első hetekben. Otthon én is mackóban járok, frusztrál, hogy alig tudtam szoptatni és hogy maradt rajtam néhány kiló felesleg (zavar ez annak ellenére, hogy beleférek a régi ruháimba), és nem tudom, hogy jót tesz-e a gyereknek, hogy sokat csavargunk. De mostmár többet alszik, jól eszik, és nevet. Sokat. Beszélget, ismerkedik a testével. És bár nem lehet érdemi kommunikációnak nevezni, de dumálunk, és ez jó. Kezdek kifelé jönni abból a hetekig tartó önsajnálattal vegyes kétségbeesésből, ami eluralkodott rajtam.
Alakulunk.

Szólj hozzá!


2011.02.16. 12:19 plüss_Teknős

szíves

Nem tudom, hogy a világomat csak az utóbbi hónapok monotóniája miatt érzem beszűkültnek, vagy egyébként is egy szűk látókörű liba voltam mindig is? Ennyire nem vettem a jeleket? Vajon az, hogy egy-két kivétellel a barátok lecserélődnek időről időre, az rajtunk múlik, valóban ennyire változunk? Én csinálom rosszul, hogy egy idő után csak azért keres szinte mindenki, mert kell valami? Nagyon rossz, hogy elfogynak azok az emberek, akiknek lehet nemet mondani, akik azért is hívnak, hogy halljanak, és nem csak akkor kerítik elő a számom, ha kell valami. Felszínessé válnak a barátságnak csúfolt ismeretségek, és nagyon bánt. Nagyon szeretnék elutasító lenni, és kihátrálni a csak a szívességeken alapuló kapcsolatokból, de sokból egyszerűen nem lehet. Meddig egészséges csak adni, szívességet tenni és elkopni ebben?
Nagyon nehéz csöndben nézni, asszisztálni ahhoz, hogy sos-légyszi hívások futnak be, a számítógép javításától a több számjegyű kölcsönön, a megszaladt számlák kifizetésén át az autóvásárlás lehetőségéig…! Szomorú vagyok emiatt. Régen dühös voltam, és azt hittem, hogy hisztivel meg szurkálással változtatni lehet, de nem történt semmi. Évek óta nem változott semmi. Visszaléptünk hármat, és most onnan, kicsit távolabbról érkezik közvetve minden, ugyanúgy. Mert nekünk belefér, mindig, minden, akármeddig tartson, akármennyibe kerüljön.
Azóta megtapasztaltam azt is, hogy a saját családomnál is lehetek útban, és hogy az autón meg a pénztárcánkon túl “kerülgetni való idegenek vagyunk” – akár a saját szüleimnél is. Nem tudom, hogy mikor jutottunk el ide, hogy én voltam túlságosan befelé fordulva, és nem vettem észre, hogy mikor jól mennek a dolgaik, akkor terhére vagyunk az embereknek, a családjainknak..?
Előre be kell jelentkeznünk, hogy ne húzzunk keresztbe semmilyen programot, és ha később jövünk, vagy mégsem megyünk, akkor sértődés van. Betegség, munka, fáradtság, magunkra fordított órák nem számítanak. Ezt a múlt héten is tapasztaltuk, mert urambocsá’ szóltam ugyan telefonon, hogy csak órákkal később megyünk, de otthon azt hitték, hogy kicsi gyerekkel, sok kilométer távolságból is úgy pattogun
k majd, ahogy a többségnek kényelmes. Vagy emlékszem még évekkel ezelőtti beszélgetésekre, mikor illett egy hétre előre jeleznünk, hogy mikor jövünk, meddig maradunk, stb. És kínos volt egy nappal előtte variálni. Visszafelé talán aznap vagy előző nap érkezik egy email, hogy akkor holnap, itt és itt. Vagy aznap reggel egy sms, hogy bocs, ma mégsem jó. Kínos, ha mégsem tudunk alkalmazkodni.
Hogy hozzánk nem érkezik családi látogatás, azt próbálom betudni annak, hogy kicsi a lakás. Vagy hogy most még kicsi a gyerek. Vagy tél van.  Vagy hónap vége. Vagy épp nem jó szögben kel még reggelente a nap. De lesz hamarosan nagyobb lakás és tavasz. Talán ezt követően az érdeklődés is megnő majd. Lesz tér, le lehet majd ülni, akár ottalvósra maradni is. Néhány hét, és megint tisztább lesz a kép. Mert most nyilván túlreagálom, megint. Nem sértegetek, nem személyeskedem. Nem értem.
Annyi éve alkalmazkodunk, segítünk, erővel, autóval, idővel, pénzzel, türelemmel. Mindenkinek, aki csak megkeres. Annyi minden megváltozott azóta, annyi minden eltört, épült fel és dőlt be újra. Vannak dolgok, amik nem változnak, igaz. De vajon az sem változik már, hogy nekünk az örök segítő szerepe jut, akinek mindenkor mindent le lehet nyomni a torkán? Mi mindig ráérünk, mindig van erőnk, türelmünk, a pénzről nem is beszélve, lakásvásárláskor is akad fölös másfél, a kispárnába tömve..? Mit csinálok-csinálunk rosszul, hogy ez így alakult?
Mikor nekünk lenne szükségünk valamire, mi miért vagyunk visszautasíthatóak, lepattinthatóak? Miért alkalmazkodunk mégis ezer időbeosztáshoz, és később a mi szempontjainkat miért nem veszi figyelembe senki? Én miért nem tudok nemet mondani, akár sértődés árán is? Vagy ha nagy néha merek visszautasítani, akkor miért talál süket fülekre? Miért nem tudok eltűnni, kikapcsolni netet, telót, magamat is, és kizárni a világot? Felüdülés, mikor úgy fut be egy hívás, hogy iránta, a gyerek iránt vagy felőlem érdeklődik valaki. És semmi több.
A jópofa “hogyvagy”-ot az esetek 80%-ában kérés követi… Számos csoporttárssal szakadt meg a kapcsolatom, mert már képtelen voltam felvenni a telefont, hogy a jegyzetem kell, vagy tanuljunk együtt vagy hadd másolja le a puskámat. Volt, aki addig merészkedett, hogy velem másoltatta a saját jegyzeteimet magának, megjelölve a szükséges órák anyagait…!
Egy baleknak érzem magam, magunkat. Rángatható báboknak, gombszemű bociknak, akik csak a szemüket forgatják a szúnyogfelhőben, a fülükkel csapkodnak, összebújnak, annyival is kisebb felületen férnek hozzánk…
El vagyunk intézve egy-egy telefonnal, hiszen velünk mindig minden ok. Meg amúgy is drága a percdíj.

Szólj hozzá!


2011.02.09. 13:46 plüss_Teknős

négy

Az első emlékeim egyike, hogy a nagymamám vigyáz rám otthon, és várjuk haza anyut a kórházból. Lógok a konyhaablakban, az orromat az ablaknak nyomom és kémlelem a lakótelepet. Szerintem akkoriban nem is láttam le az utcára, vagy ha láttam is, nem ismertem volna meg anyut a járókelők között. Nagyon izgatott voltam, hevesen dobogott a szívem, a mama alig bírt velem. Az volt a mondás, hogy anyu elment a kórházba, hogy elhozza a tesómat. Nem tudom, hogy mennyi időt kellett benn lenniük, sima szülés volt. Csak arra emlékszem, hogy végtelennek tűnt. Hogy aztán milyen volt a tesóm kicsinek, azt nem tudom.
Legközelebb arra emlékszem, hogy apu jön értem az oviba. Hazafelé mindig kaphattam egy lap Wrigley’s rágót, sárgát. Nem tudom, hogy milyen ízű volt, csak azt, hogy sárga papírja volt és áhítattal bontottam ki minden nap. Szerettem hazafelé csatangolni az oviból, és óráknak tűnt a nagyjából ötperces séta a lakótelepen át. Mint ahogy egy óvodai nap is hihetetlen hosszú volt, reggeltől estig annyi idő telt el, mint azóta egy hét ameddig tart. A reggel félhetes kelés mindig olyan volt, mintha tíz percet aludtam volna, és mire érdemben megébredtem, addigra már régen az oviban voltunk. Emlékszem homokozókra, rollerekre, legora meg rengeteg színes ceruzára, kisautókra. Egy kedves óvónőre meg egy piros váltócipőre, amit nagyon hamar kinőttem és elajándékoztunk. Kis piros bőrszoknyában jártam nyáron, csatos kantárral, van is valahol egy kép rólam, sosem néztem ki jobban.
Iskolás lettem – az első héten a nap közepén haza akartam menni, mondván, hogy én már eleget jártam iskolába… Az alsó tagozatból foszlányokra emlékszem, kicsi sulibüfére, a szépírás-füzetre, egy zsiráfszerű osztályfőnökre, aki másodikban elment szülni. Emlékszem, mennyire szerettem napközis lenni, bár nagyon-nagyon sokára lett minden nap délután négy óra. Emlékszem a menzás sorakozásokra és néhány farsangra is.
Felsőben már nagyok voltunk, és hazajárósok – vagyis nem kellett ebéd után benn maradni a suliban. A napok nagyon rövidek lettek, öt-hat tanítási óra pikk-pakk letelt, csak bementünk és már jöttünk is haza. Jártam néhány szakkörre, bandáztunk az iskolaudvaron, megmásztuk a kosárpalánkot és minden évben másba voltunk szerelmesek, reménytelenül. Izgultunk, hogy ki mikor kezd menstruálni, borzasztó szagú dezodorokat használtunk, volt, aki lakkozta a körmét meg színezte a haját, és osztályfőnökit lehetett kapni azért, ha valaki kifestve ment suliba. Az alsós nagy homokozásokat lelkizések vették át ebéd után, és ha tehettük, ellógtuk tesiórán a pályaköröket, pedig korábban lelkesen futottunk kúpert is. Sokkal gyorsabban telt el az a négy év felsőben, mint az alsó tagozat vagy az óvóda négy éve (évvesztes vagyok).
A gimi egy hónapnak sem tűnik így visszanézve. Gyomorgörccsel mentem felvételizni a tagozatos osztályba – maximálisan támogatom, hogy megint legyen a középiskolába felvételi – de felvettek, és mint kiderült, a későbbi némettanárom, életem egyik meghatározó tanereje felvételiztetett. Nem lettem szociopata vagy bulémiás, csak mert el kellett mennem szóban felvételizni… Na mindegy. A gimi hatalmasnak és gyönyőrűnek tűnt az egyszintes általános iskolám után, a belső fórummal az épület közepén, a tóparttal, a rengeteg ablakkal. Az első hetekben be voltam tojva, hogy most már “nagy vagyok”, de a gimiben mégis mi voltunk a kicsik… És a gólyavatónkat hihetetlen gyorsasággal követte az érettségi. Nyarak, telek, különórák jöttek-mentek, szalámis szendvics, puncsszelet, hatalmas szerelmek, még nagyobb összeomlások, levelek, és az első mobilok, gagyi készülékek, hatalmas számlák, ingyenes hárommásodperc… Ez volt a legszebb négy évem.
Az egyetem felforgatta az életem, nagy város, nagy kolesz, nagy szerelem, nagy csalódás, évekig tartó letargia, kudarcok egymás után. Két év killódás után főiskola. Olcsó, épp ezért meg nem becsült siker, könnyen vett akadályok, elkótyavetyélt szerelmek, elbagatellizált vizsgák, hónapok… Azóta sem fejeztem be a főiskolát. A végső nagy menetre feladtam, elég volt a magolásból, a látszat-tudásból, a kopi-pésztből… Csalódott vagyok ezzel kapcsolatban és csalódást okoztam vele, de elillant a négy tanulással töltött év is – még nem tudom, hogy hiába-e, de most még nem érzem az erőt, hogy pontot tegyek a végére. Még nem vágtak ki, papíron legalábbis nem. Annyira volt jó a főiskola, hogy csináltam nagyjából egy milliós tartozást a nagybetűs életem elkezdéséhez. Négy év, hihetetlen.
Az is olyan valószerűtlen, hogy idén már tizedik éve lakom itt. Tíz éve jöttem el otthonról.
Négy éve nagyjából ilyenkorra lehettem biztos abban, hogy egy – azt hiszem, könnyelműen indított – kapcsolatom valamivé kezdett válni, biztos kezdhettem lenni benne. Néha szárnyaltam, néha a múltba kapaszkodtam, néha nagyon akartam, néha vállvonogatva vártam a holnapot. Mostanra házasság és gyerek lett belőle, és csak kapkodom a fejem, jó értelemben. Négy éve megkönnyebbülten sóhajtottam, hogy talán átbillentünk egy holtponton. Most megkönnyebbülten sóhajtok, ha a gyerek végre elaludt. Most is alszik, süti az arcát a nap.
Az évek elillantak, így négyesével számlálva nincs is olyan sok szakasza az eddigi, folyamatában végtelennek tűnő életemnek… Azt hittem, az ovi sosem ér véget, hiszen jó, ha egy-egy napnak vége lett, a nagyszülőknél töltött sohavége-nyarakról nem is beszélve. Az általános iskola nyolc éve egy hatalmas szelet, úgy sírtunk a végén a ballagáson, mint a zápor… Aztán elfelejtettem elmenni az osztálytalálkozóra… Lehet, hogy mégsem volt meghatározó ez a nyolc év? Azt hiszem…
A gimihez úgy járok vissza, mint egy zarándokhelyhez. Látom az akkori magunkat a vízparton ülve, eszembe jutnak vízbeesések, sütik, ölelések, sírások, szerelem és ígéretek, a gombóc a gyomromban. Tíz éve ültünk ott! Tíz hosszú-hosszú éve. Megígértük egymásnak a világot, amiből aztán kisétáltam.
Az egyetem mellett lesütöm a szemem, ahogy ülök a villamoson. Nagy pocakkal villamosoztam arra utoljára, három héttel a szülés előtt. Az ismerős helyek, a park, a mögötte felsejlő épület barátságtalannak tűnt, egy mementónak valamiről, ami végérvényesen elmúlt. Valaminek, amit a nagy akarásban azt hiszem, elszalasztottam. Vagy nem tudom. Nem jó érzés arra járni.
Mostanra megint lassul a pörgés, és nem azért, mert itthon vagyok. A munkában szerdán már megkönnyebbültem, hogy mindjárt hétvége… És csak teltek a hetek, és maholnap három éve lennék a cégnél! A hetekben mért munkaidőt hetekben mért terhesség és most egy még hetekben mérhető gyerek követte. A napok megint hosszabbodnak, egyrészt, mert tavaszodik, másrészt egyre többet van ébren a gyerek, harmadrészt a kevés alvás mellett valahogy lassú vagyok és nehéz. Épp csak elmúlt az ebédidő, de olyan, mintha napok óta ébren lennék és ma sem lenne soha este. Nem unatkozom, csak nyúlóssá váltak a napok, nincs határozott ritmus, hanem konstans álmosság és hátfájás.
Szól a rádió, süt a nap. A reggel talán igaz se volt, soha nem lesz este, csak a most van, és ragyogó napsütés, csak egy kicsit lenne melegebb. Vajon négy év múlva hogy látom a mostot? Visszasírom? Emlékezni fogok egyáltalán erre a napra? Megint egy új szakasz kezdődött. A kettesben töltött négy év után sokszor négy év, ami hármasban aztán még többesben telik majd. Remélem.
Annyira kapaszkodom a régi dolgokba, és három hete, mikor a gimi mellett sétáltunk, akkor gondolkoztam csak, hogy minden mennyire más lett. Vajon az akkori önmagam erre hajtott? Most, ezzel a mai fejemmel úgy látom, jól vagyok. Jó helyen vagyok. Más miatt sírok, másnak örülök. Régi időkre gondoltam a gimi mellett sétálva. Jó, hogy voltak. Jó volt arra járni és egy kicsit magamba szívni az ismerős színeket, szagokat, energiákat.
Otthon voltam.

Szólj hozzá! · 1 trackback


2011.01.17. 16:32 plüss_Teknős

hétfő

Alszanak.
A nap fele eltelt megint, a szemem karikás, a kedvem hullámzó, de lassan kezdek beletörni a hétköznapokba, a nem-alvásba, a napi 1-2, futtában bekapott étkezésbe. Nem, ne érts félre, nem panaszkodom, mert most jól vagyok. Az elmúlt hetek egybefolyt fejetlensége után megnyugtat a mostani, kevés pihenést, ám de megbízhatóan fárasztó monotóniát nyújtó időszak. Nem számít, hogy reggel van-e, vagy este, hogy hétköznap van vagy hétvége, hogy ünnep van-e vagy csak sima nap… Igaz a mondás, hogy karácsonytól húsvétig egyet kell csak aludnom. Bár erre sem lehet egy szavam sem, az elmúlt 3-4 napban volt olyan, hogy éjféltől fél hatig alhattunk, elkényeztet az élet! És idén először, tegnapra virradóra álmodtam is megint. Teljesen furcsa volt úgy ébredni, hogy egy másik világban is járhattam újra, egyik visszatérő álmom jelent meg, és repültem is benne – amiről azt olvastam korábban, hogy jót jelent. Így hiába vagyok kimerült és sokszor sírós, ezek szerint nem borultam meg az elmúlt hetek hajtásától.
Még eszembe jut, hogy mikor mostam hajat, még tisztán tartom a lakást, a virágok sem pusztultak ki, és a macska meg az új-teknős is élnek, gyarapodnak. Olvasom a híreket, figyelek rá, hogy mit eszem, sétálgatunk, és azért másról is tudok még beszélni, nem csak a gyerekről, pelenkákról, popsitörlőkről… Kapaszkodom a külvilágba, kapva kapok az alkalmon, mikor jön valaki, vagy én mehetek inni egy bambit és kimozdulhatok. Jó itthon, jó csak lenni, de nagyon kevés az, hogy a neten lóghatok vagy csavargathatom a rádiót. Nem, a tévé nem lett az élettársam, csak este kapcsolom be, hogy a híreket hallgassam. Zene szól kép nélkül is, a szappanoperák és a leárazott gyógyító mágnespánt, zöldségpároló és két nap alatt mínusz húsz kilót garantáló edzőgép pedig nem érdekel – bármennyire sekélyes is most az életem. Igaz, szeretnék leadni tíz kilót, de ha ilyen ütemben eszem a továbbiakban is, akkor nem lesz vele gond. És jön a jó idő, mikor mozoghatok megint - el sem tudom mondani, mennyire vágyom egy kiadós biciklizés vagy futás után. Hulla vagyok, alig vonszolom magam a tegnapi egy órás séta után, de belül nagyon szeretnék szembetekerni a széllel, magamba szívni a szmogot, a koszt, egy kis életet, valamit a régi időkből.
Olyan furcsa ez a megváltozott sorrend – hogy korábban a tönkrement fénymásoló, vagy a későn érkezett posta vagy a megsüketült telefon olyan dühössé tettek, hogy percekig éreztem a fülemben, hogy dobog a szívem. Most meg másfél óra után húzom fel magam először igazán azon, hogy addigra a gyerek hetvennyolcadszor köpködi ki a cumit, és hogy ennek az éjszakának is a nagyrésze félálomban telt, de mindegy, majd alszom holnap… Nem tudok igazán mérges lenni. Fásultságot, tompa katatóniát élek meg, hol mélyebben, hol közelebb a külvilághoz.
Belül nem vagyok rosszkedvű. Sokkal inkább kérdések vannak bennem, miértek, hogyanok, minekek. Nem a sokszor ismételt cselekvés, ami bánt – nem az a baj, hogy újra meg újra fel kell pattannom, vagy pelenkáznom kell, vagy a legjobb álmomból kelve az éjszaka közepén átöltöztetni a gyereket, mert lepisilte magát. Nem a fárdozás a bántó, hanem a végső, a megoldást jelentő etetés, ringatás, pelenkázás előtti találgatós, cumi-próbálkozós, vacakolós órák sora, míg rájövök, hogy mi volt a baj. Nincs baj. Tanuljuk egymást, idő-idő-idő.
Nem vagyok rosszul. Nem vagyok kiborulva. Összességében azt hiszem, nem is vagyok. Egyáltalában se nem. Van Apa, a gyerek, a barátok, a család, a macska, a teknős, akik mind éhesek, álmosak, panaszuk van, élnek, jönnek-mennek, és szerencsére nem engedik el a kezem, miközben én keresem, hogy hol vagyok, hogy mit akarok, hogy van-e még olyan, hogy én? Én éhes vagyok, én álmos vagyok, én eszem, én megyek, én csinálok ezt vagy azt. Annyi mindenre kell egyszerre figyelnem, hogy elvesztettem az utat magamhoz. Valahol bizonyára csöndben figyelek, vagy éppen mélyen alszom, vagy önfeledten nevetek, heverek a fűben, bringázom, síelek, sütettem az arcom a napon. Annyira hiányzik a napfény!
Tegnap este, ahogy vezettem vissza a szülőktől, annyira jó volt CSINÁLNI valamit. Koncentrálnom kellett, figyelni másokra, akik elvileg szintén figyeltek rám. Olyasmit csinálhattam, aminek tétje volt, aminek nem csak vizelet vagy széklet vagy szennyes ruha volt az eredménye. Hazaértünk, biztonságban. Most, egy nappal és mínusz öt-hat óra alvással később itt ülök a félhomályban, halkan szól a rádió, a gyerek már alszik, Apa még alszik, pisszenni sem merek, mert Apa lázas, beteg. Három órát aludtam talán összesen, és megint úgy ragadtam az ébrenlétben, hogy majd ma este bepótolom a kiesett alvást.
Majd holnap, majd holnap, megint holnap… Megint hétfő.

Szólj hozzá!


2011.01.03. 17:54 plüss_Teknős

újév

Új év van. Új szokások is. Elég közhelyes.
Például nem alszunk, másfél hete. Nem szoktuk meg, mert nem nagyon lehet, inkább csak csöndes zombikká válunk a gyermeknevelés oltárán. Bár ez még nem igazi nevelés, hiszen egyelőre kimerül a szülői létünk abban, hogy ennek az apró lénynek lessük a kívánságait. Amik egyelőre kimerülnek a szükségletek kielégítésében. Kemények a napok, az ünnep sokminden, csak nem meghitt és boldog. Összességében legalábbis nem. Küzdelem, egy-egy szabad percért, egy-egy csöndes óráért. Nem sok ilyen jutott idén. Illetve az ünnepekre… Még karácsonyfánk sincs. Nem maradt erőnk Szenteste fát állítani.
Ma hajnali öt óta nem alszom egyáltalán, összességében hajnali kettő óta vagyok nagyjából fenn. És fél egykor feküdtünk, illetve szerettünk volna ágyba kerülni, én álomba zuhantam, de Apa még vagy egy órát molyolt a gyerekkel.  A baj igazából azzal van, hogy ez a tizedik ilyen éjszaka egyhuzamban. Nem, ne értsd félre, ez nem a panasz helye. Ezt akartuk, ezt kaptunk. Örülünk.
Másfél hete egyedül újév napján nem sírtam, akkor is babonából fogtam vissza magam, mert nem szeretném az egész évet bőgéssel tölteni. Kimerült vagyok, elgyötört, és ezek most még a könnyű napok, mikor le lehet tenni a lánykát, és talán alszik (ma ugye kivételes nap van, hiszen gyakorlatilag nem aludtunk még. Egyikőnk sem – háromból semmi).
Sírok éjjel, hogy nem tudunk aludni, sírok nappal, hogy nem eszik vagy nem alszik. Sírok, ha elejtem a kakaómat, az egész a mosogatóba borul, és készíthetek újat. Sírok, ha nem tudom elsőre becsatolni a pelenkát. Sírok, mert elfelejtettem zsömlét venni a boltban. Sírok, mert nem halad gördülékenyen az ügyintézés és két hónapja nincsen pénzem. Sírok, mert nem hallgat rám a macska. Sírok, mert aludni szeretnék, és sírok, mert már megint eltelt egy nap, és nem tudtam pihenni. Sírok, mert szeretnék egy jóízűt enni, és sírok, mert idén még nem kellett kakálnom, mert az elmúlt napokban összesen nem ettem annyit, hogy bármit produkálni tudjak. Sírok, mert éhes vagyok, és sírok, mert annyira esz az ideg, hogy a gyomrom akkora, mint az öklöm, és egy falat nem megy le a torkomon. És sírok, mert fáj a gyomrom, a fejem, a szemem, a derekam. Sírok, mikor azt kérdezed, hogy vagyok, mert szarul vagyok!! De erről ugye nem beszélünk. Mert ha panaszkodom, akkor nyafogok. Hallgatok. Minden rendben.
Tudom, hogy azt kell mondanom, minden rendben, mosolyognom kell, dicsekednem, kihúznom magam. Szeretnék én is a régen elfeledett magzatpózba gömbölyödve aludni, olyan halál-szerű álommal, ahogy ez az éppen-angyal teszi itt mellettem félnapi viaskodás után. Szeretném az arcomra erőltetett mosoly helyett a világba kiáltani, hogy nekem most, így rossz. Hogy mennyire fáj, mikor hallom, hogy a szülők nevetnek rajtam a telefonban, hogy óóhh, milyen kis akaratos ez a gyerek már most. Milyen aranyos. Szeretném a telefont konkrétan a falhoz vágni, mikor azt hallom a vonal túlsó felén, hogy hát igen, egy gyerekkel foglalkozni kell, mégis mit vártunk? Nyelem a könnyeimet, nem hallatszódhat, hogy sírok megint. Hiszen boldog vagyok, nem szabad sírni, nincs miért. Nem baj, hogy nem alszunk, nem baj, hogy alegelső feltételezés az, hogy nem szeretnénk foglalkozni a gyerekkel.
Nem baj, jól vagyunk, köszönjük. Jobb nem is lehetne. Elvégre van olyan vallás, akik a fényen élnek, nem? Nem lehet akkora kunszt átállni. Igaz, télen nincs sok fény, de majd azt mondjuk, hogy diéta. Fényen élve is lehet mértékkel táplálkozni. Majd felszívjuk magunkat tavasszal.
A kakaóm másfél perc alatt készül el a mikróban. Az elmúlt hetekben egyszer sem sikerült egy körben elkészíteni. Úgy, hogy ne ránduljon görcsbe a gyomrom, és ne essen rosszul már a napot indító kakaó is. És sírok megint, a reggeli kakaó idejére már sokadszor aznap. Sírok, mert bánt és megvetem magam azért, hogy merek  szomorú lenni. Hogy a karikás, véreres és dagadt szemeimmel kilátok a tolongó boldogságfelhők alól, és nézem, ahogy a könnyeim csöpögnek a kis takaróra, a cumisüvegre.
Sírok, mert mindent le kell nyelnem, mert én most kötelezően lubickolok a boldogságban. Sírok, mert szerencsésnek, elégedettnek, teljesnek kell éreznem magam. Sírok, mert nem érzem így. És sírok, mert iszonyúan furdal a lelkiismeret a saját csalódottságom miatt. Mert rossz, hogy nem tudok felülkerekedni az elgyötörtségen, hogy nem tudok erős lenni, hogy nem tudok lemondani, átcsoportosítani a fontos dolgokat.
Az egyik szemeből a fáradtság könnyei potyognak. A másikból a bűntudaté, hogy én most nem lehetek fáradt, nyűgös, elégedetlen, éhes, szomjas, türelmetlen, nem panaszkodhatok, egy rossz szavam nem lehet.
Jó a kedvem. Mosolygok. Teát készítek, mesélek, képeket töltök fel, rendet tartok, bevásárolok, ügyintézek, rendesen felöltözöm, nem hagyom el magam. Szeretnék mindent megtenni a kicsiért és Apáért, szeretnék újra sportolni, vezetni, szeretnék lefogyni, szeretnék mindent újra kézben tartani.
Az egyik oldalt én tartom a cumisüveget, a másik oldalon ő támasztja a kis kezével. Félig alszik. Én is. Apa is. Hajnali három múlt. Szerencsére a kis takarón nem látszanak a könnycseppek, mire felébrednek.

Szólj hozzá!


2010.12.17. 16:11 plüss_Teknős

halk

Csak feküdtem ott – első éjjel? Aznap éjjel? Szóval órák választottak el attól, hogy fizikailag is kettő lettünk, hogy a hónapokon át tartó összeszokást elvágta a természet, hogy kezdetét vegye a különlét megszokása, avagy egy következő összeszokás? Nem tudom.
Hajnalban csak feküdtem az ágyban, semmiről nem tudva, csak valamilyen álomtalan éber-álomba zuhanva, kifacsarva, fájdalmakkal áthatva, elgyötörten, csapzottan, kiürülve – de megkönnyebbülten. Éltem. Nagyjából ennyire tudtam koncentrálni. hogy ott fekszem valahol, kemény, frissen húzott ágyban, meleg van, és bár alhatnék, meghalnék egy kis pihenésért, de idegen helyen nem megy, még így sem, hogy jártányi erőm sem maradt. Forgolódni nem tudtam – fájdalmas varratokkal, erőtlenül hevertem csak a bal oldalamon, várva, hogy legalább egy kicsit megszakadjon a kapcsolatom a külvilággal, és ne legyek senki és semmi, csak aludjak kicsit. Talán sikerült, nem tudom.
A kórházi napok hamar elteltek, jött a család, a barátok, szeretettel és kíváncsisággal vettek körül, és bár gyűrött voltam és mindenem fájt, de erőt adott, hogy ott voltak, nem hagyhattam el magam, nem lehettem gyenge – akkor még nem. Előttük nem.
Hozták a lányt is minden nap, nézegettem, méregettem, az ölembe vettem, a mellkasomon altattam. Furcsa volt, hogy én növesztettem. Hogy minden kávéból, minden vasárnapi ebédből, minden korty ásványvízből, minden lélegzetvételemből elcsípett magának egy kicsit, és ez lett belőle, amit itt tartok a kezemben, ez a kis test, ez a hajzat, kezek, egyelőre kék szemek. Egyek voltunk és most mégis ismerkedünk, mintha semmi közünk nem lenne a másikhoz, méregetjük egymást, tanuljuk, mit akarhat a másik. Bár a baba eleinte csak egyetlen dolgot akart, aludni. Igy én is jobbára feküdtem, néztem vagy fogtam őt, hitetlenkedve, hogy egy ekkora valami nőtt bennem, és most itt van kinn, él, mozog, és lehet, hogy megismer? Ő vajon tudja, hogy én én vagyok?
Négy nap után mentünk haza, ijesztő volt tudni, hogy magunkra vagyunk utalva egy olyan kis lénnyel, akivel nem beszéljük egymás nyelvét, de aki végtelenül ránk van utalva és meg kell értenünk, hogy mit akar, ha a fene fenét eszik is… Örültem, hogy a mosdóba ki tudok menni egyedül, de ott volt a pici is, aki nem tud menni sehova, aki enni szeretne, aludni, egészséges maradni, nagyra nőni, és ki tudja, mi mindent még. Örültem, féltem, jó volt otthon, de mégis, semmi nem volt ugyanolyan. És nem is lett azóta sem – mint ahogy borzasztó közhelyesen ugyan, de semmi nem is lesz már ugyanolyan soha.
A gyerek aludt, mi csak feküdtünk egymás karjaiban, szuszogtunk, ahogy “azelőtt”, de belül azt éreztem, hogy sírni szeretnék, a sok fájdalmat és feszültséget kiadni magamból, kiabálni, hogy félek, hogy örülök, de még talán nem állok készen, hogy még egy napot, egy éjszakát hadd kapjak, ami csak a miénk, hogy csak legyünk, együtt, egymásnak. Szerettem volna elmondani, hogy mennyire jó és mennyire nehéz, amit érzek, hogy mennyire biztos vagyok abban, hogy meg tudom csinálni, de mennyire bizonytalan vagyok, hogy mit is kéne tennem… Szerettem volna, szeretném JÓL csinálni, de honnan tudhatom, hogy valóban jól csinálom-e? Szeretném a boldogságot, az elégedettséget látni a szemében, hogy büszke rám is, hogy ezt akarta, és én megadtam neki, és BOLDOG. Erősnek szeretném érezni magam, hiszen valami egyszerit és megismételhetetlent hoztam létre magamból, de gyenge vagyok és kimerült. Szétszórt és bizonytalan.
A szemében szeretetet és megbecsülést látok, és mérhetetlen fáradtságot, hiszen nem alszunk, csak bezuhanunk az ágyba arra a pár órára, amit a természet enged. Féltem őt és félek én is, és közben nem tehetünk mást, mint helytállunk, kelünk, babusgatunk, ringatózunk, hiszen ezt akartuk, ő meg én. És belőle és belőlem lett az a kis mi, aki most mindennél fontosabb és aki miatt most még igen nehéz. Nehéz úgy, hogy az, hogy jól csinálom-e, csak évek múva derül majd ki. Nehéz úgy, hogy nem tudom, hogy helyes-e, hogy nekem továbbra sem a gyerek a legfontosabb, hanem hogy Ő boldog legyen.
Mostanában nem mosolyog álmában. Csak alszik, mélyen, nagyon. Nem ébred fel, ahogy magamhoz ölelem álmomban. Ringatom a gyerekünket a derengő fényben. A teste melegére vágyom, az illatára, hogy szuszogjon a hajamban. Felnézek az órára, megint hajnali három van. Lassan egy órája eszünk és próbálunk visszaaludni. Alig néhány óra, és neki kelni és menni kell. Hiányzik. Nagyon.

Szólj hozzá!


2010.12.17. 15:55 plüss_Teknős

hetek

Nem indítanék kismama-blogot, mert annyi okosság van a net minden zugában, hogy én maradok a saját érzéseimnél megint, és csak azt írom, amit megéltem, ahogy éreztem, ami jó volt, ami bántott. Nem picsogós szeretnék lenni, de nem fogok ömlengeni arról, ami boldog idő ugyan, de nem tejfel, és nem fenékig.
Átkerültem egy következő bugyorba – átléptünk egy újabb határvonalat, magunk sem hittük volna egy éve ilyenkor, hogy most úgy és ott leszünk, ahol. Most még csak kapkodjuk a fejünket, a levegőt, a nedves törlőkendőt, de majd megszokjuk ezt is, állítólag csak a sarat nem lehet, minden mást igen.
A tavasz visszafojtott lélegzettel, várakozással telt, a partik után drukkolás, hogy ne legyen baj – de vigyáztam, vigyáztunk, hogy ne legyen nagyon hangos, ne igyak semmit, ne dőljek ki teljesen, mint korábban, mikor a kelő nappal mentünk haza – én legalábbis. Nem éreztem semmit, csak a bizonyosságot, hiszen addigra a kezünkben volt a teszt, ami azt mutatta, hogy igen, beköltözött valaki. Eleinte szépen megfértünk egymás mellett, nem zavartuk a másik köreit, és kellemes szimbiózisnak indult a másállapot. Az első jel annyi volt, hogy ahogy haladtunk előre a tavaszban, úgy lettem egyre aluszékonyabb, és az esti híradót sokszor már a vezető bulvárhírektől sem tudtam felidézni. Teltek a hetek, ez is olyan furcsa volt, hogy “előtte” az ember a hónapokat számolja, egy-sok-kilenc, de a mókuskerékbe lépve a hetek lesznek a vízválasztók, meghatározzák a vizsgálatokat, az esélyeket, a lehetséges kilókat, változásokat. Furcsa volt úgy gyereket várni, hogy az ultrahangot látva nyert csak bizonyítást, hogy ott valóban van valaki. Teljesen hihetetlen volt, hiszen eleinte nem érződött semmi. Bár aztán utólag kiderült, hogy nagyon is hamar jelét adta a lány, hogy ő van, és hogy ott van benn. Előbb kiderült, hogy lány, mint hogy jelet adott volna magáról. Annyira békén hagyott, hogy azt gondoltam, talán még nem biztos abban, hogy rajtam keresztül szeretne erre a világra jönni – ehettem mindent, nem voltam rosszul, nem híztam, nem történt velem semmi, csak vártam, hogy érezni kezdjem az egyébként bennem megindult változást.
A nyár is nyugodtan telt, kirándulásokkal, koncertekkel, visszafogottan, de addigra már a gyerekvárás látható jelével, mert szépen elkezdtem gömbölyödni. Illetve én csak pocakosodni, a gömbölyödés nyilván a gyerek érdeme. A mozgás tapintható, aztán látható lett, és végre Apa is kézzel foghatóan meggyőződhetett arról, hogy valóban összehoztunk valamit odabentre. A munka jól ment és nagyon jó volt, hogy emberek között lehettem, akiktől visszajelzések garmadája zúdult rám, hogy mit egyek vagy ne egyek, hogy mire vigyázzak, hogy ne hajoljak, ne emeljek, ne ugráljak örömömben és ne sírjak bánatomban. Jó volt, hogy mellettem álltak, úgy vigyázgattak rám, mint valami kis állatkára, és közben együtt lettek egyre besózottabbak velem. Őszre nagy lettem és esetlen, billegtem, mint egy pingvin, ettem, mint egy malac, és fáradt voltam, és valamilyen szinten riadt, hogy ha egyszer a finisbe érünk, akkor nem halogathatok majd semmit, hanem hagynom kell, hogy sodorjanak magukkal az események.
Próbáltam nem előre parázni, nem jobban befeszülni, hogy mi lesz, mint amennyire muszáj. Senki nem tudhatja, mi lesz – csak olyan sztorikkal tömtek, hogy kinek milyen volt. Mindenkinek más, minden egyes gyerekkel más, szebb, fájdalmasabb, gyorsabb, nehezebb, komplikáltabb… Vártam, és bíztam benne, hogy a testem nem most, a finisben hagy majd cserben. Még tartogatott pár csodás hétvégét az ősz, az utolsó pillanatokig aktívan részt vettünk a család életében, és a mindennapokban is elvoltam, csak wc-re ne kellett volna menni annyiszor…
Aztán egyszercsak vége lett, eljött Az Idő. Nem hirtelen, nem rohamszerűen, így nem ijedtem meg, hanem kezelni tudtam a fájdalmat, a félelmeimet. Nyilván nem azt vártam, hogy kipattan a gyerek, de féltem, hogy egyszercsak maguk alá temetnek az események. Végül a fájdalom valóban hatalmas volt, elementáris, elképzelhetetlen és ijesztő. Meséltem mindenkinek, aki kérdezte, és érdekelte, hogy valahol halálfélelem volt bennem az utolsó percekben, mikor a legerősebben fájt, hogy én itt szétszakadok, meghalok, mert ezt sokáig bírni nem lehet. De lehetett, hiszen itt vagyok. Illetve itt vagyunk. Most már hárman. Majdnem három hete hárman.
Nem igaz, hogy nem emlékezni azokra a percekre. Nyilván nem egy tiszta, éles kép él bennem, hiszen magamon kívül voltam, soha semmi nem fájt még ennyire, soha semmitől nem féltem még ennyire. Soha semmi miatt nem éreztem még ekkora megkönnyebbülést. De megvannak az arcok, a fények, a berendezés, hogy mennyi idő telt el, hogy kis virágok voltak a kórházi hálóingemen, kékek.
Még mindig olyan hihetlen, hogy lett belőlem valaki. Hogy a bennem lezajlott változásoknak produktuma van. Megváltoztat egy fogfájás vagy egy gyomorrontás is – de azzal is orvoshoz megyek (mint ahogy nem megyek, csak ha már dögrováson vagyok), és a beszedett gyógyszerek hatéséra elmúlik, ami fájt. Most is elmúlt a fájdalom – ezt sem hittem el, hogy a gyerek világrajöttével a test tudja, hogy nem kell tovább erőlködni, mert feladat teljesítve. De a sok fájdalom, félelem, orvosi beavatkozás, felszedett kiló és felvizesedett boka áldozata árán lett belőlem valaki. Az áldozatnak produktuma lett, kézzelfogható, hazavihető, babusgatható.
Már majdnem három hete.

Szólj hozzá!


süti beállítások módosítása